3/37

“B” feladat

C Í M: A város tövében

S Z E R E P L Ő K: Changhyuk (UP10TION; Bit-to) Kuhn (UP10TION), Haein (Laboum) Jinwook (UP10TION; Jinhoo), Wheein (MAMAMOO)

M Ű F A J: posztapokaliptikus

S O R S Z Á M: 37

F I G Y E L M E Z T E T É S: szereplő halála

M E G J E G Y Z É S:-----

Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és tenger sincs többé. ²Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony. ³Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. ⁴Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak.” ⁵Akkor a trónon ülő megszólalt: „Íme, újjáteremtek mindent!” Majd hozzám fordult. „Írd fel: ezek a szavak hitelesek és igazak.” ⁶Aztán folytatta: „Megtörténtek. Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből. ⁷Ez lesz a győztes öröksége: az Istene leszek, és ő az én fiam lesz. ⁸A gyávák, hitetlenek, gonoszok, gyilkosok, kicsapongók, csalók, bálványimádók és hazugok mind a lánggal égő kénköves tóba kerülnek. Ez lesz a második halál.”

János jelenései (Jel 21,1-8)

(Szent István Társulati Biblia)

Megjövendölték; a mennyország és minden lakója alászáll. Az Éden kertje ismét megnyílik, és a kitáruló arany kapuk mögül halk muzsika szól. Frissítő szellő szökell ki, és viszi szét a hírt. Belül pedig, az Élet és a Tudás fáinak árnyékában maga Isten várja a belépésre méltókat. A holtak, kiknek földben nyugvó csontjait még átjárja az igazság, és szívük tisztasága, feltámadnak. Minden idők legigazabb emberei összegyűlnek, hogy a földi mennyekben éljenek.

Azonban, akik nem állják a próbát, és az új világban nem találhatják helyüket, mind meghalnak. Kik szívében mocsok és sötétség lakozik, akik nem hallják a hívó zenét, és nem érzik bőrükön a szél simogató üzenetét, mind elvesznek. A gonoszság kiirttattatik az emberi szívből és természetből.

Az alászállt mennyekben gazdag, örök élet vár mindenkire. És a világot elönti a béke és a jóság. Az emberek ismét szabadok lehetnek, nem kell meleg, szorító ruhákba börtönözniük magukat; ahogy lelkük, testük is szárnyalhat. És ez az új nemzedék benépesíti mind a négy égtájat, Isten pedig mosolyogva figyeli megtisztult teremtményi felemelkedését.

A jóslat azonban tévedett.

A mennyországgal együtt a pokol is alászállt.

~~~

A szél ijesztően sikított Changhyuk arcába. A hely valaha, nagyon régen leszállópálya lehetett. A beton azóta tömbökbe tört, de még nagyon halványan a felfestések felsejlettek imitt-amott. A magaslatról remek kilátás nyílt az elhagyatott városra és a körülötte elburjánzott erdőre. A környéken még büszkén felszegte fejét pár torony-óriás, de egyik sem érte el ezt a tetőt, melyen most ő állt. Az utcán még ott feküdtek a kidőlt lámpa- és villanyoszlopok. A valaha oszloptól oszlopig húzódó vezetékek szakadtan tekeregtek a földön, mintha csak vastag, fekete kígyók özönlöttek volna a menekülő emberek helyére, hogy birtokba vegyék a romokat. Itt-ott néhány betört roncs autó is állt.

A régen egységes aszfalt megrepedezett, és darabokra esett, egy nagyobb területen messzire zöldellő fű nőtt ki. A por és üresség ízű városban felemelően hatottak a kis zöld foltok; egyszerre képviselték az elhanyagoltságot és a reményt. Minden élet reményét – ha csak egy apró fűcsomó életéről volt is szó, mely hihetetlen mértékben különbözött az emberi léttől, reményt öntött mindenkibe; ha fűszálak képesek megélni egy ilyen világban, akkor más is – és ha az emberi faj nincs olyan szívós, mint a fű, akkor talán meg sem érdemli, hogy létezzen.

A felhőkarcolók között kisebb üzletek is megbújtak. A legtöbb lezüllött, s betört kirakat-szemük üresen bámulta a többi romot. Ezek a kirakat-szemek látták a pusztulást és szemtanúi voltak az emberiség eddigi legnagyobb tragédiájának. A másik irányban lakóházak sorakoztak. Kidőlt kerítések, elburjánzott kertek és udvarok, beomlott falak és tetők.

A lemenő nap vörös-narancsra festett mindent; a fényben a város mintha regényes végzetet árasztott volna magából.

Changhyuk feje mellett golyó húzott el. A heves utószél emlékeztette, hogy nem azért jött, hogy a romokat csodálja. Mögötte egységének hat tagja cifra szitokszavakkal díjazta a lövést. A tér másik oldalán egy nő állt, pisztolyt szegezve rá. Vállig érő, barna haja lobogott a szélben, arcvonásai eltorzultak. Nem messze sisakja hevert eldobva. Fekete kezeslábasa pontosan simult vékony, magas alakjára. Alig különbözött tőlük valamiben; a könyökén, mellkasán, térdén kipárnázott ruha, a csatok és fűzők nélküli bakancs, a derekán viselt öv; mind-mind ugyanolyan volt, mint az ő felszerelésük – egyetlen apró hibával. A nő piros zászlót viselt mellkasán.

Changhyuk összerezzent, amint valaki megragadta tarkóját, és a földre lökte. Felszisszenve hasalt a betonra, elméjében szitkok özönét zúdítva a mögötte álló társára. Tudta, hogy új golyótól mentette meg, de kissé finomabban is tehette volna.

Így, a földön fekve új szemszögből látta ellenfelüket – felfedezte, hogy túl messze tartja magától a fegyvert. Agyában hangos csattanással indult el egy fogaskerék. Nyikorogva forgott, berozsdásodott tengelye félő volt, leszakad. De a kerék ehelyett beakasztotta egy fogát másik társába, megragadta, beindította; már együtt forogtak, megtorpanások nélkül, csörömpölve. És az új kerék is állta a kihívást, magával vonszolt egy másikat, és így tovább. A sok fogaskerék csikorgott, nyögött, de már nem lehetett leállítani őket – Changhyuk szeme megcsillant, ahogy felöltötte benne végső alakját a terv. Kockázatos, nagyon kockázatos, de jobb, mint tíz méterről lövöldözni egymásra.

Apró mozdulatokkal felhúzta jobb lábát, szemét le sem véve a nőről. Térde szinte araszolt a megfelelő pozíció felé. Nagy levegőt vett, majd kifújta azt. A másodpercek súlyosan, lassan cseppentek az idő tengerébe, ahogy a fekvő arcán izzadsággyöngyök csorogtak. Hasában elszabadultak a pillangók; összevissza szálltak testében, vérsejteken utazva bejárták összes vénáját, és egészen lábujjaitól kezdve ujjbegyeiig bizsergést okoztak. A vörös zászlós eközben sakkban tartotta a többieket. Hol rá, hol másra szegezte fegyverét. Mögötte halk káromkodás kúszott ki társa száján, s tudta, hogy ez mit jelent. Tűz! A nő arca elé kapta kezét, a golyó azonban elúszott mellette – a fiú viszont csak erre várt, és kilőtt. Mozdulat közben előkapta kését övéről.

A hirtelen, alulról érkező mozgás megzavarta a vörös katonát; nem maradt ideje lőni. Changhyuk egy jól irányzott rúgással lefegyverezte ellenfelét. Pár kétségbeesett ütés hárítása után végre megint ő támadhatott – könnyűszerrel megtalálta a nő védelmén a rést, és azt kihasználva, nyakához szorította kését. Majd a tanultaknak megfelelően hatástalanította őt; háta mögé csavarta kezeit és csuklóinál szorosan összefogta.

Egysége üdvrivalgással fogadta. Sisakjukat levéve rámosolyogtak, és elindultak feléjük. A pillangók abbahagyták a csapkodást, és a fogaskerekek is leálltak lassan. Egy pillanatra mintha lehúztak volna egy redőnyt agyában, elfeledkezett mindenről, és csak a boldogságot érezte, hogy sikerrel teljesítette küldetését. Szinte észre sem vette, hogy foglya fojtott hangon beszélni kezdett.

- Nem tudom, mit akartok, de semmit sem szedtek ki belőlem! Semmit sem árulok el a hazámról! Nem tudtok rávenni, nincs rá mód. Inkább meghalok – jelentette ki szenvedélyesen. Tekintetét az égre szegezte, miközben üvölteni kezdett. – Halljátok, patkányok? Inkább meghalok, de nem árulom el a hazámat!

Szavai súlytalanul szálltak a levegőben, az ég felé. Fogócskáztak, játszottak egymással. Össze-összecsókolóztak, és gondtalanul repültek egyre magasabbra, a talajon hagyva súlyos jelentésüket.

Ezek voltak a nő utolsó szavai. Changhyukból elpárolgott a rózsaszín köd legapróbb foszlánya is, és helyét az üresség vette át. Beszippantotta minden gondolatát, minden érzését, mint egy fekete lyuk – majd csúnya, fekete bogarak képében adta vissza. A bogarak lemészárolták a pillangóit, nyüzsögtek a bőre alatt, egy talpalatnyi helyet sem hagyva. Érezte mászkálásukat még körme alatt is, érezte, ahogy felemésztik testét és lelkét, elfogyasztják értelmét. Még mindig nem szokott hozzá, hogy a kezei között halnak meg emberek – soha nem fog hozzászokni.

A nő teste még melegen pihent karjai között. Úgy halt meg, ahogy a hozzá hasonlók mind; tablettát rejtegetett szájában, és végül ráharapott, kiengedve a belépréselt mérget és halált. Changhyukéknak is adtak ilyen tablettákat, de ő sose vette be őket. Ha meg is halna hazájáért, nem ilyen módon tenné.

Fel sem fogta, hogy társai elveszik tőle a néhai ellenség tetemét, és elindulnak lefelé. Csak arra eszmélt, hogy egyedül áll a tetőn, a lemenő nap bársonyosan simogatja arcát, és eltünteti a benne mászkáló bogarakat, szépen, egyesével. A fiú nagyot sóhajtott, és lehunyta szemét. Nem akart a nőn, a vörösökön, a világon, vagy a jövőn töprengeni. Inkább átadta magát a városnak és a belőle áradó múltnak, s arra gondolt, vajon az ő ősei is ilyen helyen éltek-e.

