3/33

“B” feladat

Szereplők: Wu Yifan, Zhang Yixing

Adytum

Az ablak torz üvegén keresztül a füst gomolyként palástoló, szürke függönye óvó figyelmességgel védelmezte a kórteremből kifelé tekintő ember feladni képtelen szívét. Az összeomló Világ otthonként szolgáló épületei egymásba kapaszkodva próbáltak talpon maradni, élő sejtjeik utolsó reményként vigasztalódtak pulzálva a félelemtől elvakult öngyilkosok színtelen lelkeinek kárára.

Yifan jól ismerte a helyet, melyet már nyolcvan évtizede otthonaként kellett kezelnie és védenie; melyet az életet feladó, nyomorba menekülő emberek rettegése és önsajnálata táplált időről időre; melyet örökéjként megtestesítő sötétség borított minden egyes nap, fénytelen harcokkal nehezítve az Őrök életét.

Olykor elmerengett azon, hogy milyen lenne ő is érzelemmentes tekintettel és színek nélküli gondolatokkal, csakúgy, mint az összes többi lélek, mely sínylődő életét hátrahagyva került kárhozatra ítélt nyomorba, amint átlépték az Adytum¹ bejáratának szárnyait.

Az Öngyilkos Kaput figyelő Őrzők hatalmas, ezüstös páncélba fedett teste rémálombeli áramütésként tudatta minden újonnan jött, könnyektől ázott ember megtört lényével, hogy menekülési próbálkozásuk borzalmasabb helyre taszította őket, mint a kegyetlenségtől duzzadó földbeli életük volt.

A masszív kőfal, mely körbeölelte az egész, önsajnálattól haldokló lelkek által folyamatosan bővülő helyet, elzárta a kitörni vágyó Árnyak elől a Völgy fenséges, hívogató szavát. Míg a menekültek nem láttak túl mazochista szokásaikon, a fénytelen teremtmények, melyek a boldog véget kívánó öngyilkosok testébe költözve szöktek meg a Pokol perzselő tüzével égető börtönükből – ám akaratuk ennél sokkalta messzebbre szárnyalt.

Nekik a Völgy napsugarak által simogatott, üde zöld fűje kellett, hol a kellemes szellő tisztasága átjárta minden odakerült ember lelkét; hol a béke és megnyugvás simogatta kitartó lényüket; hol nem létezett semmilyen kín, csak a megtestesült boldogság. Be akarták szennyezni az örömteliséget gennyes fogaikkal és véres karmaikkal, eltorzult elméjükkel és felfoghatatlan tetteikkel.

Yifan tüdeje reszelős sóhajt engedett meg magának, miként felrémlett első emléke erről a helyről – melyet minden vallás tapinthatatlan fogalma találgatta és hordozta magában annak valódi nevét és rémségeit. Nemzettől függetlenül fogadott magába földi testükben rekedt lelkeket az Adytum, kik ideérkeztük óta csak a végért könyörögtek; kik összekeverték azt, mit akarnak, azzal, mire lett volna szükségük; kik hitüknek tiszteletet tudva fogadták el magyarázat nélkül, hogy ahova kerültek, az életük során megismert belső meggyőződésük helye – legyen az Naraka, Havia, Sheol, Gyehenna vagy a Purgatórium².

Ezen Világot a legmélyebb sötétségbe burkolózó építmény, a Fájdalom Minaret³ táplált lüktető szívként – elragadva a gyenge lelkeket, kik képtelenek voltak maguk mögött hagyni múltjukat; kik a torony ragacsos falán átlépve elvesztették csatájukat az általuk elengedhetetlen fájdalmuk ellen.

Yifan tudta, hamarosan itt az ideje. Ez a hely már nem táplálta szervezetét, hiszen megtalálta azt, amire szüksége volt. Nem kapaszkodott többet akaratának ábrándjaiba – lassan, mégis sürgetően érezte testének gyengülését, minek következtében lankadt gyorsasága és halványulni kezdett alakja. Vonásai nem voltak a régiek.

