2/ 6.

„C” feladat

Ambrosia

A falról leomló homok sűríti a levegőt, szürkére festi barna hajam, csaknem fekete szemeim pedig alig tudnak hozzászokni ahhoz a félhomályhoz, ami elmossa előttem az utat. Azt a jól kijárt, egyszerre kedves, mégis elborzasztó utat, ami hozzá vezet.

Félreérthetetlen hangok ostromolják a fülem, miközben lépteim gyorsan váltják egymást annak ellenére is, hogy vállaim a port söprik a tömör falakról, és minden harmadik levegővételem után azt hiszem, hogy beszorulok. Nem szeretek idejárni, utáltam mindig is, de csak itt, ezen a helyen láthatom őt.

A bordélyházban járni felér egy tőrrel a szívemben, hiába jelenti másnak ez a mennyországot. Aki olyan életet él, mint én, csak az tudja, milyen érzés itt nyugtot találni, olyan lelki békét, amit este, alvás közben sem érezni.

Egy gyenge érintés, pár kedves szó, és mintha minden érdes ujjam bársonypuhává válna, halk szavak, amiket nem hall más. Az én szívemet mégsem tölti meg akkora örömmel, mint másokét.

Halk szusszanás, rövid sóhaj csúszik ki a torkomon, ahogy a folyosó végén ismerős helyre tévedek, egy olyanra, amit már a saját tenyeremnél is jobban ismerek. Pár szimbólum, falba vésett alak a bejáratok fölött, és már tudom is, melyikbe kell bemennem.

A lábam bevisz a kis szobába, amit csak egy vörös rongy takar el a külvilágtól, oda, ahol a félhomály elviselhetőbb a pár kis gyertyának hála. Ez a halvány kis fény szétterjed a falakon, és látom, a szemeimet kápráztatja az a vékony alak, ami egy helyen ül, a haját simogatja. Nem néz fel. Nem vesz észre, én pedig kihasználva az alkalmat, csak egy-két pillanatra, de gyönyörködöm a látványában.

Végül csak egy halk torokköszörülésem, egy semmilyen kis hang szántja végig a levegőt, és máris egy felvillanó tekintet, édes mosoly és felragyogó arc köszön rám. Hirtelen úgy érzem, a rongyként viselkedő ruhám, az amúgy fehér, most mégis piszkos bőröm nem a helyzethez illik.

Szinte egyből érzem, ahogy erőteljes arcvonásaim elpuhulnak, kemény ajkam mosolyra húzódik, és mindkét szemem lámpásként villog a fényben.

– Itt vagy. – Az arcán ezernyi érzelem fut át, a tengerkék szemei morajlanak, pisze orra ráncolódik attól a széles mosolytól, amire vastag ajkait húzza. Az én szívem pedig boldog, örül, hogy ismét látja.

–Megígértem, hogy minden küzdelem előtt lejövök hozzád. – Lassan elé sétálok, vékony ujjait nagy tenyerembe fogom, és apró termetére kincsként tekintek le. – Ambrosia…

– Jihoon, miért nem hívsz az eredeti nevemen? – Szavai összegabalyodnak a hangjával, ahogy halkan mormog, mintha szemeibe egy kis értetlenség költözne, mégis látom az örömöt benne. Ő vidám, mert itt vagyok, én pedig boldog vagyok, mert nem más rabolja az idejét itt. Ezen a helyen.

Igen, utáltam mindig, ahogy most is csupán a gondolatot, hogy amíg én fent az életemért küzdök, neki egy másik férfival kell lennie. Féltékeny vagyok, haragos és utálok mindenkit, aki miatta jön ide le.

Ambrosia érinthetetlen, legszívesebben kivinném innen, de amíg én sem tudok szabadulni fentről, attól tartok, ez lehetetlen. És mivel én hadifogolyként kerültem ide, semmi esélyem a szabadságra, innentől pedig adott, hogy a nő, akit én szeretek, a két kezem jóvoltából soha nem kerülhet ki innen.

– Ez a név illik hozzád a legjobban. – Magyarázatom mellé keskeny szemeim is elmosolyodnak, miközben azt figyelem, ahogy egy lemondó sóhaj hagyja el száját.

– Csak azért hívsz így, mert egyszer istennek neveztelek. Ezzel magadat is méltatod. – Azok a kék csodák forognak, csak azután néz rám velük, mikor nagy nehezen elnyomja magában a kitörni készülő nyűgösség élét.

