2/ 4.

„C” feladat

Hősök leszünk!

Tavasz volt. Gyönyörű, meleg tavaszi nap. A kék égről lefutó napsugarak egy fiatal, árva földművest aranyoztak körbe egy fákkal körbevett réten, aki éppen elhagyni készült álmai csodás birodalmát.
Oh Sehun, hason fekve, erős fejfájással ébredt. Ahogy magához tért és szeméből kiröppent az álom, feltámaszkodott az alkarjára és első reakcióként azonnal körbenézett. Az mindjárt feltűnt neki, hogy egy mezőn fekszik, bár nem volt benne biztos, hogy jutott ide. Tőle egy karnyújtásnyira fogadott testvére, Tao feküdt, odébb egy pár tarisznya és két olyan ember, akiket sose látott. De ahogy megfordult, rá kellett jönnie, hogy a környék sem ismerős számára.
- Nem otthon vagyok – állapította meg elmésen, aztán inkább visszahanyatlott a földre és megpróbálta végig gondolni, hogy mi történt. De akárhogy is erőlködött, nem jutott eszébe semmilyen érthető magyarázat.

– Talán ittam volna? – mondta ki első gondolatát. Nem, az nem lehet. Tegnap egész nap a földeken dolgozott és nagyon el is fáradt, szóval nem maradt kedve a mulatozásra, de akkor…

Ebben a pillanatban azonban Tao hirtelen felült.

– Ott jönnek! – üvöltötte.

– Mi van? – értetlenkedett Sehun.

– A barátod nagyon megüthette a fejét. - Szólalt meg ekkor valaki.

– He? - Fordult mindkét fiú a hang irányába és szembe néztek az idegenekkel, akik lényegesebben jobban festettek, mint ők.

– Ti meg kik vagytok? – pislogott Tao.

– A nevem Byun Baekhyun – nyújtotta neki a kezét az alacsonyabbik, hogy felsegítse a földről.

– Én pedig Park Chanyeol vagyok – mutatkozott be a másik, és talpra rántotta Sehunt.

– Nagyszerű – porolta le a ruháját a fájós fejű ifjú. – De ettől még mindig nem tudom, hogy kerültünk ide.

– Én speciel tudom! – emelte fel a kezét Baekhyun. – Ugrottunk egyet a térben.

Egy perc erejéig csak a madarak füttyét lehetett hallani. A két testvér közül Tao tért magához elsőnek a döbbenetből.

– És azt mégis hogy csináltuk? – kérdezte csípőre tett kézzel. Chanyeol és Baekhyun összenéztek, aztán bólintottak, úgy mint akik egy hosszú vitában végre döntésre jutottak.

– Varázslók vagyunk – fogott bele a magyarázatba Chan. – Teljesen véletlenül lettünk mindketten azok, de ha már így alakult, akkor együtt is vándorolunk. Tegnap egy új igézéssel kísérleteztünk és ez lett az eredménye. Ti pedig valószínűleg belekerültetek a mágia hatósugarába.

– És hogyan megyünk vissza? – Tao kezdett kétségbeesni.

– Fogalmam sincs. – Erre nem lehetett mit mondani. Sehun, ennek ellenére, pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy véleményt nyilvánítson.

– Éhes vagyok – mondta és karon fogta a testvérét. – Menjünk, kerítsünk valami ennivalót, aztán meglátjuk, hogy mi lesz. Majd kitalálunk valamit.

– Tetszik a hozzáállásod – mosolyodott el Baekhyun.- Természetesen mi is veletek tartunk.

Mivel ez ellen senkinek sem volt kifogása, így felkapták a földről, amit a magukénak mondhattak és elindultak. Dombos vidéken baktattak át és a sok bokor bőven kínált nekik élelmet. Mikor nagyjából sikerült jóllakniuk kerestek egy patakot is, hogy lemossák magukról az út porát. A nap és szél szárította meg a ruháikat, aztán folytatták útjukat. Pár óra múlva azonban Sehun megunta a céltalan baktatást.

– Nem tudom, hogy hova megyünk, de lassan igazán megérkezhetnénk – mondta.

– Ne aggódj, van egy olyan érzésem… – kezdte Chanyeol, de nem tudta befejezni.
A dombnak, aminek közben felértek a tetejére, hirtelen vége szakadt. A lábuk előtt pedig egy hatalmas város terült el.

– Ez meg mi? – hajolt előre Baekhyun összehúzott szemmel.

– Egy város.

– Azt látom, de mégis mikor épült ide? Száz évvel ezelőtt még sehol sem volt. - Mielőtt erre bárki reagálhatott volna, feltűnt mellettük egy alacsony, barna bőrű férfi.

– Utazók! Csak nem ti is a kalandot keresitek Itália földjén?

– Én ezt nem értem – csóválta a fejét Baek. – Mi az az Itália? És honnan került ide ez a város? Meg amúgy is… – mérte végig a materializálódott embert. – Te ki vagy?

– A nevem Sol – hajolt meg a férfi. – Szabadúszó varázsló és hőssegítő.

– Az meg mit jelent? – kapott a ,,hős” szón Sehun.

– Nagyjából annyit, hogy azt csinálok, ami nekem tetszik – vont vállat a férfi. – De amennyiben

kalandot keresnétek… – hunyorgott rájuk.

– Nem. Mi haza akarunk menni – hangsúlyozott ki minden egyes szót Tao.

– Hát persze – bólogatott Sol. – De megmondanád nekem, hogy pontosan hová is akarsz visszamenni?

– Hát Shillába!

– Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak – tárta szét a kezét a szabadúszó varázsló. – Ebben a korban Shilla már nincs, mert összeolvadt a három állam és most Koreának hívják. – Erre csend lett. Hirtelen senki sem tudta, hogy mit mondjon, ami nem volt feltétlenül rossz. Így legalább nem tudtak pánikba, esetleg sokkos állapotba esni.

