3/6

“A” feladat

Mézes, fakó Tavasz

A márciusi fénysugarak melegítik arcomat, sápadt bőröm csaknem beleolvad a lepedőm rózsa anyagába. Szinte sikít a fehér, a szemeimet kápráztatja, és hirtelen eszembe jut, miért ülök itt egy helyben hófedte, fakó arccal, fekete szemekkel, a keskeny számat még vékonyabbá préselve.

Várom, hogy az álmom mélykék szemei viharként kavarják össze minden érzelmem, de a gondolat a fejemben átöltözik, narancssárga ruhába bújva csak a fényre összpontosít. Azt hiszem, már nem foglalkoztat annak az angyalnak az arca, aki minden éjjel tárva-nyitva hagyja nyűgös ablakom, a szemembe néz, rám mosolyog. Nem ér hozzám, nem mondd semmit, csak pislog kíváncsi szemeivel, nézi, ahogy alszom.

A két gyémánt az arcomat vizslatja, semmi másra nem emlékszem, csak őrült csillogásra. Nem tudom, milyen ívű a két ajka, hogy milyen dús a haja, egyedül csak azok a hideg drágakövek maradtak meg, amikre kavicsként akarok tekinteni.

Ah, de nem megy, hiszen százszorszépként nyílik ki minden pislogás után, gyermeki mosolyt és jókedvet ültet mellkasomba. Megvakít a fénye, a mandulavágása, zavar a szépsége, ami mégis megnyugtat, pasztellbe öltözteti minden ki nem mondott szavam.

Ezerszer megfogadtam hűtlen lelkemnek, hogy soha többet nem gondolok rá, ami igazi önámítás, hiszen most is csak a heves pislogások és a szerelmes tündöklés lebeg előttem.

Tudom, egyből belém hasít, hogy ezt be kell fejeznem, máris akarok valami könnyűt tenni, mézeset, a fakó Tavaszra sárgát önteni, vöröset és rózsaszínt, ami elfeledteti velem a halvány emlékeket.

– Wheein? Kicsikém, hazajöttem! – Anya hangjára a fáradtság elsétál a szemeimből, azokból a fekete bogarakból, amik soha nem lesznek olyan kékek és veszélyesek, mint amit folyton magam elé képzelek.

A takaróm sziromként hull alá, fekete sóhaj hagyja el torkomat, ahogy a talpam a dermesztő padlóra téved. Mindenem ropog, mintha a fa alattam a csontjaimmal veszekedne, hatalmas hangzavart csapnak.

Nem törődök a heves vitával, csak mély levegőt veszek minden tízedik másodpercben, amíg el nem jutok lomha léptekkel a nappaliba.

Anya ott áll, két óriás szatyor nyeli el a kezeit, én pedig hirtelen nem tudok egyetlen halvány szót sem kinyögni, csak a narancssárga falakról visszaverődő sugarak útját követem, amik kiűznek minden kéket és mélyet.

A pizsamám barackos fénye édesanyámat is elárasztja, mintha mindez nem is valóság lenne, szemem káprázattól kopog, aminek minden hangja eljut szülőm füléig.

Felemeli a fejét, rózsaszínen mosolyog, miközben a kezeibe akad valami, kapaszkodik, és nem engedi el.

– Ezt neked hoztam. – Fátyolos hangjába erő szökik, miközben az én szemeim csak az ujjait figyelik, amik rongyos kötélként fonják körbe azt a barna papírtömeget, amiért a lábaim repülve visznek oda.

– Az enyém? – Lelkem halvány öröme beoson a szobába, rajtam kívül robban és vibrál a négy fal között, amit anya ámulva néz, és mintha varázslat része lenne. – Köszönöm! – Tulipán vörös hálám átjár, mély szeretet érzek, valami tiszta harmat borul rám, aminek önzetlenül adom át mindenemet.

Úgy érzem, szárnyalok a meleg gesztustól, az izgalom átjár, és nem enged el.

– Szívesen, drágám. – A fejemre simít, összekócol. Szinte süvít a fülemnél a levegő, homokba folyó vájta tágas folyosóként ad utat a szellőnek eltűnt hajam.

Anya megfogja a két szatyrot, amik kapaszkodnak halvány bőrébe, lassú léptekkel indul valamerre, amíg én a kezemet melegítő, faszínű lapok hadát figyelem.

A szemeim rugóznak a furcsa, fekete szavakon, ezer értelemet nyernek, mintha nem is újságot fognék a kezemben. Meg akarom fejteni minden egyes vonását, viszont ahogy a lapok táncolva hajolnak a másik irányba, minden figyelmemet lekötik a képek.

Sok kék és lila, ami mind nem érdekel, csak a vörös, sárga, a rózsaszín betűket látom meg, amik a fejemben kavarognak, édesre festik összes belsőhangom.

Minden sárga nárciszba öltözik, önimádat és áhítat énekel nekem a barna szemekben, a vörös szeplőkben, ahogy a kisimult női arcokat figyelem. Kócos mosoly ül ki a számra, a lábaimban nem érzem a hideget, csak a szívembe költözött szeretettel teli fájdalmat élem meg, mert én is ilyen akarok lenni.

Fakó és gyönyörű, barna és fehér, ami elnyom minden zöldet, szürkét és türkizt.

– Nem vagy éhes? Csinálok valamit, ha szeretnéd. – Anya mézes szavai akadály nélkül repülnek felém, akaratlanul is boldogságot áraszt a szám íze, ahogy felé pillantok.

– Tejberizs – mondom halkan, mégis elfutnak odáig trappoló szavam.

Végig nézem, ahogy anya halvány ráncai elmélyülnek a színes falak közt, szélfutta haja a vállát öleli, fáradt arcát keretezi minden őszes tincse.

Az asztalnál áll, néha nagy szatyrába kukkant, miközben a konyhába bejutó fénysugár simítja el a függöny éles gyűrődéseit, aminek áttetsző anyaga sárgára fest minden zöldet az ablakon át.

A szemeim visszatévednek a vastag újságra, ami számomra csak meleg színekben játszik, magamban érzem a belőle áradó hőt, a mellkasomon, mint amikor a nyár első forró sugarai végig csókolják a reggeli levegőt.

Merev másodpercekig csak állok egy helyen, a nehéz papírköteget a mellkasomhoz szorítom, és csukott szemmel szívom be a virágillatú levegőt. Nem tudom, mi vesz rá, de a lábaim elindulnak, egyszerűen csak kivisznek a fagyos járókőre, amit anya is tapos maga alatt.