~~~

Changhyuk mögött az ágy, a sátor fehér vászna és a kis éjjeliszekrény fekete árnya is elhomályosodott, ahogy elnyűtt arcát szemlélte a tükörben. Szemei még a szokottnál is komorabban csillogtak – állandó társául szegődött táskái most sem hagyták cserben, sőt! Ezúttal még hangsúlyosabban és láthatóbban telepedtek szemei alá, így feketébbé és baljóslatúbbá téve őt, mint amilyen valóban volt. Ahogy tovább bámulta magát a tükörben, ábrázata kezdett darabokra esni. Kerek arca, lapos orra, hosszú, nyújtott fülei, vastag alsó-, és vékony felsőajka mind alaktalan alakzatokká, szabálytalan formákba öntött foltokká váltak, mintha csak valaki hanyagul rádobott volna pár dolgot egy darab bőrre, s ezek most egymás után elválnának ettől a felülettől. Majd hirtelen elkezdtek összemosódni; két szeme egy harmadik küklopsz szemmé olvadt, orrából már csak a nyomott hegye látszott, mely eltakarta száját.

Észre sem vette, mikor hajolt olyan közel a tükörhöz, hogy arca csupán bőrszínű masszává váljon, de mikor feleszmélt gondolataiból, lehelete már nyomot hagyott a hideg tárgyon. Régebben annyira szeretett a párába rajzolni, hogy gyakran szándékosan lehelgetett rá erre-arra. Megrázta fejét, és egy mozdulattal megtisztította a tükröt.

Távolodván arcelemei visszamásztak jogos helyükre, és visszanyerték eredeti sziluettjüket. Úgy látszik, győztek az agyával vívott csatában, ebben az értelmetlen pillanatban. Már megint elhagytam magam. Ha csak rövid időre is, de megtörtént. Hiába, úgy látszik, kezdek beleőrülni, hogy csinos nők halnak meg a karjaim között. Bármennyire is próbálta elviccelni, Changhyuk érezte, hogy ez igenis komoly pillanat volt, és ténylegesen közelebb és közelebb jut a téboly szakadékához; egy olyan mély és sötét lyukhoz, melynek se alja, se teteje, se eleje, se vége, határtalan, és nincs kivezető út – még a legapróbb pókfonál se lóg, melyet megragadhatna, hogy kirántsa magát, ha zuhanni kezdene.

Hangos csattanás hallatszott. A fémdarab, mellyel hátratűzte frufruját, feladta magát, és eltörött. Sötétkék, szinte már fekete hajában világítottak az élénkebb kékre színezett tincsei. Homlokába hulló, zilált hajával, és a szemében kavargó mélységgel elveszett kinézetet keltett. Úgy is érezte magát – mint egy gyerek, aki elveszett a józanság és halál útvesztőjében.

- Changhyuk! – A sátor bejáratában kapitánya állt.

A nő ugyanolyan ruhát viselt, mint ő, a szövet hűen tapadt sovány lábaira. A kezeslábas tetejét nem húzta fel, hagyta, hogy a hosszú, fekete ujjak és a kifordított felsőrész térdhajlatát verdessék. Fehér trikójára négy kis kék keresztet hímeztek – ez jelezte rangját. Fekete haját szorosan felkötve hordta, így leghosszabb hajszálai nyaka alját simogatták. Csontos arca, kiemelkedő járomcsontja és szépen ívelt szeme volt, apró ajkakkal és orral. Changhyuk egy időben gyönyörűnek találta, mára már azonban csak egy hüvelyt látott maga előtt, melynek belsejét úszkáló parancsok töltik ki, csak arra várva, hogy hasából (vagy néha egészen lábából) felkúszhassanak mellkasába, kitartó mászással bevehessék torka mellvédjeit, és hódításuk jeléül a szabadba ugorhassanak szájüregén keresztül. Kisurranhassanak a fogai közti apró réseken, kiszuszogja őket az elhasznált levegővel együtt.

