3/45

“A” feladat

A Függetlenség Napja

Kedves Olvasó!

Mielőtt belevetnéd magad a betűk tengerébe, kérlek engedd meg, hogy bemutatkozzam. Történetem, mint látod, itt kezdődik. Veled. És persze, velem. Átlagos vagyok. Teljesen hétköznapi. Nem kevesebb, és nem több, mint Te.

Megengedem, hogy olvass Bennem, cserébe egyetlen dolgot kérek: ígérd meg, hogy bármilyen könnyeket és terheket hordozol, most itthagyod őket. Ezt előre is köszönöm, és hidd el, meghálálom. Persze, csak akkor, ha engeded, hogy hálám elérjen.

És, hogy pontosan ki vagyok? Én, te, ő, mi.

Szeretném, ha tudnád, mennyire szeretlek. Fontos vagy nekem. Ezért, még, ha néha el is buksz és fáj, kérlek… menj tovább.

* * *

Néhány aprócska könnycsepp hullik a fényképre. A szemem dörzsölöm, hogy múljon már el a fojtogató érzés, a sírni akarás.

A képről a mosolygó anyukám és apukám bámul vissza rám, így próbálok arra gondolni, hogy ennek így kell lennie.

- Anya, a te álmod, az én álmom. Apa csak jót akar. Ez az ő múlhatatlan, végtelen szeretete irántad. Rendben van, ha félreteszem a saját álmaimat. Hiszen én nem is lennék jó író. Ez csak egy gyermekkori szeszély, ebből nem lehet megélni - simogatom az arcát, még mosolyogni is sikerül - Ígérem, olyan jó tanár leszek, amilyen te voltál valaha.

A gyertya elalszik, és a raktár sötétségbe borul. A telefonommal világítok, mert egy kicsit ijesztő ez a hely, így pár perccel éjfél előtt. Igazából elég kicsi, alig férek el, mert tele van dobozokkal, csupa por minden és nincs is itt más ezeken kívül, csak egy nagy tükör, velem szemben. Bárcsak ez is egy olyan szekrény lenne, ami Narniába vezet! Persze, elég snassz egy hely ahhoz, hogy egy átjáró legyen egy különleges világba.

Amikor újra megnézem az időt, éjfél múlt egy perccel. A kezembe veszem a gyertyát, hogy kimásszak a szűk ajtón, amikor észreveszem, hogy elejtettem a fényképet, de amikor visszavilágítok a helyre, ahol még az előbb ültem, nincs ott.

A retikülömbe nyúlok, de oda sem tettem. Valamiért furcsa érzésem támad, amikor a tükör felé fordulok, és rögtön fel is sikítok, amikor szemben találom magam a tükör tetején üldögélő kis fabábuval. Az orra hosszú, a fején egy barna színű kalap, amiből egy fehér toll áll ki. Ruházata egy óvodás kisfiúra emlékeztet, a piros nadrággal és fehér inggel, de leginkább a piros csokornyakkendő miatt húzódik mosolyra szám.

- Összeöltöztünk, Pinokkió - mutatok magamra, a piros csipkés ruhám miatt. Kiveszem a hajamból a szintén piros színű masnit, hogy megigazítsam a hajam. Hosszú, fekete tincseim a vállamra omlanak, elkezdem befonni őket, de a telefonom fénye hirtelen eltűnik, és aztán amikor a doboz felé nyúlok, ahová letettem… nincs ott. A sötétség úgy kebelez be mindent, velem együtt, mintha egy kiállhatatlan szörnyeteg lenne, amely az én fájdalmamra éhezik.

Nem tudom miért rémülök meg ennyire, mert amikor kicsi voltam, akkor sem féltem sötétben aludni, ahogy attól sem, hogy valami szőrös izé az ágyam alatt lapul, hogy lecsapjon rám, elkapja a lábam és felfaljon.

Most mégis kiráz a hideg, a szívem szaporán ver, s a lelkem pillanatok alatt riadt madárkává válik. Körmöm belefúródik a viaszgyertába, ami miatt fájdalom kezdi csipkedni az ujjbegyeimet. Kezem óvatosan tovább kúszik a dobozon, és amikor kitapintom a telefonom, olyan nagy sóhaj szakad fel belőlem, hogy beleremeg minden porcikám. Megnyomom a legelső gombot, amit ér az ujjam, és amikor a fény utat tör magának, a fénykép úgy hullik le a földre, mint egy súlytalan őszi falevél a fáról. Pár másodperc az egész, de az agyamban egy nem létező óra minden egyes másodpercnél úgy kattog, hogy szinte érzem, súlyos mutatói koponyám belső falának ütődnek.