Hamar észrevesz, szemei lassú körútra indulnak arcomon, amitől kénytelen vagyok elfojtani súlyos sóhajomat. Tekintete végig halad a keskeny orromon, a kormos bogárszemeim alatt, kisimult homlokomon, a csúcsos államon, majd egy lusta vigyort enged meg felém, kisüt minden mozzanatából, mennyire meg akar érinteni.

– Miért vagy ilyen szótlan? – Végül felcseng a hangja, ujjai felém nyúlnak, tűzcsóvaként érintenek meg. – Baj van? – Amikor nem kap egyből választ, a homlokát ráncolja, de én nem tudom egyhamar rávenni magam a kedves beszédre.

Töredék másodpercek szakadnak a nyakunkba, amiket kiélvezek, szeretem ezt a kopott csendet.

– Nem – válaszolom végül, ahogy az újságomat az asztalra teszem, és az egyik székre mászom, amiről csak úgy lóbálom a lábam a semmibe. – Ma minden narancssárga. – Halk megjegyzésem után anyukám körbenéz, tekintete el-elakad a molyrágta tárgyakon, mintha ezer évesek lennének.

– Én látok lilát és zöldet is. – Értetlen tekintete végül az ablakon állapodik meg, a kinti világot figyeli, ami túl hidegnek tűnik nekem. Jó itt a melegben, a virító gyémántoktól messze.

– A naptól az is sárga – mormogom magam elé, miközben az ujjaim végig futnak az ajándékom hűvös felületén. Csak azt figyelem, ahogy a fény táncol rajta, csillog és ragyog. – Milyen lehet kéknek lenni? – Elgondolkodva körözök immár az asztalon ujjammal, miközben a kacskaringós útját figyelem.

– Kéknek? Miket beszélsz te, kislányom? – Anya halovány mosolya ébreszt rá, mennyire is magam vagyok a barna gondolataimmal, bár ez engem nem zavar. Csupán annyi a probléma, hogy van, mikor furcsán néznek rám, mintha nem közülük való lennék.

– Akinek kék a szeme, máshogy lát? Kéket, zöldet? Hideget érez? – A fejemet oldalra billentve nézek hol szülőmre, hol a kezemre, ami továbbra is kitartóan mozog.

– Nem szereted a kéket. – Nem kérdez, határozottan kijelent, aminek hála egy békés mosoly terül szét az arcomon.

Eszembe jut, mikor legelőször beszéltünk erről, anya nem akarta elhinni, hogy mennyire irtózom attól a színtől. Először nem vette komolyan, viszont egy idő múlva lassan, évek elteltével mindent narancssárgára cserélt a szobámban, a nappali vörös és fehér lett, a konyha kávé és karamell színű.

Ezeréves érzés indul el bennem az emlékre, ami kedvességet csal belém, azt a csodát, ami akkor uralt, mikor legelőször vettem észre, hogy sehol egy kék váza. Se lila, se zöld.

Csak sárga, sárga, sárga.

Nekem soha nem az ősz érzését hozza, mindig is a mézes, fakó Tavasz jut eszembe, ami melegséggel tölt el. Itthon vagyok, ennél jobb érzés pedig aligha akad.

– Furcsának tartsz. – Kimondom a nyilvánvalót, amire anya nem válaszol másképp, csak szürkén biccent, de egy mosoly is ott ül a szája szélén és felém integet.

– Nem mondanálak furcsának, inkább... vörösnek. Tudod, izgalmasnak – válaszolja édesanyám, hallom a hangjában, hogy az elnyomott, szikrázó szórakozottság ural minden egyes betűt. Úgy beszél, ahogy én szoktam, és élvezi.

A keze egyre gyorsabb, miközben a konyhapult és a hűtő közt ingaként mozog, én pedig csak nézem szótlanul, ahogy nekem főz.

Sokszor olyan kopott érzésem van mellette, mintha nem is a lánya lennék, hanem leginkább egy másik világból idepottyant valami, amit csak ő ért meg.

– Messze a vége... – mormogom magam elé, ahogy az orromba szökik a rizs illata, tudom, hogy még sokat kell várnom a reggelimre. Épp ezért csak mély, szeretettel teli levegőt veszek, fellapozom az újságom, és az arcomat támasztva figyelem, ahogy a meleg színorgia végig jár engem.

Szokatlan érzést kelt bennem, pillanatokig csak lehunyom a szemem, régi mosollyal hagyom, hogy átvegye felettem az uralmat az a bódító érzés, mint mikor látom, hogy a felnőttek felszabadultan nevetnek egy pohár vörös italtól, amiből én még nem ihatok.

Olyankor mindenki szereti a másikat, ahogy most hirtelen én is. Kedves érzés, a mellkasomban tovább fűti a rózsaszínt, szerelmes vagyok a pillanatba.

– El ne aludj nekem. – A bársonyhangra a szemeim lassan kinyílnak, csak ekkor veszem észre, hogy csaknem teljesen elnyúltam már a nagy asztalon. – Nem aludtál este? – Anyukám gyanakvó szemekkel vizslatja át arcomat, amire csak elmosolyodom lassan, szelíden.

– Álmomban fent voltam. Az sok energiámat elvette. – Kisebbet ásítok, a sötétbarna szemekbe nézem, amiről csokoládé jut eszembe. Édes, finom.

Arany csillogás van a közepében, ami jelzi, mennyire is drága édesanyám egyetlen pillantása is.

– Megint kéket láttál? – Anya lemondó sóhaja biztosít arról, ez neki mennyire nem tetszik, hiszen ilyenkor mindig kialvatlan maradok. – Ha nem küzdenél ennyire a hideg ellen, nem kísértene akkor is, mikor alszol. – Felém bök egyet ujjával, majd a tűzhely felé fordul, nem látom, mit is csinál pontosan.

Nem is baj, jelenleg lefoglal az, hogy anya nem mond olyan nagy hülyeséget, mégis lehetetlen küldetés feladnom a hideg iránti ridegségemet.

– Nem szeretek fázni, persze, hogy küzdök ellene. – Még az államat is felszegem kissé, miközben hinta lábaim a levegőt kavarják alattam, nem érik el a földet.