Őszintén, nyomasztó jelenséggé változott.

- Parancsnok – biccentett finomat a fiú -, foglalj helyet! – bökött a tükör melletti csupasz székre, míg ő maga az ágyra ült le.

- Megint nem találtunk semmit, igaz? – kérdezte lemondó sóhajjal. Meg sem várta a választ, már folytatta is. – Hányadik hamis riasztás is volt már ez a hónapban? Harmadik? Ez kezd egyre képtelenebbé válni! Mikor azt mondták, a zöldeknek van valamijük a Paradicsomról, izgatottá váltam. Tudod milyenek a zöldek! Igazi kis zsenik – a nő látványosan elfintorodott, ahogy az ellenséges táborra gondolt. – Aztán, a zöld ügynöknél nem volt semmi, mert állítása szerint a sárgák ellopták tőlük! Még ebbe is belementem, a sárgák sosem játszottak tisztességesen. De hogy a vörösek raboljanak információt! Akár a mi feljegyzéseinkre, akár a titokzatos zöld kutatásokra céloztak, képtelenség, hogy a vörösek ilyet tegyenek! Pont a vörösek, akiknek az egyharmada beolvadt a zöldekhez, és a maradék kétharmad is kezd szétesni?! - horkantott fel megvetően.

A fiú úgy gondolta, bármilyen megvetően is beszélt parancsnoka a másik három nemzetről, nem volt igaza. A zöldek igenis értettek a nyomkereséshez és felfedezéshez, a sárgák erősek voltak – majdnem olyan erősek, mint ők, kékek -, a vörösek pedig bármennyire is kezdtek beolvadni, még léteztek, és ugyanúgy keresték a Paradicsomot. Mindennek a Paradicsom az oka! Minek kellett elvesznie? Nem elég, hogy a maradék emberek szorgosan irtják egymást a megmaradt energiahordozókért, még a Paradicsomot is keresni kell! Ha akár a legapróbb gyanúja is felmerül, hogy valamelyik nemzet nyomot talált az Elveszett Paradicsomhoz, a másik három már ugrik! A valóságban meg lehet, hogy ez a Paradicsom úgy elveszett, hogy nem is létezik.

- Meddig tart még? – kérdezte Changhyuk suttogva, de biztosan. – Meddig kell még embereknek életüket adniuk valamiért, amiről könnyedén kiderülhet, hogy csak mese?

- A Paradicsom nem mese! – fortyant fel a parancsnok. – Lehetsz bármilyen elit katona, nem tűröm, hogy megkérdőjelezd az emberiség utolsó reményének létezését!

- Az emberiség utolsó reménye az lenne, ha öldöklés helyett megtanulna békében egymás mellett élni, és egy új civilizációt felépíteni! – Gyakran vitatkoztak már erről, de a fiú még sosem ment el odáig, hogy így megmondja a véleményét. De most már tényleg kezdett besokallni.

A sátor belsejében mintha minden megfagyott volna. A kapitány arcizmai megdermedtek, és a benne örvénylő parancsok is megfagytak. A Changhyuk elméjében keringő gondolatok se mozdultak már egy tapodtatnyit sem. Csak a szemében gomolygó mélység nem állt le, tovább kavargott, és mélyült, egyre mélyült. A fiú érezte, hogy a fagyos merevségben a redőny elkezdett lezuhanni elméjében, az íriszeiben ülő mélységbe lökve értelmét.

A rideg pillanatnak a kapitányban keringő utasítások lángra lobbanása, s ennek a dühnek szemében való csillanása vetett véget. Sok kék elit katona tartotta úgy, hogy ez a nő hisz a legmegrendíthetetlenebbül az Elveszett Paradicsomban, és képes lenne a pillantásával megölni bárkit, aki ennek az ellenkezőjét állítja. A rémhírek szerint egyszer már felmentett valakit a szolgálat alól emiatt, de ezt kevesen hitték.

- Katona! Azt állítja, hogy a Paradicsom, melyet a világ már lassan kétszáz éve kutat, nem is létezik? – magabiztos hangja furcsán idegenül csengett. Changhyuk figyelmét nem kerülte el, hogy magázni kezdte. – Azt állítja, hogy a Paradicsom, melyért rengetegen adták életüket, valójában csak pár bolond képzelgése? Az egyetlen hely a világon, ahol az emberiség még a régi dicsőségében él, ahol még van elég mindenből, és nincs háború, és maga megtagadja a létezését? – sziszegte villámló tekintettel.

- Megtagadom. Az Elveszett Paradicsom nem léteik – szavai meggondolatlanul, ösztönösen buktak ki belőle.

- Katona! – A parancsnok elvesztette hidegvérét, már kiabált. – Nincs szükségünk hitetlenekre.

Rövid ideig úgy tűnt, a beszélgetésnek vége szakadt. Changhyuk tüdeje párszor összeszűkült, majd kitágult, szíve szorult, aztán dobbant, újabbat és újabbat, vére sebesen kezdett ömleni ereiben, elméjét beborította testének tompa dörömbölése. Érzett minden eltelt időfoszlányt két dobbanás között, a csöndet, amely addig rátelepedett, és érezte az összes dobbanást is, nagy robajuk visszhangzott benne, ahogy szíve újabb adag vért pumpált.

Aztán kiélesedett a külvilág; látni vélte a távozni készülő feljebbvalója arcán legördülő izzadtságot, hallani vélte ahogy lélegzik, felerősödtek benne lépteinek zajai. Keze bizsergett, mintha bőrét bőréhez nyomná, egész teste lángolt, mintha a nőben meggyulladt harag felhevítette volna, és orrát betöltötte a rideg felelősségszag, melyet a parancsnok lövellt ki magából minden rezdülésével.

- Nem vagyok hitetlen – dünnyögte orra alatt -, csupán nem értem, miért kell megölnünk valakit egy cél érdekében, ami lehet, hogy értelmetlen? – Fülében ismét szívverése dörrent, s ő magában számolta, mennyit ver.

A nő megtorpant. Meg sem fordult, csupán állt ott, mereven, hátát mutatva a fiúnak, kit még mindig kitöltöttek saját zajai.

- Akkor itt a lehetősége, hogy bizonyítsa a hitét! Mától kezdve kommunikációs tisztként szolgál! Semmi keresnivalója már itt, jobb, ha gyorsan lebonyolítja a dolgokat. Nem tagja többé a IV. elitegységnek!

A fiún jeges borzongás futott végig. Mindenki tudta, mit takar a kommunikáció; a K osztag. K, mint kínzás és kivégzés. Kommunikálás az ellenséggel. Így is félőrült lettem attól a haláltól, amit láttam, nem élném túl a K egységben! Riadtan pattant fel ágyáról, amint a szavak jelentése elhatolt elméje legelrejtettebb részeibe is.

- Nem teheted! Nem megyek! – A redőny lassan kezdett ereszkedni.

- Megtagadja a parancsot? – Kígyóként buktak elő a szavak, hideg, merev hangon, és felé csusszantak villás nyelvüket öltögetve.

- Meg – Changhyuk halkan, de határozottan felelt, miközben a redőny megállapodott, és nem ereszkedett tovább.