- Csak megnéztem - szólal meg egy férfi hang, mire felsikítanék, de helyette csak egy nyikkanás jön ki a torkomon.

A tükörbe nézve, nem a saját tükörképem néz vissza rám, hanem egy férfi. A hátam mögé pillantok, de ott nem áll senki, nem tudom ettől iszonyodom el, vagy attól, hogy az én tükörképem egyáltalán nem látszik, de rám tör a pánik.

Felkapom a képet a földről, és az ájulás szélén, kevés lélekjelenléttel, de rögtön a kilincs után nyúlok.

-Várj! - kér, de eszemben sincs várni. Amikor a kezem eléri a kilincset, akkor hirtelen a semmiből egy fénysugár tölti be a kicsi helyiséget. - Én Jin vagyok. Te?

Fejem önkéntelenül mozdul a tükör felé, ahol az alak kíváncsiskodva nyújtogatja a nyakát, hogy jobban megnézzen magának. Barna szemei őszinte érdeklődéstől csillognak, félig hosszú, fekete haja rakoncátlan módon takarja el homloka és arca egy részét a kapucni alatt. Rágni kezdi a rágóját, és amikor szemem végig fut a farmerdzsekin és a fehér pólón, amit visel, akkor jut el a tudatomig, hogy a fényforrás tőle ered, mert egy zseblámpát tart.

- Do you speak Japanese? Or English? - értetlenkedik.

- Én … Az én nevem… - nyögdécselek erőtlen hangon - Ren.

- Ah, szóval valóban japán vagy! - örvendezik - Hasonlítasz anyukádra - jegyzi meg, mire tekintetem a kezemben összegyűrődött fotóra téved, de még mindig le vagyok sokkolódva, hogy ő itt áll… a tükörben. Amikor újra felnézek, észreveszem, hogy eltűnt a bábu, ami az előbb még ott ült a tükör szélén.

- Tudom, hogy szomorú vagy, azóta hallgatom a monológod, mióta bejöttél ide. De mit szólnál, ha felvidítanálak? Ma van a szülinapom! Bár én csak Jindependence Day-nek hívom - vigyorog.

- Hogy… hogy kerülsz te oda…? - szólalok meg végül, nem is figyelve arra, amit beszél.

- Ebbe a raktárba járok, amikor nehézzé válik a szívem, és itt hagyom a vállamat nyomó terhet. Aztán visszajövök ide, a túloldara. De úgy látom, most neked is szükséged lenne valamire, ami megnyugtat - mondja.

Az őszinte kedvesség, ami belőle árad, hihetetlennek tűnik. A keze a tükörre csúszik, várva, hogy hozzáérjek. Türelmesen vár, de én tovább habozok.

- Hallucinálok? - bukik ki belőlem a kérdés hangosan.

- Nem.

- Akkor mégis… ez mi? Te… egy szellem vagy? Vagy… mi?

- Nem, én egy hús-vér ember vagyok - kacag fel.

- Akkor, hogy kerülsz… oda? - bökök ujjammal a tükör felé.

- Igazán fantáziátlan vagy, pedig azt mondtad, író akarsz lenni - húzza fel a szemöldökét.

- Nem vagyok fantáziátlan, kikérem magamnak!

- Miket szoktál írni? Romantikus regényeket?

- Nem szoktam már írni… - ezt nehéz kimondani, de így van. Amióta felvettek az egyetemre, vagyis három éve, azóta egy betűt sem írtam.

- Anyukád örülne ennek? - húzza el a száját.

- Ugyan, miért csinálsz úgy, mint aki mindent tud? - csípőre tett kézzel kérem számon és hirtelen el is illant minden bizalmatlankodás a hangomból, szimplán csak elkezdett feldühíteni a faggatolozásával.