– De én is szeretnék hazajutni – tette karba a kezét Sehun. Hirtelen visszavágyott a földjére, az állataihoz és a házához. Ezek a – másnak talán csekély dolgok – neki kellő biztonságérzetet adtak. A mostani helyzet azonban nem, így okkal érezte azt, hogy jelen pillanatban otthon lenne a legjobb.

– Nos, ennek is van egy módja. Nem lesz könnyű, de elég jó csapatnak tűntök, szóval segítek - legyintett Sol nagylelkűen. – A legendák szerint van itt Rómában egy szentély, amit még az idők elején emeltek Jupiter tiszteletére. Csakhogy azt a hősökön és isteneken kívül más nem láthatja. És ahogy elnézlek titeket – mérte végig a társaságot – nem tűntök isteneknek.

– Mondjuk, mi ketten emberek sem vagyunk – jegyezte meg Baekhyun.

– Akkor a belőletek nem lehet hős. Viszont belőletek… – fordult várakozóan a testvérek felé, akik most összenéztek.

– Legyünk hősök – mondta ki végül Sehun kettejük gondolatait.

– Rendben! – vidult fel Sol. – Akkor kövessetek. Lemegyünk Rómába.

Hamarosan már ott álltak a római piactér szélén és a pokoli zűrzavart nézték. A két varázsló érdeklődve, a hősjelöltek megdöbbenve, a segítőjük pedig sztoikus nyugalommal figyelte az emberek és állatok díszes forgatagát.

– Azért sok mindent láttam már, de ehhez foghatót még soha – csóválta a fejét Chanyeol. – Mik ezek a furcsa fehér rongyok, amik az emberek magukra aggatnak?

– Tógának hívják – felelt Sol. – Megjegyzem, nektek sem ártana valami mást magatokra húzni… - mérte végig a kissé szakadt csapatot.

– Majd álcázzuk magunkat – pillantott körül Baekhyun. – Van egy olyan érzésem, hogy nem szeretik annyira az idegeneket. – Ekkor haladt el előttük egy rabszolga kereskedő, tucatnyi embert terelve maga előtt.

– Bölcs döntés – bólintott Sol és félrehúzta őket egy kisebb sikátorba. – Szerzek nektek ruhát, addig csináljatok valamit az arcotokkal – nézett jelentőségteljesen a mágusokra, aztán már ott sem volt.
- Tudom, hogy csak ma reggel ismertük meg egymást, de higgyetek nekünk – húzott elő a tarisznyájából egy tégelyt Chanyeol.

– Van más választásunk? – mormogott Tao, de mivel Sehun is szó nélkül tűrte, így ő is bele egyezett, hogy bekenjék az arcát és a nyakát egy furcsa szagú kenőccsel.

Hamarosan Sol is visszatért. Néhány gyors mondatban megosztotta velük a tóga viselésének szabályait, aztán hagyta, hogy felöltözzenek. Ez meglehetősen röhejesen nézett ki, ugyanis a négy fiú egyszerűen nem bírta rendesen összetűzni a ruháját.

– Inkább megyek az utcára meztelenül! – vágta a földhöz az anyagot Tao dühösen.

– Nagy port kavarnál vele, hidd el nekem.

– Miért?

– Nézd meg te magad - tartott elé Sol egy tükröt, amit a semmiből varázsolt oda. Tao azt várta, hogy azt fogja látni, amit a folyók vizében is szokott, de most olyan vonásai voltak, mintha a saját húga lett volna.

– Mit csináltatok velem?! Hogyan lettem lány? – sipította.

– Nem lettél az. Csak az arcod és a hangod változott meg – csitította Baekhyun. Mielőtt  kibontakozott volna erről egy hosszú és meglehetősen hangos vita, Sol közbelépett.

– Na, ebből elég lesz. Aggassátok magatokra a tógákat, a többi holmit meg elrakjuk a batyuba. Látom, mindenki végzett magán változtatásokat – nézett Chanra és Baekre, akik pár egyszerű mozdulattal új arcot csináltak maguknak. – Akkor most már indulhatunk.

A ház egy szőlős mellett fehérlett ki a zöld környezetből.

– Biztos vagy benne, hogy ez üres? – kérdezte Sehun és levette fejéről az álcához kapott kendőjét.

– Persze. Ráadásul, ha már átjöttünk egy ilyen nagy városon anélkül, hogy megkéseltek volna minket, igazán hihetnél nekem – csóválta a fejét Sol, aztán a két varázslóra nézett. - Gyertek, segítsetek nekem felhúzni egy erőteret.

– Miért? – Jött a könnyelmű kérdés.

– Hogy távol tartsuk a szellemeket, kimérákat és minden olyat, amit nem akarunk beengedni. - Hangzott a felelet. – Addig ti csináljatok valami ennivalót. – Intett a hőssegítő Sehunnak.
Mikor a két fiú egyedül maradt, gyorsan körülnéztek a házban.

– Van itt némi szárított hús és zöldség – emelt fel egy csomó növényt Tao. – Meg tudod főzni őket?
- Igen – bólintott Sehun és nekilátott az ebédnek. Időközben a hangjuk és arcuk is teljesen visszaváltozott. – Tudod, nem hittem volna, hogy idáig jutunk…

– Hát én sem. – Nem is tudták, de mindkettejüknek ugyanaz az esős, tavaszi nap jutott eszükbe, mikor a megáradt folyó egy kosarat hozott magával, amiben az akkor még csecsemő Tao aludt. Ő később a hegyekbe ment a szerzetesekhez tanulni, Sehun pedig a szüleivel maradt a földeken. Kettejük közül ő volt az idősebb, de nem tudott öccseként nézni a másikra, inkább olyan volt, mintha az ikertestvére lett volna. Ahogy teltek az évek és felnőttek, Tao egy szép nap végleg hazajött, az akkor már árva testvéréhez.