A megmaradt lyukon keresztül, a gondolatok ki-be szökdöstek a katona fejéből. Parancsmegtagadás esetén bíróság elé állítanak; mégis meddig tart, amíg felmentenek, mert összevesztem a mániákus feljebbvalómmal? Biztosan nem olyan sokáig.

De nem volt sem bíróság, sem felmentés; az ítélet ott helyben, a fény gyorsaságával született meg és a megsértett méltóság és büszkeség tüzével égetett.

- Ez esetben, holnaptól nem tartok igényt a szolgálataira. Köszönöm az eddigi munkáját, az este folyamán távozzon!

~~~

Changhyuknak nem volt sok dolga, amit magával vihetett volna. Hajnalban indult, mikor az ég szürkén borult a föld fölé, és a tábor nagy része szendergett. Bánatosan hagyta maga mögött a sátrak árnyait. Az egész egységük ott tartózkodott; pár mérföldnyire a romos várostól, ahol lekapcsolták a vörös ügynököt. A sátrak nehéz, kék leple elvesztette színét, mintha csak a hajnal elszívta volna, próbálva hasonlóan szürkére festeni. Az enyhe szellő meglengette a tompa zöld füvet, és körbehordta a kihaltság illatát. Csend volt. Csend Changhyukban, s csend körülötte; csak csend.

Most egy rét közepén feküdt. Sötétzöld, ritkás erdő kerítette be. A nap lassan fölkúszott az égre, sárgás-rózsaszínbe vonva mindent. A lágy fény és színek lassan kitöltötték az égen terjedő szürke foltokat. A magas fű és a színes virágok majdnem beborították; még nem nyíltak ki, szirmaik szorosan egymásba kapaszkodtak, finoman bólogatva, be-behajolva a fénysugarakba.

Changhyuk különösen érezte magát. Teljesen tanácstalan volt. Még sosem fordult elő vele ilyesmi – kiürült.

S a hely csak fokozta; úgy érezte, itt találkozik a múlt és a jövő, az ég a földre ér, határtalan és szabad. Szabad, mint amilyenné ő vált – de ebben a szabadságban semmi jót sem talált. Jövője még nem volt, de múltja nem kellett többé, szárnyalni akart az égen, fürödni a napsugarakban, de a földön ragadt, a határtalanság bezárta, és határok közé szorította. Egyszerre marta kétségbeesés a jövője miatt, a boldogság a jelen szabadsága miatt, és mégsem érzett semmit.

Nem tudott gondolkodni, agya egyszerűen megállt. És mégis, jobban pörgött, mint eddig valaha. Egyszerre kötötte le a múlt, és a jövő, kiszorítva a mostot, egyszerre vívtak ádáz csatát emlékképek és ábrándok.

Nem tudta, mihez kezdjen most. A katonáskodáson kívül nem volt élete – még emlékei se nagyon maradtak a kiképzésénél régebbről (amik maradtak, azok pedig olyan gyengék voltak, hogy nem merte emlékeknek nevezni őket). Persze gyakran álmodozott, hogy leszerel, s elvonul egy erdőbe, rönkházat épít magának egy patak partján – de sosem gondolta komolyan.

Ötlete sem volt, mihez kezdhetne most. Ha visszatérne a kékek központjába, csak becstelenség várná; elfordulnának tőle, az egyszerű emberek is, hazaárulónak, hitszegőnek neveznék. Elküldenék. Más nemzethez nem mehetett. A kékek bebörtönözték, kivallatták az elfogott dezertálókat, és végül, ha befogadták őket, a legalantasabb munkákat bízták rájuk. Ez olyasvalami, amire Changhyuk nem tartott igényt.

Akkor hát mit tegyen? Sosem ismert mást ezen az életen kívül, sosem tanult mást, mint harcot, sosem tett mást, csak parancsot teljesített. A Paradicsom megtalálása bármi áron… egy katona egyetlen éltetője és célja. Persze más mesterségek is léteztek… de mégis hogy boldogulna egy katona az évtizedes tapasztalatokkal rendelkező szabók között? Vagy talán menjek gazdának, túrjam a földet, hogy aztán kizsákmányoljanak a haza nevében? Régen annyi mindent kezdhetett magával az ember… Régen…

A fiú mindig is lelkesedett a történelemért; nem véletlenül ragadta annyira magával a régi civilizációból megmaradt város is. Előidézte, amit a múltról tanult – a tudás áttörte elméjének gátjait, és óceánként árasztott el mindent, belepte a puszta gondolat-szigeteket, hullámai tajtékozva rohantak az emlék-hegyek lábainak, s a megannyi információ halként úszkált. A nagy adat-cápák elnyelték és felfalták a kisebb részlet-halakat, ha azok nem voltak elég fürgék, hogy elmeneküljenek. Évszám-delfinek ugráltak játékosan egymás mellett, dinasztia-polipok nyújtogatták karjaikat. Elmosolyodott; szerette a tudás érzetét – ilyenkor elfeledkezhetett a kiszámíthatatlan redőnyéről, a könyörtelen környezetéről, egyszerűen mindenről -, és szerette a szomjat, hogy még többet és többet harácsoljon össze belőle.

Régen…

Kétszázötven éve, mikor az utolsó csepp kőolajat is kiszipolyozták a földből, az utolsó autóból is kifogyott az üzemanyag, a repülők már nem szálltak fel, miután az áram hiánycikk lett; csak világításra, főzésre engedélyezték felhasználni, az emberiség történelme új szakaszba lépett. A káosz korába.

A világ országai háborúzni kezdtek a még megmaradt, rejtett nyersanyagokért, a megújuló energiahordozókért, tartalékaikat a hadseregbe ölték – ami vagy elpusztult, vagy nem talált semmit, és hazafele tartva semmisült meg. Később ezek az országok eltűntek, a nyelvek egybeolvadtak és az emberiség négy nagy nemzetre esett szét. A zöldek, a kutatók, a sárgák, az építők, a vörösek, a koldusok és a kékek, a katonák. A nemzetek három-négy közeli várost és a közöttük lévő földet használták csupán, így minden más elhanyagolódott és látható sebekkel hirdette az idő múlását.

Changhyuk tudta a korszak összes hősének nevét – azoknak a zseniális tábornokoknak a nevét, akiket ez a generáció nemzett, azoknak a békeszerető hősöknek, akik megpróbálták egyesíteni a világot, azoknak a művelt tudósoknak, kik előrukkoltak valami világrengetővel, azoknak az agyafúrt kutatóknak, kik felfedeztek egy eddig rejtett nyersanyaglelőhelyet. És tudta az őrültekét is, akik csak rombolásra voltak képesek, manipuláltak és megtévesztettek; és a tisztánlátókét, akik lefülelték ezeket az őrülteket.