- Mert ismerem az érzést, ami téged is szétszaggat belülről. Nem azt csinálod, amit akarsz. Azért, mert bűntudatod van, és azért, mert olyan önzetlenül szereted apukádat. Nem tudsz kicsit sem önző lenni. De ez csak színészkedés. Igazából örlődsz belülről, hogy miért vesztegettél el három évet, miért kerültél a saját magad börtönébe, miért nem az írásnek élsz, az álmaidnak. Azt hiszed ezzel nyersz majd engesztelést vagy bűnbocsánatot, vagy nevezd, ahogy akarod! De nem! Csak te vághatod el a köteléket! Magadnak kell megbocsáss! Az anyád nem miattad halt meg! - indulattal telitődnek meg szavai, és az utolsó mondat után a kezem automatikusan lendül, nem törődve azzal, hogy cafatokra fogja vágni a kezem a tükör… beleöklözök. Azért, hogy ő eltűnjön.

De nem történik így. Nem kezd spriccelni a vérem, nem repülnek szilánkok szanaszét, semmi nem történik igazából.

Kivéve, hogy amikor a kezem elérné a tükröt, megragadja a csuklóm és magához ránt. A karjaiba esek, és a következő pillanatban már ott állok vele, a tükör túloldalán.

Ahogy kezem mellkasára simul és felnézek barna szemébe, olyan megnyugvás tölt el, mint még soha. Ismeretlen, de jó érzés. Mintha épp a láthatatlan szárnyaival takarna be…

- Neked is van - lepődik meg.

- Micsoda?

- Pöttyöd - ujját a szemöldökömmel párhuzamos anyajegyre teszi, de addigra én is felfedezem az övét.

Csak egy pillanatig időzök el rajta, de az érzés, mintha megrészegítene. Nem jut el a tudatomig hogyan és miért, de jól esik az érintése. Nem úgy, mint egy férfi érintése. Nem úgy, ahogy beleszeretsz valakibe első látásra. Fogalmam sincs mi ez, de simogatja a lelkem.

- Ki vagy te?

- Dehát az előbb mondtam el. Ilyen rossz a rövidtávú memóriád? - kocogtatja homlokom - Na, gyere! - ragadja meg újra a kezem, és húz maga után. Próbálom beletuszkolni a telefonom, a képpel együtt a retikülbe, amikor hirtelen megáll, és neki ütközöm a hátának. Kikukucskálok a válla fölött, miközben ő visszatol a háta mögé.

Pontosan akkor, amikor egy tetőtől-talpig fekete oroszlán felbőg, és én kis híján szívinfarktust kapok. Csak ekkor eszmélek fel, hol is vagyunk valójában.

- Ez egy cirkusz! - suttogom elhűlve.

Nem tudom hány méter magasan emelkedik fölénk a sátor, de elszédülök, ahogy felfelé nézek. Mindenféle színű lufik lógnak a sátor tetejéig húzódó kötelekről, és narancssárga, piros színű színes szalagok. Több ezer darab szék van elhelyezve a lelátón, a hely annyira óriási, hogy egy pöttöm babszemnek érzem mellette magam.

Óriási, de üres. A dobogó, a hely közepén magányosan várja a másik ajtóban épp a próbára érkező bohócot. Az egykerekű biciklijén érkezik, zsonglőrködve, de eldől. Amikor felborul, az utána érkező idős férfi egy ostorcsapással sürgeti, hogy szedje össze magát.

Jin megrántja a kezem, így tekintetem visszaterelődik rá. Meghajol az oroszlán előtt, majd újra megrántja a kezem, hogy kövessem a példáját. De épp csak meghajolok, amikor az oroszlán hirtelen felénk ugrik és Jinnek dörgölőzik, olyan erővel, hogy elveszti az egyensúlyát, a poros padlóra zuhan, engem is magával rántva. Az oroszlán pedig megnyalja az arcom, így nevetve puha bundáját simogatom.

- Akanishi! - az idős ember, aki az előbb még a bohócot zargatta, most Jinre szól rá, olyan hangnemben, amitől libabőrös lesz az egész testem.

Az oroszlán hátra húzódik, távolabb tőlünk. Jin feláll, és a kezemet fogva engem is felhúz, de nem enged el, akkor sem, amikor már két lábon állok. Amikor az öreg elindul felénk, érzem, hogy megfeszül.

- Ma szabadnapos vagyok - szólal meg Jin.