– Mit is várhatnék egy nyári gyerektől? – Drága sóhaj szántja végig a merev levegőt, szinte fellazít minden kis ezüst feszültséget, csak ebből jövök rá, mennyire hasonlít ez a reggel az összes többihez.

A kedvenc napszakom ez, mikor a napsugarak a föld minden egyes kis négyzetcentiméterét végig szántják, élvezhető meleget hoznak, amitől eszembe jut, milyen is volt régen.

Szerettem kisgyerek lenni, pár éve még építőkockákkal játszani, amiknek a fényes felületén megcsúszott a fény, és az egészet beborította. Sokszor akarok visszamenni, újra érezni, milyen jó is volt annyira gondtalannak lenni.

Most már egyre többet foglal le a hideggel való harcom, lassan elkezd érdekelni, ki is fog győzni a végén.

– Majd, ha egyszer nagyobb leszel, és feladod ezt a harcot, mert fontosabb dolgaid is lesznek, ezen jót fogunk majd nevetni. Néha olyan rejtvényekben beszélsz, akár egy öregember. – A fejét csóválva kutakodik a hosszúnyakú fakanál után, ami hosszas keresgélés után akad csak a kezeibe.

– Az ráér akkor, mikor már olyan vén leszek, mint te. – A nyelvemet kinyújtva reagálom le százszorszép szurkálódását, amit hallva egy pillanatra megáll.

A fejét oldalra biccenti, annál is biztosabb vagyok a hitetlen mosolyában, mint abban, hogy a fagyos, merev reggelek télen csak rosszul indíthatják a napot, hiába áll háttal nekem.

A napot, aminek kék helyett narancssárgának kéne lennie még januárban is.

Egy márciusi, márciusi reggelnek.

– A szemtelen mindenedet. – Végül halkan fel is nevet, selyemként simogatja a dobhártyámat, olyasféle érzés, amit nem mindenki kaphat meg, csak az, aki mindennél jobban szereti az anyukáját. – Egyszer te is vén leszel, megnézzük, akkor mennyire lesz ez vicces.

– Felőlem élhetek ezer évig is, ha addigra a világ csak barnába borul, és az ég is narancssárga lesz. – Álmodozva meredek magam elé, látom a képet a lelki szemeimmel, és izgatottá tesz csupán a részeg gondolat is.

Mézes érzés lenne egy olyan világban élni, ahol nincs semmi más, csak a langyos sárga.

Kritika 

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés:

Nagyon érdekes történetet küldtél be a verseny utolsó fordulójára, melynek értelmezéséhez, úgy véljük, szükséges, hogy az ember egy kissé megmozgassa az agyát. Mi úgy értelmeztük, hogy a főszereplő kislány világ életében csak a meleget szerette, így mindentől irtózik, ami hideg, így a kék színtől is. Újabban viszont nagyon tetszik neki az álmában folyton megjelenő kékség, ami összezavarja, és küzd ellene...

Mi úgy gondoljuk, hogy ez az egész egyfajta allegória arra, hogy a kislány az otthon melegében érzi biztonságban magát, mivel az otthon képes minden rossz, szomorú, hideg dolgot a falakon kívül rekeszteni, és a kislány odabent sem bír semmi hidegséget elviselni, csak a békés meleget. Viszont ahogy nő, úgy egyre inkább elkezdi érdekelni a külvilág és a hideg is, kezd kikacsingatni az otthon védő szárnyai alól, de még nem egészen áll készen erre, makacskodik, és inkább csak élvezi tovább az otthonát és az anyukája közelségét, ahogy egy kisgyereknek kell.

Persze lehet, hogy te nem erre gondoltál, mi mindenesetre ezt vontuk le belőle. Ha szeretnéd, megírhatod nekünk a helyes megfejtést. :) Mindenesetre nagyon érdekes, elgondolkodtató a műved története, kevesen szoktak ilyesmikről fanfictiont írni, ez figyelemre méltó. Úgy találtuk, hogy a mondataid nem mondanak egymásnak ellent, és nem éreztük zavarosnak sem az irományod, szóval a történetvezetésed teljesen rendben volt. :)

Karakterformálás:

Műved rövidségéhez mérten úgy érezzük, jobbára elképzelhető karaktereket alkottál. Wheein gondolatfonalaiból ki tudtuk következtetni, hogy milyen ember is lehet ő, valóban sok ilyen egyedin gondolkozó, szórakozott, jópofa kisgyerek van. :) Az anyukája homályosabb az olvasónak, de egy-két jellemvonása megcsillan neki is, ami egy ilyen terjedelmű történetnél szerintünk bőségesen elég.

Inkább a karakterek külsejével kapcsolatban éreztünk hiányosságokat. Wheein esetében leírtad a ruházatát és az arcáról is írtál jellegzetességeket, de talán mégsem eleget; az anyukája külsejét viszont sajnos nagyon nehezünkre esik elképzelni, bár róla is említettél pár részletet.

Feladatmegoldás:

Feladatmegoldásoddal teljes mértékben meg vagyunk elégedve. A történeted valóban szürrealista elemekkel tarkított slice of life, a cselekmény is egy szálon fut, és az összes megadott érzelmet sikerült ügyesen beleírnod. Külön kiemelnénk, hogy tényleg igazi, vérbeli szürrealista történetet alkottál, csillagos ötös feladatmegoldás! :)

Stílus:

Stílusod szelíd, kedves, részletes és feltűnően művészi. Jól megragadod a pillanatnyi érzelmeket és hangulatokat, szóval emiatt érzelemvilág szempontjából nagyon színes ( :D ) lett a történeted. A mindennapok életérzését szeretettel, átéléssel adod át, talán pont ezért is olyan kedves, megnyugtató érzés a művedet olvasni. :) Tetszett nekünk a stílusod, tényleg nagyszerűen szürrealista. :)

Nyelvhelyesség és formázás:

A formázásoddal mindent rendben találtunk, a helyesírásoddal azonban akadtak kis gondok. Jó pár elírást fedeztünk fel, továbbá egyes összetett szavakkal láthatóan gondban vagy, például: tulipánvörös, végignézem, végighalad, kávé- és karamellszínű, hintalábaim, stb. Egy vesszőhibát is találtunk. Ennek ellenére azt tudjuk mondani, hogy nagyon jó a helyesírásod, szóval ez a pár hibád nem jelent sok pontveszteséget. Gyanítjuk, hogy nem biztos, hogy elégszer átolvastad a történetet, mielőtt beküldted volna, és azért van benne annyi elírás.