Még pillanatokig figyelem, ahogy magában elfojtja a szavait, az arca pedig fokozatosan torzul el, miközben az agya valószínűleg kattog, zakatol, és nem hagyja nyugodni.

– Mi az? Mi a baj? – A homlokomon éktelenkedő kis heg eltűnik a kidomborodó ráncok közt, a szemöldökeim csaknem találkoznak, a hangomba pedig szokatlan érdesség költözik a kíváncsiságtól.

Nem néz a szemembe többet, a kezeinkre mered, mintha így el tudná kerülni ezt a beszélgetést.

– Visszajössz majd hozzám? – Végül lassan rám sandít, pillái megrebbennek, a kérdése késként vágja a feszültséget a levegőben, azt, amit eddig tudomásul sem vettem.

– Egy vadállat nem győzhet le. – Magabiztos szavaim után egy gyengéd kis csók csattan kreolbőrén, a homlokán, amihez alig van hozzáférésem a belelógó fekete tincseinek hála.

– Rég nem harcoltál állattal. Egy vaddal. Legyőzhet, mert nincsenek szabályai. – Egyik szemöldöke lassan felemelkedik, miközben enyémhez képest apró ujjait kihúzza szorításomból, és hátrál két lépést, mintha csak azt mondaná ezzel, hogy a téma le van zárva.

– A Colosseumban sincsenek szabályok a küzdőtéren akár gladiátor, akár oroszlán küzd. – Amíg én beszélek, az ő szemei a kis helyiséget pásztázzák, mintha meghallani sem akarná a szavakat, amik nagy súlyt raknak mindkettőnk lelkére egyaránt.

Ezután nem szól egy szót sem egy kínzó, nehéz percig, miközben lábai lassan mozdulnak, a keze mégis kapkod. Mintha marasztalni és siettetni akarna egyszerre.

Ujjai egy kis rekeszbe csúsznak a falban, halk motyogás árasztja el a fülledt levegőt, mikor hirtelen ellazul mindene. Testébe nem áll görcs, az arca felderül, majd mikor ujjait kihúzza a kis rejtekhelyről, a tekintete letéved rájuk.

Csak a halvány fényben látom, ahogy valami csillog, szinte megvakít. Ekkor jövök rá, hogy ez csak arany lehet, hiszen semmi más nem villog így egy kis gyertyafénytől.

– Ígérd meg, hogy ezt magadnál tartod. – Mély levegőt véve fordul felém, megteszi azt a pár lépésnyi távolságot, majd a kezem után nyúl. Ujjai eltörpülnek enyéim mellett, az én tenyeremben szinte teljesen eltűnik az a kis aranylánc, amit eddig ő szorongatott.

– Ez mi? – Szemöldökömet felvonva meredek le a hideg tárgyra, amin egy kis medalion függ. Egy megcsonkított csillag jut az eszembe róla, még a gyertyafényben fürdő csillogása is félelmetesen megközelíti mindazt, amit az égen látni, miután a nap alábukik.

– Ez egy csillag, Jihoon. – Mikor kimondja előbbi gondolatomat, a szívem furcsán dobban, de nem igazán foglalkozom vele. Leköti a figyelmemet az, ahogy erre a jelentéktelennek tűnő tárgyra néz. – A remény jelképe, az istenség jelenlétét és a halhatatlanságot fejezi ki. Még anyukámtól kaptam kiskoromban, azt mondta, ha ezt magamnál tartom, nem eshet bajom. – Pár pillanatra súlyos csend nehezedik ránk, nekem mégis jólesik, hisz hagy időt arra, hogy felfogjam a szavait. – Tudom, hogy nem bízol egy olyan erejében, ami nem tud kardot forgatni, de ezt most… Csak hidd el nekem, kérlek.

***

Por száll a tüdőmbe, ahogy az emberek körbe-körbe rohangálnak körülöttem, a fenti hangzavar pedig szinte teljesen elnyomja a lenti izgatottság zörejeit.

Egy helyen állva várom a sorom, hogy mikor hangzik fel az a pár, jól megszokott szó, ami jelzi; kezdődik a játék. A vérontás, a harc, az életért való küzdelem.

Eleinte nem szerettem, viszont mikor megéreztem az ujjongó tömeg eszeveszett üvöltözését, a rajongását, az izgalom iránti vágyát, hamar rákaptam a dologra. Pár alkalom után már megrészegített a szereplés, mint a jó bor, amitől egy éjszakán át édes a szám íze.