Bogárszemei alatt bőre halovány lilás színben pompázott, míg telt, szinte formátlan ajkai a fehérhez közeledve fakult ki cseresznyepiros mivoltából. Bőre hamuként szürkéllett, mintha sosem lett volna emberi megtestesítője önmagának, kit oktalanul száműztek a fénytelen Világba, mely ocsmány burka felett a Nap, mint boldogságot sugárzó lételem, gyönyörű ragyogással hintette be az Adytum körül elterülő Völgy mézédes gyümölcseit és könnyed szépségű kertes házait.

Yifan finom vonalú álla felfelé lendült, miként az ablakból kitekintve a füsttől mérgezett hely fölé pillantva kért néma megbocsátást sokadszorra a tündöklő csillagtól, mely naphosszakat ejtett könnyeket a megnyugvásra képtelen öngyilkosok beszennyezett és elveszett lelkeiért.

A füst tömény, tompaszürke felhői mögül a tűz egy-egy lángja magasabbra kapott, mintha tartott volna attól, a rettegéssel teli légkör nélküle is helytáll. A kietlen táj egyszerre volt tökéletesen gyönyörű és fájdalmasan borzasztó Yifan szíve számára, mely ütemesen váltott gyorsabb vágtára, miként realizálta a kinti helyzet súlyosságát.

Az égig csapó, narancs-piros lángok olykor kék-lila színbe váltottak át; pattogó szikrái, mint apró tündérek, miként táncra kelve hívták az emberek naiv lelkeit gyermeki csínyekre ösztökélve – önsajnálatuk erőteljesebb mámorba lökte mindannyiukat, s akaraterejüket kihasználva teremtették meg maguknak a pulzáló földből mindazt, mivel életüket könnyítették haláluk előtt. A tűz meleg, kellemes színei és andalító pattogása mind-mind befurakodtak Yifan elméjébe, eltorzítva ezzel az ocsmányságot, mi helyett a szépség élei erőteljesebben kirajzolódtak mélybarna szemei előtt.

A füst, szürkébe vonva a Világ képét, jótékonyan s kedveskedőn elkendőzte a vérző föld sebeit, ahogy a kiutat kereső kétes helyzetűek nem törődve a másikkal, halmot alkotva dőltek sorjában. A tűz által kialakult fényesség megvilágította a torzzá vált emberi testeket, melyekben Árnyak lelkei honoltak napok, hetek, hónapok, akár évek óta, ahogy az Őrzők elől menekülve toboroztak önsajnálatba feledkezetteket, s ragadják magukkal otthonaikba. Az Árny Fészek mindegyik állomásának rothadó hús és tömény hamu szaga megegyezett azzal, mit maga a teremtmények árasztottak magukból – körmeik hosszúra nőve váltak karmokká, melyek keserves kínt ajándékoztak áldozataiknak; metszőfogaik acélerős kampókra emlékeztették az embert – akár egy kardfogú tigrisé, mely akármelyik pillanatban átdöfheti prédájának vékonyka nyakát.

Yifan látta a sérült bajtársak utolsó, halál előtti összeborulását, mely bizarrsága groteszk szerelmi vallomásként hallatta magát.

Tekintete megkeményedett, arccsontja megfeszült.

- Jöjj, gyermek, hadd lássam! – hallotta meg a férfi reszelősen mély hangját háta mögül.

Akárcsak minden másik arkangyal, úgy Gabriel is fizetett elkövetett, s immáron már megbánt bűneiért – hosszú évek óta feladata volt gyógyítani az Árnyak által megsebesített Őrzőket. A főorvos göndör, galambszürke fürtjei vállait súrolták, keskeny ajkai élettel teli mosolyba rendeződve és tekintete szigorú intelmet sugallva lépdelt Yifan felé.

Az Őrző teste akár egy vaskos, öreg fa törzse Gabrieléhez képest, kinek vékony alakja megkérdőjeleztette az emberrel az arkangyal erejét.

Yifan elkezdte kicsatolni formázott bőr páncélzatát mellkasánál, mely úgy festett, akár egy középkori golyóálló öltözék; peremes gallérral, mely hátul magasabb volt. A kórterem korántsem megszokott hófehér, inkább halványkék falai közé az arkangyal kis segéde lépett be, hogy az Őrző felmetszett, vértől és gennytől patakzó alkarját megszabadítsa védőmezétől.