Az öreg megtorpan, így a távolság miatt nem látok mást belőle, csak a barna ballonkabátját, a barna kalapját és a napszemüveget, ami rendkívül zavar.

- Igaz is, Isten éltessen, Akanishi-kun! - a düh eltűnik a hangjából, helyette nyájasan szól hozzá - Vezesd körbe a vendéged, jó szórakozást! - mosolyog rám kedvesen, így végre lenyugszom.

Mindketten udvariasan biccentünk, majd amikor visszafordul a bohóc felé, az oroszlán játékosan a kezem alá dugja a fejét, mire fekete sörényébe túrok.

- Ne haragudj, pajti, de itt kell hagyjalak… - mondja neki Jin lemondóan, és az oroszlán, mintha megértené, lefekszik a földre, s hagyja, hogy mi tovább álljunk.

Kiérünk a folyosóra, ami teljes sötétségbe burkol minket, ezért Jin a zseblámpájával világít. Annyi kérdésem van, de csak tipegek mellette, a kezét szorítva.

- Nem félsz? - kérdezi.

- Tudom, hogy ostoba vagyok. Hagyom, hogy oda vezess, ahová akarsz, lehetnél akár gyilkos, vagy perverz. Főleg,hogy nem normális dolog, hogy a diplomaosztó bulin, bemászok egy raktárba sírni az elveszett álmaim miatt, és erre egy tükör túloldalára kerülök. Még nem tudtam eldönteni, elaludtam-e, vagy… nem tudom.

- A “vagy nem tudom”-ra tippelek - kuncog- Nem álmodsz, itt vagy a cirkuszban.

Nem teszem fel neki a kérdést, hogyan, miért, és mi történik. Egyszerűen csak követem, teljes nyugolommal, mert a belső hang azt súgja, biztonságban vagyok.

Ahogy ez a gondolat megszületik a fejemben, neki tol a falnak, egy kicsit megütöm a hátam, és hirtelen tényleg megijedek, főleg azért, mert kikapcsolja a lámpát. Érzem, hogy rám dől, a lámpát tartó kezével a falnak támaszkodva. A testünk összepréselődik, ajka pedig hozzáér a fülemhez.

- Ez a világ más - olyan halkan suttog, hogy csak én halljam -  Ahhoz, hogy túlélj itt, tovább kell küzdeni. Mert ebben a cirkuszban nem az elefánt vagy az oroszlán a fő attrakció. Sőt, nem is a bohócé a főszerep.

Belém szorul a levegő. Nem akarom, hogy kimondja, félek a választól.

- Arra kényszerítenek, amire akarnak. A legtöbbünk csak azért szeret itt lenni, mert gyerekkori barátok vagyunk. Mert itt dolgoznak azok, akikre felnézünk. Vagy mert azt hittük… önmagunk maradhatunk. Ezért inkább eltemetjük a motoszkáló érzéseinket, amik arra késztetnek, hogy ne egy hamis álmot kövessünk, hanem a sajátunkat. Legtöbbünk talán a büntetéstől fél. De úgy érzem magam, mint ahogy te. Fojtogat, hogy nem tehetem azt, amit a szívem diktál. Csak azért, mert túl jó vagy, nem igaz? De én utálom ezt. Itt a mosoly erőltetett, a jókedv hamis, nem tudhatod, hogy amit látsz, valóság-e vagy játék.

Elhúzódik, a lámpa újra világít, de az én arcom ugyanolyan marad, mint egy pillanattal ezelőtt: falfehér a döbbenettől.

Nem értem miről van szó, hogy ki ő és mit csinál. Hogy mi ez a hely valójában, azt sem tudom. Az egyetlen dolog, ami tudatosul bennem a hangjában rejlő végtelen szomorúság. Visszarántom magamhoz, úgy, hogy a meglepettségtől kiesik a lámpa a kezéből.

- Itt… ti, emberek vagytok a fő attrakció,ugye? - kérdezem halkan, mire bólint.