– Mindketten haza fogunk jutni. Ígérem – kevert a levesbe Sehun, de ekkor valaki kis híján betörte  az ajtót és a meghittnek induló emlékezés eltűnt a semmibe.

– Vályúhoz! – rikoltotta Chanyeol vidáman és letépte a tűz fölé akasztott edényt a tartójáról.
- Nézzétek el neki. Ha mágiához nyúl, mindig bepörög – lépett be utána Baekhyun.
- Miért használsz ilyen szavakat? – pislogott rá értetlenül Tao, ekkor azonban egy fekete párduc is megjelent a színen. A körvonalai hirtelen megremegtek, mintha az aurája látható lett volna, és az állat helyén már Sol állt.

– Valamit mindig csinálni kell magammal, hogy levezessem a felesleges feszültséget – magyarázta a tátott szájjal bámuló fiúknak. – A varázslat egyik mellékhatása.

– Akkor ezért vagytok ilyen furcsák…

– Nos, igen, de térjünk napirendre a dolgok felett. – Asztalhoz ültek és Sol máris hozzálátott, hogy megossza velük tervét.

– Kiképzésre van szükségetek. Nehéz lesz, de mivel mind a négyen vissza akartok térni Shillába, ezért párban fogtok harcolni. – Mivel senki sem ellenkezett, folytatta. – Tao, te Baekhyunnal fogsz harcolni, Sehun pedig Chanyeollal. Ha befejeztük az evést, kezdjük is a gyakorlást. - Hamarosan már kint álltak a ház előtt.

– A legfontosabb, hogy bízzatok a partneretekben! – kiáltotta a Sol és felemelte a karjait. Ebben a pillanatban szélvihar támadt és a semmiből kipattant két hatalmas tigris.

– Győzzétek le őket! – A négy fiatal ijedtében öt felé ugrott.

– Adok egy tanácsot! – dörögte Sol felerősített hangja. – Ne hagyjátok el egymást! Ha egyedül maradtok, akkor meg fogtok halni!

- De hogyan küzdjek, ha nincs fegyverem?! – üvöltötte Tao, miközben az egyik fenevad elől futott. Baekhyun ekkor észbe kapott és felvett a földről egy botot, majd a társa felé dobta. Útközben a bot megerősödött, megnyúlt és hamarosan már egy hosszú lándzsaként szelte a levegőt. Tao ügyesen elkapta és megfordult, hogy szembe tudjon nézni a tigrissel. Az kitátotta a pofáját és felugrott, hogy lesújtson, de ekkor Baekhyun elmotyogott pár szót, mire a lendülete lelassult. Ez elég időt adott Taonak, hogy pár lendületesebb lépés után beledöfje a lándzsát az állat mellkasába, ami ettől azonnal köddé vált.

Eközben Sehun és Chanyeol sem volt tétlen. Mikor rádöbbentek, hogy a futás itt nem használ megálltak, hogy bevárják a tigrist. Sehun még sosem harcolt, de az élni akarás vágya most felülkerekedett benne. Kinyújtotta a kapálásban megerősödött karjait és egy határozott mozdulattal megragadta az éppen odaérkező ellenfele szőrös pofáját és szétfeszítette. Chan, amint ezt meglátta bedobott egy kavicsot a kitátott torokba és elkezdte megnöveszteni. Ahogy a kő elkezdte lehúzni a fejet, Sehun lába előtt megjelent egy kard. Egy gyors, de meglehetősen véletlenszerű mozdulattal a hősjelöltünknek sikerült szíven szúrnia a bestiát.

– Nagyon jó! Akkor most jöhet a következő fokozat! – rikkantotta Sol, mire négy medve jelent meg.

– Ne már! – morgott dühösen Tao.

– Én a helyedben inkább azokkal foglalkoznék ott! – mutatott a két méter széles, négy méter magas macikra Baek. – Chanyeol! A tieitek már elindultak!

– Látom… – szűrte a fogai között az erőlködéstől megizzadt fiú. Megpróbálta összekicsinyíteni az állatokat, de nem ért el vele semmit. Mikor térdre zuhant a kimerültségtől, Sehun elé állt. A fiú két marokra fogta a kardját és eldöntötte, hogy legyen bármi, nem fogja hagyni, hogy itt ma olyan vér folyjon, ami emberhez tartozik. Ahogy a medvék két oldalról körbevették őket, már tudta, hogy mit fog tenni. Egy láthatatlan kör vonalán elkezdett körbe-körbe menni. Percekig forogtak így. Mikor a medvék először megszédültek, Sehun óvatosan megszakította a kört. Érezte, hogy a lába gyorsabban mozdul, mint ahogy szokott. Chanyeol ugyanis egy kis széllökést küldött a talpa alá, hogy először az egyik, majd másik állatot tudja nyakon szúrni.

Tao-ék viszont nem vesztegettek el ennyi időt. A lándzsa, két ugrás és némi földcsuszamlást előidéző varázslattal egykettőre legyőzték a ,,feladatot.”

– Nagyon jó! Akkor tovább! – vezényelt Sol, és a mezőn hirtelen ezernyi kígyó csúszott szét. A megfáradt tanítványok egy mélyet sóhajtottak, aztán belevetették magukat a küzdelembe.
Napnyugtáig gyakoroltak. Mikor végeztek, a szabadúszó varázsló forró vizet fakasztott nekik egy kőből, hogy meg tudjanak mosakodni.

– Ügyesek voltatok. Holnap folytatjuk a kiképzést – ült bele a vízbe Sol is.

– Mikor indulunk el a szentélyhez? – kérdezte türelmetlenül Tao.