De ezeknek az embereknek az összes tette elfakult a prófécia mellett. A prófécia mellett, melyet mindenkinek kívülről kellett tudnia, álmából felkeltve szemrebbenés nélkül elszavalni, megrengethetetlenül hinnie. Ez a jóslat egy helyről szólt, egy városról, ahol az emberek még teljes pompában élnek, semmiből sem szenvednek hiányt, és bárki, aki tiszta szívvel érkezik, részesül a fényűzésben. A hatását nem koptathatta el még az idő vaskeze sem, noha addig gyúrta és dögönyözte, mígnem egyszerű mondává és legendává vált – egy legendává, melyben az egész világ hitt.

A város neve Elveszett Paradicsom lett, és minden nemzet azért harcolt, hogy elsőként találja meg. Senkinek sem sikerült még rálelnie, de az odavezető nyomokat, feljegyzéseket lelkesen lopkodták egymástól különleges katonai erőket bevetve. Changhyuk ezt sosem értette – folyton és folyton feltette magának a kérdést, hogy miért nem osztoznak a kutatásokon, miért nem kötnek szövetségeket és keresnek közösen. De választ sosem kapott.

Az Elveszett Paradicsomot sok más legenda övezte; szörnyű bestiák, melyek a kapukat őrzik, rejtélyes emberek furcsa jellel vállukon, akik azt állítják onnan érkeztek, és egy más társadalomról regélnek, erőtér, amely megsüti a belépőket, ha mocskos szívvel érkeznek, kincsvadászok, akik keresésre adták fejüket, de sosem tértek vissza…

A fiú megrázta fejét. Elege volt a Paradicsomból, és mindenből, ami a legapróbb fonallal is hozzákapcsolódott. Sokkal jobban szerette a régi civilizációról szóló történeteket, bár legnagyobb sajnálatára kevés ilyen maradt fenn. De amik fennmaradtak, mindent kívülről fújta; egy őrült fajirtó, aki furcsán hajló keresztekkel és két egybetolt háromszögből álló csillagokkal különböztette meg az embereket, egy férfi, aki szabadon szeretett asszonyt, leányt és férfit, szerelmét gyönyörű versekbe és tragikus drámákba öntve, időállóvá téve szereplőit, kinek papírra vetett szavait elszavalni méltóság volt. Egy nőről, aki dacolva mindennel, körberepülte a földet, emberekről, akik az űrben jártak.

Ha akkor élt volna, talán belőle is híres drámaíró vagy űrutazó válik… Ehelyett egy mezőn feküdt jövőtlenül, az eget bámulva.

A nap időközben teljes terjedelmével elfoglalta uralkodói helyét, míg az ég ragyogó kék bársonyköntösét öltötte magára ismét. Changhyuk nagyot sóhajtott. Nem segít rajta, ha a történelmen mereng. De mi mást tehetne? Újabbat sóhajtott, és lehunyta szemeit. Nem kellett sok, hogy elaludjon.

Hosszú árnyék takarta el a napot. Changhyuk fáradtan nyitogatta összeragadt szemeit, igyekezve rájönni, hol van, és mit keres ott. Szemét dörgölve, ásítva ült fel, miközben az elmúlt napok eseményei leperegtek lelki szemei előtt. Nemtörődömül beletúrt hajába, és kinyitotta szemeit.

Négy ember állt körülötte, két fiú és két lány – nem tűntek idősebbnek nála. Bakancsuk réginek látszott, a fűzőik szinte már elfeslettek. Különböző szabású fekete ruhákat viseltek, a fenyegető egységet a kezükben tartott tárgyak erősítették; mind valamilyen fegyver volt. Látott lazán föltekert ostort, kést, egy pisztolyt, és – ami a leginkább meghökkentette – egy hosszú, fekete nyelű kaszát.  Ösztönösen nyúlt saját fegyveréért, de csak levegőt talált; ruháján kívül mindent le kellett adni. A négy alak előnyben volt vele szemben. Nem messze tőlük négy nagy hátizsák hevert a fűben.

Szíve körül összezárta jeges ujjait a félelem, pulzusa megnövekedett, tudata elsötétült, fedezékül hívva magának a redőnyt, mely mögött biztonságosan elbújhatott. Ajkai szétváltak, íriszei kitágultak, és éjfekete pupillájában örvényleni kezdett a mélység, ahogy ijedten szemlélte a fölötte állókat sötétkék tincsei közül. Ekkor feltűnt neki valami szokatlan. Szokatlan és zavaró – és ez elég volt hozzá, hogy a redőny nagyot visítva megálljon, és szemeibe visszatérjen az értelem.

Egyik idegen sem viselt zászlót vagy színt.

- Kik vagytok? – kérdezte élesen.

- Jobb kérdés, hogy te ki vagy – válaszolt ugyanolyan hangszínen az egyik fiú.

Szürkés haja hegyesen meredt minden irányba, széles orra megremegett, ahogy orrlyukai kitágultak, ádámcsutkája olyan hevesen mozgott, hogy majdnem kiesett. Fekete mellényt viselt, szabad karjain dagadtak az izmok. Könyöke fölé fekete kendőt kötött, de a legfigyelemreméltóbbnak mégis a kezében tartott, rideg pisztoly bizonyult. Changhyuknak borsódzott tőle a háta, mégis belenézett a fiú hideg, érzelemmentes szemeibe.

- Jelenleg senki – nevetett fel.

Úgy gondolta, igaza van – hisz mindent, ami ő volt valaha, elveszített, vagy igyekezett kitörölni magából. Alighogy ezt végiggondolta, felragyogott; a redőny berregve felemelkedett, és ismét birtokba vehette saját elméjét. Ezúttal úgy érezte, nem is ereszti el többé. Ilyen szempontból eddig nem vizsgálta a dolgot, hisz a kilátástalanság aggodalma elnyomta a szabadságot. Eddig nem is gondolt rá, hogy szüksége lenne ilyesmire, mint szabadság, de most, hogy belekóstolt, nem akarta elveszíteni.

Végre azt mondhatott, amit csak akart, annyit, amennyit akart, azt tehetett, amihez éppen kedve szottyant, még gondolatai is sokkal korlátlanabbul szárnyalhattak. Nem, ezt nem engedem el.

- Egy senki általában nem mászkál kék zászlós kezeslábasban – vágott vissza az ismeretlen. Szemében ellenszenv csillant.

- Mint mondtam, jelenleg senki vagyok. Azt nem állítom, hogy régebben nem voltam valaki. És ti? Kékek, zöldek, sárgák vagy vörösek?

Az egyik lányból nevetés robbant ki. Apró volt és törékeny, olyannyira, hogy Changhyuk azt várta, mikor fújja el egy hevesebb széllökés. Szőke haját két fonatban, vállán előrevetve hordta. Pár hajszál kiszabadult frizurájából, ezek feje fölött szálldostak, kissé kócossá varázsolva. Keskeny arca, mandulavágású szemei és szép orra mind-mind aranyossá tették. A fiún furcsa védőösztön hatalmasodott el, úgy érezte, habozás nélkül a golyó elé ugrana, ha valaki célba venné a lányt. Fekete, könyékig érő pólót viselt, hosszúnadrággal, bakancsában rikított a rózsaszín és narancssárga cipőfűző. Csuklójára tekert ostorát meglazította.