Mindent összevetve igazán szeretetteljes, egyedi és elgondolkodtató műnek találtuk a Mézes, fakó Tavaszt, melyet kiváló szürrealista stílusban írtál meg. Igazándiból csak a karakterformálásodnál és a helyesírásodnál találtunk problémát; ha ezeken javítasz, még több nagyszerű történetet fogunk még tőled olvasni. Csak így tovább, nagyon jól írsz! :)

A zsűri

3/9

“C” feladat

A 702-es szoba

„ – Újabb paranormális helyeket találtak a külvárosban.”

Baekhyunnal egymás mellett gubbasztottunk nagyapáék ősrégi kanapéján, ami egykor aranybarna színben pompázhatott. Most azonban inkább hasonlított egy kutya által jócskán összepisilt és marcangolt anyaghalomhoz, semmint egy ülőalkalmatossághoz. Egyfolytában bökdösődve, a már jól megszokott, versenyzős játékunkat nyomkodtuk a telefonon, amikor erre a képtelen maszlagra még mi is felkaptuk a fejünket.

A jobb napokat is látott tévé híradójában egy jókora asztal mögött ült az öltönybe bújtatott fazon, akinek először erőteljesen kopaszodó feje vonta magára a figyelmem. Két pamacsban, mint a bohócoknak, volt még néhány fekete hajtincse, csak ennyiből lehetett következtetni egykori hajszínére. Arca puffadt, akárcsak egész teste, orra mellett egy jókora szemölcs helyezkedett el. Szemöldökét úgy ráncolta, mintha bosszantaná, hogy épp neki kell ezt a roppant bonyolult és kényelmetlen feladatot megtennie minden egyes este, a kerek szemüvegéről pedig, amit Harry Potter is megirigyelt volna, már ne is beszéljünk. A látvány nem volt túl bizalomgerjesztő.

− Már megint?

Nagyapa bosszúsan sóhajtott, ahogy gondosan faragott, növénymotívumokkal teli hintaszékében himbálózott előre-hátra. Jócskán benne volt a korban, de ezt senki sem mondta volna meg róla. A ráncok rátelepedtek már az arcára, de ez még kedvesebbé, mosolygósabbá változtatta vonásait, haja pedig megőszülve rendeződött idősödő fején. Mindez azonban szöges ellentétben állt a benne lévő makacssággal, játékossággal és a szemeiből tükröződő huncutsággal, ami minden egyes alkalommal meghazudtolta korát. Könnyedén mozgott, nem volt kérdés, részt vesz-e a nagyi ellen irányuló hadműveletekben, néha pedig jobb ötletekkel szállt be a mókába, mint ami nekünk valaha is eszünkbe jutott volna. Nagyi ilyenkor gyakran mondogatta, hogy olyan, mintha három unkája lenne, nem pedig kettő.

− Ez is csak ugyanolyan kamu hír, mint a többi. Nem érdemes vele foglalkozni – jegyeztem meg fejcsóválva, aztán visszafordultam a játék felé, de hiába. Baekhyunt képes volt elvarázsolni minden misztikus dolog. Láttam, ahogy barna szemei máris csillogni kezdenek, rózsaszín ajkán pedig azonnal megjelenik kalandos angyalmosolya, amit a felnőttek imádtak. Világéletében babaarcú volt, selymes, tiszta bőrrel, amit a lányok is megirigyelhettek volna. Hátrasimította kócos, barna tincseit a kezével, aztán lentebb húzta magán elnyűtt, fekete pólóját, amit egy bokszeralsóval használt pizsamának, csak úgy, mint én.

− Valóban sok butaságot hallani mostanság, de ez sajnos komoly dolog – komorodott el nagyapa. – Kár azokért a helyekért. A saját gyökereiket pusztítják ezek az önző bohócok – dühöngött és erőteljesen csapott hintaszékének karfájára. Baek persze azonnal rákapott a témára.

− Ezt hogy érted? – kérdezte, amint egész testével az öreg felé fordult. Sóhajtva dobtam félre a telefont. Ennyit a játékról.

− Sok évvel ezelőtt az emberek szoros kapcsolatot ápoltak a természettel. A természet befogadta őket, otthont adott nekik, így hozták létre azt a világot közösen, amiben jelenleg is élünk. De ezen kívül megjelent egy másik világ, ahol az ember a teljes agyi kapacitását kihasználva, képessé vált teremteni a puszta gondolatával és hitével. Főleg a természetet segítette, fákat, különböző, soha nem látott lényeket hoztak létre. Ekkor pedig bevezettek egy fontos szabályt…

− Ez baromság – horkantottam fel. Remek, egy újabb gyerekmese, amit hallgathatok ezentúl éjjel-nappal.

− Fogd be, Chen! – Baek bosszúsan nézett rám barna őzikeszemeivel, amiért félbeszakítottam nagyapát. Ráadásként még belém is mélyesztette talpát, aminek az lett az eredménye, hogy a kanapéról ledőlve, a szőnyegen kifeküdve hallgattam tovább az esztelen történetet.

− Mi volt az? – fordult vissza áruló testvérem nagyapa felé.

− Az egyensúly – mondta az öreg, ahogy megvakargatta az állát és ránk nézett azzal a vesébe látó pillantásával. – A világoknak egyensúlyban kellett maradniuk. Az emberek sokkal jobban szerették a teremtést és a gondtalan életet, de ez az is jelentette, hogy ők maguk nem fejlődtek, lassan pedig elkezdtek kipusztulni, mint azok a ritka fajok, amiket megalkottak. Pontosan ezért hozták létre a szabályt, miszerint mind a két világban egyformán kell tevékenykedniük, első pedig a saját világuk. Először biztosítsák a feltételeket ahhoz, hogy ők maguk stabilan éljenek és cseperedjenek, aztán pedig újra képesek lesznek összekapcsolódni a felsőbb régiókkal – magyarázta. – De ez sosem valósult meg. Az ember, ahogy távolodott a természettől, úgy lett egyre önzőbb. Elfelejtette, honnan érkezett, azt, miként kell használnia agyának teljes voltát, aztán pusztítani kezdte a fákat és mindent, amit egykor ő maga teremtett.

− De mi köze van azoknak a helyeknek, ehhez az egészhez? – Baek teljesen lázba jött, arca kipirult.