Most pedig ismét itt állok, de valami más. A nehéz fegyverem miatt, amit a kezembe nyomtak nem is olyan rég, nehezen megy az egy helyben maradás, szinte már gátol, és ha ez még nem lenne elég, az Ambrosiától kapott kis medált sem tudtam volna biztonságos helyre tenni, így nem hoztam magammal. Nincs nálam, és rosszul érzem magam ettől.

Gondolataimból egy mély morgás szakít ki, tekintetem pedig akaratlanul is a hang irányába téved. Oda, ahol a nagy ketrec most kicsinek tűnik a benne raboskodó vadtól.

Addig meredek rá zavartalanul, mikor végül találkozik a tekintetünk, úgy néz rám vissza sörénye mögül, mintha tudná, ki vagyok. Feláll, megrázza magát, bundájából száll a sűrű porfelhő, a testét néhol kisebb-nagyobb sebek csúfítják. Magamra emlékeztet, egy olyasvalakire, aki bezárva is szabad.

– Tegnap óta nem kapott ételt. Húsra fáj a foga. – Egy férfihoz képest gyenge hang cseng fel közvetlenül mellettem, csak ekkor veszem észre, hogy az emberek lassan elfogynak körülöttem, és egyedül maradok.

– Akkor ez nem az ő napja lesz. – Kijelentésem feszültséget old a levegőben, a mellettem álló, akinek még csak a nevét sem tudom, egy halk nevetéssel reagálja le a szavaimat.

– A magabiztosság jó dolog, de nem szabad túlzásba esni. – Miközben ő beszél mellettem, a szemimet mágnesként vonzó, fenséges állat minden mozdulatát végig kísérem. – Láttam már ezt az állatot küzdeni, mikor a kicsinyeitől megszabadítva hozták ide Afrikából. Két emberünk ott helyben odaveszett. Az állatok királyával szemben könnyű alul maradni. – Felderült hangjából kicseng a csodálat, ahogy az állatról beszél, de én nem tudok osztozni ezen az érzésen. Nekem ez nem jelent többet jutalomnál és szereplésnél. Nem érdekel, kivel harcolok.

A beszélgetésnek vége szakad, ahogy a kezdést jelző hangok eljutnak a fülemig. Egy szó nélkül állok a helyemre, a fa alattam megmozdul, a rozsdás csigákra tekeredő kötél nyikorogtatja a vasat, én pedig lassan emelkedem. Nem kell várnom sokat, a közönség látványa, az izgatott emberi zaj belém ivódik, ahogy felbukkanok a lándzsával és nem éppen kis termetemmel.

A zene felszólal, halk, egyelőre nyugodt dallam, amíg az én lábam elindul, és ráérős léptekkel indulok körbe a hatalmas téren, viszont ennek hamar vége, ahogy a dobok hangja megállásra kényszerít. Megfordulok, egyből meglátom őt; az állatot, amit egészen másképp látok a napfényben, mint pár perce még lent, a feszült homályban.

A király fekete szemei, akár az ég éjszaka; a pupillája teljesen elveszik benne, egyedül az a kis fény csillog tekintetében csillagként, ami szinte megvakít. Semmilyen érzelmet nem tükröz, nem árul el nekem semmit.

Kidolgozott, vastag teste masszív, elszántság sugárzik minden kisebb mozdulatából, már nem találom rajta azokat a sebeket, amiket nem is olyan régen odalent. Innen, ilyen közelről túl szépnek látom ahhoz, hogy igaz legyen. Mintha minden egyes porcikáját mesterember faragta volna ki, egy pillanatra pedig beférkőzik a tilos gondolat fejembe; talán ő jobb nálam.

Hirtelen elindul, én visszaszállok a földre, miközben a lábait figyelem; egymás elé teszi azokat lassan, halkan. Léptei óvatosak, puhatolózva lépked a sötét homokon, amibe már túl sok vért forgattak bele. Világosbarna, megviseltsörényének egy része a pofájába hullik, fogai tőrként bújnak elő, ahogy mennydörgést megszégyenítő üvöltözésbe kezd, ekkor hallok először ilyen kétségbeesett, mégis határozott segélykiáltást. Éhes.

Rikító szemei gyanakvón fürkésznek engem, izmai ugrásra készen feszülnek meg, amint eluralkodik rajta az ösztön. Ölni akar, enni és élni.

