„C” feladat
C Í M: Lusta Stephania
S Z E R E P L Ő K: Block B
M Ű F A J: kaland, vígjáték
S O R S Z Á M: 37
F I G Y E L M E Z T E T É S: ---
M EG J E G Y Z É S: A Stephania a
Stefánia női név latin megfelelője
Időszámításunk előtt 753-ban megalapították
Rómát, a várost, majd időszámításunk szerint 476-ban Róma, a birodalom
elbukott, és kezdetét vette a középkor. Ez alatt a röpke ezerkétszáz év alatt
Róma csak nőtt és nőtt, és még annál is tovább nőtt, erősödött, és
felcseperedett.
Az apró Róma i. e. 753-ban megszületett. A
hódító etruszkok hamar lecsaptak rá és a nép anyai gondoskodását kényszerből,
deegy ideg még tűrte is. Idősödvén, ahogy egy egészséges csecsemő, megtette
első lépéseit, s amint önálló lett, ezt a fölötte uralkodó etruszk király, TarguiniusSuperbus
számára is nyilvánvalóvá tette –elűzte őt. Egy idő után a csecsemő is ellöki
édesanyja mellét, nincs ezen mit csodálkozni, Róma is csupán ezt tette.
A köztársaság kora alatt aztán
megszerezte első sérüléseit, önmagát bántva, patríciusok és plebejusok hosszú
küzdelme által. Amint befejezte sebei nyalogatását, földjeinek gyarapításába
kezdett, és csak gyarapított és gyarapított, míg végül egész Itáliát
behabzsolta. Kortársával, a Pun Birodalommal többszöri összetűzésbe is
keveredett – minden gyermekkel megesik, hogy ugyanazt a játékot szeretnék, és
összekapnak érte. Végül a kicsi, illetve akkor már nem is olyan kicsi Róma
szerezte meg a játékot. I. e. 200-ban már több provinciával is
büszkélkedhetett.
Caesar és Augustus uralkodása alatt kezdtek
kiütközni a tipikus kamaszodás jelei; igazán odafigyelt alakjára, a világért se
fogyókúrázott volna, sőt! Még több területet kebelezett be – de elvégre nem
lehet hibáztatni, hiszen akkortájt még más szelek fújtak, és a szépségideál is
más volt. Majd a későbbi császárok jóvoltából Róma a pubertás elmaradhatatlan
lelki hullámzását is átélhette, ahogy rossz, majd jó, majd megint rossz
uralkodók váltották egymást, akik néha-néha megőrültek, lovat állítottak a
szenátus élére, vagy súlyos égési sérülést okoztak Róma városnak.
Mint minden jó tinédzsernek, Rómának is
voltak pattanásai. Míg a szárazföldön ütőképes hadsereggel rendelkezett, a
tengeren nem jelentett akkora fenyegetést, ami a kalózok malmára hajtotta a
vizet. A tengeri veszedelmek elszaporodtak, és mindenhol ártottak, ahol csak
tudtak.
Róma ezeket a pattanásokat kezelte is a
tizenévesek szakszerűségével; az eredmény nyilvánvaló. I. e. 101-ben kiadott egy
törvényt, mellyel betiltotta a kalózkodást, és megtiltotta a kikötővárosoknak,
hogy fogadják őket. De a pattanások vajon törődnek velük, hogy meg van nekik
tiltva, hogy legyenek? A kilikiai kalózok pedig még magát Julius Caesart is
elrabolták egyszer! Így Róma végül kénytelen-kelletlen, de egy profihoz
fordult. I. e. 67-ben CnaeusPompeius Magnus megtisztította a Földközi-tengert;
az elfogott kalózok többségét kivégezték.
Ezzel Róma megszabadult pattanásaitól.
***
A kocsmát a falakra rögzített fáklyák
imbolygó fénye világította meg. A fából tákolt épületben bennrekedt a fülledt
levegő a nap végére. Nyár lévén meleg volt, és az este a lehűlés ígéretével
kecsegtetett.
Az ivóban férfiak rengetege zsúfolódott
össze, fehér tógás rómaiaktól kezdve mindenféle különös szerzetig. Csoportosan
foglaltak helyet a hosszú asztaloknál, vagy épp elvonultak ügyeiket rendezni
egy-egy sötét sarokba, zugba, a kisebb asztalokhoz. Kiürült korsók csapódtak a
falapokhoz, melyeket gyors kezek újratöltöttek édes aromájú borral. Az asztalok
között ügyes szolgálólányok suhantak, el-elillanva a nyúlkáló ujjak elől,
rá-rácsapva a részegek illetlen helyen tapogatózó kezeire.
Az egyik sarokban komoly tekintetű, barna
hajúférfi szemlélte a helyiségben tartózkodókat. Vonásaival, elálló füleivel, öltözékével
kirítt a rómaiak közül. Bőrnadrágot, bő fehér inget és csizmát, ruhájába bújtatva
tőrt viselt – ám a legnagyobb különbség közte és a többiek között az volt, hogy
még egyetlen csepp ital sem csúszott le torkán az este. Noha neki is akadt
társasága egy arcát fekete sállal takargató, harcedzettnek kinéző, gyanús alak
személyében, átható szemeivel a pár asztallal mellette ülőket figyelte.
Egyikük hasonlóan öltözött, mint
ő.Csupán ing helyett hosszú, mintás köpenyt húzott, melyet egészen könyökéig
feltűrt. Nemes járomcsontja és karakán arccsontjai markánssá tették őt, s ha
valakiben mégse hagyott volna nyomot, elszánt macskaszemei mindenki
emlékezetébe beleégették magukat. A kapitánya.
A férfi épp beletúrt amúgy is kócos
szőke hajába, majd keményen az asztalra csapott. Az előtte ülő csuhás férfi
láthatóan megrezzent. Gyorsan előkapott egy erszényt, ami gyanúsan sok helyen
dudorodott – ez már láthatóan a kapitánynak is tetszett.Vigyorogva kezet
nyújtott.
Az üzlet megkötése után pedig átült egy
másik asztalhoz - tipikus dülöngélő járásával, mintha most is a vízen lenne -,
szembeegy mandulaszemű, rövid barna hajú férfival.