− Maradt még néhány hely ezen a világon, ahová ha belépsz, segítenek visszatalálni régi önmagadhoz. Képes leszel használni azt a teremtést, amiről már rég elfeledkeztek, és amit a félelem miatt üldözni, pusztítani kezdtek. Pontosan ezért, nagy valószínűséggel, senki sem térhet már vissza azokhoz az időkhöz. Minél kevesebben emlékeznek rá, annál kevesebb ideig tart a hatása. Ma már nem lehet ez több egy-két óránál.

− De miért nem állnak ki emellett azok, akik hisznek ebben? – kérdezgetett tovább. Láttam arcán a tehetetlen haragot. Hát még akkor milyen dühös lesz, ha nagyapa a végén elneveti magát és az arcába mondja, hogy „Csak vicc volt!”.

− Azért fiacskám, mert alig pár tucat ember az, aki még hisz ebben a világban – sóhajtott fel.

− De akkor…

− Gyertek vacsorázni!

Nagyi tökéletesen időzített, elhúzva előttünk a vacsora mézesmadzagát. Nagyapa éhesen, hasát simogatva kelt fel a székéből és cammogott át nagyihoz. Erről ennyit.

− Nem is tudtunk mindent átbeszélni. –  Baek bosszúsan morgott mellettem.

− Ugyan már, ez csak egy mese. Nőj fel végre! – borzoltam meg a haját és mindketten csatlakoztunk nagyapáékhoz.

A helyiség apró volt, de könnyedén találtunk benne helyet magunknak. Az asztal maga vörös fából készült, a lábai és a felső lapja indaszerű mintázatokkal volt kidíszítve. Mindehhez hozzá passzoló székek tartoztak. Antik, növényekkel gazdagított, mint a házban a legtöbb bútor vagy tárgy. Ha ez nem lett volna még elég, a helyiség másik felén különféle virágok uralkodtak, ami olyan érzetet adott, mintha egy erdő kellős közepébe csöppentem volna. Nagyi imádta az életnek ezt a formáját, ami meglátszott tulipánokkal díszített kötényén és kamillavirágos csatján is, amit mindig ősz hajában viselt. Még a szemüvegkerete is levelekkel volt tarkítva. Sosem értettem ezt a nagymértékű imádatot, de ki mit szeret, nem igaz?

A vacsora alatt, Baek legnagyobb bosszúságára, nem esett több szó a misztikus dolgokról. Nagyapa lezártnak tekintette a dolgot, így nem voltunk más, csak egy békésen vacsorázó család, akik aztán egy-két film megnézése után nyugovóra tértek az ágyaikban.

Hajnalban csendesnek aligha mondható matatásra ébredtem. Morcos morgással fordultam meg az ágyamban, úgy néztem még csipás szemekkel, ahogy Baekhyun határozott mozdulatokkal rángatja magára a farmerét és egy sötétebb pulóvert. Az éjjeliszekrényen az óra hajnali egyet mutatott. Mi a fene…?

− Te mégis mit művelsz? – ültem fel fáradtan az ágyban.

A szoba, ahogy a ház többi része is, apró volt. Egy jókora, természetesen faragott ruhaszekrény, egy kisebb éjjeliszekrény és két ágy volt a helyiségben, ami direkt nekünk lett kialakítva. Odakintről kellemes, hűvös levegő áradt be az ablakon és lebbentette meg a fehér függönyöket.

− Utánajárok a dolognak – mondta izgatottan, ahogy már a cipőjét húzta. Látszólag nem lepődött meg ébrenlétemen. Köztudottan nem tudott halkan készülni, bárhová is ment, azonnal felvert a pakolással.

− Mégis minek? – másztam ki már az ágy szélére én is.

− A történetnek.

− Te nem vagy normális – túrtam a hajamba fáradtan. − Baek, nagyapa csak szórakozott veled. Nincs semmiféle erő, se semmi más. Egy egyszerű gyerekmese, amit azért mondott el, mert tudja, hogy szereted az ilyeneket.

− Ha az is, én magam akarom megtapasztalni – mondta, aztán egy-két dolgot a táskájába dobált. Mégis mit akar azokkal? Lehet, nem akarom megtudni.

− Baek, te tényleg azt hiszed, hogy hajnalok hajnalán meglógsz, és csak úgy, megindulva a nagyvilágba, majd pont rá fogsz akadni egy ilyen helyre? – húztam fel ezúttal már gúnyosan a szemöldököm. Kezdtem ébredezni, és agyam is kezdett bekapcsolni. Nagyon jól tudtam, hogy ha Baek megindul, nekem is mennem kell. Pocsék a tájékozódó képessége, és azért mégiscsak a testvérem. Ki tudja, hogyan keveredne haza.

− Utánanéztem kicsit, és tudom, merre fogok menni – vágta rá morcosan, mint valami kisgyerek, aki épp azt bizonygatta, hogy a Fogtündér igenis létezik. – Nem kell, hogy velem gyere, egyedül is boldogulok – tette hozzá, amint látta, hogy magamra rángatom a nadrágom és felöltözöm. Egyetlen pillantás a tükörbe elég volt, hogy megállapítsam, láttam már jobb napokat is. Barna szemem alatt megjelentek a karikák, sötét hajamat megint sikeresen elaludtam. De legalább nagyi főztje után nem lógott úgy rajtam a barna pulóverem, ami plusz pontot jelentett.

− Hogyisne, hogy a végén haza se találj, és nagyapáék halálra aggódják magukat a hülyeséged miatt – forgattam a szemem.

Kisebb korunkban rengetegszer lógtunk meg titokban a házból, ezért már reflexszerűen léptem az ablakhoz. Kinyitottam azt, így a szobát teljesen elárasztotta a fény, amit a telihold adott. Reméltem, hogy Baek nem kezd el valamilyen vérfarkasos vagy mágikus sztorival jönni, mert ha mégis, akkor jókedvemben egész biztosan visszarugdosom az ágyába, és olyat kap, hogy garantáltan átaludja majd az éjszakát.

Ennek ellenére a telihold kétségtelenül jól jött ahhoz, hogy a ház oldalán futó növényzet között megtaláljuk a tűzlétrát, amit még akkor szereltek fel, amikor néhány részeg fiatal jóvoltából kigyulladt a ház, és Baekhyunnal az emeleten ragadtunk. Hiába teltek el azóta hosszú évek, továbbá hiába lepte be többnyire a gaz, még mindig elég strapabíró volt ahhoz, hogy elbírjon mindkettőnket. Egy perc múlva már nagyi virágoskertjében álltunk. Természetesen nem volt elég a benti dzsungel, házon kívül, a kertjében sem lehetett mozdulni a virágoktól. Ráadásul nagyinak volt egy olyan érthetetlen szuperképessége, amivel minden egyes cipőnyomot képes volt észrevenni a földön, így vigyázva kellett lépkedjünk a kitaposott részen a kiskapuig.