- Hát, Kuhn, most megfogott! – Nevetése csilingelve bugyborékolt fel torkából.

A fiú – ezek szerint Kuhn – csak morgott egyet válaszul.

- Akkor beszélj te, Wheein!

- Az lesz! – felelte még mindig nevetve Wheein. Mikor Changhyuk felé fordult, szívélyes mosolyán átsuhant egy pillanatra a gyanakvás árnya. – Ilyen szempontból mi is senkik vagyunk. És azt hiszem, régebb óta műveljük a senkiséget, mint te. Viszont mi mind vagyunk is valakik. A kérdés, hogy te ki vagy, mikor nem senki vagy?

- Changhyuk vagyok – válaszolta nyugodtan, nem árulva el a belsejében dúló érzelmeket.

- És ki az a Changhyuk? – hajolt hozzá közelebb Wheein, rejtelmesen somolyogva. Fonata előre hullott, és lágyan csapódott mellkasának. Fű- és erdőillata körbelengte. A fiúnak nyelnie kellett.

- Tegnap még kék katona voltam. Ma már csak egy fiú vagyok.

- Egyik napról a másikra nem lesz valaki katonából „csak” egy fiú – mordult fel harmadik társuk. Nagy szemei feszülten vizslatták, fekete haja egyenes vonalban verdeste homlokát. Nagy fülei úgy álltak el arcától, mintha mágnes taszítaná őket, vastag ajkaival csücsörítve gondolkozott. Egyszerű fekete kabát és nadrág fedte testét, kését övébe rakta.

- Az lesz a legjobb, ha magunkkal visszük, nehogy vissza találjon térni régi barátaihoz. Biztonságosabb – fanyalgott, miközben kimondta a szavakat. – Haein, biztosítsd, kérlek! Kuhn, te addig menj előre, próbálj ezúttal nem keverni bajt. Találd meg a katonák táborát – ha előttünk vannak -, és gyere vissza, mielőtt felfednéd magad előttük. Wheein, te segíthetsz Haeinnek, ha szeretnél, rád bízom. Te pedig – mutatott Changhyukra – szépen elmeséled, hogy kerülsz ide, és csak az igazat mondod!

Így hát a fiú beszélni kezdett. Elregélte, hogyan, miért rúgták ki a hadseregből. Eközben mindenki más elindult a dolgára. A negyedik ember, egy rózsaszín hajú lány a fűben nem messze heverő táskához lépett, és egy összetekert kötelet vett elő. Alacsony, karcsú alakja sebesen mozgott, pár pillanat alatt a fiú előtt termett, így közelről túrázta keresztül arcának völgyeit és hegyeit szemeivel. Átlagos orr, pici száj, de a szemei… Az egyik nagyobb volt, mint a másik, szúrósan meredtek rá, mégis gyönyörűek voltak. Fekete, pánt nélküli ruhája úgy simult testére, mint kígyóra a bőre. Rakott szoknyája lazán lógott, csupasz lábát apró sebek borították. Felkarjára sötét bőrpántokat csatolt, pontosan, ahogy Kuhn a kendőjét kötötte fel. A szorosan markolt, nagy, íves kasza furcsán illett kezébe.

Fegyverét hangtalanul átadta Wheeinnek, miközben letérdelt. Rózsaszín tincsei súrolták fedetlen vállát, ahogy előrecsúsztak. A haja alól sötétvörös, almát formázó minta kacsintott ki.

Changhyuk engedelmesen hagyta, hogy elől összekössék kezét – a kiképzésén ilyen helyzetekre is felkészítettek. Ismeretlen érzések dúltak benne; a fekete csapathoz hasonlót eddig még sosem látott. Ahogy viccelődtek, incselkedtek egymással, olyan természetesnek tűntek. Összehasonlíthatatlannak a fegyelemmel, amelyhez eddig szokott a katonasággal. Úgy érezte, mintha a paletta összes színét felfestették volna bensőjébe, s ezek most örvényleni kezdtek, összemosódtak, és szétfolytak benne, két lábon járó, vibráló színskálává változtatva őt.

- És ti kik vagytok? – A fiú maga is meglepődött merészségén, ritkán szólalt meg engedély nélkül. – Kik vagytok, mikor nem senkik vagytok?

A táborra feszült csend telepedett. Changhyuk ajkába harapva igyekezett visszaszívni már kimondott szavait, ehelyett azonban csak az ereiben áramló színeket sikerült kiszipolyoznia magából. Nagyon megbánta, hogy megszólalt. Elméje megint sötétedni kezdett, de ezúttal küzdött ellene; nem fogja többé hagyni, hogy értelmét száműzzék saját fejéből.

Láthatatlan, mégis kínkeserves csatáját önfeledt kacagás szakította félbe. Csodálkozva meredt a hasát fogó Wheeinre, a lány nevetésével rózsaszínt, sárgát és élénkzöldet köpött a fiú szívére. Bátortalanul és lassan, de elmosolyodott.

- Elmondhatom neki, Jinwook? – fordult vigyorogva a velük maradt fiúhoz, aki fejcsóválva, de igent mondott. – Kincsvadászok vagyunk!

- Ti is a Paradicsom után kutattok?

Wheein megfagyott. A mosoly rádermedt arcára, a kedves, meleg energia, amit sugárzott, mind eltűnt. A fiú szívére vetett színek is megfagytak, a szíve maga fagyott meg; egy pillanatig az egész vérkeringése megszűnt, vénái vörös jégcsapokká váltak. A hátizsákkal bajlódó Haein is megtorpant, ahogy Jinwook éppen kinyíló szája is úgy maradt, a félig artikulálatlan hang még épp kiszökött torkából, ahogy a meleg illan el a fűtött házból, mikor télen kinyitják az ajtót, és a hideg bevág hókorbácsával. Csak a redőny zuhant kérlelhetetlenül.

A következő pillanatban azonban Wheein már fonatát igazgatta, Haein nyugodtan tevékenykedett tovább, Jinwook becsukta száját és Changhyuk is ismét működni kezdett. A fiú kétségbeesetten kapaszkodott érzékeibe; nem fog veszíteni saját maga ellen.

- Nem, annál sokkal jobb! Romos, elhagyatott településeket, esetleg még régebbi korokból fennmaradt épületeket kutatunk át, és elhozunk mindent, amit hasznosnak, vagy érdekesnek találunk! Most például a közeli városba tartunk, hátha találunk valami érdekeset. Persze, csak ha nem rondítanak bele a kis barátaid – grimaszolt látványosan. – Egyet ne feledj, fiú; itt mindenkinek van múltja. És ez a múlt tett minket valakivé, a részünk, és nem az ellenségünk – ajkát rágcsálva gondolkodott a következő szavakon. – Mégis, vannak olyan részei mindnyájunk múltjának, melyet jobb nem háborgatni. És a Paradicsom is ilyen.

A lány szavai ágyúgolyóként érték a fiút. Mindenkinek van múltja. Ez tett minket valakivé. Changhyuk kiragadta a tetsző gondolatokat a mondatok közül, játszott velük, feje fölé dobálta, majd elkapta őket, fogócskázott, kergetőzött velük, mindig más és más végüket megfogva, máshogy alakítva őket.

Megkedvelte Wheeint.