MinHyuk nem figyelhette tovább a párost,
ugyanis vendége krákogással hívta fel magára a figyelmet. Suttogva beszélt,
majd markát nyújtotta. Hamarosan két ezüstérme cserélt gazdát, és a sálas egyén
távozott, ő maga pedig csatlakozott a másik asztal társaságához.
A kapitány még mindig a rövid hajú férfit
győzködte. YooKwon, a kormányosuk. Kevés nála jobb szakembert lehetett találni
birodalom-szerte, azonban a lelkesedéssúlyos hiányában szenvedett – minden út
után fel akart mondani, ez viszont megbénította volna az egész társaságot. A
kapitány, no meg persze MinHyuk után YooKwon volt a legfontosabb.
Noha MinHyuk nem rendelkezett külön
poszttal, mint mondjuk egy kormányos, vagyhajószakács, kedvelte magát első
matróznak hívni. És minden joga meg is adatott erre, hiszen valóban értette
dolgát, sőt, még kapitányként is helyt állt volna! Ami azt illeti, ezt
bizonyítani is akarta. Legnagyobb céljai közé tartozott, hogy egyszer egy hajó
kapitánya lesz, és vagyont szerez, hírhedtté válik, és talán még a birodalom
határain túli világot is meghódítja – na, jó, talán a birodalommal is beéri,
nem kell az egész világ.
És már egy hajót is kiszemelt magának,
több évvel ezelőtt, a Lusta Stephaniát. Egy idős ember régi szerelméről kapta
nevét. Generációk óta egy bizonyos kalózcsaládban öröklődött, ahogy maga a
kalóz szakma is. A jelenlegi kapitány, JiHo azonban vesztesnek számított. A
tengerészethez kiválóan értett, csupán a kalóz része nem ment neki – a lopkodás
és öldöklés valahogy taszította, ahelyett, hogy vonzotta volna.
A Lusta Stephania pedig az egyik
leggyorsabb, ha nem a leggyorsabb hajó volt az összes között. A szánni való
JiHóval, megfelelő legénységgel és a legendás gyorsasággal nem csoda, hogy
megtetszett a férfinak, és kivetette rá hálóját. Hiszen nincs más dolga, mint
eltenni láb alól azt a félnótást, majd irányítása alá vonni a többieket – ami
nem lesz nehéz, tekintve, hogy első matróz. Azonban hiába próbálkozott.
Merényletei újra és újra kudarcba fulladtak. De milyen első matróz lenne, ha
feladná?
Természetesen, utolsó matrózt is jelölt
ki. Ez nem volt más, mint legújabb, egyben legfiatalabb és leghangosabb tagjuk,
JiHoon. A hosszú szőke hajú, lóarcú férfi most is ott ült pár székkel odébb, és
épp JiHo kapitányról áradozott pár másik társuknak. Kissé hosszú első fogai még
inkább lószerűvé tették őt. MinHyukot hihetetlenül bosszantotta az utolsó
matrózuk. Nem csupán, hogy szerette a kapitányukat, egyenesen istenítette őt,
és folyton hangoskodott. Nem bírt csöndben maradni, ha más nem, a lábával
dobolt, vagy fura hangokat adott ki. Szó szerint az istenek áldották meg vele a
legénységet.
-
Kérlek, YooKwon! Csak még egy utolsó útra!
-
Három alkalommal ezelőtt is ezt mondtad! – ellenkezett hevesen a kormányos.
-De
most komolyan beszélek! Hatalmas üzletet kötöttem, Jupiterre mondom! –
lelkendezett JiHo.
-
Ezt is hallottam már…
-
Akkor legalább igyál velem, még egyszer utoljára!
-
Legutóbb is ezt kérted, aztán részegen felcipeltél a Lusta Stephaniára, és a
nyílt vízen tértem magamhoz! Ezt többet nem teszed meg velem! – felelte
határozottan YooKwon. – Én aztán nem megyek veled többet sehova! Semmi
jövedelmem nincs ebből!
-
De…
-
Igen, tudom, már az üknagyapád is kalóz volt, de még milyen! A nagyapád pedig
még magát Spartacust is visszautasította! Az apád meg akkora vagyont harácsolt
össze, amekkorát csak bírt! Azonban, mind gyorsan meghaltak, fiatalon, és egyikük
sem te vagy. Neked szinte már úgy kell könyörögnöd szökött rabszolgáknak, hogy
elszöktethesd őket!
-
Szóval pénzt akarsz? – csillant fel a kapitány szeme. Hangos csörgéssel vette
elő dudorodó tarisznyát.
-
Ezt – YooKwon hallhatóan levegőért kapkodott – hogy szerezted?
-
Mondtam neked, hogy nagy üzletet kötöttem! Jupiterre, csodás üzlet! Egy
patrícius fiaazt akarja, hogy raboljuk el. Közelebbi dolgokat nem tudok, de nem
kell mást tennünk, mint holnapután elhozni ebből a kocsmából, kihajózni vele,
és váltságdíjat követelni. TaeIlnek hívják. Megmondtam a szolgájának, hogy
holnap jöjjenek ide. és keressék a Lusta Stephania legénységét. Könnyebb nem is
lehetne. De te is kellesz hozzá. Na, mit szólsz?
-
Tehát azt mondod, hogy ez még csak az előleg? – hunyorított ravaszul a
kormányos a tarisznyát. – Legyen, de tényleg ez az utolsó út!
JiHo felkacagott, aztán dolga végeztével
felállt, és a kijárat felé indult. Ez jel volt mindenki számára, hogy ideje
visszatérni hajójukra. MinHyuk gyorsan összeszedte magát, és a férfi után
eredt.
Odakint a hűs szellő kellemesensimogatta
bőrét. Zsebét pedig fájón égette a két ezüst hiánya.
***
JiHo szemét dörzsölgetve bújt elő a fedélzetre.
Az ismerős gerendák, középen az árboc, oldalt a két csónak, és a lejáró – mind
boldogsággal töltötte el.Még a ráncolt homlokú MinHyuknak is örült, bár úgy
érezte, a férfi valamiért nem kedveli.