- Eleinte élveztem, de aztán… nem tudtam eldönteni, hogy amit teszek, azt valójában én teszem, vagy egy bábu, ami csak kívülről hasonlít rám. Ha azt mondják, emeljem fel a jobb kezem, az agyam a balt akarja felemelni, de mégis a jobb lendül magasba. A fejünkbe verték, hogy mi egy család vagyunk, ahogy azt is, hogy az emberek gyógyírja mi magunk vagyunk. Azért jönnek ide, azért fizetnek, hogy elhiggyék, az élet szép. Ezt pedig a mi dolgunk elhitetni velük. Ezért, ha nem vagy tökéletes, nem vagy semmi. Semmi - hangsúlyozza ki.

Felveszi a lámpát a földről, és mielőtt belépnénk a folyosó végén lévő ajtón, megállít.

- Ma, július negyedikén, kérlek, ünnepelj velem. Egész nap bulizni akarok. Ez az egyetlen nap, amikor önmagam lehetek, és azt akarom, hogy ennek most te is részese legyél. Nagy szükséged van arra, hogy összeszedd a bátorságod, amikor visszamész az apádhoz. Össze kell szedned a bátorságod, hogy felvállald önmagad! - mosolyog rám, éreztetve, hogy ő hisz benne, hogy sikerül. Viszont én… nem.

- Anyám belehalt a szülésbe - mondom, mielőtt keze a kilincshez ér - Ha lemond rólam, és nem vállalja a kockázatot, még ma is élne. Ma is az álmát élné, és tanítana. Apám annyit mesélt már arról, hogy milyen lelkes volt. Az összes diákját úgy ismerte, mint a tenyerét, ő adott útmutatót nekik, ő adott nekik támaszt a nehéz időkben. Én soha nem leszek ilyen jó tanár…

- Nem leszel, ezt jól mondod. Mert ez nem a te életed, hanem az édesanyádé. És te majd a könyveiddel fogsz útmutatót adni. A te soraid fognak támaszul szolgálni az embereknek. Miattad majd képesek lesznek elhinni, hogy bármi jön is az életben, meg kell bocsáss magadnak azért, hogy azt csinálod, amit szeretsz.

Kinyitom a számat, de nem várja meg egyetlen szavamat sem, nyílik az ajtó és hirtelen egy klubban találom magam, a barátai körében, egy buli kellős közepén. A cikázó, neon színű fények miatt hunyorítanom kell, mire elővesz egy napszemüveget és az orromra csúsztatja. Ő pedig egy másik fiútól nyúl le egyet. Aztán megragadja a kezem és vonszol maga után.

Rengeteg az ember, van egy csoport fura fiú, a csendesen üldögélők, és persze a menők, akik a csinos lányokkal táncolnak. Nem értem, hogy ebből a hangzavarból hogy nem lehet semmit hallani odakinn. Olyan, mintha a feszültség, ami valójában mindkettőnkben ott lapul, az ajtón kívül maradt volna.

A falon felszerelt hangszórókból angol nyelvű zene szól, mégis minden japán tudja a szöveget. A refrént egyként éneklik, ami különleges hangulatot ad a bulihoz. Legelöl, hatalmas sor áll a pultnál, de mi irányt váltunk, egyenesen a DJ felé, aki egy bukósisakot visel, így nem látható az arca egyetlen centimétere sem.

Jin elengedi a kezem, felkapja a pultról a mikrofont és énekelni kezd, mindenki egyszerre kezdi skandálni a nevét, amikor azt mondja “shake it, drink it, pump it” és a DJ nélküle folytatja. Elveszi az első piát, amit a pultos lány nyújt neki, kiragad két szívószálat a másik pohárból és akkor már együtt isszuk a koktélt, miközben én fogalmam sincs hogyan, de azon kapom magam, hogy táncolok. Vele. A nyakába kapaszkodom, üvöltjük a sorban következő számokat, néha csak halandzsa szöveget, de a lényeg, hogy az érzéshez közel sem áll a “jó” jelző, ez az érzés mindent fölülmúl, és minden elvemet megdönti. Nem tudok leszakadni a ritmusról. Megrészegülök, de nem az alkoholtól. Kiszakadok, elfelejtem ki vagyok, hol vagyok, csak a zenét érzem, és őt. Mert a zene ő. És szeretem ezt az érzést.

* * *

- Szeretnék valamit adni szülinapodra! - állok meg a tükör előtt órákkal később, lóbálva összekulcsolt kezünket. Olyan, mintha rátaláltam volna egy darabra saját magamból. Olyan, mintha Jin a lelkem része lenne. De attól félek, ha ez a darab eltűnik, akkor az is, aki vele vagyok, örökre el fog veszni.