Gyengéd, szeretettel teli érintése csupán pár pillanatig tartott, Yifan szíve mégis fülében kezdett dübörögni. A fiatal ápoló arcán a vonások ugyanolyan lágyak voltak, mint ahogy az Őrzőt megérintette; csokiszín szemei aggodalomtól és haragtól szikráztak, míg bazsarózsa színű, telt ajkai szavakat formálva engedték, hogy Yixing színes szitokszók közepette adja ki magából felgyülemlő fezsültségét, mely nemcsak a kialakult kitörési terv miatt fogant meg benne, hanem Yifan figyelmetlen, ostoba cselekedetei miatt is.

Az Árnyak elegendő lelket száműztek maguk helyett a Pokol forró fogdájába ahhoz, hogy áttörést szervezve esélyét lássák az Adytumból való kijutásnak; hogy a Völgy romlását elkezdhessék, és saját otthont teremtsenek maguknak a makulátlan földön, melyet Isten is áldásokkal szórt az újabb szellemek érkeztével.

Yifan felhorkantott, Yixing arcéle megfeszült.

A kín, mely sérülésének kezelésével járt, keservesebb volt, mint a tudat, hogy az Őrző nemsokára magára hagyja ezen a helyen egyetlen vigaszát. Yifan szíve és agya egyaránt dühtől fröcsögött a gondolattól, hogy a hely, mely arra törekszik, hogy az önpusztítók – akárcsak ő maga – meggyógyuljanak; hogy képesek legyenek elengedni múltjuk keserves szakaszát; felismerjék azt, mire van szükségük, ahelyett, amit akarnak, mégis megfosztják az embert lételemétől szinte rögtön azután, hogy megvilágosodott.

Az öngyilkosok felfoghatatlan halálba menekülő tudatuk csak a kínt és nyomort érzékelte a hely gonoszságtól túlfűtött utcáin; hol rettegniük kellett saját rémálmaiktól, melyek árnyakként követték őket a színtelen, halk és mélysötét sikátorokon át. Sokaknak esélyük sincs, nem képesek szembenézni saját démonaikkal, választva inkább az örök sötétséget, így a Bíró elé, ki kinyithatja az átjárót a Völgybe, soha el sem jutnak.

Yifan legbelül nem örült annak, hogy megnyugvásra lelt. Nem akart Yixing nélkül a Völgy szépségébe feledkezni, boldog túlvilági életet élve – képtelen volt itt hagyni egyetlen reménysugarát, mely fontosabb volt számára az itteni, félig romlott ételeknél, mely első jele volt annak, hogy az Őrző megtérés útjára lépett.

Az ápolónak feltűnt a másik étvágytalansága, majd fakulása. Ő is nagyon jól tudta, ez mit takart, s keserű szájízzel ugyan, mely csakis a rendszer miatt ült meg benne, de örült.

Hangos dördülés és földremegés szakított ki mindenkit akkori cselekedetéből, majd némaságra kényszerítve vártak – az Adytum központja célponttá vált. Tökéletes kupolája, mely évezredek óta masszívan helytállt s magába fogadta a Nap melegét, vérző sebbel tátongó lyukkal állt a megsemmisülés szélén.

Az Árnyak elméje bármily elborultnak tűnt, logikát merített az évek során, minek köszönhetően tudták, egyetlen kitörési pontjuk a templom megszentelt, aranyozott helyén van. Márvány borította lépcsői és oszlopai szerettek volna abban a pillanatban ismét imát kapni, mely megvédte volna őket a lángok mardosó nyalogatásaitól.

A tűz eltorzult formákat alkotott az épület falain, az árnyék és fény kergetőzése soha azelőtt nem játszott szerepet Adytumban. A szokatlanul sok fény égető szúrással nyomkodta minden lélek szemeit – füstöt belélegezve tüdejük összeszűkült, s fulladozva öklendeztek a templom több száz fokos lépcsőjén.