– Ha így haladtok, akkor egy hónap múlva.

– És honnan fogjuk tudni, hogy megérkeztünk?

– Higgy nekem fiam… – dőlt hátra kényelmesen Sol – … észre fogjuk venni.

Ezután a napok gyorsan teltek. A fiúk egyre jobban harcoltak és a tanítójuk arra is figyelt, hogy a két varázslót is képezze. Megidézett nekik egy szfinxet, akivel a két segítőknek minden nap órákat kellett beszélgetnie, hogy a találós kérdéseit kitalálják. Ezen kívül volt partner csere is, hogy még véletlenül se okozzon gondot, ha egy csatában külön válnak egymástól. Tao megmutatott a többieknek pár mozdulatot, amit könnyű a közelharc során használni. Hamar kiderült ugyanis, hogy  még mindenre emlékszik abból, amit a hegyekben tanult a szerzetesektől. Gyorsabb és hajlékonyabb is volt, mint Sehun, a testvére viszont erősebb és kitartóbb volt nála.
Mikor épp nem gyakoroltak, lementek megcsodálni Rómát. Elsétáltak a Colosseum mellett, beszöktek egy szövőpajtába és még némi pénzre is szert tettek egy-egy kisebb munkával. Ez viszont azzal járt, hogy belevetették magukat az itáliai langyos éjszakákba is. Egész estéket dobtak oda a démonoknak és ettől persze a másnap sem volt könnyű. Ennek ellenére a hősjelöltek és segítőik nagyon szépen fejlődtek.

Az, hogy miért nem tűnt fel senkinek, hogy a kis háznál ennyi minden történik, örök rejtély marad. Talán az erőtér volt az oka, vagy egy meglepően gyorsan érkező és távozó ismeretlen lebegő tárgy. Ezt már sosem fogjuk megtudni. Mondjuk hőseink sem vettek észre semmit abból, ami körülöttük történt. Jobb is ha nem bolygatjuk most az ilyen dolgokat, hanem hagyjuk, hogy a dolgok tovább suhanjanak az idő szárnyán. Ha ezzel megvagyunk, térjünk is vissza a történetünkhöz.
Mikor Sol már úgy látta, hogy annál többet nem tud tenni értük, mint amit eddig, szépen elővett egy tekercset és kiterítette az asztalra.

– Mi ez? – kérdezte Baekhyun és végig húzta az ujját a tintával írt sorokon.

– Egy térkép a szentélyhez, amit keresünk.

– Még sosem láttam ilyen írást… – nézett a papírra Chanyeol.

– Ez azért lehet, mert ógörögül van – feszítette a tekercs széleit a tanítójuk egy pár hosszú fadarabbal. – Romulus, aki Rómát alapította, a város építésénél más dolgokkal volt elfoglalva, így lehetett az, hogy nem vette észre, mikor az eredeti példányt ellopták tőle. Miután a szöveget lefordították, elégették a tekercset, így csak ez a hamisítvány maradt fent. De nekünk most csak az a fontos, hogy lejussunk a szentélyig.

– Lejussunk? – ugrott fel Sehun szemöldöke a homlokára. – Te le akarsz menni a föld alá?

– Persze.

– Ha jól látom, van itt egy mondat, ami egy alagútra utal – hajolt a betűk fölé Baekhyun.

– Nagyszerű, már meg is fejtetted, ugye? – dicsérte meg Sol. – Késő éjjel fogunk menni – nézett a többiekre. – A bejárat egy szobornál van. Ha azt megtaláljuk, akkor…

– Akkor? Le van írva az is, ugye? – tenyerelt az asztalra Tao.

– Nem. Erről már nincs benne szó, de én bízok bennetek – tekerte fel a papirost Sol. – Most pihenjünk.

Mikor a hold felkelt elcsomagolták a legfontosabb felszereléseiket és kiléptek az éjszakába. A lépteik zaját eltompították, az arcukat eltakarták, így anélkül keltek át a városon, hogy bárki megszólította volna őket.

A szobor, ami a céljuk volt, a tér kellős közepén állt.

– Ő itt Herkules. A legnagyobb hős, akit a hátán hordott a föld – suttogta Sol és letérdelt a monumentális építmény elé. Ebből rajta kívül senki nem értett semmit, de azt tették, amit ő is.

– Herkules, ki visszaszállott az istenek közé, mutasd meg nekünk a hőssé válás útját! – mondta és megérintette két tenyerével a szobor talpát. A lábfej helyén hirtelen egy ember széles lyuk tátongott.
- Na, ezzel meg is volnánk. Tessék szépen bemászni – porolta le a kezét Sol és maga elé intett. Sehun volt az első. Lépett egyet, aztán egy hatalmas ordítás keretében lecsúszott a csúszdán, amit a lyuk takart.

– Elfelejtettem, hogy ez is itt van… – dörzsölte a segítőjük a homlokát. – Hiába, az ember öregszik…

– Sehun! – vetette magát rémülten a testvére után Tao, de megbotlott, így ő fejjel előre szánkázott le a mélybe. Baekhyun rátámaszkodott a térdére és lenézett a sötétségbe.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez a jó közlekedési mód – mondta és leült a földre. A lábait óvatosan előrenyújtotta, majd a karjait is. Hátradőlt és hagyta, hogy a leejtő természetes lendületet adjon neki. Kecsesen belesiklott a fekete üregbe.

– Ha neked sincs ennél jobb ötleted, akkor én most elmegyek haza – nézett Sol szemrehányóan Chanyeolra, aki csak egy mélyet sóhajtott. Elővarázsolt egy párnát és meglengette.
- Inkább menjünk a többiek után. Még a végén csődbe megy a hőssé válás terve.
- Meggyőztél.

Pár percnyi siklás után a semmiben hirtelen fény gyúlt.