Újabb lépést teszek a tükör felé, amikor visszaránt.

- Ren! - tenyerébe veszi az arcom, és a majdnem 24 óra alatt, először látom ennyire kétségbeesettnek - El akarom olvasni a könyved!

- Én pedig hallani akarom a dalod…

Mosolyogva enged el, és én is mosolygok.

Ugyanazzal a mosollyal meglök, mire reflexből beleragadok a dzsekijébe, így vele együtt esek bele a tükörbe, visszakerülve a szűk és sötét raktárba.

De ott már nincs velem. Ott már csak én vagyok, és a Pinokkió, aki a földről bámul engem.

Felveszem őt a földről, a táskám a vállamra kanyarítom és rohanok. Tudom, hogy nincs sok időm, mindjárt vége a napnak. Átszaladok a zebrán, kis híján elüt egy autó, de én csak rohanok tovább. Aztán lelassulnak a lépteim, egészen addig, amíg végül megállok. Az embertömeg egyként mozog körülöttem, az óriási irodaházak árnyéka, és a hatalmas felhőkarcolón lévő kivetetők és plakátok, minden visszaránt a tegnapba, a tegnapelőttbe, a mindennapokba. Lenézek üres kezeimre, fogalmam sincs mi történik. A bábu eltűnt. Nem tudom már azt sem miért hoztam magammal, vagy hogy egyáltalán miért rohantam.

* * *

- Megjöttem! - sétálok ki apához az erkélyre, aki amikor meglát, rögtön kikapcsolja a rádiót.

- Isten hozott itthon! - mosolyog szeretetteljesen, majd helyet csinál maga mellett a hintaágyon. Őszbe vegyülő haján állapodik meg a tekintetem, és a kopott, szürke ingen, amit nem hajlandó kidobni.

- Ne haragudj, hogy csak most értem haza - ásítok, miközben a vállára dőlök és ő megpaskolja a fejem, aztán hirtelen felpattan.

- Meg kell ünnepelnünk a diplomád! - ezzel már el is tűnik, mire csak egy sóhajra telik tőlem, de pár másodperc múlva egy dobozzal tér vissza - Persze, majd csak később. Most egy kicsit magadra hagylak.

A dobozt leteszi a földre, visszamegy a lakásba és, ahogy kinyitom, rám tör az érzés, ami egyszerre émelyítő és fájdalmas, mégis… drága és becses. A torkomban lévő csomó egyre csak megnövekszik, ahogy sorban emelem ki a füzeteimet. Ismerős érzés kerít hatalmába, nem csak a késztetés, hogy elkezdjem olvasni őket. A füzeteket érintve hirtelen hullani kezdenek a könnyeim. Nem tudom, hogy pontosan mi az, ami fáj és mi az, ami miatt mégis örülök, nem tudom elkülöníteni az érzéseket. Itt hever a kezeim közt az életem, amit feladtam. Elengedtem. Egy rossz szó nélkül. Önzetlenül.

Megfogom az egyiket, és amikor felállok, hogy bemenjek a lakásba, apa az erkélyajtóban áll.

- Mehetünk? - kérdezi.

- Hová?

- Hát a könyvkiadóhoz, hogy megbeszéljük vele, mikor tarts rajongói találkozót - mivel látja, hogy nem értem miről beszél, kénytelen a kezembe adni szavai biztosítékát.

Amikor elolvasom a könyv címét, még akkor sem esik le. Aztán rámutat a nevemre a borítón, és leírhatatlan érzés hasít a szívembe.

- Ne haragudj, hogy a hátad mögött szervezkedtem - törli le hálás könnyeimet kedvesen mosolyogva, miközben úgy érzem a lelkem felszabadult, kitört a saját börtönéből, és függetlenné válva mindentől és mindenkitől, a mai napon… újra szárnyal. Apa keze megállapodik az anyajegyen a szemöldökömnél, és ekkor beszippant valami.

Cikáznak az érzések, először csak azt érzem fáj, de annyira, mintha kiszakadni készülnék a világból. Aztán enyhül a fájdalom, de olyan hirtelen szűnik meg, hogy elesek.