~~~

Changhyuk ámulva nézett körül. A tetőről sokkal kisebbnek tűntek a város épületei, mint amekkorák valóban voltak. És a tetőről a pusztulás mértékét sem lehetett rendesen felmérni; bedőlt házfalak, leomlott tetők, törmelék az utcán és gaz mindenfelé. Innen is látni lehetett a tornyot a leszállópályával a tetején. Beleborzongott az emlékbe, ahogy a vörös nő megkövült szemei az égre meredtek – megrázta fejét, és mélyen belélegezte a múlt-ízű levegőt. Mellette Haein sétált, kaszáját markolva. Mindnyájan készenlétben tartották fegyverüket; Changhyuk most sajnálta, hogy leadta a sajátját, de a szabályzat szerint a ruhán kívül nem tarthatott meg semmit sem. Bár csak lett volna merszem dacolni akkor a szabályzattal!

- Mit kerestek? – kérdezte kíváncsian, mikor látta, hogy Wheein betöri egy néhai üzlet ajtaját.

- Bármit, ami érdekesnek, vagy hasznosnak tűnhet. Ha jobban belegondolok, legfőképp könyveket, de Haein nagyon szereti az ékszereket, és mindenféle furcsaságot. Kuhn a fegyverekért van oda, még kenőkéseket is képes elhozni! Jinwook pedig, ha belefér az időnkbe, és még nincs teljesen romos állapotban, szereti a tudományos dolgokat tanulmányozni – intett a fiú felé, aki erre megeresztett egy elégedett mosolyt. – Esküszöm, nem láttál még embert, aki így lelkesedne egy csatornahálózatért! Meg egy falat is betört egyszer, hogy lássa a mögötte húzódó csőrendszert! – nevetett jókedvűen.

- És hova tértek vissza?

Mivel Wheein eltűnt az üzletben, Kuhn válaszolt, aki láthatóan elfeledkezett szokásos mogorvaságáról, miközben egy törött acéldarabot vizsgálgatott.

- Van egy falunk. Nem vagyunk sokan, legfeljebb negyven fő a lakosság, de takaros, kedves kis hely. Az erdőben rejtőzünk, és azon mesterkedünk, hogy egyik nemzet se fedezzen fel. Mi sokszínűek vagyunk, az egész falu; lehetetlen lenne egyetlen színnel befesteni az mindent – ecsetelte félvállról, mialatt magához szorította és eltette az acéldarabot.

Eközben Wheein is előkerült, sunyin vigyorogva háta mögé rejtett valamit. Nyújtott, óvatos léptekkel Haein mögé lopakodott, és hirtelen mozdulattal a fejére tett valamit. A lány ijedten pattant egyet, majd megrázta fejét, hogy a tárgy tenyerébe csússzon. Ahogy közelebbről szemügyre vette, látta, hogy egy nagy, fekete kövű medál függ vékony láncon. Haein szívmelengető mosollyal süllyesztette zsákjába az ékszert.

- Mindig mondtam neked, hogy akár fejdíszként is hordhatnád ezeket. De persze te sehogy sem hordod őket, pedig annyit összeharácsoltál már, hogy akár egy házat is építhetnél belőlük! – csóválta a fejét nevetve a szőke lány.

Changhyuk megmosolyogta az aranyos jelenetet. Őt magát is felvidította a két lány barátsága. Szinte már fütyörészni támadt kedve; még sosem érezte magát ilyen felszabadultnak. Úgy érezte, rejtsenek bármit a romok, megvan bennük a kellő bátorság és ügyesség, hogy túléljék. Még alig pár órája ismerem őket, de már közéjük valónak érzem magam! Lehet, valamilyen virág pora okozza ezt a rétről… legközelebb kétszer is megnézem, hova fekszek le pihenni!

Ha megfeledkezett a csuklóját dörzsölő kötélről, jól érezte magát a négy kincsvadász társaságában. Magának sem akarta bevallani, de abban reménykedett, nem ez az utolsó közös útjuk, és legközelebb már szabadon tarthat velük, s túrhatja át a helyet ékszerekért, fegyverekért, könyvekért és egyébért.

Szívében kivirágzott a remény rózsája. Cirmos szirmai bársonyosan simogatták egymást, indái behálózták egész lelkét. Úgy érezte, akár egy egész kert is kinyílhatna benne, van számára bőven hely, s meleg, napfény, minden, amire csak szükség lehet.

Ez a rózsa rothadásnak indult, amint befordultak a következő sarkon. Szirmai elszáradtak, lehullottak, indáiból tüskék nőttek ki, és megsebezték őt. A sarkon túl az állig felfegyverzett IV. elitegység várta őket, élükön kapitányukkal. A nőben nagyobb hévvel dulakodtak a parancsok, hogy felszínre kerülhessenek, mint eddig valaha, szemében vad tűz lobogott.

- Elfogni! – ordította gondolkodás nélkül.

- Kuhn! – Jinwook szemei szikrákat vetettek. – Azt mondtad, már senki sem maradt rajta kívül! – bökött fejével Changhyuk felé.

- Nem is találtam őket! – mentegetőzött Kuhn, miközben előkaparta pisztolyát.

Lassan hátrálni kezdtek, mígnem egy vonalba kerültek. Changhyuk verejtékezett, a rémület kifacsart belőle mindent, ahogy figyelte lassan közeledő, régi társait. Páni félelem uralta tagjait, közel járt, hogy elszaladjon; a rettegés teljesen elszárította a rózsa tövét, átvette minden más helyét. Ott trónolt a fiúban, miközben a remény, vidámság, boldogság és bajtársiasság mind a lábainál hajbókoltak. Mindenen átvette az irányítást. A redőny is kezdett ereszkedni, de a rettenet úgy eltöltötte, hogy hamarosan megakadt.

Ám mielőtt bármit is tehetett volna, mit ösztönei diktáltak, Haein lépett soruk elejére. Nyugodt közönnyel könyökölt rá kaszájára. Szenvtelenül szemlélte az előtte meghökkenve felsorakozókat, miközben rózsaszín hajába belekapott a szél, lesodorta válláról, hagyva, hogy az alma elővillanjon. Egy szó nélkül végighúzta ujját fegyvere élén, megmutatta a sebet a katonáknak, és leengedte kezét; a bíbor vércsepp úgy csordult bőre alól, görgött végig ujjbegyén, állapodott meg körme csúcsán, majd esett a porba, mint ahogy könnycsepp gurul végig egy selymes arcon.

- Nem játékszer. – A lány hangja tiszta volt. Nem volt sem lágy, sem kemény, se száraz, se dallamos, nem volt ellenszenves, de barátságos sem. Csupán tiszta. Changhyuk még sosem hallott ilyen hangot. A tiszta csengés lecsitította a benne dúló orkánt.

- Parancsnok! – szólította meg remegő hangon a nőt, minden bátorságát összeszedve. – Hagyj elmenni! Nem tettünk semmi rosszat, és nem tudunk semmiről, ami érdekelhet téged. Nem tartozunk egy nemzethez sem, nem vagyunk az ellenségeid! Ne ontsuk fölöslegesen kék katonák vérét! – észre sem vette, mikor kezdett többes számban beszélni.

- Hazudsz! Az a lány, a jellel – bökött Haeinre. – Egyszer jött hozzánk egy férfi, ugyanilyennel. Azt állította, hogy az Elveszett Paradicsomban élt. Te is viseled a jelet! Vezess oda minket! – vicsorgott rájuk.