– Hahó! – lengetett egy fáklyát Baekhyun. – Azt hiszem van itt valami!

– Még jó, hogy nem mentetek nélkülünk tovább… – lépett mellé a másik varázsló.

– Nehéz úgy bármerre is menni, ha az ember útját elállja egy baromi nagy, tömör aranykapu – bökött maga elé Tao szenvtelenül. A keze és oldala még mindig fájt az eséstől, így érthető, ha még morcos volt egy kicsit. És lám, a kapu valóban ott állt. Ügyes kezek mindössze négy szót véstek rá.
- Üdvözlünk a hősök útján – mondta fennhangon Sol. – Ezek szerint tényleg megérkeztünk… – Hirtelen könny fátyolozta el a szemét az emlékei ködétől, de Sehun teljesen érzéketlen volt az ilyesfajta időpocsékolásra.

– Menjünk már! Haza akarok menni! – Ezzel odalépett a kapu két szárnyához és belökte. Hirtelen vakító fény tört elő a túloldalról, majd minden elsötétült, elnyelve a kis csapat mind az öt tagját.

– Hol vagyok? – Sehun kezdte unni, hogy valahányszor magához tér, fáj a feje.

– Tao? – nézett körbe, de nem látott senkit. Olyan fehér volt körülötte minden, mintha sűrű ködben állt volna.

– Mit keresel itt halandó? – kérdezte tőle valaki, de ez most nem kötötte le túlságosan a figyelmét.
- Valamit, amire le tudok ülni – fogta a fejét Sehun, ami egyre jobban sajgott.

– Jó, jó, de azon kívül – türelmetlenkedett a hang.

– A társaimat? – Inkább tűnt kérdésnek, mint kijelentésnek, de a megfelelő hatást sikerült elérni vele. Hirtelen minden kitisztult és ekkor megpillantotta Taot és a többieket.

– Mehetünk? – lépett Sol mellé, mire a férfi megrázta magát, mint aki hosszú álomból tér magához.
- Induljunk.

Ahogy elindultak a szívük mélyén mind arra vártak, hogy valami történni fog. Valami, ami elég magasztos és hősies lesz ahhoz, hogy a kalandjuk végre véget érjen és mindenki mehessen arra, amerre lát. De meglepő módon több, mint fél óra múlva sem következett be semmilyen váratlan esemény.

– Lehet, hogy eltévedtünk? – tűnődött hangosan Baekhyun.

– Hát persze, hogy eltévedtünk! – Tao kezdett kifogyni a béketűrésből. – Valószínűleg ez az egész nem ér semmit és csak egy átverés!

– Azért én ezzel szembeszállnék – mondta szelíden Chanyeol.

– Miért?!

– Azért – mutatott előre a fiatal varázsló az előttük repkedő gigászi méretű sárkányra.

– Ez az előbb még nem volt itt! – hőkölt meg Tao és már nyúlt is a lándzsáért, amit Baek csinált neki.
- Akkor takarítsuk el az útból – húzta ki a kardját Sehun. Lassan megindult a tüskés hátú hüllő felé és hangos csatakiáltással neki akart rontani, de az kitátotta a pofáját és ötméteres lángoszlopot fújt a fiú felé. Chanyeol még időben felfogta a széles sugarat egy vízfallal, amitől a tűz sisteregve gőzzé omlott szét.

A sárkány megzavarodott. Barlangi élete során még sosem látott ilyet. Jobbra-balra kapkodta a fejét, de nem hallott, nem érzett semmit a betolakodókból. Talán ezért lehetett az, hogy Tao, aki kis híján felborult egy kődarabban, sikerült rátámaszkodnia az állat farkára. Mikor rádöbbent, hogy mit is fog, óvatosan rámászott a tüskékkel tarkított testrészre. Mikor a pára oszladozni kezdett, már fent volt a méretes vállaknál.

– Tao! Hol vagy? – Hallotta Sehun kiáltását, de nem akart neki válaszolni. Helyette a páncél szerű bőr alá illesztette a fegyverét és beledöfte a puha húsba. A sárkány felüvöltött és megrázta magát, mire a hátán egyensúlyozó hősjelölt egyszerűen lerepült róla. A szép, egyenletes vonalú röppályáját csak Baekhyun lassító varázslata törte csak meg. Végül egy közepes erősségű nyekkenéssel ért földet. Sehun máris letérdelt mellé és a fejét a térdére fektette.

– Jól vagy?

– Most estem le egy olyan valami hátáról, amiről eddigi életemben kétszer hallottam – nézett lesújtóan a testvérére Tao. – Szerinted hogyan érzem magam?

– Elég a játékból! Tessék küzdeni, különben sosem lesztek hősök! – tapsolt kettőt Sol, amivel ideiglenes mindenkit kizökkentett.

– Te miért nem csinálsz valamit? – érdeklődött csípőre tett kézzel Chanyeol.

– Én akarok hős lenni?

A négy fiú összenézett, aztán végül felálltak egymás mellé.

– Nem szoktak az emberek ilyenkor valami nagyon hosszú, de bölcsnek tűnő beszédet mondani? – kérdezte tűnődve Baekhyun, de Sehun leintette.

– Nyírjuk ki ezt az izét, aztán majd később beszélgethetünk.

Pár megpörkölődött hajszállal és jó pár kisebb sebbel később kissé kimerülten ácsorogtak az egykori hüllő mellett.

– És most? – tette fel a költőinek szánt kérdést Tao.

– Tovább megyünk. Gondolom – nézett körbe Chanyeol. Ekkor a semmiből hirtelen előbukkant Sol és mivel senki nem kérdezte meg tőle, hogy mégis hol volt eddig, kiadta a vezényszót.

– Menjünk!

Elindultak, és ahogy előre haladtak, úgy lett egyre világosabb.