Az Árnyak bizakodó lelke megtört, mikor ragyogó méz-színű robbanással egész Adytum fénybe borult, majd tűnt el egy pillanat alatt. Az elveszett lelkek birodalma isteni csapás kíséretében szűnt meg létezni fél pillanatig, míg egyenlő nem lett minden a föld szintjével. Az Őrzők helytelenül végezték dolgukat, képtelenek voltak legyőzni a kárhozott szellemeket még a kezdeteknél.

A lüktető mag, mely egykoron Adytum lakósainak félelmeiből táplálkozott és nőtt, összehúzódott, éppen csak akkorára, hogy egy új kezdet alakulhasson ki belőle. A Fájdalom Minaret lüktető szívként kezdte újból táplálni a sötétséget, visszaverve a fényt, mely hirtelen jött és volt végzetes, majd a burok nyálkás fala visszaállt helyére, elzárva ezzel a ragyogó csillag dühös pillantásait.

Az Árny és Őrző közötti viszály egyenlővé vált a pusztulással, melynek hatására Adytum megszűnt, s helyette új Világ kezdett nőni az önpusztítók számára.

¹ Adytum: latin eredetű szó, jelentése szentély, titkos hely.

² Helyek, ahova a halál után kerülhetünk különböző vallások szerint (alvilág, pokol, tisztítótűz): Naraka (buddhizmus, hindaizmus, dzsainizmus), Havia (iszlám), Hádész (görög), Sheol és Gyehenna (zsidó), Purgatórium (katolikus).

³ Minaret: a muszlim mecsethez vagy dzsámihoz épített vagy illesztett, esetleg különálló, nyúlánk, felfelé elkeskenyedő torony.

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés:

Nagyon érdekes történetet küldtél be nekünk a verseny utolsó fordulójára. Magát az alapkoncepciót megkapónak, izgalmasnak és ígéretesnek találtuk, viszont a kivitelezéssel nagyon sok gond akadt.

Először is úgy gondoljuk, hogy három és fél oldalban sajnos nem igazán lehet kimerítően megírni egy olyan történetet, amiben az író egy komplett, új világot szerepeltet, amiről az olvasónak semmi előzetes ismerete nincs a vallási fogalmak kivételével. Mivel a műved ilyen rövid, nagy részét a helyszín leírása, ismertetése teszi ki, és ennek nagysága, fontossága mellett a karakterek mondhatni eltörpülnek, ennyicske idő alatt nem volt lehetőségünk Yifant és Yixinget megismerni és a szívünkbe zárni. A történet tetőpontja, azaz Adytum isteni eredetű, egy pillanat alatt történő megsemmisülése meglepő, érdekfeszítően kiszámíthatatlan fordulat volt. Ezzel mindkét főhős eltűnt a föld színéről, és velük együtt fájdalmaik, örömeik is - egyszóval ennek az eseménynek a szereplők szempontjából is döbbenetesnek kellett volna hatnia, de mivel csak futó képet kaptunk róluk, pusztulásuk nem váltott ki belőlünk érzelmeket.

Amellett, hogy ez az ígéretes történet sajnos túl rövid lett, az egész lényegi eleme, a mű világának magyarázata is rendkívül nehezen érthető és követhető. Természetesen az jó dolog, ha egy iromány megmozgatja az ember agyát, de te nem voltál kifejezetten konzekvens a tudnivalók leírásánál: olvasás közben, bár lassan-lassan valóban állt össze bennünk a kép, hosszú perceket találgatással és értetlenkedéssel töltöttünk el. Bár azt hisszük, nagyjából megértettük végül Adytum működését, azt sajnos még mindig nem tudjuk, hogy kik konkrétan az Őrzők, ha egyszer úgy tűnik, hogy ők is Adytumban ragadt lelkek, akik gyógyulásra szorulnak, de állításod szerint mégsem öngyilkosok.

Karakterformálás:

Karakterformálásoddal az a legnagyobb probléma, hogy még a főszereplők sem kaptak elég teret a kibontakozáshoz, így nemhogy gyakorlatilag a történet szempontjából sincs szerepük, de még jellem terén is nagyon nehezen elképzelhetőek. A leírásod Yifan külsejéről igazán hátborzongatóan részletes, azt a részt jól eltaláltad, Gabriel és Yixing kinézetét azonban csak kevéssé boncolgattad.