A matróz feszülten nézte hunyorgó
kapitányát. Hamarosan… hamarosan. Már nem
tart sokáig. JiHo integetett neki, ő pedig mímelt mosollyal visszaintett.Már nem kell sokat várnom. Tekintetével
a kikötőt figyelte. Az egyik fa mögött mozdult valaki – ha nem tudta volna,
hogy ott keresse, maga sem találta volna meg. Ezúttal tényleg valaki
hozzáértőbe ütközött. Sunyin elvigyorodott.
Itt
az idő.
Egy nyílvessző szelte át a levegőt,
egyenesen a férfit véve célba. Egyre közelebb és közelebb ért, a szél süvített
körülötte. MinHyuk gondolatban kezeit dörzsölgette. Hibátlan munka egy hibátlan
tervhez. Ezúttal nem kerülheti el a végzetét, még ez a szerencsés patkány sem.
Viszlát,
kapitány.
Aztán a nyíl keresztülvágta a semmit, és
eltűnt a távolban.
JiHo a padlón feküdt, lábai
összegabalyodtak egy másik alakéival. MinHyuk majdnem felkiáltott
csalódottságában, mikor látta sértetlenül feltápászkodni a két embert. A
kapitány kezet nyújtott a másiknak, miután felpattant, így az első matróz
szemügyre vehette tervének romokba döntőjét.
Apró figura volt, kicsi arccal, szájjal,
orral és szemekkel. Mindene pici volt – az igazat megvallva, MinHyuk úgy
érezte, az okossága se haladja meg egyéb méreteit. Haja vörösen, göndör
fürtökben lógott. A hajó szakácsa. És az egyetlen, aki rosszul lett a
hajóutakon; állítása szerint nem bírt más életmódot elképzelni magának, és úgy
gondolta, imád a tengeren lenni. Gyomra azonban másféle elképzelésekkel
rendelkezett, és a kicsi férfi gyakorta elhányta magát egy-egy rázósabb út
során.
Nyomorult
Kyung, hogy Cerberus rágcsálna meg! Ha nem jössz, most minden…
-
Jupiterre, MinHyuk! Olyan dühös arcot vágsz! – szólította meg JiHo. – Nem
tudod, merre lehet YooKwon és JaeHyo? Lenne számukra egy feladatom – dörzsölte
meg állát a férfi.
-YooKwon
épp áldozatot mutathat be valahol. Mindig ezt teszi.
-
Igazad lehet, teljesen kiment a fejemből. Olyan fölösleges dolog, hiszen a
végén a tájékozódást illetően úgyis minden rajta múlik. A zsákmányt illetően
meg rajtam!De akkor YooKwont békén hagyom.
Ilyen
kilátások mellett én is áldoznék – futott át az első
matróz agyán a gondolat. Próbált már áldozattal és mágiával megszabadulni
JiHótól, de a kapitány erősen varázslatállónak bizonyult. Az is eszébe jutott
már, hogy magát a férfit ajánlja fel valamely istennek, de ezt sehogy sem
sikerült kiviteleznie.
-
És JaeHyo merre lehet?
-
Biztos valami nővel van.
AhnJaeHyo volt minden nő netovábbja. Nem
dicsekedhetett jellegzetes arcvonásokkal, de az összkép valahogy tökéletesre
sikeredett, és minden lánynak szerelmes gondolatai támadtak –legyen szó egy
koldusról, vagy akár egy gazdag patrícius lányáról. JiHoont leszámítva ő került
közéjük legutoljára (MinHyukot sokkal kevésbé zavarta az ő jelenléte, mint a
legfiatalabbé), miután egyszer elrabolták.
Még a szárazon összetűzésbe keveredtek
vele, és azt hazudta, gazdagcsaládból származik. Ezután nem kellett sok, hogy a
kalózhajón kössön ki, kötéllel csuklója körül, szabadságát elvesztve. A
váltságdíj - amiről annyit locsogott, hogy majd milyen magas lesz, hogy majd a
legjobb arany lesz, hogy majd többé nem is kell fosztogatniuk – soha nem
érkezett meg. Később kiderült, hogy a férfi nem több egy piti tolvajnál.
A nők nagy bánatára azonban a Lusta
Stephania örökre fogságba ejtette szívét. Annyira megszerette a vizet, hogy nem
akart elmenni, miután elengedték a váltságdíjra való felesleges várakozás után.
És mivel tengerészként egész ügyesnek bizonyult, hagyták, hadd maradjon.
-
Persze, hiszenAhnJaeHyóról van szó! – dörzsölte meg homlokát. – Kyung, gyere
ide! Visszamehetsz egy kicsit a szárazföldre!
MinHyuk magában fortyogva figyelte a
fütyörészve távolodó kapitányt és a mögötte hálásan lihegő Kyungot.Mikor tanulom már meg, hogy ne végeztessek
munkát kocsmabeli gyanús alakokkal, vagy útszéli kuruzslókkal?
***
A kocsma napközben is bűzlött az italtól
és az emberektől. Alacsony, pufók arcú fiú lépett be a helyiségbe. Fiatal
lehetett, ám méltóságteljesen tartotta fejét. Szemeiből lenézés sütött. Az egyik
szolgálólányhoz lépett, majd megköszörülte torkát.
-
Elnézést hölgyem! Meg tudná nekem mondani, hogy merre találom Lusta Stephaniát?
Azt mondták, őt keressem.
Mielőtt a lány válaszolhatott volna,
valaki hátulról megkocogtatta vállát. Egy nagydarab, széles vállú nő állt
mögötte. Férfias ruhát hordott, bőrnadrágot, inget, csizmát – tengerészviseletet.
Egyedül hosszú, fekete haja árulta el, hogy nem férfi.
-
Én vagyok Lusta Stephania. Mit akarsz tőlem?
A fiú nagyon is el bírta képzelni, hogy
ez az alak kiérdemelte a Lusta becenevet.
-
Én,TaeIlCnaeusLucus, Marius CrassiusLucus fia, a város kiemelkedő, gazdag
patríciuscsaládjának sarja, megbíztalak titeket egy küldetéssel!