– Hamarosan odaérünk, ugye? – kérdezte Sehun. Valahogy nem értette, miért kellett nekik annyit gyakorolni, ha még csak egyetlen küzdelem van a hátuk mögött. Nem erre számított.
- Mindjárt… – Ekkor azonban a fényesség szétrobbant körülöttük, így hőseink nem tehettek mást, minthogy elájultak.

– Taeyang? Mit csinálsz itt megint? Már a görögöknél megmondtam neked, hogy nincs semmi esélyed… – Sehun lassan felemelte a fejét a földről. A hang amit hallott túlságosan mély volt és ismeretlen. Körbenézett, de nem látott semmit. Fehér, puha dolgok vették körül, amitől olyan érzése támadt, mintha egy felhőben ülne.

– Hol vagyok?

– A Hősök csarnokában – felelt neki a hang. – Taeyang idehozott titeket.

– Az meg kicsoda? – pislogott értetlenül. – És te ki vagy?

– Engem Zeusznak hívnak. De itt Itáliában Jupiternek tisztelnek.

– Nekem nem mond semmit ez a két név – vont vállat az ifjú és felállt, hogy megtalálja a fehér semmiben a társait. – Az viszont érdekelne, hogy hol vannak a többiek. – A hang fáradtan sóhajtott egyet.
- Már megint? Mindegy is… Ott vannak melletted. – Ekkor hirtelen megjelentek előtte a társai. Még mielőtt lezajlott volna egy nagy, egymást ölelgetős jelenet, a Zeusz (illetve a hangja), magához ragadta az irányítást.

– Nos, térjünk a tárgyra. Taeyang. Azért jöttél, mint eddig?

– Egy pillanat! – szólt közbe Chanyeol. – Ki az a Taeyang?

– A tanítótok.

Döbbent csend, némi meglepődés és Tao részéről egy leheletnyi harag szökkent ki a légkörbe.

– Sol? - A kérdés teljesen felesleges volt, de a drámai hatás kedvéért ki kellett mondaniuk.

– Sajnálom. Csak én is haza szeretnék jutni – nézett rájuk a szabadúszó varázsló.

– Azt hiszem, tartozol nekünk egy történettel – ette karba a kezét Baek.

– Tudjátok, nem csak ti tudtok ám időt ugrani… – kezdett bele a magyarázatba Sol. – Valamikor régen, én is megpróbáltam. Egyszerű varázslat, de könnyen félre tud csúszni.

- Hát, azt mi is tudjuk… – dörmögte az orra alatt Chan.

– Régóta próbálok visszajutni a saját időmbe.

– Ami persze pont az, mint amiből mi is jöttünk, ugye? – Sehun megpróbálkozott némi iróniával, de nem járt sikerrel.

– Így van. Mikor megtudtam, hogy itt ez a szentély...visszatért a remény. – Valahol a háttérben tücskök ciripeltek, lágy aláfestő zenét játszva a meghatónak szánt beszámoló alá. – Éveket vártam arra, hogy felbukkanjanak a megfelelő emberek a küldetéshez. És aztán megjelentetek ti.

– És ha már rátok bukkant, akkor nem hagyta volna ki annak a lehetőségét, hogy engem zaklasson – szúrta közbe Zeusz.

– De csak azért, mert képtelen egy egyszerű kérést teljesíteni! Már legalább száz éve könyörgök neked! – kiabált Sol dühösen.

– És velünk mi lesz? – kérdezte halkan Sehun.

Erre már nem lehetett mit mondani.

– Rendben, visszaküldelek titeket – sóhajtotta Jupiter. – De nem biztos, hogy abban a korban újra találkoztok! – figyelmeztette őket.

– És az mégis kit érdekel?! – fakadt ki Tao.

– Arra gondoltam, hogy akár ott is lehetnétek hősök. Szerintem jók lennétek így. – A kis csapat összenézett.

– Először jussunk haza – mondta ki mindenki gondolatát Taeyang.

– Hát legyen!

Újra fények villantak fel, aztán minden elsötétült.

Sehun alaposan megdöbbent. Végre nem fájt semelyik testrésze sem és a saját puha, szalmából felpolcolt ágyát érezte maga alatt.

– Hé! Kelj fel! – Rázogatta meg ekkor valaki, összetörve a kellemes heverészésre irányuló gondolatait. Kinyitotta a szemét és egyenesen belebámult Tao arcába.

– Álmodtam? – kérdezte álmosan és pislogott párat.

– Ha igen, akkor ugyanarról álmodtunk – ült le mellé a testvére.

– Szerinted mi lesz most velünk? – fordult a hátára Sehun.

– Fogalmam sincs. De a lándzsát meg a kardot el kell dugnunk valahova. – Miután megtalálták a fegyvereknek a megfelelő helyet kimentek a ház elé.

– Üdv újra itthon – sóhajtotta Sehun és végig nézett a tájon. – Na, lássunk munkához.

Pár nap alatt rendbe tették a kertet és visszatértek a korábbi életükhöz. Arról viszont, amit Róma alatt éltek át nem beszéltek. Sehun meg volt róla győződve, hogy soha többé nem lesz része ahhoz hasonló kalandban, pedig a szíve mélyén nagyon vágyott rá. Tao a hegyi szerzetesekre gondolt és arra, hogy milyen jó lenne újra harcolni. Mégsem mondták ki, hogy mire gondolnak. Az élet pedig ment tovább a maga útján. Ez egészen addig volt így, míg egy szép napon meg nem láttak két nagyon ismerős alakot a láthatáron.

– Te is arra gondolsz, amire én? – támaszkodott rá Tao az ásója nyelére.

– Kivételesen azt hiszem, hogy igen – törölte meg a déli nap hevétől verejtékes homlokát Sehun és elmosolyodott.
- Baekhyun! Chanyeol! – kiáltott fel és integetni kezdett az érkezőknek. Hamarosan már oda is értek hozzájuk és letéve a batyujukat megölelték a két fiút.