− Hajrá, Sherlock, mutasd az utat – engedtem előre Baekhyunt, miután kiértünk a kiskapun is, és a telihold megvilágította a kietlen utcát. Szerettem éjjel mászkálni, de az csak nagyobb társaságban, kissé illuminált állapotban szokott megtörténni, egy jó buli után. Most egyik sem volt aktuális. Nézzük meg gyorsan azt az átkozott tündérmesét, győződjön meg arról, mekkora idióta, aztán menjünk vissza aludni. Fáradt voltam, bár a hűvös, hajnali szél vert belém némi éberséget.

− Erre – mondta, ahogy telefonját bújva megindult az egyik irányba. Sejtettem, hogy alvás helyett képes volt ilyen helyeket nézegetni. Az már más kérdés, hogy kiskorunk óta ismertük a környéket, és nem tudott telefon nélkül kiigazodni. Ki tudja, honnan kerülne elő, ha nem tartanék most vele. Szerintem nagyapa élve elásna a virágok tövébe, ha valami baja esne. Illatos halál lenne, az tény. Kissé morbid volt a humororom ezen a hajnalon. Kár, hogy nem tudtam nevetni, amikor alvás helyett ilyen marhaságokat kellett csináljak.

Baek egyik utcáról vezetett a másikra, miközben a lehető leglehetetlenebb helyekre tudott befordulni. Annyira csak a kütyüjét bámulta, hogy egyszer még egy hajléktalanokkal teli utcába is képes lett volna mindenféle gond nélkül besétálni, ha nem rántom vissza időben és lököm előre, hogy kerüljük meg a háztömböt.

Minél közelebb értünk, annál inkább elfogott a balsejtelem.

− Baek, mondd, hogy nem a Clayton-ház felé tartunk – sóhajtottam, amint már a város széle felé vezető úton lépdeltünk. Pillanatok kérdése, és elfogynak a házak, errefelé pedig semmi sem volt néhány raktáron és a tízemeletes szállón kívül. A Clayton-házat egy amerikai házaspár építette hosszú évekkel ezelőtt, közvetlenül a külváros határában lévő erdő szélénél. Egészen addig működött az építmény, amíg egy nap a szálloda vezetői el nem tűntek, az épületről pedig mindenféle kísértethistóriák nem kezdtek terjengeni. Elég negatív kirándulóhely az éjszaka közepén.

− De, oda. Elvileg van ott egy szoba, a hétszázkettes, ahol elég gyakran történtek ilyen események – mondta, miközben lazán megvonta a vállát. Nyilvánvalóan nem gondolta át. Ha nem jöttem volna vele, akkor is csörgött volna egy órán belül a telefonom, mert vagy a csövesek ragadták volna el, vagy ha túl is jutott volna rajtuk, beragadt volna egy istenverte szellemházba.

− Aha, szóval hajnalban akarsz bemenni egy kísértetekkel teli helyre? – kérdeztem tőle gúnyosan, mire megtorpant. Naná, hogy nem gondolkodott előre. Baekhyun utált minden egyes helyet, ahol ehhez hasonló dolgok előfordulhattak. Nem bírta a horror filmeket, a kísértetjárós történetektől pedig kiverte a víz.

− A-akkor is bemegyek – mondta, de a hangja figyelemre méltóan megcsuklott. Ránéztem, barna szemében pedig láttam a félelmet, amint tudatosodott benne, mire is vállalkozott. Arca teljesen kipirult a hűvös széltől.

− Te tudod – vontam vállat. – Bár nem értem, miért kellett ehhez a telefonod, amikor nagyon jól tudod, hol van az az épület. Azt hinné az ember, hogy ennyi év után, tisztában vagy a főbb pontokkal – csóváltam a fejem, amint megindultam előre az úton. Jobban szerettem volna már hazafelé tartani. Attól a helytől mindig felállt a szőr a hátamon, Baek hóbortja miatt pedig muszáj leszek bemenni abba az istenverte épületbe.

Hosszú, macskaköves úton vezetett az utunk a régi szállodához. Valamit mindenki érezhetett ezen a környéken, mert hiába volt már régóta lakatlan, sosem került lebontásra. Az, hogy bármit is építsenek a helyén, fel sem merült. Sokan elátkozott földnek nevezték.

Amint közeledtünk hozzá, megállapíthattam, hogy külsőre egy teljesen átlagos épület látszatát keltette, eltekintve attól a két jókora, már-már giccses növényi ornamentikával ellátott, omladozó oszloptól, ami a bejárat két oldalán helyezkedett el. Baek jóformán minden egyes lépésével rátaposott a sarkamra, annyira betojt a helytől. Pedig még be se mentünk.

Az ajtó nem volt zárva, két nagyobb deszkát erősítettek keresztben rá, de ez édeskevés volt ahhoz, hogy bárkit is visszatartson, ha az be akart menni. Körülöttünk törött feles üvegek hevertek szerteszét. Igazán remek lesz, ha esetleg odabent találkozunk a gazdáikkal. Egyszer érjünk haza, Baek, és esküszöm, hogy kitekerem a nyakad ezért a kalandért!

Az említett persze már nem volt olyan bátor. Szorosan mellettem haladt, miután átbújtunk a lécek alatt. Kopár, tágas térre jutottunk, amit a hold fénye most kísértetiesen ölelt körbe. A falak mállottak és omladoztak, az épületre már tényleg ráfért volna, hogy lebontsák, de még így is megvolt a maga szépsége. Szemben lehetett a recepciós pult, a felette lévő, egykor aranyozott feliratok már rég megkoptak az idő során, egykori árnyékává válva önmaguknak. Jobbra két ajtó nyílt, mind a kettő egy üres terembe vezetett, amik közül az egyik egykor étterem lehetett, a másik pedig valamilyen előadó terem. Korhadt asztalok és székek voltak egymásra pakolva az egyikben, míg a másikban egy apró pódium állt. A recepció bal oldalán egy járat vezetett hátrafelé, de nem láttam, pontosan mi lehetett arra.