Az én mosolyom erre lassan előbukkan, hiszen pontosan ismerem ezt a reakciót, a gyilkos vicsorgást és szikrázó tekintetet. Egy ismeretlen ismerős, gyönyörű, fenséges állat, ami nem több egy királynál. Az istennel szemben semmi esélye nincs, ezt én tisztán tudom.

A három és fél méteres lándzsa a tenyeremet marja, szinte érzem a számban a vas kellemetlen ízét. Még utoljára, a legvégső pillanatokban az elmém visszaugrik, Ambrosia jut az eszembe. Az, hogy nem veszíthetek.

A kezemben az irányítás; hiszem, tudom, hogy én döntöm el, hogyan végződik a mai délután, és én azt akarom, hogy én jöjjek ki nyertesként.

Ideges morgás, gyors mozdulatok térítenek vissza, mikor kiengedett karmok közelítenek az arcom felé, bennem pedig lüktet és vibrál az adrenalin, a hatalmas lándzsával szúrok, ütök a levegőbe, de mintha minden erőlködésem hiábavaló lenne.

A kezem kicsavarodik, ahogy a fa az állat testének ütődik. A torkomból elfojthatatlan hörgés szakad fel, és villámló szemekkel meredek a tőlem egy méterre elterülő oroszlánra. Az emberek üvöltenek, ujjongnak, mintha nem akarnák elhinni, hogy ekkora erő robbant ki a testemből.

A földön fekvő most a préda, amit ő is tud; lassan felkel, megrázza magát, majd olyan dühvel indul meg felém, hogy a lábaim nem elég gyorsak. Nem visznek arrébb, nem mozdulnak.

Hiába emelem fel az egyetlen esélyem, a hatalmas állat a lándzsával együtt taszít a földre, térdeim feladják, a hátam, a fejem a földdel találkozik. A tömeg felhördül, a zene ritmusa már követhetetlen, az én vállamba a fájdalom nyilall, de jelenleg mindez el sem jut a szenvedő agyamig, hiszen tűhegyes, hústépésre teremtett fogak akarnak engem.

Most, életemben először érzem azt, egy pillanatra átfut az agyamon a gondolat, hogy én vagyok az, aki alul marad. Hirtelen nem akarom ezt, ahogy a halál rám vicsorít, hiába lököm le magamról, úgy érzem, akkora súly nehezedik rám, hogy összeroppant, hogy nem élem túl.

Csak azt akarom, hogy minden legyen néma, üres, nem akarok senkit magam körül, magányt szeretnék, aludni, egymagam lenni. Ambrosiát akarom. A karjai közt akarok egyedül lenni.

Attól a súlytól, amitől megszabadultam, az izmaim lüktetnek, jelenpillanatban azt hiszem, minden végtagom leszakad, ahogy lassan, kimért mozdulatokkal állok fel. A szemeim az állatot követik, a levegővételem összhangban van a szél süvítésével, és hallom a fejemben az én éltetőm kétségbeesett, vékony hangját.

Fél másodpercre, csak fél szemmel, de lenézek halott fegyveremre, ami kettétörve hever a földön, viszont még ez is elég, hogy végig zúgjon a testemben a harag. Már csak egy tőr maradt, ami a derekamhoz rögzített tokjában pihen, de mégsem azért nyúlok.

Lehajolok a lándzsámért, erős ujjaim megmarkolják a széthasított fát, egyből megérzem az ujjaimba fúródni az egyik kiálló szálkát.

A király ismét mozdul, egy istent akar legyőzni, egy vérző emberfelettit. Csak akkor veszem észre, hogy a vörös vérem a mellkasomon kibuggyan, mikor talán túl nagy hévvel hátrálok el.

Egy pillanatra minden zaj megszűnik körülöttem, csak a dübörgő vért hallom a füleimben, az ereimben, ahogy az adrenalin, a gyűlölet, a düh süvít bennem. Talán pillanatok, percek, órák telnek el, mikor ismét megérzem; karmok marnak a húsomba, a mellkasomba és fejembe nyilalló fájdalmat érzem csupán, a lelkem zsongását, a hasam görcsölését.

Bármennyire akarok, nem tudok mozdulni, nem megy. Most, ebben a pillanatban annyira könnyűnek érzem magamat, mindenemet, egyedül az elmém, a gondolataim kavalkádja ad némi jelet arról, hogy még itt vagyok. Az nem enged el.