– Zeusznak mégsem volt igaza…. Megtaláltuk egymást – lapogatta meg Baek Tao hátát, aki nagyon igyekezett nem felnevetni, bár a mosolyát nem tudta legyűrni.

– Már megint máshogy beszéltek, mint eddig!

– Csak a varázslat hatása…

– Hol van Sol? – Kérdezte hirtelen Sehun.

– Legutóbb valahol a hegyek felé járt, de egy ideje nem jöttek felőle hírek. – Tárta szét a kezét Baekhyun.
- Az az igazság, hogy most már végképp nem tudunk róla semmit – nézett rájuk Chan. – De elmehetnénk megkeresni… – nézett a fiúkra, akik szinte egyszerre bólintottak.
- Legyen – egy körbe álltak, aztán a két varázsló ütemes, mágikus szavainak hatására kék fények vették körbe őket, végül mind a négyen eltűntek.

Nem messze tőlük, valahol megrezzent egy bokor. – Ezeknek káposzta van az agyuk helyén… – mérgelődött Sol. – Nem hiszem el, hogy nem vettek észre! Na, nem baj – mászott elő a rejtekhelyéről a szabadúszó varázsló. – Menjünk és keressük meg őket. – Felvette a hátára a kis motyóját és egy vidám kis dalt fütyörészve elindult a nem is annyira ismeretlen messzeségek felé.

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

          Történetvezetés:

         Egy kellemes hangulatú, kalandos történetet küldtél be nekünk, mely a humoros színezet mellett fantasy elemekben is bővelkedett. Több izgalmas akciójelenetet beleszőttél a novellába, ami tetszett nekünk, s maga a történet is érthető volt számunkra. : )

Elmondható viszont az is, hogy úgy éreztük, nem gondoltad át kellőképp az egyes történések illetve kijelentések ok-okozati kapcsolatát, ezen kívül az időbeliségben is találtunk néhány problémát.

Kezdjük az utóbbival.

        Amikor a négy fiatal eléri a dombot, ahonnan rálátnak Rómára, kiderül, hogy száz évvel korábban még nem is állt azon a területen semmi; innen tudjuk meg, hogy nagyjából az időszámításunk előtti hetedik és nyolcadik század környékén járhatunk időben. Ennek ellenére Sol azt állítja, Shilla nem létezik már ekkor, mert már Koreának nevezik. Nos, valójában Shilla nem már, hanem még nem jött létre ekkor, hiszen a királyság i.e. 57-ben alakult meg, a Korea elnevezést pedig jóval később, csupán 1897-től használták az egyesített területekre.

Szó esik még Róma kapcsán a Colosseumról, ami Shillához hasonlóan szintén nem állt még ebben az időben, hiszen csak i.sz. 70-ben kezdték el építeni. Ugyanez a probléma a fizetségért kapott pénzzel is: Rómában az első pénzérmét az i.e. 5. században öntötték, előtte nem létezett pénz; a nemesfémeket a súlyuk alapján használták fizetőeszközként, illetve cserekereskedelmet folytattak.

Igazán sajnáltuk, hogy ilyen apró, és mégis szembeszökő mellélövéseket találtunk a novelládban, mert ezek megmutatták, hogy valószínűleg nem volt elégséges a háttérmunka, amit folytattál az írás megkezdése előtt.

       Visszatérve az egyes történésekre, általánosságban elmondható, hogy láthatóan nagy gondot fordítottál az akciójelenetek kitalálására, amelyeket a legtöbb esetben részletesen, elképzelhetően festetté le. Ezzel szemben hanyagoltad a leírásokat a környezetet, a szereplőket és a körülményeket illetően, és egyes párbeszédek is olyan furcsán sikerültek, mintha csak a felét vetetted volna papírra annak, ami a fejedben megjelent.

Jó példa az utóbbira a legelső dialógus, amikor Taóék magukhoz térnek a mezőn, és találkoznak a másik két fiúval. Baekhyun és Chanyeol bemutatkozik, Sehun és Tao viszont nem, majd Baekhyun azt mondja, a térben ugrottak – nem pedig az időben.

Igazából a legnagyobb probléma ezzel a dialógussal mégis az, hogy egyáltalán nem derül ki belőle, pontosan honnan és melyik időből származnak a fiúk, ezzel szemben olyan magától értetődően vagy legalábbis teljes nyugalommal kezelik az időugrás fogalmát, mintha valami ismert, mindennapos eseménynek számítana, és olyan formán elegyednek szóba egymással, mintha már legalább látásból ismernék egymást.

Csak többszöri olvasatra vált nagyjából kikövetkeztethetővé számunkra, hogy valószínűleg az időugró varázslat helyszínen láthatták egymást korábban, mert semmi erre utalót nem írtál le azon kívül, hogy Chanyeol szerint belekerülhettek a varázslat hatósugarába.

Később Baekhyun azt mondja, a dombtetőről eléjük táruló város száz éve még ott sem volt, ezek szerint ő járt már ezen a vidéken korábban, ám egyáltalán nem derül ki, hogy vajon egy korábbi időutazása során történt ez, vagy esetleg ő már ekkor is élt. További homályosság, hogy ő és Chanyeol milyen fajhoz is tartoznak pontosan, ha már nem emberek, amiről szintén nem esik szó.

A többiek pedig még ekkor is csak hallgatnak, ahelyett, hogy ömlenének belőlük a kérdések, pedig a döbbenet és a kíváncsiság lenne a legtermészetesebb emberi viselkedés egy ilyen helyzetben, ráadásul ez remek alkalom is lett volna arra, hogy bemutasd a két varázslót.