-
Biztos nem TaeIlus vagy? Minden rómainak us-szal végződik a neve! – nevetett
fel saját tréfáján ízléstelenül a nő. TaeIl arcán undor futott végig, ahogy
megcsapta a mocskos lehelet.
-
Nos, tehát, amint mondtam, feladattal jöttem. Mivel szeretett menyasszonyom
súlyosan megsértett, szeretném, ha tapasztalná, milyen fájó a hiányom. Ezért
azt akarom, raboljanak el! Most azonnal! És kérjék értem a lehető legmagasabb
váltságdíjat! – parancsolta a fiú. – Legközelebb majd kétszer is meggondolja az
a kis lotyó, hogy hozzáér-e a vadonatúj selyemtógámhoz koszos kézzel, vagy sem!
– dünnyögte orra alatt.
-
Biztosíthatom uram, a lehető legjobb helyre jött! – mosolygott rá csábosan
Lusta Stephania. Sárga fogai kivillantak.
-
Ajánlom is!
-
Higgyen nekem, a lehető legélethűbb lesz az egész! Akár mehetünk is!
Lusta Stephanialomha mozgással elhagyta
az ivót, nyomában az ifjú patríciussal.
***
JaeHyo fáradtan nyitogatta szemeit. A
kunyhó ablakán beszűrődött a napfény és a kikötő reggeli zsivaja. Nagyot
sóhajtva beletúrt hajába. Az apró szoba nem árulkodott luxus életről; csupán
pár bútorral szolgált. A férfi ásítva bújt bele nadrágjába, ingjébe és
csizmájába. A földön, a gyékényen - melyen ő is éjszakázott -, egy fekete hajú
lány aludt. A matróz apró mosollyal és egy kellemes éjszaka emlékeivel hagyta
el a helyiséget.
Alig lépett ki az utcára, a nap
elvakította és a tömeg magával sodorta. Hunyorítva bolyongott, úszott az árral,
mígnem egy ismerős arcot látott. Vigyorogva integetett Kyungnak.
-
Feladatod van! – köszöntötte a szakács.
-
Neked is jó reggelt! – ásított JaeHyo. – Mondd, mi lenne az?
-
Ma találkoznod kéne egy patríciussal, és a Lusta Stephaniára hoznod őt. Szoros
kapcsolatban áll a következő feladatunkkal.
-
Értettem!
-
Ha gondolod, elkísérlek!
-
Nem kell, rendben leszek – hárított a matróz, mivel az ügyetlenségével a másik
általában nehezebbé tette a dolgokat, nem pedig könnyebbé. – Csak mondd, hová
kell mennem, és elintézem!
- JiHo kedvenc kocsmája a cél, ahol
mindig intézi az üzleteit.
- Köszönöm Kyung. Viszlát!
JaeHyo kezeit tarkójára téve,
fütyörészve baktatott a sok tógás, sürgő-forgó római között. A kikötő mindig is
a város legforgalmasabb részei közé tartozott. Néha-néha lányok mosolyogtak rá,
intettek nekik. Hajuk lágyan szállt utánuk, kebleik elő-elő villantak a fehér
szövetből, ő pedig elégedetten intett vissza, párszor még oda is kacsintott.
Élvezetes sétáját egy kiáltás szakította
meg.
-AhnJaeHyo!
Megállni!
JaeHyo ijedten fordult hátra. A
szétnyíló emberek között egy csapat katona állt, élükön egy vérszomjasnak tűnő
egyénnel. A piros selyem és a fénylő váll-lap kitűnt a nép közül. Legtöbben
sisakot szorítottak hónuk alá, ám az élen álló férfi magán hagyta azt,
előírásszerűen.
-
Áh, parancsnok, régen találkoztunk! Hogy vagy mostanság?
Még ki sem mondta utolsó szavát, JaeHyo
megpördült és futásnak eredt. Hallotta, ahogy mögötte a parancsnok üldözésére
utasítja katonáit. Ők azonban nem ismerték olyan jól a terepet, így könnyen le
lehetett rázni őket.
A parancsnokot nemrég helyezték át a
keleti légióból, miután komoly sérülést szerzett egy harcban. Azóta is
mániákusan a Lusta Stephania legénységét akarta kergetni, elkapni és
letartóztatni. Főleg JaeHyót szúrta ki magának – tény, a férfi elég feltűnő
jelenség volt, és tolvaj múltjából is maradt valami -, merterkölcstelennek
tartotta gyorsan változó szívét és ügyesen mozgó ujjait, melyek itt-ott örökre
kölcsönvettek ezt-azt. Noha a római törvények tiltották a kalózkodást, nem
sokan foglalkoztak vele, ez a kis mitugrász mégis komolyan vette, és
életcéljává tűzte ki, hogy elkapja akármelyiküket. Hiába akadtak náluk
veszélyesebb alakok, a katonák célpontjává ők váltak.
Alig pihegett, mikor benyitott a
kocsmába. Érezte, hogy magára vonzza a bent tartózkodó nők szemét, páran talán
még lélegezni is elfelejtettek. Kihúzva magát, férfias léptekkel a kocsmáros
felé indult.
-
Nem látott itt egy patríciusféle ficsúrt?
-
Azt ugyan nem, uram! – válaszolt készségesen a kövérkés férfi. Megtörölte
izzadságtól fényes homlokát.
-
És senki nem járt itt, aki a Lusta Stephania felől kérdezősködött?
-
Hadd gondolkozzak… - törölte meg ismét homlokát. – De, igen, volt itt egy fiú.
Ha jobban belegondolok, mintha azt említette volna, hogy gazdag.
-
Ő lesz az! – öklözött a levegőbe boldogan. – És most merre van ez a fiú?
-
Elment egy nővel.
JaeHyo arca nyomban megfagyott. Egyetlen
embert ismert, akinek női matróza akadt – ha pedig ismeretségről vagy nőkről
esettszó, nem létezett nála nagyobb szakértő -, egy kalózt, aki rettegésben
tartott több várost is. Öntelt, nagyképű, gyűlöletes ember.