Feladatmegoldás:

Feladatmegoldásod kissé meglepett minket. A B feladatot választottad, ami az impresszionizmus stíluselemeit követeli meg, mi azonban úgy érezzük, hogy a történeted jóval inkább szürrealista, mint impresszionista. A mű konfliktusa sem két szereplő eltérő egyéniségéből adódik, viszont valóban háborús környezetben játszódik. Az utolsó hibád az, hogy a megadott minimum négy oldal helyett te csak három és felet írtál.

Stílus:

Stílusod sötét jellegű, választékos, érzékletes és nagyon művészi, részletes leírásaid nagyszerűen keltik életre a történet világát. Azonban azt tudjuk mondani, hogy most túlságosan is művészies volt a stílusod. Mondataidat gyakran erősen túlbonyolítottad, és sokszor furcsán zavarosan, sőt logikátlanul fogalmazol, amitől zavaróan nehézkes és dagályos az egész fogalmazásmódod, így a végeredmény sok helyen túlontúl is nehezen értelmezhető. A kevesebb néha több!

Egyéb feltűnő stílushibád volt az, mikor Yixing "csokiszín" szemeiről beszéltél. A műved jellegéhez, hangulatához egyáltalán nem illik ez az aranyos, vidám, becéző szóhasználat, a "csokoládészín" sokkal jobban passzolt volna hozzá.

Nyelvhelyesség és formázás:

Formázásoddal semmi problémát nem találtunk. Nyelvhelyesség terén a legfeltűnőbb hibád a stílusnál már említett túlzottan dagályos megfogalmazásodból ered: gyakran magad sem bírtad követni a saját gondolatfonalaidat, így a műbe számos egyeztetési hiba csúszott, és néhol egy-egy mondatrész erejéig átsiklottál múltból jelenbe. Ezeken kívül egy-két elírást ("fezsültségét", "lakósainak", stb.) és különírt egybeírandó szavakat ("Árny Fészek", "hamu szaga", stb.) is találtunk, valamint neked is szeretnénk megemlíteni, hogy a nap csak akkor nagybetű, ha csillagászati értelemben beszélsz róla, bár gyanítjuk, hogy a te esetedben azért van naggyal írva, amiért a Világ, a Völgy, stb. is.

Mindent összevetve bár az Adytum alapötlete nagyon tetszett nekünk, mert igencsak ígéretes, elgondolkodtató és egyedi, rengeteg problémát fedeztünk fel vele kapcsolatban, melyek jócskán rontottak az élvezhetőségén.

Már az előző fordulókból is láttuk, hogy tudsz írni (ha nem így lenne, nem jutottál volna el az utolsó fordulóig), szóval amit ezután a történet után mindenképp ajánlunk neked, az az, hogy mielőtt alkotni kezdenél, gondold át, hogy a történetedet hány oldalban tudnád úgy kifejteni, hogy mindent kellőképp meg tudj magyarázni és meg tudj értetni az olvasóval. Azt is gondold át, hogy mi szükséges a művedbe és mi nem, és a felesleges részeket könyörtelenül szórd ki, vagy írd át az egészet úgy, hogy ezeknek a fölös részeknek tényleg legyen fontos szerepük, és ne csak a levegőben lógjanak.

Továbbá természetesen nagyon fontos az ember stílusa; a jól eltalált művészies megfogalmazás és költői képek simogatni tudják az ember lelkét, és képesek még érzékletesebben átadni az eseményeket, de nem szabad túlzásba esni! Csak annyi díszítést és fennköltséget alkalmazz, ami még nem fojtja meg a mű érthetőségét. A mondatok szerkezete is lényeges, ennek segítségével teszed zeneivé a szöveget, de a túl kacifántos, túl hosszú mondatokba az olvasó könnyen lehet, hogy menthetetlenül belegabalyodik, és egyáltalán nem jó, ha többször is el kell olvasni egy mondatot ahhoz, hogy értelmezni lehessen.

Remélem, megfogadod a tanácsainkat, és a jövőben sok nagyszerű történetet fogunk még tőled olvasni. Mi nagyon szurkolunk neked!!

A zsűri