Zavarosnak, ellentmondásosnak érzékeltük még a hőssé válás kérdését. Sol kezdetben úgy nyilatkozott a szentélyről, hogy nem ismeri annak a pontos helyét, és hogy azt a hősökön és isteneken kívül más nem láthatja – és erre utal akkor is, mikor Jupiter társaságában elmagyarázza a fiúknak, miért is volt rájuk szüksége -, ennek ellenére ő az, aki megérinti a szobrot, és aki megnyitja a bejáratát, később viszont több tényező is arra utal, hogy járt már itt korábban. Azután odalenn, a föld alatt az derül ki, hogy tulajdonképen itt zajlik a hősiesség próbája, tehát valójában itt válnak igazán hőssé a fiúk – így viszont újra érthetetlen, hogyan láthatták meg a szentélyt egyszerű halandókként.

            Karakterábrázolás:

           Ugyanúgy, mint a helyszínek kapcsán, szintén azt vettük észre, hogy nagyon szűkre szabtad a leírásokat a fiúk jellemét és külsejét illetően is. (Az utóbbira egyébként igazán jó alkalom lett volna, mikor az arcukat elváltoztatták.)

          Fontos és érdekes információ lett volna még a ruházatuk leírása, ezzel idézhetted volna az olvasók szemei elé a kort és a helyszínt, ahonnan jöttek; sajnálatunkra azonban elintézted ezt annyival, hogy Baekhyunék jobban festenek, mint a másik két fiú. Nem egészen ide tartozó dolog, de az is szemet szúrt nekünk, hogy bár a tógát és annak viselési szokásait elképzelhetően leírtad, azt állítottad, mindenki fehér anyagot tekert maga köré Rómában, pedig valójában ez csak a magasabb társadalmi osztályokba tartozókra volt jellemző.

           Sehun és Tao kapcsolatára fény derül ugyan, és néha az érzéseik is megbújnak a sorok között, ám Chanyeolékról egyáltalán semmit nem árulsz el azon kívül, hogy varázslók, és együtt vándorolnak.

          Ha a jellemeket nézzük, néhány felismerhető jellemvonással találkoztunk Solnál és Taónál, a többieket illetően azonban ez szinte teljesen hiányzik. Ha Baekhyun és Chanyeol neveit kicserélnénk a történetben, az olvasóknak nem is tűnne fel, mivel sajnos nem láttad el őket olyan emberi tulajdonságokkal, amelyek egyedivé tennék őket.

          Feladatmegoldás:

       Jól látszott, hogy igyekeztél megfelelni a megadott szempontoknak, ami elég jól sikerült is, hiszen egy kalandos, könnyedebb hangvételű történetet küldtél be nekünk, amely sem halálesetet sem angst elemeket nem tartalmazott. Talán a humorosság lehetett volna kicsit hangsúlyosabb, ám ezt nem rójuk fel neked hiányosságként, mert éreztük, hogy próbáltál egy kis vidámságot csempészni a történésekbe és a párbeszédekbe.

          Stílus:

        A stílusod illeszkedett a kaland műfajához, és a mondataid szerkezete is rendben volt. Néhol azonban kissé mesébe hajlónak érzékeltük a fogalmazásmódodat, ahelyett, hogy humoros lett volna.

          Formázás és nyelvhelyesség:

      A formázási kikötéseinknek ezúttal is majdnem minden tekintetben megfeleltél, kivéve a behúzásokat. Bár az előző írásoddal ellentétben itt már használtál behúzásokat, de csak a nagyobb egységek elején, ahelyett, hogy minden új bekezdést ezzel indítottál volna.

       A nyelvhelyességet illetően szintén megmaradtak a korábbi hibáid: sok vessző kimaradt, és gondod akadt néhány szó egybe- és különírásával. Ebben az esetben is találkoztunk néhány értelmetlenül megfogalmazott kifejezéssel (pl.: lényegesebben jobban festettek; amivel ideiglenes mindenkit kizökkentett), amelyek könnyen észrevehetőek lettek volna, ha átolvasod az írásodat, mielőtt elküldöd.

         Hiányoltuk még, hogy nem magyaráztad meg a kiméra szót, mivel az olvasók nem biztos, hogy ismerik ezt.

        Összességében elmondható, hogy egy kalandos, fantasy elemekkel és némi humorral fűszerezett történetet küldtél be nekünk. Tetszettek nekünk az események, a próbák, amelyeken a fiúk átmentek, ám a környezet és a szereplők hiányos jellemzése megnehezítette, hogy hűen magunk elé képzelhessük a történetet.

      További zavart keltettek még az időbeli tévedések és a néhány logikai ellentmondás a történetvezetésben, amelyek egy kicsivel több háttérmunkával illetve átgondolással elkerülhetők lettek volna. Picit olyannak érződött ez a novella, mintha nem lett volna elég időd a felkészülésre és a kidolgozásra, amit igazán sajnáltunk, mert az alapötlet már a történet kezdetén elnyerte a tetszésünket.

         Javasoljuk, hogy a jövőben készíts vázlatot a történeteidhez, átgondolva az apró részleteket is, így könnyen észreveheted, hol igényel némi változtatást a cselekmény. Gondolkodj el azon is, milyen külső és belső tulajdonsággal szeretnéd, hogy a szereplőid rendelkezzenek, írás közben pedig próbáld úgy lefesteni azt, amit magad előtt látsz, hogy az olvasók előtt is hasonló kép jelenjen meg. Ne sajnáld az időt az egyes helyszínek és szereplők hosszabb jellemzésére, mert ez legalább olyan fontos része egy történetnek, mint maga a cselekmény.

          Ha ezeket szem előtt tartod, átérezhetőbb, részletgazdagabb történetekkel ajándékozhatod meg az olvasóidat a jövőben. Sok sikert kívánunk! : )

      A zsűri