− Gyerünk, keressük meg a lépcsőt. Kétlem, hogy a lift működik – jegyeztem meg, amint megindultunk hátrafelé a törmelékek között, amik a padlót borították. Elhaladtunk egy régi ruhatár mellett, és egyenesen a lifteknél kötöttünk ki. Mellettük hosszú lépcsősor indult meg felfelé.

− Itt kell felmenjünk. Azt írták, hogy a hetediken majd balra kell fordulni, és ott lesz a jobb oldalon, a második szoba – hadarta kissé Baek, mint valami szótár. Ijedtében hajlamos volt fontos dolgokat ismételgetni magában, és sanda gyanúm, hogy a jelenlétem meg az információ kántálása tartotta benne csak a lelket.

Lassan megindultunk felfelé a kopott fokokon. Az egész épületet belepte az állott szag, bár rosszabb is lehetett volna. Egy-egy ablak be volt törve, ez adott neki némi lehetőséget a szellőzésre. Szerencsénkre a hold bevilágította a tér nagyját, így nem kellett attól félnünk, hogy bármelyik pillanatban orra eshetünk, mire felmászunk a hetedikre. Bár így is vigyáznunk kellett a málló vakolattal és azzal a sok szeméttel, amik itt maradtak.

Életem leghosszabb percei voltak, mire végre felértünk a megadott emeletre, aztán pedig a megfelelő irányba fordultunk. Az összes szoba nyitva volt, soknak már az ajtaja is hiányzott. Egyedül csak az volt zárva, ami nekünk kellett. Az egykor fehér bejáratról már lepattogzott a festék, a kis réztáblán pedig, épp csak kivehető volt a hétszázkettes szám. Kénytelen voltam elismerni, hogy ez az egész kezdett elég fura lenni.

− Nyisd ki – lökött meg hátulról Baek.

− Milyen jó, hogy én végzem el helyetted a piszkos munkát, te, Oroszlánszívű Nyúl… - mormogtam bosszúsan, miközben a kezem a kilincsre simult, majd lassan benyomtam az ajtót. Előbb számítottam egy kietlen szobára pattogzó festékkel és hörgő hullákkal, vagy kártyázó hajléktalanokra, mint arra, ami fogadott.

A helyiség meglepően világos volt. Az egykor csupasz falakat benőtte a borostyán, és különféle növényekkel együtt, sűrű egységet alkotva telepedett rá a szoba minden egyes szabad pontjára. A levelek és szárak benőtték az ablaknál lévő két ágyat is, így azok most igen kényelmes látványt nyújtottak.

Ahogy beléptünk, különböző színű lepkék szálltak fel és kezdtek körözni körülöttünk. Meg kellett dörzsöljem a szemem, nem-e álmodom, de amit láttam, az nagyon is a valóság volt. Ebben a sivár épületben egy szoba saját életre kelt, és ragyogott a maga módján. Nem volt dohos a levegő, nem is érződött, hogy elhagyatott lenne. Az eddigi félelem súlya mintha lekerült volna a mellkasomról, helyére pedig meglepő nyugodtság költözött.

− Chen, nézd! – kiáltott fel Baek, mire megpördültem és elképedve figyeltem, ahogy aranyló szikrák szállnak körülötte, aztán ujjait megmozdítva, tenyerén apró, királykék virágok születtek. Erősen csíptem magamba, de nem változott semmi, attól eltekintve, hogy a fájdalomba belezsibbadt az egész karom.

− Ezt meg hogyan…

− Higgy! – szólt, szája pedig hatalmas vigyorra húzódott.

Hit. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hitelt adok nagyapa szavainak. Lehunytam a szemem, aztán csak a magamban érzett melegségre koncentráltam. Amikor újra kinyitottam, a látásom élesebbé vált, olyan dolgokat is észrevettem, amit eddig sosem. A fényfoltokat a falon, minden egyes apró élőlényt, amik ott ücsörögtek a leveleken és a szirmokon. Apró, csillogó szárnyak, aranyló hajak, hüllők, akárcsak egy tündérmesében.

A kezemre összpontosítottam, mire egy apró gyík jelent meg rajta, pont olyan, amilyenre gondoltam. Hát ez lenne a teremtés ereje?

− Most már tudom, mit érezhet egy író – mondta Baek mosolyogva.

− Egy író? – kérdeztem értetlenül, szinte fel sem ocsúdva a sokktól, ami ért.

− Gondolj bele, nem olyan, mint egy író által kitalált világ? Egy virágzó birodalom a valóság komor sivárságában – magyarázta lelkesen, ahogy ő maga az erejét még sűrűbb, egészségesebb növényzet megalkotására fordította.

− Egy fejbe zárt birodalom – értettem egyet, aztán segítettem Baekhyunnak. Minden egyes részt, ahol láttuk, hogy ez a világ kezdene elhalni, alaposan meggyógyítottuk, aztán új élőlényekkel, valamint különböző megélhetési pontokkal, vízzel, fénnyel, gyümölcsökkel biztosítottuk a fennmaradását, hogy akkor is el tudja látni magát, ha mi már nem leszünk itt. Ennek a helynek fenn kell maradnia.

Ügyködésünk közepette pontosan éreztük, mikor kezdett elmúlni a hatás. Kissé szomorúan huppantam vissza régi, korlátolt belsejű énembe, amint a felkelő nap első sugarai által megvilágított csodát néztük, amit mi keltettünk életre.

− Lassan mennünk kellene – mondtam halkan. Tudtam, hogy nincs már sok időnk, hamarosan felfedezik, hogy meglógtunk.

− Tudom – sóhajtott Baek. – Mi van a kezeden? – kérdezte hirtelen, ahogy megragadta a csuklómat. Egy apró, tekergőző indákból készült karkötő volt, ami erősen szorult a bőrömre. Éreztem, hogy ha akarnám se lennék képes levenni róla.

− Neked is van – böktem az övére, mire hatalmas vigyorral vette szemügyre a sajátját.

− Ne kételkedj benne többet, mert különben leesik – figyelmeztetett, mire mosolyogva forgattam meg a szemem.

− Menjünk, Sherlock, elég lesz ennyi izgalom mára – borzoltam meg a haját, aztán vetettem még egy utolsó pillantást a művünkre. Már egyáltalán nem féltem, ahogy lassan bandukoltunk lefelé a lépcsőkön. Valamilyen fura, túlvilágszerűen meghitt nyugalmat éreztem, amint egyik fokot hagytam a másik után magam mögött, és kijöttünk az épületből. Nem volt félelmetes, se hátborzongató.