Ahogy a lándzsa reccsenve tör ismét, a szemeim lecsukódnak pár pillanatra, és ekkor meglátom őt. Az óceán viharát a kék szemekben, a fekete hajat, az édes hisztit, amivel mindig megmosolyogtat. Érzem, hogy nem szabad ezt tennem, nem engedhetem el magam. Le kell mennem oda, a kezébe adni a medált, és egy diadalittas mosollyal megmutatni; igazam volt. Egy istent nem lehet legyőzni.

Hátratántorodom, tekintetemmel a dühös állatot figyelem, miközben arra gondolok, hogy soha nem láttam még ennyi gyűlöletet egyetlen egy élőlényben sem. Nem küzdött egyik sem ilyen hévvel; kétségbeesett volt mind, félt és rettegett. Túlélt.

Viszont ő... Ő ölni akar, ráadásul engem.

A gondolat kínoz, és érzem; valami bennem süvít, elszakad, zakatol. A vér az ereimben, az ideg a testemben, a szívem a mellkasomban. Robban és vibrál, már nem kell a szereplés, csak le akarok menni oda, a félhomályba, a poros levegőbe. A szűk, szoros, keskeny folyosókra.

–Gyere... – halkan morgok, csak én hallom csupán, mégis olyan, mintha elérne odáig a hangom, hiszen az a bizonyos villámló tekintet az enyémbe fúródik ismét.

A tőrre téved a kezem, vastag ujjaim a markolatra szorítanak, úgy rántom ki a helyéről a kis fegyvert, miközben magamban mantrázom azt a bizonyos egy szót, ami erőt ad. Ami élteti az istent, engem, a lelkemet.

A felhasadt bőrömbe nyilalló fájdalomról tudomást sem veszek, csak halkan, minden hangomat elfojtva tűröm, ahogy ismét a földre kerülök. A nagy állat felettem viszont megfeszül, ordít, morog, és szenvedő hangon rogyna rám, ha hagynám. Még, mielőtt a teste az enyémre nehezedne a maradék levegőmet is kiszorítva most szűknek tűnő tüdőmből, egy hangos nyögéssel lököm le magamról.

A vad elterül, a sörénye alól néz rám, de már nem áll fel. Én pedig nagyot nyelek, ahogy felszenvedem meggyötört testemet, a zsongó fejemben rendet téve hátrálok, miközben a tőr nyelét bámulom, aminek a hegye a barna bundába mélyed.

A király nem halott, csak gyenge, és nem küzd tovább. Nem értem én sem, ahogy az emberek sem körülöttem. Hangos, hitetlen szavakkal ösztönzik a vadállatot a küzdelemre, de ő csak fekszik, szusszan, és nem mozdul, mintha feladta volna. Fáradtnak látom és reményt vesztettnek.

Sok minden végig süvít a fejemben, a gondolataim váltják egymást, miközben a sebeimet csípi a homok, a torkom elszorul, mégis egy halvány mosoly terül szét az arcomon, ahogy tudatosul bennem; én nyertem.

***

A lánc az ujjaim közt felmelegszik, már egyáltalán nem érzem olyan hűvösnek, mint mikor magamhoz vettem ismét. A medál csúcsai szúrják a bőröm, mégsem érzem ezt olyan kínzónak a mellkasomon éktelenkedő sebek mellett.

A levegőt nehezen veszem, és a por kaparja a torkom, de most, életemben először nyugodtnak érzem magam itt lent. Boldoggá tesz, felszabadít a tudat, hogy ismét ezt a folyosót taposhatom, a falakat karcolhatom a vállaimmal.

Nem telik bele sok erőmbe eljutni addig a bizonyos gyertyafényben fürdő szobáig, ahol a légkör feszült és szinte fojtogató. Az az ismerős, vékony alak pedig ül és az arcát takargatva mormog halkan, mintha sírás kerülgetné.

– Így kell viselkednie egy olyannak, aki állítólag hisz? – A falnak dőlve állok, hagyom, hogy a hangom végig szántsa a levegőt, és robbanjon a szoba túlsó felében. Ennyi épp elég, hogy kivörösödött, mégis tengerkék szemek ragyogjanak fel, egy kreolbőrű angyal elfehéredjen, a fekete a levegőben szálljon, ahogy hitetlenül felpattan mindezek édes tulajdonosa.

– Jihoon! – Próbál, de nem tud többet mondani, csak apró lábaival elém siet, a rövid karjaival pedig a nyakamat öleli át, mintha mit sem számítana az, hogy másfél fejjel magasabb vagyok.