Ez nem csupán azt jelentette, hogy
elúszott a munka, hogy feltehetően meg kell menteniük a ficsúrt, hogy egy csomó
probléma zúdult a nyakukba, nem, ez ennél több volt. Erkölcsi dolog. Megszegték
a szövetségtörvényét.
A kalózok közössége többnyire harmonikusan
élt együtt; ezt mi sem bizonyította jobban, mint hogy mind szövetségben álltak.
Veszély esetén figyelmeztették egymást, segítették egymást, és nem lopták el
egymás munkáit. Vagyis nem raboltak el gazdag patríciusokat, akik felkértek
valaki mást, hogy rabolja el őket!
JaeHyo látta maga előtt a kapitány
dühtől torzult arcát.
Kapkodva fölpattant, és a kijárat felé
indult, ám az ajtó lendületesen kivágódott, és római katonák özönlöttek be
rajta. Félkörben felálltak a férfi köré, fegyverüket készenlétben tartva, mikor
a parancsnokuk somolyogva belépett, ezúttal levéve sisakját.
-
Hát elkaptalak végre, AhnJaeHyo.
-
Igaza van parancsnok, elkapott, de ez most nem alkalmas! Sürgősen a kapitányhoz
kell jutnom!
-
Azt hiszed, elengednélek? Miután végre elkaptalak? – nevetett fel jóízűen a
parancsnok.
-
Megesküszöm neked, parancsnok, Jupiterre, Minervára, Venusra, a tegnapi lányra,
magamra, akire csak akarod, hogy visszajövök, de most azonnal a kapitányhoz
kell jutnom! – rimánkodott a matróz.
-
Parancsnok, elengedjük? – kérdezte az egyik katona.
-
Dehogy engedjük!
-
De parancsnok, olyan kétségbeesetten néz! – vette védelmébe egy másik.
-
Nézd parancsnok, az a helyzet, hogy elraboltak egy patríciust. A mi feladatunk
lett volna, felkértek rá, teljesen legálisan, de valaki ellopta előlünk! Muszáj
elmondanom a kapitánynak! Meg kell mentenünk!
Szavai hallatán a parancsnok arca
elfehéredett. Az ő városában ilyen esett meg! Micsoda szégyen! A döntés gyorsan
született meg benne.
-
Valóban meg kell mentenünk! Vidd magaddal a katonáimat!
JaeHyo inkább nem is merte elképzelni,
mit fog ehhez szólni a kapitány.
***
A csillagok tiszta ragyogását kezdte
felváltani a hajnali szürkeség. MinHyukéklátszólag céltalanul sodródtak, a
kapitány a kormányosra, ő pedig az áramlatokra bízta magát – bízhatta is,
hiszen ismerte őket, mint a tenyerét. A távolban hamarosan nagy test sejlett
fel, kísértetiesen lógtak a leeresztett vitorlák. A hajó –a Lusta Stephania
mellett inkább csak teknő - egyik oldalán gyertyák fénye mozgott; bizonyára
őrszemek. Látszott, ki a kapitányuk, még az őrszemek helyét is öntelten, naivan
jelölte ki. Egy valamire való stratéga nem egy pontra helyezte volna matrózait,
hogy közösen mászkáljanak a ropogó hajódeszkákon, hanem a fedélzet különböző
pontjaira küldte volna őket.
Közeledtek. Ellenfeleik még nem vették
őket észre, noha MinHyuk tudta, ez pillanatnyi állapot. Amint megindul a
támadás, az eddig szunnyadó teknő minden tagja a fedélzeten fog tolongani,
rájuk várva. Ha valamilyen csoda folytán mégsem vennék őket észre, a csapóhidak
hangját és a szokásos csatakiáltásokat biztosan meghallják majd. Mert akadtak
olyanok, akik még ilyen komoly helyzetben sem tudták befogni – élükön a
buzgómócsing JiHoonnal. Annak a fickónak
lételemea kiáltozás – gondolta MinHyukbosszankodva -, komolyan, még a kapitánynál is bosszantóbb egy alak. Bezzeg a
parancsnok katonái képesek csöndben lenni!
Már csak pár méter választotta el őket
egymástól.
A Lusta Stephania legénysége
megrohamozta az ellenséges hajót. A csapóhidak nagy puffanással érkeztek az
idegen hajó korlátjára. Egy-kettő megcsúszott, és csak a tengerészek ügyességén
múlt, hogy nem végezték a tengerben. Fojtott szitkozódások közepette ugyan, de
sikerült mindent kézben tartani.
Elindult az első emberük.
A hajnal csendjét dühös kiáltás törte
ketté. JiHoon nem kímélve a pallót, öles léptekkel, szinte átvetette magát az
ellenfélhez. Addigra már az ottani élettelenség is felszakadt. Arcukat nehéz
volt kivenni a tompa szürkeségben, de szinte biztosan bősz vigyor ült képükön.
Könnyű prédának gondolták őket.
Adok
én nektek könnyű prédát!MinHyuk ruganyos léptekkel,
nyugodtan haladt át a csapóhídon. Alatta a tenger feketén hullámzott, kitátva
örvény-száját, várva, hogy majd valamelyik szerencsétlen tengerész beleesik, ám
ezúttal pórul járt; mindnyájan tapasztalt zsiványok módjára szökelltek,
gondoskodva, hogy az alattuk kavargó víz-szörny ne reggelizhessen matrózt.
Az első matróz körbenézett az ellenséges
fedélzeten. Még a padlóból és árbocokból is vérszomj, indulat és kapzsiság áradt.
Kicsit sem hasonlított a Lusta Stephania kalózbecsületet és vidámságot sugárzó tatjára,
kötélzetére és vitorláira.
MinHyukra egyszerre ketten támadtak.
Könnyedén hárított, majd egyiküket sikeresen leütötte. Gyorsan elbánt a
másikkal is, és új küzdőpartner után nézett.
Megjelentek a nap első sugarai. Az
aranyos fény bevilágította a harcteret, a két legénység egészen összemosódott, összekeveredtek
egymással. Páran sebesülten feküdtek a földön, vagy nekitámaszkodtak az
árbocnak, esetleg egy-egy feszülő kötélbe kapaszkodtak. Holtak nem hevertek
semerre.