* * *

Pislogva nyitom ki a szemem a szobámban, hallom, hogy apa valakivel telefonon beszél arról, hogy biztosan kimerültem és ezért lettem rosszul.

Magam sem tudom mitől szédültem el, így csak jól esően végig nyújtózom az ágyamon, és a kezembe veszem a könyvem, hogy magamhoz öleljem. Épp csak egy pillanatra hunyom le a szemem, amikor valaki mellém fekszik. Mivel apa még mindig a nappaliban beszél, így először azt hiszem képzelődöm, aztán megfordulok. Farmerdzsekit visel, a kócos hajával most sem tudott mit kezdeni...

Amikor kinyitja szemét és tekintetünk összekapcsolódik, az tűnik a legtermészetesebbnek, ami a legszürreálisabb. Az, hogy tudom, ez nem a valóság. De nem is álom. Tudom, hogy ő, Jin. És én Ren vagyok.

Skizofrénia? Lélekvándorlás? Vagy csak egy drogos vagyok? Agyrém?

Te, aki ezt olvasod, lehet nem érted és a homlokod ráncolod. Megértem miért.

De engedd meg, hogy felmentsem magam. Nem könnyű egyik embertől a másikig eljutni.

Érezted már, hogy ez már megtörtént? Hogy soha életedben nem találkoztál ezzel az emberrel, és mégis úgy érzed, közöd van hozzá? Úgy érzed… valami összeköt titeket.

Én.

Hiszen ki is vagyok?

Én.

És te.

És ő.

És mi.

Kudarcba fulladok. Igen, én fulladok kudarcba. Én. Most. De előbb hadd fejezzem be a történetet.

- Végre megvan a dalomból néhány sor. Akarod hallani?

Bólintok, mire közel bújik a fülemhez és énekelni kezd. A sorok a fejemben kavarognak, akkor is, amikor már nincs mellettem. Akkor is, amikor csak egy emlékszfoszlány, amiről nem tudja eldönteni az ember, hogy tényleg megtörtént-e.

So I cut the strings
So I can clear my mind, body and everything
I don't care if they hate me, or love me, or shame me, or Judge me
I'll fly away

What am I supposed to do when I just can't run
How am I supposed to feel when I am all fed up
Tryin'a think outside the box you put me in
So hear what I'm saying
I'm a real boy
This ain't a fairy tale
And these magical lies keep flying everywhere
And I'm gonna sing out the truth so they can let me go
I don't wanna feel like I'm Pinocchio

Kedves Olvasó!

Belezavarodtál? Talán igen. Utálsz emiatt? Remélem nem túlságosan. Ha papírból lennék, összegyűrnél? Meglehet.

De ilyen az élet, nem?

Kapkodod a fejed. Értetlenkedsz. Küzdesz, üvöltözöl, sírsz. És aztán minden megoldódik.

Tudod, hogy miért?

Miattam. Mert ott motoszkálok benned. Igen, benned. A fejedben. A lelkedben. A szívedben.

Miattam sajnos kénytelen vagy harcolni önmagaddal.

Mert én azt akarom, ne add fel.

Én, akinek igazából semmi joga nincs ehhez, azt akarom, éld a saját életed.

Ígérd meg, bármennyire is utálsz ebben a pillanatban, egyszer megbocsájtasz. Mert meg kell bocsájtanod a saját akaratodnak.

És akkor eljön az Én napom. A Függetlenség Napja.

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés:

Elgondolkodtató és figyelemfelkeltő történetet küldtél nekünk. Habár a gondolat, hogy egy tükrön keresztül egy másik világba juthatunk, nem újkeletű - ahogy Ren is megjegyezte a novelládban -, neked mégis sikerült meglepően újat, érdekeset mutatnod ebben a témában.

Tetszett nekünk Jin világa, a cirkusz, melyet az ügynökség leképezéseként értelmeztünk, hiszen az idoloknak épp így kell tökéletességet mutatniuk a közönség felé, lesve a cégük minden utasítását. A végkifejletet meglepőnek és szívmelengetőnek találtuk, ahogyan a Jinnel való újabb találkozás is ilyen hangulatú volt, ezen kívül a kezdeti narráció folytatásával keretet adtál a mondanivalódnak.