- Igaz, a város, ahol éltem, a Mennyek városának nevezi magát. De valójában nem több pár aggastyán gyülekezeténél, akik kényük-kedvük szerint manipulálják a lakosokat. Nem követtem a szabályaikat, ezért kiutasítottak a városból. Hogy soha ne térhessek vissza, és örökké a bűnnel kelljen élnem, rám égették az almát, a bűn jelét – hangja, s arca érzelemmentes maradt, miközben beszélt. De a szeme csillogott. – Biztosíthatlak, hogy nincs ott semmi olyasmi, amit te keresel.

- Átlátok rajtatok! Tudjátok, merre kell keresni, de nem visztek el oda! – Arca egészen állatiassá vált, szeme kifejezéstelenül meredt előre. Elordította a parancsot. – Tűz! A lányt ne találjátok el!

Changhyuk érezte, tennie kell valamit. Tekintete gyorsan járt körbe, lehetőségeket keresve. Jinwook késében találta meg azt. A pengén élesen csúszott el a nap fénye, a fiú tudta, minden porcikájával tudta, eljött az idő a cselekvésre. A parancsnok háta mögött káromkodás hallatszott.

Changhyuk szabadjára engedte pillangóit.

Gyors mozdulattal előkapta a másik fiú kését, és tovább siklott a levegőben. Összekötözött kezeinek hála, majdnem elvétette, de valamilyen csoda folytán sikerült kezében tartani a fegyvert. A kötél belevágott bőrébe, de nem törődött vele, csak úszott tovább a lendülettel. Testét egy másik testhez való csapódás állította meg.

Vicsorogva szorította a kést a parancsnok nyakához. A nő sziszegett, ahogy a penge hidege bőrébe mart, vékony vércsíkot hívva elő.

- Katona! Hogy mer kezet emelni a parancsnokára? – kérdezte fogcsikorgatva, homlokán kidagadó erekkel, s lángoló parancsokkal. Changhyuk ekkor jött rá, hogy ezek a parancsok már rég kiégették volt felettese szívét, és a Paradicsomot helyezték oda.

- Már nem vagyok katona. Tegnap felmentést kaptam a szolgálat alól. Hagyjon szabadon távozni, vagy megölöm! – fenyegette halkan. Még soha, egy fenyegetése sem hatott ilyen valósnak.

Mögötte a kincsvadászok megkönnyebbülten fújták ki a bennük rekedt levegőt, míg az egység tagjai hitetlenkedve engedték le fegyverüket.

~~~

A tábortűz barátságosan ropogott, megvilágította az apró tábort. Kuhn úgy marcangolt egy darab húst – amiről Changhyuknak sejtelme sem volt, honnan szerezették -, mintha dühében az egész világot meg akarná enni. Jinwook valamit farigcsált, Haein pedig társnője ölébe hajtott fejjel szendergett. Wheein féltő gondoskodással simogatta a lány tincseit, és almáját a hátán. Changhyuk maga a csuklóit fogdosta, jól esett a szabadság.

Leplezetlen mosollyal szemlélte a holdat és a csillagokat. Alig értek vissza az erdőből, s vertek sátort, Jinwook félrehívta.

- Köszönjük, hogy megmentettél ma minket. Szükségem lenne ilyen bátor emberekre, mint te! – mondta a kincsvadász. – Szóval, ha van kedved, gyere velünk a faluba, és járd velünk a világot, kincsekre vadászva!

A fiú örömmel elfogatta az ajánlatot.

Az egyik farönk nagyot pukkant, s elszenesedve feküdt el a földön. A hold, mintha megijedt volna, még erőteljesebben kezdte ezüst fényét a világra csorgatni. Changhyuk boldog volt. Egyszerűen boldog. Bízott a jövőben, bízott újdonsült társaiban, és bízott, hogy belőle is válhat valaki. És ez a bizalom tette boldoggá.

És végre megtalálta a saját Paradicsomát. 

Kritika 

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Helyesírás és formázás:

A helyesírásoddal egyik fordulóban sem volt nagyobb gondod, ahogy itt sem, azonban egyes egybeírandó szavakat különírtál, például: aranykapuk, roncsautó, bárcsak. Ezen kívül vesszőhibáid és elírásaid is akadtak.

A formázási kikötéseknek megfeleltél.

Stílus:

Az átérezhető stílusod már az első fordulóban is felkeltette az érdeklődésünket, így nagy reményt fűztünk hozzád, s nem kellett csalódnunk. Rendkívül jól érzékelteted a karaktereket, amivel az egész történeted hangulatát meghatározod, mintha ösztönszerűen jönne belőled az írás – még ha nem is tökéletes minden legelsőre. A rengeteg költői kép, hasonlat, megszemélyesítés és a többi nagyon széppé varázsolja a történeteidet. Olvastatja magát a szavaid egymásutánisága, amit nem szabad veszni hagyni; írj még sokat!

Feladatmegoldás:

A feladatot jól teljesítetted. A háborús övezet abszolút megvolt, s annak a különböző hatásait is szépen megjelenítetted. Eltérő jellemek voltak benne bőven, de persze a parancsnok és Chanhyuk egymáshoz viszonyuló kapcsolatát és gondolkodásmódját remekül ábrázoltad.

Mindamellett, hogy rendkívül sok benyomást ábrázoltál benne, ami az impresszionizmusnak a jellemzője, egy hatalmas társadalomkritikát sikerült megjelenítened, mely kifejezetten elnyerte a tetszésünket.

Kihasználtad a megadott maximum oldalszámot is, így akadt alkalmad jól kifejteni azt, amit szerettél volna közölni velünk a történettel kapcsolatban.

Karakterformálás:

Ez az a pont, amiről úgy gondoljuk, nagyon is az erősséged. Valahogy mindig jól megragadod a karaktereidet és érzékletesen átadod őket. A legapróbb rezdüléseiket is leírod, amivel teljesen emberiek és átérezhetőek lesznek; vegyük csak a főszereplő részletesen leírt szívveréseit vagy csak azt, ahogy kifejezed testi- vagy lelkiállapotát.

A főszereplőn felül a mellékkaraktereket sem hanyagoltad el, bőven adtál nekik jellemet, és a külsejüket sem felejtetted el kidolgozni.

Nagyon ügyes vagy.

Történetvezetés:

A történeted lineáris, jól felépített, sehol nem lehet belezavarodni. Vannak benne tájleírások, ami segíti az apokaliptikus világot magunk elé képzelni. A társadalmi különbségeket érthetően elmagyaráztad, és nem maradt megválaszolatlan kérdés számunkra.

Bár a végén elgondolkodtató volt, hogy a feketék miért vitték magukkal Chanhyukot - a néhai kéket, s miért árulták el, hogy az erdőben van a kis rejtekfalvuk, de végül is ezt sok mindennel meg lehet magyarázni. Esetleg túszként vihették magukkal, vagy csak szimpatizáltak vele, mert „senki” volt, és bármit mondhattak neki, hiszen négyen voltak egy ellen, így nem kellett tartaniuk attól, hogy képtelenek lesznek megállítani.

Összességében egy remek kis társadalomkritikával megspékelt impresszionista művet kaptunk, ami kellően nagy hangsúlyt fektetett a pillanatnyi benyomásokra, amit a karakter lelkivilágával jól érzékeltettél.

Szép munka.

A zsűri