Léptek dübörögtek felé jobbról, ám mire
odafordulhatott volna, egy ököl sújtott le rá. Bordáiban szétterjedt a
fájdalom, és feje nagyot koppant, ahogy kirúgták alóla lábát. Egy pillanatra
elé tárult a színesedő ég, azonban a látványt hamar eltakarta egy torzonborz
fej, visszataszító vicsorral. Érezte a férfi bűzös leheletét arcának csapódni,
ahogy hideg fémet is húsába nyomódni.
Ennyi. Vége, most le fogják szúrni, és
meghal, mielőtt megkaparinthatta volna a Lusta Stephaniat, vagy elérhetett
volna bármit más céljaiból. Lehunyt szemmel várta a halált hozó szúrást, vagy
vágást.
De nem történt semmi.
A rá nehezedő súly eltűnt, így kinyitotta
szemeit. Fölötte JiHo állt, szélesen rámosolyogva. Tőle nem messze pedig a
férfi feküdt, eszméletlenül. JiHo kezét nyújtotta neki.
-Jupiterre, MinHyuk! Megmentettem az
életedet! Legközelebb légy óvatosabb! – dorgálta meg szelíd hangon.
-De… Miért? – kérdezte a férfi
hitetlenkedéssel hangjában.
-Te is megtetted volna értem –
kacsintott rá a kapitány, majd lobogó köpennyel belevetette magát a harc
forgatagába.
MinHyuk zavarodottan vakargatta fejét,
miután föltápászkodott. Miért segített rajta a férfi? Hiszen nagyon is
tisztában van első matrózának áskálódásával, tisztában kell lennie vele,
ennyire még ő sem lehet vak. De akkor mégis miért? Vagy tényleg nem vett észre
semmit? Bárhogy próbálta, nem tudott rájönni a dologra. Az lehet az egyetlen
lehetőség, hogy nem tud semmit. Felrémlett előtte JiHo arca, ahogy azt mondja
neki, ez fordított helyzetben is így történt volna.
Nincs
igazad kapitány. Nem tettem volna meg érted. MinHyuk
bizonytalanságot érzett gondolatai között. Soha semmit sem kívánt jobban,
minthogy a kapitány végre eltűnjön az útjából, melynek legbiztosabb módja, ha meghal…
Most azonban kételkedett benne, hogy valóban kívánja a hajós vesztét.
Gondolataiból egy különösen magas hangú,
ijedt sikoly rántotta ki. TaeIl volt az, nem messze tőle. Legalábbis a fölényes
és lenéző tekintetből, arra következetett, hogy az undortól összeránduló testű
fiú csakis a patrícius lehet. A káosz alatt megpróbálták kicsempészni; épp az
egyik csónakba igyekeztek betuszkolni, mikor a fiú sikolya valahogy utat tört.
Az első matróz nyomban arra vette az
irányt, de útját állták. Nem számolta a csapásokat, a sebeket, csak haladt
előre. Tudta, hogy kapkodó vágásai nem okozhattak túl nagy sérüléseket; célja a
minél hatékonyabb úttörés volt, nem az öldöklés. Már majdnem elérte őket,
szinte súrolta a ladik peremét. A csónak nagy loccsanással ért a vízbe.
MinHyuk dühösen csapott a hajó
korlátjára. Elkésett. Elszalasztotta az egyetlen lehetőséget, hogy megmenthesse
TaeIlt.
De észrevett még valakit, aki
megmentésre várt.
Tőle nem messze ketten viaskodott
egymással. Egyikükben felismerte kapitányát. JiHo igencsak szorult helyzetbe
került; a korlát tetején állva táncolt el az ütések elől, ellenfele védekezésre
kényszerítette őt. A férfi egyre inkább a korlát pereme felé araszolt, sarka
alatt már a tenger hullámzott. Egy utolsó, jól irányzott csapásra volt már
szükség – és a csapás hamarosan meg is érkezett.
JiHo lezuhant.
Illetve majdnem lezuhant. Utolsó
reményként még sikerült megkapaszkodnia. Úgy látszik, szerencséje most sem
hagyta el, azonban a másik kalóz sem, aki módszeresen kezdte lefejteni az elfehéredő,
kapaszkodó ujjakat. Ha most nem menti meg senki, a kapitány meghal. Csupán el
kéne lökni a támadót, és felhúzni őt a biztos halálból. De ha nem jön senki, ez
az idegesítő kis tengeri patkány örökre eltűnik.
MinHyuk elfordította fejét.
JiHo kétségbeesetten lógott. Fölötte egy
férfi torzan vigyorgott, miközben szép lassan, egyenként emelte le ujjait.
Hamarosan bele fog esni a tengerbe. Nincs menekvés. Megadóan lehunyta szemét,
és önként elengedte a korlátot.
Várta a zuhanás érzését, várta a víz hideg
szúrását, az örvények és hullámok erős lökéseit, azonban hiába várt, nem
történt semmi. Még erősebben szorította össze szemeit, még inkább rákészült a
halálra. Vagy lehet, hogy máris meghalt volna? Ilyen gyorsan, ilyen
érzelemmentes mennének az ilyen dolgok? Tán Jupiter megsegítette, és könnyűvé
tette számára?
Milyen lehet a túlvilág? Ő mindig szép
helynek képzelte, Plutót pedig kedves istenségnek. Sokan persze azt mondták,
hogy bolond, amiért ilyesmiben reménykedik, de azért továbbra is egy
vendégszerető Plutót és békés túlvilági életet várt.
Félve kinyitotta szemeit, de még mindig
a halandó világot látta. Az eget, a napot, a hajó testét, és alatta a vizet. Ilyen
lenne a túlvilág? Talán túl sokat várt a könnyű halál után? Újra behunyta
szemét, hátha ezúttal szebb hely tárul majd elé. Tévedett. Megint ugyanaz a kép
fogadta. Csalódottan forgatta fejét, hátha meglát valamit – bármit, akár még
egy őrjöngő istent vagy valami szörnyű, borzalmas dolgot is szívesen fogadott
volna.