Egy dolgot kifogásolnánk itt, mégpedig az angol nyelvű dalszöveg beszúrását. Először is, ha bármilyen irodalmi vagy zenei alkotásból idézel, azt valamilyen hivatkozással (legjobb a lábjegyzet a lap alján) tedd. Ezen kívül idegen nyelvű szavakat, pláne egész sorokat lehetőség szerint inkább ne tegyél a szövegbe, hanem fordítsd le őket magyarra, és ebben a formában használd ezeket.

Emellett találtunk itt még egy apró hibát. Azt írod, Ren gyertyája elalszik a sötétben, ezért azután a telefonjával világít, a következő pillanatban mégis a gyertyát veszi a kezébe, végül pedig újra a telefonja kijelzője alszik ki.

Karakterábrázolás:

Ha a külső ábrázolást nézzük, elképzelhető volt a szereplők öltözéke, a hajviseletükről is említést tettél, ezzel együtt mégis kissé elnagyoltnak találtuk a külső jellemzésüket ahhoz, hogy magunk elé képzelhessük őket. Kimaradtak ugyanis olyan apróságok, hogy mondjuk Ren milyen alkatú, Jin szálkás vagy esetleg izmosabb, milyen a szeme, az orra, stb. Minden egyes gesztussal lehet külsőt ábrázolni, nemcsak érzelmeket. Ha például azt írod, valaki szégyenlős mosolyra húzta halovány, szinte papírvékony ajkait, rögtön megtudjuk, milyen szájjal is rendelkezik az illető.

A jellemek kapcsán is hasonló a meglátásunk. Ügyesen ábrázolod Ren néhány tulajdonságát: a fiatal lányt, akinek önzetlen szeretete szemben áll a vágyaival. Megtudjuk, hogyan érez, mire vágyik, miért szomorú. Jinről is nagyon hasonló dolgok derülnek ki, mintha csak a lány más dimenzióbeli megfelelője lenne. Tulajdonképpen sokat elárulsz mindkettőjükről, olvasás közben mégis úgy éreztük, a karaktereik nem igazán sikerültek érdekesre, egyedire; híján vannak olyan tulajdonságoknak, amelyek felébresztik az olvasó figyelmét. Ha megemlíted például, hogy Ren kedvenc meséje a Pinokkió, amit az édesapja gyakran mesélt neki kiskorában, míg Jin egy Pinokkióval az ágyában alszik, ez máris kissé egyedivé teszi mindkettőjüket.

Feladatmegoldás:

A műveden érződött a szürrealizmus: a hangulat, a cselekményvezetés és a különös narráció is ezt erősítette. A felsorolt érzelmeket is ügyesen belevegyítetted a novelládba. A szövegben azonban volt néhány időugrás, Jin külön világa miatt pedig a cselekmény egésze sem nevezhető teljesen hétköznapinak.

Stílus:

A stílusodat szerethetőnek, gördülékenyen olvashatónak találtuk, és volt benne valami szívmelengető barátságosság. Ez utóbbi különösen a novella elején és végén érezhető, de mintha az egész történetet áthatná Jin megértő, megnyugtató kedvessége.

Habár a szürrealizmus lényege az egymást váltó képekben, történésekben van, véleményünk szerint kicsit több helyszínleírás színesebbé, filmszerűbbé tette volna a történetet, különösen igaz ez a cirkuszban töltött időre.

Formázás és nyelvhelyesség:

A formázással mindent rendben találtunk, ugyanez azonban sajnos nem mondható el a nyelvhelyességről. Ugyanolyan típusú hibákat követtél el, mint az előző fordulók alkalmával: nagyon sok vessző hiányzik illetve felesleges, ezen kívül az egybe- és különírás okozott neked problémát.

Összességében egy szerethető és egyedi történetet küldtél be nekünk, melyet kíváncsian olvastunk végig. A novelládon érződött, hogy igyekeztél megfelelni a megadott feladatnak - ami elég szépen sikerült is -, emellett próbáltad követni a tanácsainkat. A karaktereid ábrázolásán még mindig van mit javítani, de úgy érezzük, egy kevés gyakorlással igazán élethű szereplőket fogsz alkotni a későbbiekben. Köszönjük, hogy részt vettél a versenyen, és nagyon sok sikert kívánunk! :)

A zsűri