Baekhyunnal csendes egyetértésben sétáltunk hazafelé, ahol meglepve figyeltem, hogy nagyapa a tornácon üldögél, és figyeli közeledő lépteinket. Nem tudom, mit láthatott az arcunkon, de elmosolyodva, elégedetten bólintott.

− Merre csavarogtatok? – kérdezte huncut tekintettel.

− Erre-arra – vágtuk rá egyszerre, mint mindig, ha kitérő választ kellett adni.

− Menjetek be, rátok fér a pihenés – intett a fejével.

Baek ment be először. Amikor léptem volna utána, nagyapa a vállamra tette vaskos tenyerét. Csuklóját egy egészséges hittel táplált, indákból fonódott karkötő díszítette.

− Hiszel már, fiam?

− Hiszek – mosolyogtam rá, azzal együtt léptünk be a házba és zártuk be magunk mögött az ajtót.

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés:

Szívmelengető, tanulságos és kalandos művet kaptunk tőled a harmadik fordulóra; megleptél minket mindazzal, amit a két fiú a romos hotelszobában talált.

A cselekmény érthető, jól követhető volt, egyetlen észrevételünk, hogy úgy találtuk, kissé elsietted a szobában töltött idő leírását. Hatásos képekkel mutattad be, hogyan is nézett ki a szoba, és azt is elmondtad röviden, mit tett itt Baekhyun és Chen, ám mivel a történet ezen része kulcsfontossággal bír, egy kicsit részletesebb leírást vártunk arról, hogyan építették újra ennek a kis világnak a sérüléseit, miket teremtettek, és hogyan érezték magukat eközben.

Karakterábrázolás:

Örömmel láttuk, hogy igyekeztél valós, elképzelhető külsőt és személyiséget adni a szereplőidnek, ami elég jól sikerült. Ügyesen ábrázoltad Baekhyunt és a nagypapát, több egyedi, rájuk jellemző szokásukat is leírva. Szép munka! :)

Észrevettük viszont, hogy jó pár soron keresztül jellemezted a tévébemondó külsejét és viselkedését, aki igazából nem is volt valódi szereplője a történetnek, míg a „mesélőről”, Chenről egy kicsit keveset tudtunk meg. Úgy gondoljuk, ez a dolog valószínűleg abból adódik, hogy még nem rendelkezel kellő rutinnal a karakterábrázolásban, és azt is tudjuk, hogy egy E/1-ben írt történetben minden esetben kissé nehézkesebb azt a szereplőt ábrázolni, akinek a szemszögén keresztül látjuk a világot. A későbbiekben egy kis gyakorlással biztosan észre fogod venni, és ki fogod küszöbölni a hasonlókat; mi szurkolunk neked! :)

Feladatmegoldás:

A feladat minden részét teljesítetted: Érezhetően jelen voltak a művedben a szecesszió növényi mintái, a hagyománytisztelet, a szembefordulás a modern világgal, és még az idilli, álomszerű hangulat is. Jól jellemezted a szereplőket is, kimondatva velük, mit is jelent számodra az írás, de azért itt megjegyeznénk, hogy ezt a dolgot érdemes lett volna egy kicsit részletesebben kifejteni.

Stílus:

A stílusod jól illett a műfajhoz és a választott stílusirányzathoz; fiatalos, könnyed, szerethető, ezzel együtt elég művészi és érzékletes képet, leírást használtál ahhoz, hogy jól elképzelhető legyen a környezet, és - a korábban említett apró hiányosságoktól eltekintve – a szereplők külseje. A szókincsed és a mondatalkotásodat is változatosnak találtuk. Ügyes voltál! :)

Formázás és nyelvhelyesség:

A helyesírásodon sikerült javítanod az előző fordulóhoz képest, de még mindig a megfelelő vesszőhasználat illetve az egybe- és különírás okozott neked problémákat; ezeken kívül néhány elgépeléssel találkoztunk a szövegben. Kiemelnénk viszont egy szembetűnő kis hibát:

Meg kellett dörzsöljem a szemem, nem-e álmodom, de amit láttam, az nagyon is a valóság volt.

Az –e kérdőszóról azt kell tudni, hogy minden esetben az igéhez kapcsolódik, tehát ebben a formában helyes: nem álmodom-e.

Észrevettük még, hogy a korábbi írásodhoz hasonlóan a szereplőid jelen idejű gondolatai egybeolvadtak a múlt időben írt történettel, sőt néha egy mondaton belül is keverted a kettőt. Fontos, hogy ha nem akarod mélyen elgondolkodtatni a szereplőt, ezért maradsz a múlt időnél, ne ugorj át a mondat végére jelenbe. Jó példa erre ez a mondat:

Attól a helytől mindig felállt a szőr a hátamon, Baek hóbortja miatt pedig muszáj leszek bemenni abba az istenverte épületbe.

Nos, ebben az esetben segíthet, ha beszúrsz egy rövid, múlt idejű utalást, amivel máris múltba húzod az egész mondatot, például: Baek hóbortja miatt azonban tudtam, hogy muszáj leszek/mégis úgy tűnt, muszáj leszek bemenni abba az istenverte épületbe.

A tisztán jelen idejű gondolatoknál továbbra is javasoljuk a dőlt betű használatát. Jól érzed, olvasó közelibbé teszi a történetet, ha elejtesz pár mondatot arról, ami épp az adott pillanatban átfut a főszereplő agyán, de egy múlt időben megírt novella esetében zavaró, ha ezeket nem különíted el a szöveg többi részétől.

Összességében elmondható, hogy egy kedves, szerethető történetet küldtél nekünk, amit jóleső érzéssel olvastunk, ám úgy érzékeltük, kissé elkapkodtad a tetőpont, vagyis a szobában történtek kifejtését. Hatásosan és elképzelhetően festetted le a szereplőidet, és jól oldottad meg a feladatot; úgy gondoljuk, már csak egy kis rutinra van szükséged a karakterábrázolásban, hogy érzékeld, melyik szereplőről mennyi információt célszerű megosztani az olvasókkal.

Köszönjük, hogy részt vettél a versenyen, és minden fordulóban érdekes, egyedi történettel ajándékoztál meg minket. Nagyon sok sikert kívánunk neked a továbbiakban! :)

A zsűri