Az aranylánc az ujjaim közt függ, miközben érdes tenyerem a finom bőrét karcolja, de ő meg sem rezzen, csak szorít, és nem enged el.

– Ne sírj. – Halkan beszéltem, nem terveztem ennél hangosabb lenni. Nem akartam, hogy a hangom mérgezze a meghitt csöndet.

– Azt hittem, nem segítettem neked, és nem jössz vissza. – Nyűgös hangja a fülemet kényezteti, talán ez a legszebb hang, amit ember hallhat.

– Én megígértem, és most itt vagyok – suttogom a fülébe egy visszafojtott mosollyal küzdve, miközben a csaknem reszkető testét tartom. – Te pedig hű maradtál a nevedhez, Ambrosia.

Kritika 

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Helyesírás és formázás:

A bekezdések ott vannak, ahol kell lenniük, helyesen írtad a párbeszédeket is, bár néhol kimaradt egy-egy szóköz és a történetbe két elírás is becsúszott, és megesett, hogy egybeírandó szavakat külön írtál. Mindezek ellenére gratulálni tudunk az átlátható szép formázásért, csakúgy, mint a helyesírásodhoz is. 

Stílus:

Mondhatjuk azt, hogy már megtaláltad a saját stílusodat, amiben úgy látjuk, hogy nagyon szeretsz és élvezel alkotni (az előző fordulóból is ítélve). Egy kezdő írónak nehéz eleinte ráérezni a Stílusra, mindig próbálgatja magát, csapkod a szárnyaival, míg végül sikerül az egyik ágról a másikra átrepülnie. Te már jó pár ágra repültél és egyre tapasztaltabb író válik belőled, de persze újabb ágak jönnek, és mi nagy erőkkel bátorítunk, hogy azokra is repülj át.

Van érzéked az íráshoz, egyedien adod át az érzelmeket és szépen, gazdagon fejezed ki magad.

Feladatmegoldás:

A feladatmegoldásoddal gondok voltak. Ókori Rómában játszódott, kaland volt, amit jól átadtál, de mindezek ellenére nem volt vígjáték, még csak olyanra utaló elemek sem bukkantak fel benne. Azt éreztük az olvasása közben, hogy mintha nem is törekedtél volna ennek a szempontnak a teljesítésére. Sőt a történetedben hiába szerepeltek olyan pozitív szavak, mint boldogság és öröm, rendkívül komor volt. Az erős negatívnak ható érzelmek, mint a féltékenység, a hiány fájdalma egészen rányomta a bélyegét a történetre, melyektől angst hatású lett, ami ugye a kikötésben szintén tiltva volt.

Sajnos erre a részre kevés pontot kaptál a felsorolt hibák miatt.

Karakterformálás:

A karaktereidnek megvolt a jelleme, bár erre a részre több hangsúlyt is fektethettél volna. Jól ábrázoltad az érzelmeiket és többnyire a külsőjük leírása sem maradt el. Szép, kifejező szavakat használtál, részletesen meséltél róluk, mint ahogy a helyszínleírásoknál is.

Történetvezetés:

A történeted érthető és összeszedett volt. A bonyodalmat nyugodtan kijelenthetjük izgalmasnak, a fogalmazásmódoddal megteremtetted hozzá a hangulatot. A tetőpont, mikor nem tudjuk, hogy pontosan kinek is esett baja, szintúgy hangulatosan van érzékeltetve, és a megoldás is szép volt.

Azonban lenne egy észrevételünk az egyik kijelentésnél.

„… az Ambrosiától kapott kis medált sem tudtam volna biztonságos helyre tenni, így nem hoztam magammal. Nincs nálam, és rosszul érzem magam ettől.” … „Le kell mennem oda, a kezébe adni a medált, és egy diadalittas mosollyal megmutatni; igazam volt.”

A szövegkörnyezetből úgy jön le, mintha a medál mindvégig nála lett volna (holott amúgy nincs), így azt hiheti az olvasó, hogy logikai buktatót vétettél. Az ilyenekre oda kell figyelni, s rendesen megmagyarázni, nehogy félreérthető legyen a történet szempontjából.

Összességében egy izgalmas és kalandos, azonban vígjátéknak semmiféleképpen nem nevezhető történetet hoztál nekünk, ami enyhe angstes hatást keltett. Az írásmódodat dicsérni tudjuk, de a feladatot sajnos nem teljesítetted rendesen, amit sajnálunk.

A zsűri