Ehelyett, mikor felfelé nézett, egy
másik kezet látott meg az övére kulcsolódni, és egy összeszorított fogúJiHoont
a korláton kihajolni. Hamarosan érezte,ahogy elkezdik felfelé húzni.
Hát mégis megmenekült.
- Jupiterre kapitány, ez közel volt! –
törölte meg homlokát JiHoon, miután biztonságban visszasegítette JiHót a
fedélzetre.
MinHyuk felvonta szemöldökét.Végül is, csak idő kérdése volt, hogy mikor
kezdi el a beszédjét is másolni. Bezzeg, ha nem szólok neki, vagy nem tartom
meg őket, már egyikük sem lenne! Mégis miért tettem, én szerencsétlen? Minek
mentettem meg ezt a kettőt?
Pontosan tudta rá a választ.Valójában,
ez sosem volt még csak kérdés sem.
-
Viszont TaeIlt elvesztettük – állította le MinHyuk a kapitány és matróz
szokásos nyáladzását, még mielőtt elkezdődhetett volna.
-
Dehogy veszett el! Nézz csak körbe! – utasította JiHo.
Az első matróz pedig engedelmeskedett. A
hajón mindenfelé legyőzött ellenség feküdt, páran pedig már a másik csónakot
oldozták el, hogy üldözőbe vehessék a menekülőket. Még a víz is nekik
kedvezett; az áramlatok inkább visszafelé sodorták őket.
Minden rendben. Sikeresen végrehajtották
a küldetést.
***
A Lusta Stephania békésen ringatózott a
vízen. Nem indul már többé útnak fosztogatás céljából. Miután megmentették az
ifjú patríciust, ajánlatot kaptak a parancsnoktól. Ne legyenek többé kalózok,
inkább szolgálják a birodalmat! Amilyen abszurd volt eleinte az elképzelés,
annál ésszerűbb lett, miután átgondolták.
A hajózáshoz tényleg nagyszerűen
értettek, a gonoszsághoz azonban kevésbé. Mindig is kilógtak kissé a kalózok
közül; ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a szövetség felrúgása velük szemben.
Noha még nem vették fel véglegesen a
legénységbe, úgy kezelték.
MinHyuknak néha hiányzott, hogy az
emberek féljék őt – most is tisztelték, azonban ez másféle tekintély volt.
Mintha szerették volna. Sokan mosolyogtak rá, néha-néha kezébe nyomtak valami
gyümölcsöt, vagy épp szívességből megkínálták egy kisebb hordó borral. Mi
tagadás, régen is megtették ezt, de akkor fenyegetettség miatt kényszerültek
rá, most pedig pusztán szívélyességből. Jól esett. No meg, azt se lehet
kihagyni, hogy a régen fölényeskedő, barátnak csúfolt tengeri kutyákat
elverhette, ha úgy támadt kedve.
Egész elviselhető lett az élet.
És JiHo is.
Épp hozzá tartott a kocsmába, hogy
megbeszéljék, bekerül-e a matrózok közé, mikor elragadta a Lusta Stephania
látványa. Így hát meggyorsította lépteit, és az ivó felé vette az irányt.
A hangulat nem sokban különbözött attól
az estétől, mikor elfogadták TaeIl megbízását. Részegek és szolgálók mindenütt,
pár sötét sarokkal. JiHo is egy ilyenben várt rá. Még mindig kitűnt – noha
ruhája beolvadt a tömegbe, különös kisugárzását nem lehetett elrejteni. Talán
ez a kisugárzás vette rá MinHyukot is a megmentésére.
Hát
ez is eljött.
-
Üdv, kapitány! – huppant le az egyik székre.
-
Üdv, MinHyuk! – köszöntötte barátságosan a férfi. – Nos, eldöntötted, hogy
szeretnél-e továbbra is a lusta Stephaniához tartozni?
-
Ez számomra sosem volt döntés. A kérdés az, hogy te eldöntötted-e, hogy
szeretnéd-e, hogy a legénységhez tartozzam – nevetett kissé erőltetetten.
-
Kevés ilyen jó tengerészt ismerek, mint te. Azonban… van itt valami, amit
kérdeznék tőled.
MinHyuk érezte, hogy szíve torkában
dobog. Idegességében megnyalta száját. Most
jön. Most minden elveszik.
-
Miért mentettél meg? Mikor TaeIlért mentünk, miért mentettél meg?
-
Ezt hogy érted, kapitány?
-
Tényleg azt hitted, hogy nem tudtam, hogy próbáltál elintézni? Ennyire vaknak
néztél? Ki az, aki nem veszi észre, ha próbálják megölni? Az emberek
felfigyelnek – morfondírozott JiHo következő szavain – az ilyesmire. Szóval?
Miért tetted?
-
Hát tudtad! – MinHyukban érzések tömege kavargott. Egyszerre szálldostak
hasában az izgatottság pillangói, fojtogatta torkát a kétségbeesés és félelem,
és kaparta nyelvét a nevetés.
Akkor, miközben azt hitte, teljesen
titokban, maximális diszkrécióval jár el… Olyan biztos volt magában. Nagyobbat
nem is tévedhetett volna. Erősen lebecsülte a kapitányt.
-
Nem válaszolsz? Talán feladtad volna ott, hogy megölj?
Végül a nevetés nyert. Torkából élesen
törtek elő a hangok, és körbetáncolták kettejüket. Szemei azonban komolyan
villantak, ahogy JiHóra szegezte őket.
-
Ugyan, kapitány! Nem tettem le róla, ahogy a hajóról sem. Nekem csupán a Lusta
Stephania kell, meg egy legénység! De nem olyan ember vagyok, aki kihasználná
pár mocskos gazfickó mesterkedéseit. Szeretem magam intézni a dolgaimat. Tehát
készülj, hogy egy napon, a hajód az enyém lesz! Legalábbis, ha nem küldesz most el – tette még hozzá gondolatban
MinHyuk.
Meglepetésére, a kapitány elvigyorodott,
és felé nyújtotta kezét.
-
Nos, ha valóban ez a helyzet, elfogadom a kihívást! Üdv a fedélzeten, MinHyuk!
MinHyuk mosolyogva
fogadta el a felé nyújtott kezet.
Kritika
Kedves
versenyző!
Fogadd
szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A
kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos
visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az
íráshoz!
Történetvezetés:
Egy kalandos, humorral fűszerezett
történetet küldtél nekünk, melynek cselekménye figyelemfelkeltő és izgalmas
volt. A történések gördülékenyen követték egymást; lelkesen és kíváncsian
olvastuk a művedet, és kellemes utóérzetet hagyott bennünk.
A történet kezdetén egyedinek és
érdekesnek találtuk a Róma fejlődését egy kisgyermek felcseperedésével
azonosító allegóriát, az ebben szereplő történelmi eseményeket pedig pontosan
és hűen vázoltad fel, szép munka! :)
Egyetlen
dolgot említenénk még itt meg, ami kissé zavaró volt számunkra olvasás közben:
Az első kocsmában játszódó jelenetben, amikor bemutattad az épp a bérgyilkossal
társalgó Minhyukot a szintén üzletet kötő Jihóval és Yookwonnal együtt, sok
esetben nem tetted nyilvánvalóvá, hogy az öt férfi közül éppen melyik, amelyik
cselekszik, akiről szó van. Ez az aprócska hiányosság később is előfordult néha
a történetben, mikor odakívánkozott volna egy névmás, vagy egyéb külső vagy
belső jellemző – ha már a nevet nem írod le, hogy elkerüld a szóismétlést -,
amiből egyértelműen kiderül, hogy ki épp az aktív fél.
Karakterformálás:
Ebben a fordulóban a tied az egyik
legkidolgozottabb karakterábrázolás, amiért dicséretet érdemelsz. :) Hű képet adtál a kapitány és a
legénység külsejéről, igyekeztél összekapcsolni az apró külső jegyeket az
illetők életmódjával, szokásaival, így valóban hús-vér szereplőket alkottál.
A jellemek is érezhetőek voltak,
megmutattad, hogyan gondolkodnak, éreznek az egyes szereplők, miként vélekednek
egymásról, és még meg is lepted az olvasókat azzal az aprósággal, hogy a
Minhyuk szemén keresztül tehetségtelen vezetőnek és kalóznak láttatott Jiho
valójában sokkal rátermettebb és eszesebb ember.
Azt
a mozzanatot azonban kissé furcsának találtuk, mikor a Jaehyót üldöző parancsnok
minden zokszó nélkül a kalóz rendelkezésére bocsátotta a katonáit, ő maga
azonban nem tartott velük. Eléggé karakteridegen és kevéssé reális viselkedés
ez egy harcedzett katonától, még abban az esetben is, ha egy befolyásos
patríciuscsalád sarjának élete forog kockán.
Feladatmegoldás:
Ezt a szempontot figyelembe véve csak
dicsérni tudunk; nagyon egyedi, izgalmas és kellőképp humoros színezetű
történetet alkotva oldottad meg a feladatot, és betartottál minden általunk
felsorolt kitételt. Különösen szórakoztatónak találtuk, ahogy a kalózok közti
harc során többször is kihangsúlyoztad, hogy nem voltak halálos sérültek. Ezt a
kikötésünket tulajdonképpen a főszereplők sorsának formálójává is tetted,
hiszen hiányzott belőlük a vérszomj, így válhattak kitaszítottá a kalózok
között, és végül a birodalom tisztes tagjaivá.
Külön
kiemelnénk még a történelmi tényeket, melyeket a történet egészében
fellelhetünk itt-ott, és minden darabka jól illeszkedik az adott korszakhoz.
Ügyes és alapos háttérmunkát végeztél. :)
Stílus:
A stílusod már az előző fordulóban is
elnyerte a tetszésünket, és ezúttal sem okoztál csalódást. Érzékletes
leírásokat használsz – a karakterek hatásos külső leírását megmosolyogtatóan
élethűnek is találtuk -, ügyesen elkülöníted a szöveg többi részétől az egyes
szereplők gondolatait, és hatásos mondatalkotással irányítod az olvasó
figyelmét. Igazán szép munka! :)
Egyedül
a történetvezetésnél korábban már említett egyértelműsítés hibádzik néha a
mondataidat olvasva, ezen viszont könnyen tudsz javítani.
Formázás és nyelvhelyesség:
Az előbbit tekintve mindent rendben
találtunk; látszik, hogy igyekeztél kiküszöbölni az első forduló apró, ám
szembeötlő formázási hibáit. A bekezdések megfelelően vannak behúzva,
arányosak, és jól láthatóan jelölted a szövegben az időugrásokat is.
A nyelvhelyességgel azonban volt egy kis
probléma. A helyesírásodban csupán elenyésző mennyiségű tévesztést,
vesszőhibát, egyeztetési hibát, és hasonló apróságot találtunk, emellett
azonban egy gyakori, furcsa hibát is láttunk nálad: Nagyon sok egymást követő
szót egybeírtál, illetve a mondatok közötti szóközök is elég sűrűn kimaradtak.
Hasonlót
akkor tapasztaltunk, mikor egy másik programban megírt és onnan kimásolt
szöveget tettünk át Wordbe, és ott formáztuk megfelelőre azt. Nem a te hibád,
ha esetleg veled is hasonló történt, ám mivel egy alapos átolvasás során
könnyen észrevehetted és javíthattad volna ezeket a hibákat is, kénytelenek
voltunk emiatt levonni a pontjaidból.
Mindent összevetve egy igényesen megírt,
szerethető és szórakoztató történetet küldtél be nekünk, amivel hatásosan elénk
idézted néhány különös ókori kalóz világát. Látszik, hogy van tehetséged az
íráshoz; a karakterek megjelenítéséhez, a cselekmény kibontakoztatásához és a
leírásokhoz egyaránt. Ha figyelsz az említett apró hibákra, úgy érezzük, sok
értékes művel örvendeztetheted meg az olvasókat a jövőben.
További
sok sikert kívánunk! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése