2/ 45.

„C” feladat

Jupiter álma

A jelen a múlt, de a múlt a jelen. Ne feledd, ember…

Íme, isten születik, aki rájön a Titokra.

Valami csiklandozza a nyakam, és nem tudom eldönteni, hogy azért nem nyitom ki a szemem, mert annyira jó érzés, vagy azért, mert még félálomban vagyok. A  kezem önkéntelenül is a levegőbe emelkedik, mintha el akarnék kapni valamit. Hirtelen az ujjaim köré fonódik egy kéz, mire annyira megrettenek, hogy a szemem automatikusan felpattan, így amikor megpillantom a fölém emelkedő nőt, a mellkasomban reked a levegő.

- Végre felébredtél – mondja – Egy alvó férfival nem tudok mit kezdeni.

Olyan íze van a csókjának, mintha egy édes bort innék. Hagyom, hogy teljes extázisba kerüljek, ajkai gyengéden simulnak az enyémre, szinte elvesztem az eszem, amikor a nyelvünk találkozik. A haja csiklandozza a mellkasom, amin Ő lassan elkezdi kigombolni az ingem. Kéjesen sóhajt a fülembe, ahogy megcsókolom a nyakát.

- Annyira szeretlek! – kuncog, ragyogó szemekkel nézve rám, de ekkor visszazuhanok a rózsaszín felhők közül a földre.

Látom az arcán, mennyire meglepődik, amikor kissé erőszakosan, de eltolom magamtól, és az ágy támlájához húzódom. Ugyanakkor nehéz távol tartanom, kényszerítenem kell magam, hogy ne húzzam vissza és ne csókoljam úgy, mintha az életem múlna rajta. Nem tudom, mi ez az ismeretlen vágy, ahogy azt sem tudom, mi ez a hely. Mintha egy antik hotel legkisebb szobájában lennék. Aranyszínű falak, mozaiklapokból kirakott padló, de ami a legfurcsább, az ágyon kívül csak pár darab vörös bársony zsámoly áll magányosan a fal mellett.

 A tegnapi bulin annyira berúgtam volna, hogy minden kiesett? Fogalmam sincs, hogy kerültem ide…

- Szerelmem! – a nő kezével állam alá nyúl, így akaratlanul is rajta állapodik meg a tekintetem.

A tény, hogy nem koreaiul beszél hozzám, hanem valami hihetetlenül furcsa, és számomra idegen nyelven, már eleve sokkoló. Viszont az, hogy ennek ellenére értem a kiejtett szavakat, még inkább ledöbbent, és ha állnék, biztosan a földbe gyökerezne a lábam. Így viszont arcomat látva csak azt hiszi, szépsége miatt bámulok rá úgy, mintha nem láttam volna még élő embert.

És valóban. Éjfekete hajtincsei meztelen vállára omlanak, zölden csillogó szemeivel már le is vetkőztetett, bársonyos bőrén egyetlen hiba sincs. A fehér, vékony lepel, ami kígyóként fonja körbe apró, kecses testét, alig takar valamit. Mintha nem is ember lenne, hanem egy angyal, aki mellett én halandó féregnek számítok.

Akárha gondolataimban olvasna, úgy simít végig arcomon, és vörös színű hajamba túr, hogy megnyugtasson.

- Ki vagy te? – ahogy ezt a mondatot kiejtem, még furcsább érzés tör rám, mint egész eddigi életemben valaha, de kell két másodperc, hogy rájöjjek, miért – Milyen nyelven beszélek? – hangosan is kimondom a nyomasztó kérdést, amit inkább magamnak szánok – Szent szar! – kiugrok mellőle – Milyen drogot tettél az italomba tegnap? Emlékezetkiesésem van?  Mi a szar? Milyen perverz nőszemély vagy te? – teljesen letaglózódik szavaimon, megbántottnak tűnik, de nem igazán foglalkozom vele. Benyúlok a zsebembe, a mobilom után kutatva, de persze, hogy nincs nálam!

- Elvetted a telefonom? Nem csak az ügynökségem fog a nyakadba szállni, de az első utam a rendőrséghez vezet majd! Emberrablási kísérlet, telefonlopás, és valami szar drog, amitől elment az eszem! Tudod, egyáltalán ki vagyok?! Hát persze, hogy tudod!

- Draco, mi lelte lelked? – úgy néz rám, mintha valóban elmebajos lennék, és ez csak még inkább tetőzi a pánikot, ami fénysebességgel uralkodik el rajtam.

- Draco? Nem, édes, az én nevem G-Draco! – akarnám mondani, hogy „G-Dragon”, de hiába, így megpróbálkoznék a JiYong névvel, de amikor kinyitom a számat, nevetni kezd.

- Mi ez a színjáték? Tán elméd sötétté lett szájam édes ízétől?

- Azt akartam mondani, hogy a nevem G. D. R. A. C. O, az isten szerelmére! – mérgesen felfújom az arcom, mint egy kisgyerek, és a padlóra vetem magam. Mi a fene ez a játék? Álmodom? Miért nem tudom kimondani?! Mint egy őrült, úgy fogom két tenyerembe arcom, és győzködöm magam, hogy ez biztos nem a valóság, miközben lüktet a vér az ereimben. Egyszerűen ez… egy vicc. Igen, egy vicc!

- Milyen viselkedés ez velem szemben? Ne dühíts fel! – zöld szemei kicsit vörösen izzanak, ami szintén bizarr számomra.

Hogy mi? Még ő lesz dühös?! Mit képzel a kis szuka?! Öklömmel a padlóra csapok, de megszólalni mégsem merek. Attól félek, a végén még megtámad.

- Oly szavakat használsz, ami számomra ismeretlen! Mégis hogyan? Miért szerettem bele én, a csodás Aurora egy olyan halandóba, mint te? Te mocskos patkány! Te hitvány kutya! Boszorkány! Keresztény vagy, és mégis boszorkány?! Kereszt volt a nyakadban, de eltettem, megőrzöm neked! Megvédhetnélek az üldözéstől, de eltaszítasz magadtól? Szégyen, gyalázat! Oh, átkozott Aphrodité, milyen gúnyt űz belőlem! Azt a görög mindenségit! Persze az én hibám, hiszen kevertem e szent római vért a göröggel. De tehetek-e róla? Mondd, tehetek róla? Egy kicsit talán túlbuzgó vagyok a férfiakat illetően, igen, bevallom! De ha nem lenne Aphrodité, most nem kellene szívemmel bajlódnom, hogy pont beléd szerettem!

A fejem kavarog, zúg, és benn, az agyamban mintha dobolna valami. Én ezt nem vagyok képes felfogni. Összeszorított állkapoccsal ülök a padlón, és igyekszem elfojtani a feltörő sírást, miközben ő csak mondja és mondja. Én, Kwon JiYong egy értelmes, felnőtt férfi vagyok. Nyugalom. Ez csak valami vicc. Mindjárt bejön valaki az ajtón. Legalább is Taeyang, hiszen tegnap vele voltam a buliban. Itt kell lennie valahol, tisztán emlékszem, hogy együtt mentünk be, és együtt jöttünk ki.

- Oké, figyelj, édes – nyelek egy nagyot, és előveszem a színészi tehetségem – Tudod, hogy ebben vagyok a legjobb! – csibészesen vigyorgok, majd előre hajolva csókolom meg – Tudod, hogy szeretek játszani.

- Ne tedd ezt velem, hisz láttad! Elöntött a forróság! Azt hittem, agyadat felfalta valami!

Istenem… Hányingerem van. Ez a nő egész biztosan őrült. Ki kell jutnom innen.

- Nem, dehogy! – legyintek – De sürgősen tudnom kell, hogy hol van Sol.

Sol? Miért Solt mondok a Taeyang név helyett? Miért kerekedik felül rajtam az agyam? Baromi idegesítő, szinte érzem, hogy füstöl a fejem…

- Ismered Solt? – hökken meg ő, mintha nem lenne természetes, hogy mi vagyunk Dél-Korea egyik leghíresebb bandájának tagjai.

- Ezek szerint te is ismered, szuper! – emelem fel kezem és pacsizok le vele, mire bután bámul a tenyerére - Találkoztál vele tegnap este? – kérdezem, de le van foglalva a tenyerével, amibe belecsaptam – Aurora, találkoztál tegnap este Sollal? – megismétlem a kérdést, de csak bambán vigyorog a kezére.

- Nem, hiszen tudod, hogy csak reggelente találkozom vele, mikor visszaviszem neki a kocsiját – úgy mondja, mintha ez teljesen természetes lenne, és én lennék a hülye.

- Aha, szóval kölcsön szokta adni a kocsiját? – húzom fel a szemöldököm, de igyekszem nem túl gúnyos hanglejtéssel beszélni.

            - Holnap reggel elvihetlek hozzá!

            - Holnap? Ne haragudj, de nekem most kell találkoznom vele!

            - Az nem lehet! - szögezi le.

            - Bolond nőszemély! - motyogom az idegösszeroppanás szélén, összeszorított fogakkal.

            Kifúj, beszív, nyugi, kifúj, beszív. Oké... De hiába beszélek magamnak, nem bírok megnyugodni. Miért pont én? Miért kellett beleakadnom egy ilyen őrült nőbe? Ki tudja, mire képes...

Óvatosan felállok, és az ajtó felé indulok, egy pillanatig azt hiszem, utánam jön, de nem. Hagyja, hogy kinyissam az ajtót.

Talán nem kellett volna...

Az erkélyre sétálva lenézek a térre, és ha nem lenne a korlát, egész biztosan kiesnék. Nem elég, hogy az egyik ember épp egy tyúkot üldöz, a másik meg valami beszédet tart, és ott van az a furcsa katona azzal a lándzsával azelőtt a hihetetlenül díszes, oszlopos épület előtt, de a legmeghökkentőbb, hogy az egyik szoknyás férfi még integet is nekem. Vagyis... inkább mutogat rám, miközben a katonának beszél. Miért néz ki mindenki úgy, mintha egy maskarás bálban lennének? Egyáltalán miért néz ki minden úgy, mintha egy ókorban forgatott filmbe csöppentem volna?

- Aurora játszik veled! Ne engedj neki, ez csak az ő játéka - egy ismerős hang szólal meg, egy pillanatig azt hiszem, Seungri az, de amikor körbefordulok senkit nem látok a közelben. Bárcsak itt lenne! Bárcsak itt lenne valaki a bandából! Valaki! Nem akarok itt lenni! A fenébe is!

- Nézzétek a mellkasát! Ez boszorkányság! - üvölti az előbbi szoknyás férfi, mire lenézek magamra és a tetoválásomon időzik a szemem. Mi a bajuk? Nem láttak még ilyet?

Egy pillanatig győzködöm magam, hogy ez nem a valóság, egészen addig a pillanatig, amíg a katona kellő távolságba nem kerül velem. Felemeli a lándzsáját, az alacsonyan fekvő lakás miatt nem nehéz az első szintig -vagyis ahol ÉN (!!!) állok- felemelnie. Behúzom a lábam, mert félek, megszúrja a talpam, de aztán mégsem ér el. Lábujjhegyre áll, látom, hogy nyújtózkodva erőlködik, szinte kinn van a nyelve hegye, így egy kicsit sem tudom komolyan venni.

 Nem tudom, ki rendezte meg ezt így, ennyire pontosan, hiszen minden ugyanúgy néz ki, mint az ókori Rómában, de ez itt valójában nem az ókori Róma, ez egy kabaré. Mégis úgy érzem, belefájdul a fejem abba, hogy az agyamban két erő vív harcot egymással: valóság , vagyis Ókori Róma vs. én, aki abba kapaszkodom, hogy ez csak álom, vagy egy kandi kamerás műsor.

- Te, ott! - kiált fel a katona, kérdőn magamra mutatok, mire határozottan bólint, a lándzsával felém bökve - Igen, te! Mássz le onnan, Cézár nevében mondom, mássz le, különben...

- Különben? - kérdezem arrogánsan, és miközben a katona egyre mérgesebbé válik,  nekem nevethetnékem támad.

- Az istenekre esküszöm, hogy megbánod, ha nem jössz le! - újra felém bök a lándzsával, és most már tényleg nevetek, bár inkább kínomban, mint jókedvemben.

Nem mondom, hogy nem vagyok fantáziadús aggyal rendelkező ember, de ez még az én határaimat is meghaladja.

Ellépek a korláttól, hogy visszamenjek a szobába, és kérdőre vonjam Aurorát, amikor egy tőr landol az ajtófélfában, pár centire a fejemtől, de Aurora csak a körmeit nézegeti, magasról tesz arra, mi zajlik körülötte.

- Aurora! - habár keményen akarok rászólni, hogy figyeljen már rám, és magyarázzon meg végre mindent, de hangom erőtlen.

Nem számítok rá, hogy ez még közel sincs ahhoz a tébolyhoz, ami azután következik, hogy egy nyílvessző fúródik a lakozott padlóba, a lábam közé.

- Hát... - nyögve nyelek - jó... - mondom ki nehezen, amikor szemeim előtt fekete pontok jelennek meg, majd elszorul a torkom és érzem, hogy hátra fogok esni. Megtörténik.

* * *

            Amikor az ember áll a nagy fehérség, vagyis konkrétan a nagy semmi közepén, elgondolkodik rajta, hogy meghalt-e. Persze, ahogy Aurora hátulról átölel, akkor rá kell jönnöm, hogy még javában élek, és működik a férfiasságom is.

- Íme, ajánlatot teszek neked. Elfogadod szerelmem, és ezzel együtt sorsod, az csak rajtad áll. Tudnod kell, hogy szerető istennő vagyok, aki felajánlja szívét, cserébe a te szívedért. Azonban, ha elutasítasz, haragom utolér. Nem tűröm, ha még egyszer bolondnak nevezel.

A szavakat lágyan suttogja fülembe, de nem tudok mit kezdeni velük. Szórakozik itt, az idegeimen táncol, és én hagyom? Komolyan ilyen nyápic lennék? A jó fenéket, nem vagyok nyápic!

- Hol vagyunk? - ellököm magamtól, faarccal bámul vissza rám - Nem vagyok ijedős kisfiú! - összeráncolt homlokkal nézek rá - Magyarázd el ki vagy, és mi ez az egész! Rémálom?

Hirtelen sötét lesz, mintha lekapcsolták volna a villanyt. Nem tudok mozdulni. Érzem, hogy a lábaim és a kezeim is össze vannak kötözve, mire csak fújtatok egyet.

- Jó, rendben, eléggé ijedős vagyok, oké? Elengednél? Kérlek, Aurora! Kérlek, engedj el! - sírásba fullad a könyörgésem, érzem a helyzet súlyosságát, de továbbra is reménykedem, hogy álmodom - Én csak azt szerettem volna tudni, hogy... hogy milyen nyelven beszélek. Persze, közben rájöttem, hogy latin. Ez az anyanyelved? Szép. És ki vagy? Úgy értem, lehet, hogy tényleg párkapcsolatban éltünk, de elvesztettem az emlékezetem. Lehet, hogy nem is bulizni voltam tegnap. Nem kell kiszúrnod velem, és ilyen játékot űzni. Én... én csak... nem értem. Nem vagyok érzéketlen fatuskó, csak megijedtem, ennyi az egész.

- Nem tudom, miről beszélsz, de mivel érdekes egyednek bizonyulsz, a helytartó beleegyezett, hogy választási lehetőség elé állítsalak.

Nem tetszik a férfi hangja, túl mély, a hanglejtése pedig durva. Emberrablásról van szó, ez már világos. Amnéziám van, ez is biztos.

- Nem tudjuk, miféle pokolfajzat vagy, s honnan jöttél e földre, de a madárjós azt mondta, nem vagy boszorkány. Hiszen ha az lennél, a Sátán gyermekének vallanád magad, azonban a kereszt, amit nyakadban hordozol, keresztény hitedről ad tanúbizonyságot.

Nem tudom, örüljek-e, hogy Aurora visszaadta a keresztemet, mivel továbbra sem értem, miért lennék pokolfajzat. Más nép, más kultúra, de 2016-ban vagyunk, miért kellene gondot okoznia néhány tetoválásnak és a vörösre festett hajamnak?

- Tehát a két lehetőség, ami közül választhatsz - folytatja hangosabban - Megjárod saját keresztutad, és kiválasztod a helyet, ahová szeretnéd, hogy feszítsenek, vagy Dimacherusként kiállsz egy Retiarius ellen? - kérdezi, és egyre jobban idegesítenek az ismeretlen szavak, a fejemre húzott zsák és az, hogy keresztre feszítésről beszélnek.
            - Kérlek, fogadd el a kihívást. Bízz bennem! Addig húzd az időt, amíg lehet, és segítek. Nem hagylak cserben! - újra a Seungriéra emlékeztető hang szólal meg, ami -most már biztos vagyok benne-, csak a fejemben létezik, de mégis megnyugszom tőle.

- A kihívást választod? - amikor megkérdezi, hevesen bólogatok.

Lassan veszek egy mély levegőt, miközben valaki elkezdi eloldani a zsák száját.

Jól van. Ez csak egy álom. Ha nem álom lenne, akkor ez nem lenne az Ókori Róma, nem latinul beszélnék és gondolkodnék, ahogy Aurora sem létezne, és látomásaim sem lennének a bazi nagy fehérségről...

Még egy mély levegő. Mielőtt kibomlik a zsák, eldöntöm, hogy ha álom is, csak túl kell lennem rajta. Az álmaimat is képes vagyok irányítani.

* * *

Miközben felszerelik rám a lábvédőt, felrakják a fejemre a sisakot és a kezembe adják a kardot, üres tekintettel bámulom a rácsos ajtót, és hallgatom a nép moraját, ami a csatatérről jön.

Legalább elmondhatom, hogy álmomban gladiátor voltam...

Sovány vigasz, ha az ember álmában sem akar Dimacherus lenni, akit minden bizonnyal simán legyőz majd a Retiarius, a háromágú szigonyával...

 Sajnos Seungri hangja nem tért vissza, hogy bíztasson.

Őszintén szólva... nem tudnám szavakkal kifejezni, mennyire pánikolok. Itt állok felfegyverkezve, miközben tógás emberek rohangálnak körülöttem, nemsokára élet-halál harcot kell vívnom egy másik gladiátorral, szóval, ha eddig nem kaptam szívinfarktust... majd nemsokára.

- Hogy érzed magad? - egy lány áll meg előttem, vajszínű tunikában, mezítláb. Egy kecses mozdulattal hátra dobja hullámos, gesztenyebarna haját a válla fölött, olyan mintha flörtölni próbálna velem, amitől kicsit kellemetlenül érzem magam ilyen körülmények között. Rám kacsint, de arca nem változik, rezzenéstelen marad, semmi mosoly.

- Nem tudom - vallom be, mire gondolom gyengéden meg akarja paskolni a vállam, de eléggé erőteljesre sikerül a mozdulat, ami nem nekem fáj, hanem neki, mivel a páncél felfogja az ütést.

- PWAAA!!! - ugrik hirtelen elő egy fiú, aki borzos hajával kicsit flúgosnak tűnik. A tógája fekete, és ronda arany meg vörös színű virágok vannak rajta.

- Ne aggódj, nincs semmi baja a kezemnek! - nyugtatja a lány, arca rögtön megváltozik, ahogy a fiú a kezéhez ér. Tekintete ellágyul, szája szélén apró mosoly jelenik meg, miközben végig simít a fiú arcán, és akkor észreveszem, hogy ő is húzott szemű.

- Pwa... - sóhajt a fiú.

- Ő ki? - méregetem értetlenül.

- A neve Yonghwa, ázsiai népcsoporttól szakadt le, és sajnos szemtanúja voltam, mikor Aurora megátkozta.

- Aurora? Ti ismeritek őt? - hirtelen reménysugár jelenik meg lelki szemeim előtt.

- Igen, miatta vagyunk itt. Vagyis miattad. Üdvözlet, Victoria vagyok. Mivel mindjárt te következel, nincs időnk, de később mindent elmondok.

- Nem tűntök el? - kétségbeesetten lépek egyet feléjük, mire Yonghwa, -aki kísértetiesen hasonlít egy másik koreai banda énekesére- hirtelen a lány elé áll.

- Pwapwapwa!!! - üvölti a képembe.

- Mindig így beszél? - rökönyödöm meg - Beszédhibás?

- Nem, csupán mikor népével vándorolt, túl sok vizet ivott. Egy határkő mellett végezte dolgát, ám figyelmetlen volt, és nedvéből pár csepp a kőre került. Emiatt Aurora ily átkot szórt rá. Terminus határkőinek megbecstelenítése súlyos büntetéssel jár.

Az, hogy emiatt Aurora elvette a beszédképességét ennek a szerencsétlennek, még inkább megrettent.

- Csak mert lepisilte?! - háborodok fel, de úgy tűnik, nem ismerik ezt a szót - Mindegy, még egy gyors kérdés. Ismeritek az ellenfelem?

- Igen, nagyon jól képzett gladiátor, valószínűleg le fog győzni. Téged azért nem vetettek alá a kiképzésnek, mert azt mondták, erősnek tűnsz.

- Ezt bóknak veszem - vigyorgok, aztán persze rájövök, hogy ezt a bókot zsebre is tehetem...

- Itt az idő! - szól nekem az öltöztető férfi, mire vicc nélkül, kis híján összepisilem magam a félelemtől.

Apró léptekkel indulok el a kapu felé, a nép valamit skandál, a kezemet lehúzza a kard súlya. Nagyszerű. Igazából látni sem látok semmit... A sisak túl nagy a fejemre és állandóan lecsúszik.

- Draco! - kiált utánam Victoria - Ne aggódj!

- Kösziii! - igen, három i betűvel, és baromi ironikusan.

- Csak azért, mert a hasadat nem kell féltened! Oda nem fog szúrni!

- Ez tényleg megnyugtató... - motyogok - Hogyhogy oda nem? - kérdezem hangosabban.

- Mert a belső szerveket nem tudják gyógyítani, ha esetleg túléled.

Akkorát dobban a szívem, hogy azt hiszem, szétszakad a mellkasom. Mély levegő. Mély levegő.... Kifúj.

Ez akkor már nem hat, ahogy ott állok a Kolosszeum első szintjén, és több ezer ember méreget, akik azért gyűltek ide, hogy jót szórakozzanak ezen a brutális játékon. Még gyönyörködni sem tudok az emberi ésszel fel nem fogható csodálatos építményben, hiszen nem ad megnyugvást, hogy a szebbnél szebb oszlopokat, szobrokat és pilléreket bámulom. Sokkal szebb, mint a filmekben, talán emiatt is válok még idegesebbé. Vagy inkább azért, mert megszólal a dob és a kürt, és az ellenfelem belép a színtérre.

Kb. fél méterrel magasabb nálam. Ez a kisebb gond. Vállán háló, kezében a híres háromágú szigony és a tőr. Remek leírás lenne egy film forgatókönyvéhez.

- Hé... - szólalok meg, vagyis inkább sutyorgásnak nevezném.

- Üdvözlégy Cézár, a halálba indulók köszöntenek! - mondja fennhangon, feltartva jobbját. Nem hat meg, mert épp azzal vagyok elfoglalva, hogy ne hulljak darabjaimra még a harc kezdete előtt, és a sisakomat is folyton igazgatom kell.

Ahogy remegésemet próbálom elrejteni, ami elég nehéz, főleg, hogy így a páncél is rezeg a térdemen, azt veszem észre, hogy a gladiátor tekintete megállapodik rajtam. Majd elindul felém, és hogy még horrorosabb feelingje legyen, a szigonyt a porban húzza...

- Üdv! - emelem fel köszönésképp kezem, de nem viszonozza. Egyre közelebb ér, és én nem kapok már levegőt sem. - Én igazából nem akarok küzdeni veled - szavaim nem állítják meg, azonban én szép lassan kezdek hátrálni, miközben érzem, hogy az izzadságcseppek lefolynak az arcomon.

Most mit csináljak?! Kétségbeesetten forgatom a fejem, ami hiba, mivel nem figyelek az ellenfelemre, aki felemeli a szigonyt, és futva felém indul. Már csak azt veszem észre, hogy ugrik, mint egy vadállat, és a szúróeszköz és köztem vészesen csökken a távolság.

A legtöbb ember ilyen esetben lesokkoltan áll, bennem szerencsére akad még annyi életerő, hogy kapcsoljon az agyam. Így futni kezdek.

Úgy futok, mint még soha, és nem csak képletesen "mintha" az élemért futnék, hanem a szó szoros értelmében. A gladiátor a másodperc töredéke alatt feláll, és bambán bámul rám, a néppel együtt, hogy miért szaladgálok körbe-körbe, mint egy mérgezett egér.

- Üdv, Cézár! - kiáltom. - Üdv, Róma! - a kardomat a magasba emelem, de a karom rögtön le is lankad a súlya miatt. - Üdv, emberek! - integetek inkább, viszont a kardom így is nehéz. – Üdv, Cézár! Üdv, Cézár! Üdv! Szervusz! - könnyedén futok. A kezeim könnyűvé válnak, újra felemelném a kardom, de már csak a markolata van meg. Hogy hagyhattam el?! Hogy a jó égbe esett le?!

- Aurora segít neked, hogy megkeresd Solt! - Seungri hangja újra a fülemben csilingel, mire megbotlok, és a földre esek.

Mielőtt megkönnyebbülhetnék szavait hallva, a gladiátor már előttem van.

- Én békeszerető vagyok! - mondom neki remegő hangon, miközben az adrenalin szintem az egekbe szökik - Nem tudok harcolni! Nem akarlak bántani! - de mondhatok bármit, nem segít.

Hol van már Aurora? Miért nem segít? Auroraaaaa!!! A lelkem üvölt, összeszorítom a szemem, még mindig abba az egy cérnaszálba kapaszkodva, hogy ez úgyis csak egy álom. De ez már nem nyugtat meg. Nem tudom, miért én és hogyan, az is lehet, hogy időutazás az egész, de ez nem old meg semmit.

- Oh, Arurora, csókodra szomjazom! Hogy lehettem bolond, és miért engedtem, hogy elmenj? Már most hiányzol! - próbálok hihetőnek hangozni, ami nem túl nehéz ebben a stresszhelyzetben - Aurora, csak téged akarlak! - nem tudom már, mit mondhatnék, hogy előkerüljön és segítsen végre. Biztosan figyel.

Egy galamb száll a földre, a gladiátor lába elé, mire a férfi értetlenül néz a madárra. A galamb úgy méregeti őt, mint az útra dobott kenyeret, majd rárepül a lábfejére. Persze a férfi egy rúgással megszabadul tőle, és felemeli a szigonyt, hogy lecsapjon vele, rám.

Ekkor elkezd elsötétülni az ég, de egyikőnk sem foglalkozik vele, egészen addig, amíg egy tollpihe a gladiátor vállára nem száll. Több ezer galamb repül az égen, és egy tölcsért formázva repdesnek a gladiátor feje fölött. Esküszöm, az ember soha, de soha nem lát ilyet. Olyan az egész jelenet, mint egy monumentális freskó 4D-ben. Fehér cseppek kezdenek a gladiátorra hullani, először ő sem érti, aztán, mikor felemeli a kezét, hogy megszagolja, rájön, hogy galamb ürülék.

A galambok egyszerre kezdik bombázni, habár ő próbál elfutni, de azok úgy mozognak vele együtt. A nép szakad a nevetéstől, Cézár is, ellentétben velem, aki csak fáradtan ül a földön, és próbálja feldolgozni a történteket. Nem sikerül.

Én most tényleg egy ókori római istentől függök. Teljes mértékben.

Leveszem a sisakom, mérgesen eldobom, és végre észreveszem, hogy Victoria és Yonghwa a kapuból integetnek nekem, hogy siettessenek.

- Üdv Cézár! Üdv Cézár! - indiánszökdelléssel indulok a kijárat felé, miközben a galambok továbbra is vadan támadják ürülékükkel a másik gladiátort – Viszlát, Cézár! Viszlát! - és befutok.

Lihegve borulok Victoria és Yonghwa karjaiba, akik annyira nem örülnek nekem, mint én nekik. Legalább is az arcukról nem olvasok le semmit, mégis Victoria egy kulacsban friss vizet nyújt felém s egy nedves rongyot, amivel Yonghwa, homlokomat törli.

            - Itt vagyok! Élek! – vigyorgok rájuk.

            - Igen, mert megmentettelek – közli Victoria.

            - Tehát nem Aurora volt? – értetlenkedem.

            - Én csak azt üzentem, hogy segítek neked abban, hogy eljuss Solhoz – szólal meg a nő a hátam mögött, mire ijedten összerezzenek – Persze ez feltételhez kötött – ravaszság csillan meg szemeiben, ahogy rám néz és végig simít izzadt arcomon.

            Mi jöhet még... ?

* * *

            Az esti égboltot szemlélve rám tör a szabadságérzés, aztán ahogy végig gondolom, mi történt az elmúlt pár órában, félelem fog el. Szörnyű érzés, mikor képtelen vagy eldönteni álmodsz-e, vagy megőrültél, mert lehetetlen, hogy ez legyen a valóság. Pedig ez nem képzelet. Ha hülyegyerek voltam előző életemben, és az a büntetésem, hogy az eddig nehezen felépített életem hirtelen elveszítem, inkább szeretnék kapni egy adag morfiumot...

            Mert valójában nem az a legrosszabb, hogy nincs többé az, aki voltam. Hiszen, ha kicsit is belegondolsz, és vannak emberek, akiket jobban szeretsz önmagadnál, akkor rá kell jönnöd valamire.

            - Pwapwa – lép mellém Yonghwa, kedvesen megveregetve vállam.

            Például arra, hogy vannak barátaid és bandatársaid, akikkel éveket lehúztál, és többet mondanak a „pwa” szócskánál...

            - Ja, szép az ég – bólintok rá, mintha értettem volna, miről hadovál.

            - Pwapwa. PWA! Pwapwapwa! Pwapwa? – tárja szét kezeit értetlenkedve, mire csak sóhajtva a korlátra hajtom a fejem.

            - Aurora idehozott minket, a várostól távol eső kis palotaszerűségbe. Mintha ez lenne a kis rejtekhelye, ahova néha kiruccanni vágyik, ha elege lesz a többi istenből – felnevetek – Most már úgy beszélek, mintha természetes lenne, hogy egy római istennő akar a szeretőm lenni.

            Victoria elmondása alapján a hang a fejemben a segítőm, ő kérte meg az első útjába eső embert, vagyis Victoriát, hogy vigyázzon rám. Habár az a sejtésem, hogy a lány nem egy átlagos halandó, de a mai nap után már semmin nem lepődöm meg.

            - Draco, szerelmem! – Aurora szólít meg, és magához int.

            Vonakodva követem, muszáj. A hálószobájába vezet, ahol nincs más, csak egy medence, ami nem vízzel, hanem tejjel telített, és rózsaszirmok úszkálnak rajta, meg egy ágy. Az ágy fehér színű lepedőjén is rózsaszirmok szóródnak szanaszét. Ahogy Aurora ráfekszik , és a vörös bársony párnára könyököl, be kell vallanom, hogy nem tudok ennél szexibb jelenetet elképzelni.

            - Gyönyörű vagy... – csúszik ki a számon, és ezzel egy időben jobb válláról lecsúszik a tunika.

            - Tudom! – állítja magabiztosan. – Hiszen istennő vagyok – emlékeztet, miközben zöld szemét az enyémbe fúrja.

Észre sem veszem, hogy már az ágyon térdelek, és arcomat pár centi választja el az övétől. Megbabonáz, ahogy ma reggel is tette. Elvesztem az eszem, gondolkodásra képtelen agyammal semmit nem érek, csak csábító ajkaira tudok koncentrálni.

            A hang a fejemben azt mondta, nem tehetett mást, mint kompromisszumot kötött Aurorával, hogy töltsem vele ezt az egyetlen éjszakát, és ő teljesíti, amire kérem. Akkor azt gondoltam ez nem nehéz, még nevettem is, milyen kiéhezett egy nő. Ahogy most felé hajolok, és egy csók után a fülembe suttogja szerelmes szavait, hirtelen kijózanodom.

            - Nem megy... – gyorsan elhúzódom, mielőtt még átölelne – Nem tudok szeretkezni veled, hiszen... nem vagyok szerelmes beléd.

            Mintha minden egyes szóval kegyetlenül döfködném a szívét, látom, ahogy kitágul a pupillája, és megfagyna. Nem reagál.

            - Sajnálom – persze egy csepp sajnálat sincs a hangomban, még akkor sem, hogy tudom, ő a leggyönyörűbb nő, akivel valaha találkoztam. Saját magát kínálja fel, csak nekem, de... nem érdekel.

            - Oh, Draco... – ingatja fejét, mielőtt hagyna elmenni – Biztos vagy döntésedben? Tán meg akarsz halni?

            Azonnal megtorpanok. Hülye kérdés, bitch please.

            Elegem van.

            Nagyon.

            - Nem tudnál csak önzetlenül segíteni? Miért használjalak ki, ha nem igazak az érzéseim? Miért nem örülsz, hogy nem vagyok olyan, mint a többi férfi, aki csak megbecsteleníti a nőket?

            Mivel hihetetlenül bambán bámul rám, még jobban feldühít. Utálom, hogy ő a mozgatórugója a hirtelen jött új életemnek. Utálom, hogy hangulatfüggő lettem miatta. Utálom, hogy csak azért, mert istennő, mindent megtehet!

            - Ki kell ábrándítsalak, hogy istennőként én használom ki a férfiakat. Ők nem elég merészek hozzá, hiszen tőlem függnek, drága Draco! – önelégülten ül az ágy szélére – Te vagy az első, aki nem akar engem! – vágja hozzám ridegen – Ez oly vihart kavar lelkemben, amit egy halandó nem képes megérteni. Bosszúra szomjazom – szinte átszúr a tekintetével, mire nyelnem kell egyet.

            - Amikor azt mondtam, nem vagyok szerelmes beléd, úgy értettem... – kelletlenül vakarom a nyakam, a megfelelő kifogást keresve, miközben ő lassú léptekkel felém sétál – Úgy értettem, nem tudok túl lépni az imádaton, amit érzek istennői mivoltod miatt. Alacsony rangúnak érzem magam hozzád. Hitvány vagyok egy istennőhöz. TÚL hitvány – bólogatok meggyőzően, mert látom, hogy egy pillanatra elkezd rágódni mondandómon – Megrémít, hogy nem vagyok elég méltó. És ideges vagyok, hogy Sollal újra találkozzam.

            - Miért akarsz vele találkozni ily sürgősen? – háborodik fel.

            - Látod, édes, lelkem megnyugodna, ha találkoznék vele. Akkor működne újra férfiasságom – zavartan másik irányba pillantok, nem tudom a szemébe mondani.

            - De hát működik! – előttem terem, és kacagva a nyakamba ugrik.

A hirtelen súlytól a falnak esem, az ő keze pedig felfedezőútra indul a testemen, ahogy a derekamhoz ér, mintha pillangók röpködnének a gyomromban. El akarom tolni, de egy apró kulcsot fedezek fel füle mögött, haja alatt. Engedem, hogy megcsókoljon, közben félig nyitott szemmel próbálok a kulcsra összpontosítani. Szenvedélyesen a hajába túrok, eljátszva, hogy élvezem, amit csinál. A nyakát csókolom, és végre sikerül kiakasztanom a hajából.

Belenyal a fülembe, mire akaratlanul visítok fel.

- Aurora! – szólok rá – Már... fáradok – ásítok, miközben izgatottan ver a szívem, hogy a markomban van a kulcs. Gyorsan helyzetet változtatok, hogy ő álljon a falnál, és azt játszom, hogy fáradtan a hátamat vakarom, miközben a kulcsot a farzsebembe csúsztatom.

Ostoba... Tényleg azért tudom átverni, mert nem lát semmit a rózsaszín ködben, amit az irántam érzett szerelme okoz? Elhiszi minden szavamat, annak ellenére, hogy ő egy isten, én meg csak egy porszem vagyok.

            - Draco! Mondd... Neked miért van ennyi jóakaród? – egy hajtincsét csavargatja ujja között.

            - Tessék? – értetlenkedem.

            - Victoria és társa, a furcsa Yonghwa, ők nem tágítottak, mikor csak téged akartalak elhozni ide. Féltenek, és támogatnak a további lépéseidet illetően. Ott van még az az alak, aki engem győzködött, hogy béküljek meg veled, és engedjem, hogy találkozz Sollal. Egyikőjük sem a barátod igazán, talán azért kedvelnek, mert nem vagy olyan unalmas, mint a többi római? Mégis teljesen felesleges a jelenlétük! Nélkülük is jól meglennél! Ha csak rám hallgatnál, istenné tehetnélek, az én segítségem többet ér, mint az övék. Ha ez nem lenne elég, biztosítalak, hogy valójában nem is miattad vannak itt. Tehát ha úgy vesszük, senki nem áll a te oldaladon rajtam kívül. Egyedül vagy.

            Megrémít, amit mond, megszédülök, és kis híján elesek. Direkt csinálja. Direkt táncol az idegeimen, hogy megbosszulja, amiért nem elégítettem ki az igényeit?!

            - Kimegyek levegőzni!

            - Menj csak, hisz úgyis egymásra találunk majd!

            Úgy mondja, mintha mindent tudna, pedig semmit nem tud. Amikor az erkélyre érek, látom, hogy Victoria épp a tetőre mászik, ahogy Yonghwa bakot tart neki.

            - Mit csináltok? – ráncolom a homlokom.

            - Mássz fel te is, gyorsan! – sürget a lány, így hallgatok rá, majd amikor sikerül felhúznunk Yonghwat is, csak azután nézek szét a tetőn. A rózsakert, ami elfoglal minden helyet, varázslatos látványt nyújt, egy kicsit a szám is nyitva marad, ahogy gyönyörködöm. Yonghwa leszakít egyet, és játékosan a szájába véve Victoria elé sasszézik.

            - Pwaaaaapwapwaaaa – kezd énekelni, mire a lány azonnal befogja a száját.

            - Ha Aurora meghall, nincs több esélyünk! – mondja neki, majd felém int, hogy kövessem.

            A rózsakert végén egy szekér áll, egy szamárral az elején.

            - Ez itt Sol kocsija, amit Aurora minden reggel visszavisz neki. Most rajtad a sor, hajnalodik, indulhatsz! – mondja Victoria – Gyorsan!

            Nem tudom feldolgozni... Habár, mit is képzeltem, mikor azt mondta, kocsi? Hát ez nem egy Lamborghini.

            Fellépek a szekérre, mire a szamár hátranéz rám, és esküszöm, rám kacsint. Ha beszélni fog, akkor elájulok! De nem, visszafordul, és dobbant egyet, a patája visszhangzik a tetőn.

            - Miért segítetek nekem? – kérdezem, s kezembe veszem a gyeplőt.

            - A segítőd megígérte, hogy Yonghwa visszakapja a hangját – Victoria úgy mondja, mintha teljesen rendben lenne, hogy kihasználnak – Mi másért? – húzza meg a vállát – Szóval ne bukj el, mert megkereslek, és nem könyörülök rajtad!

            Micsoda önző nép ez! Barbárok!

            - És azért is, mert ez a pártfogó olyan hevesen küzd érted, mintha nem is más életéről, hanem a sajátjáról lenne szó. Ez pedig magamra emlékeztet, ahogy küzdök Yonghwaért. A különbség annyi, hogy én nem tudok semmi felmutathatót tenni érte, nem úgy, mint ez a fiú érted.

            Kicsit megsajnálom tehetetlensége miatt, ugyanakkor a remény, hogy ez a hang a fejemben állítása szerint egy fizikailag is elérhető személy, nagy megkönnyebbülést hoz.

            Megrántom a gyeplőt, de a szamár nem mozdul. Újra megrántom, mire húz egyet rajtam, de a szekér csúnyán nyikorog.

            - Nem mondod komolyan... - sóhajtok, azon gondolkodva, mi lehet a varázsszó, amivel végre méltóztatik elindulni – Na, jól van - veregetem meg hátát barátságosan - Indulhatunk, Paripa! Vigyél az égbe - súgom lágy hangon.

            Nem telik bele két másodpercbe, a szekér megmozdul. A szamár elrugaszkodik, és a levegőben úszva emelkedünk egyre magasabbra. Felteszem, soha nem volt ennél izgalmasabb utazásban részem. Épp ezért igyekszem megfeledkezni arról, hogy tériszonyom van. Tűz ropogását hallom, s amikor hátra pillantok, megijedek a látványtól.

            Vörös, sárga, zöld színű tűzcsóva lövell ki a szekér hátuljából, és ezzel minden felgyorsul. Torkom szakadtából üvöltök, azért imádkozva, hogy ne haljak meg. Szerintem már messziről hallják az istenek, hogy jövök...

* * *

            Zsebre rakom az Aurorától ellopott kulcsot, ami, mint kiderült, az Egek kapuját nyitja. Nagy szerencsém, hogy észrevettem. Enélkül várhattam volna az örökkévalóságig, hogy valaki kinyissa nekem az ajtót.

            Kicsit kiábrándító a hely. Nem így képzeltem. Azon kívül, hogy a felhőkön járok, ami kicsit csikizi a talpam, nem sok mindenben más az istenek világa az emberekétől. Kicsit üresebb. Meg minden hatvanezerszer díszesebb.

            Egy kicsit bántja a szemem a nagy fehérség. Egy nagy kapuhoz érve a szamár megáll, és az ajtó felé bök.

            - Kopognom kell?

            A kapu kőből van, borostyán fut végig rajta, de ami a legkülönlegesebb, az a kopogtató, aminek sárkányfej formája van. Egy pillanatig időzök előtte, egy kicsit ijesztőnek hat a nagy csend, ami eddig fel sem tűnt. Noha az jobban megrettent, hogy mi lehet a kapu túloldalán.

            Végül a kezembe veszem a kopogtatót, aminek olyan súlya van, hogy még úgyis, hogy az ajtóra van szerelve, alig bírom elmozdítani.

            - Neee!! - kiált a hang a fejemben - Nem szabad!

            Mielőtt visszaejteném az ajtóra, egy arany ruhás alak elveszi tőlem, és óvatosan visszarakja. Csuklyája miatt csak a száját látom, ami apró mosolyra húzódik, amikor szembe fordul velem.

            - Már vártalak - karolja át vállam - Még sok mindent kell tanulnod.

            - Te-tessék? Ki vagy?

            - Janus, szolgálatodra. Minden bemenet és kijárat, minden ajtó és kapu istene, én vagyok a múlt, s a jelen, a kezdet és a vég. 

            - Tessék? - értetlenkedem tovább - Én csak Solt keresem.

            - Solt?

            - Igen, de itt olyan kihalt minden.

            - Valamiért ezen a távoleső helyen rakott le a szamár, hol igen ritkán járunk. A madárjós azt mondta, igyekezzek, hogy ne sodord veszélybe magad.

            - Értem, de nekem sürgősen találkoznom kell Sollal. Be kell mennem azon a kapun! - erősködöm, és kibújok öleléséből, visszaindulva a kapuhoz, de elkapja a kezem.

            - Bolond, Solt nem találod a kapun túl! Különben sem értem, mi dolgod a Napistennel! - teszi karba kezeit.

            - A Napistennel?

            - Nem fog szóba állni veled, most húgát, Aurorát gyászolja, akit te hátrahagytál. Ha bejelentés nélkül kopogsz e kapun, meghalsz!

            - Nem érdekel, mit hadoválsz itt, ne akadályozz, én csak vissza akarok menni oda, ahonnan jöttem! Vissza akarom kapni az életem, a barátaimmal és a családommal együtt.

            Zihálok, ahogy ezeket mondom, és nem bírom feldolgozni az információkat, amiket közöl velem. Itt vagyok ebben az istenverte ókori Rómában, itt, a felhők között, és ő is össze-vissza beszél. Mély levegőt veszek, próbálok lehiggadni, miközben ő a felhőben húzogatja a lábát, mint egy kisgyerek, aki szégyelli magát a csínytevéséért.

            - Tehát tudtad, hogy jövök? - teszem fel az első kérdést.

            - Tudtam. Megjósolták, hogy lesz egy férfi, aki más lesz, mint mi. Bár nevedről nem fognak tudni a jövő nemzedékei többet, csak annyit, volt egy istenség, de nem fogják tudni, hogy te voltál az, aki Aurorát letaszította égi trónjáról, s te vagy, kinek birtokában van a múlt s a jelen, az egyetlen a halandók és istenek között.

             Huszonnégy óra. Ennyi idő telt el, amióta felébredtem Aurora mellett. Huszonnégy óra alatt átkeresztelődtem Dracora, részt vettem egy gladiátor mérkőzésen, jártam a Kolosszeumban, csókolóztam egy istennővel, feljöttem az égbe egy szamárral, meg egy szekérrel, és most is egy istennel beszélgetek, aki azt állítja, én is isten lettem? Élménydús kirándulás az Ókorban.

            - Isten lettem? - nevetek hitetlenül.

            - Igen. Azzal, hogy eljutottál ide, s Aurora helyett használtad Sol szekerét, elvesztette isteni mivoltát, s ezzel emlékezetét is.

            - Nem hiszem el - túrok a hajamba, és csak akkor veszem észre, hogy nem az a szakadt tóga van rajtam, amit a gladiátor meccs után szerzett nekem Victoria, hanem egy szép, selyemből készült mahagóni ruha, tetoválásom ragyog testemen, és lábamon arany saru van. Ahogy körbe tapogatom a fejem, rájövök, hogy hajamban koszorú van. Arcomra őszinte döbbenet ül ki, mivel fogalmam sincs, hogyan és mikor történt.

            - S azzal, hogy ő többé nem isten, minden átok feloldódott, melyet valaha az emberekre rótt.

            Széthúz egy felhőt, melyen keresztül, mintha egy üveggömböt bámulnék, és látom Aurorát egy római férfival, s Yonghwat, ahogy Victoria és ő szökdellve haladnak a patak mellett.

            - Máris jót tettél az emberekkel - mondja elismerően Janus.

            - És? - húzom meg vállam - Velem mégis ki tesz jót? Nekem ki segít? - háborodok fel, de felháborodásom nem jogos, hiszen nem a szerencsének köszönhetem, hogy most itt vagyok - Én most bemegyek azon a kapun! - határozottan dobbantok lábammal, de most nem Janus állít meg, hanem egy láthatatlan erő.

            - Azt állítod, senkid nincs? - Janus port vesz elő zsebéből, és felém fújja.

            Nem történik semmi, mire újabb marék port fúj rám. Köhögni kezdek, de ő csak fújja azt a rohadt port, már lassan őt sem látom.

            - Befejeznéd? - legyezem magam előtt a levegőt.

            - Nem működik! Talán lejárt a szavatossága? - elgondolkodva húzogatja a port a tenyerében.

            - Persze, szavatosság... - ingatom a fejem, majd ismét megkísérelek a kapuhoz lépni, de most sem sikerül.

            - Mi ez? - lendítem meg a kezem.

            - Au! Hát ezt érdemlem? - szólal meg a hang, s a porfelhőből előlép Seungri, mire lábam megtántorodik, és kis híján elesek - Én, a te örök védőszellemed, aki mindig megvédett, ÉN, ezt érdemlem?! - felháborodva boxol bele mellkasomba, mire én csak könnyes szemmel vetem magam a nyakába.

            - Hát te vagy az! Valóban te vagy az!

            - Tudtam, hogy működnie kell a pornak! - lép mellénk Janus, de nem törődöm vele, csak Seungrit szorítom és szorítom, alig akarom elengedni, mert félek, ha elengedem, akkor újra eltűnik.

            - Sajnálom, Uram, ilyen érzéseket nem táplálok irántad, bár imádatom minden emberi értelmet fölülmúl - nevet boldogan - Elvezetlek Solhoz.

            - Nem értem, mi célotok Sollal - Janus tovább értetlenkedik.

            - Igazából én sem - mondja Seungri, miközben kezeit szőrmebundájába törli, ami csak alsótestét fedi el. Minden bizonnyal nem ez a neve ebben a világban. A külseje sem olyan, amit megszoktam. Haja rakoncátlanul áll össze-vissza, olyan mintha ezer éve nem mosta volna meg. Így nem tudom eldönteni, hogy ez a legbizarabb rajta, vagy az, hogy egy szőrmebunda takarja el alsótestét, de mellkasa csupasz, és saru sincs rajta. Nem úgy néz ki, mint egy római, inkább ősemberre hasonlít. Szaga is megcsapja az orrom, mire elfintorodom. Továbbra is próbálok arra koncentrálni, hogy a lényeg, hogy itt van, bárhogyan is, de itt van.

            - Mi a neved? - kérdezem tőle.

            - Nincs nevem, mert én egy géniusz vagyok - vigyorog.

            - Az tuti, egy géniusz - mosolygok szóviccén, de nem érti, mit találok viccesnek.

            - Én vagyok a barátság géniusza. A te személyes örződ, aki életed nehéz pillanataiban mindig melletted áll. Kötelességem megállítani téged, akárhányszor vezérel balgaságod. Értsd meg, el kell kerülnöd ezt a kaput! - rázza a vállamat, mintha álmomból akarna felébreszteni.

            - Jó, annyira nem érdekes, hogy áttörjek rajta. Én csupán egy kiutat keresek, ami hazavezet. Vissza oda, ahonnan jöttem. Meg fogom találni a módját!

            - Hát te nem érted, Uram! Az a kapu Jupiterhez vezet, a legfelsőbb istenhez.

            - Na! Pont ez az! Ő biztos tudna segíteni! Te is hazajöhetnél velem! - mondom neki, mire Janus a torkát köszörüli.

            - Hadd magyarázzam el, kedves barátom! Tudnod kell, hogy valójában semmi nem létezik. Ezt rajtunk kívül senki nem tudja, a halandók vígan élnek, míg mi, az istenek próbáljuk elkerülni a véget. Egyszerűen csak minden van, és semmi. Te sem létezel. Minden Jupiter álma. Minden élőlény az ő agyszüleménye, aminek te is részese vagy.

            - Tehát Jupiter alszik? - felmegy bennem a pumpa ezen a hülyeségen. Ez az ókori világ túl ostoba.

            - Oh, igen! Alszik! Mélyen!

            - Soha nem ébred fel? - kérdezem.

            - Ssssoha! - hangsúlyozza ki.

            - Az istenek nem járnak vécére? Vagy pelenkát hordanak? Tudjátok, azt így rákötik a gyerekre - mutogatom - És párszor cserélik rajta. Jupitert is pelenkázzátok? És ha nem eszik, nem hal éhen? Olyan, mintha mozizna, de soha nincs vége a filmnek? Ahhoz, hogy hazajutasson, viszek neki áldozatot. A popcornnak örülne, ugye? Az nélkülözhetetlen a mozihoz!

            Cirip, cirip... Természetesen ostobán bámulnak rám, legalább is Seungri, mert Janus nem akarja levenni a csuklyát, ezért nem látom az arcát.

            - Hát én komolyan megőrülök! Mit vétettem? Miért én? - kérdezem, persze választ nem kapok - Na jó, tegyük fel, hogy valaki fölébreszti. Akkor mi történik?

            Seungri közelebb lép hozzám, és amikor rám fúj, egy pillanatra megáll a szívem. Köhögnöm kell a szájából eredő bűztől. Persze, itt vécére sem járnak, fogat sem mosnak. Tisztára, mint egy amerikai filmben.

            - Huss! - adja a hangeffektet Janus.

            - Huss? - kérdezek vissza.

            - Huss!

            Ezek szórakoznak. Tizenötig kell elszámolnom, hogy ne vessem magam a földre, akarom mondani a felhőkre, és kezdjek üvölteni, sírni és vergődni.

            - Elfúj a szél vagy mi? - kérdezem most már unottan, kifejezéstelen arccal.

            - Megszűnsz létezni.

            - Tehát azt állítod, hogy ez a Jupiter magára zárta a szobája ajtaját, lefeküdt egy délutáni sziesztára, és kipattant a fejéből a világ?

            - Így van - bólintanak rá mindketten, mire behunyom a szemem, és újra elszámolok tizenötig.

            - Inkább menjünk Solhoz, jó? - ellenvetést nem tűrve nézek rájuk, és valószínűleg látják a szenvedést arcomon, de amikor elindulnánk, valami közelít felénk.

             A fény, ami belőle árad, bántja a szemem. Hunyorogva próbálom kivenni alakját, de csak akkor sikerül, amikor már csak egy karnyújtásnyira van tőlem.

            - Miért akartál mindenáron találkozni velem? - szólal meg haragosan.

            - Ki vagy te? - nézek az ismeretlen férfira, aki talpig narancssárga, nem is látom a ruháját sem, annyira fényes. Az arca ráncos, és mivel kopasz, még egy kicsit ijesztő is.

            - Ő Sol, Uram, akit oly szenvedélyesen kerestél - súgja oldalról Seungri, mire teljesen megrökönyödöm, és a sírógörcs újra rám tör, kb. századjára, amióta ide csöppentem.

            - Összetévesztettelek egy barátommal - sóhajtok lemondóan - Ott a kocsid! - bökök a szamár felé, így tovább áll, összetörve reményem, hogy Seungrin kívül a többiek is itt vannak.

           

* * *

            - Mennünk kell! Be kell mutatkoznod a többi istennek! - Seungri rángat, de nem vagyok hajlandó mozdulni. Egy felhőn ülök egy oszlop tövében, Janus csak figyeli, ahogy Seungri győzköd, hasztalanul.

            Ugyanis elhatároztam, hogy addig fogok itt ülni, amíg eszembe nem jut, hogyan oldhatnám meg a helyzetem. Kell lennie valami megoldásnak. Ha ide jutottam, akkor van visszaút is!

            - Uram, miért teszed ezt? - nyüszít Seungri.

            - Vegetálok - vetem oda.

            Most már egyikőjük sem bírja elviselni ellenállásomat, habár nem tudom, Janus miért törődik velem. Kíváncsian méregetem, amikor felém fordítja csuklyás fejét, és közelebb lép hozzám.

            - Parancsolsz?

            Felállok, és olyan hévvel indulok meg a kapu felé, hogy mindkettőjüket félrelököm. Kiabálnak utánam, de mit sem törődök velük. Kopogás nélkül nyitok be, és hirtelen megijedek a sötétségtől. Egy pillanatra Déjá Vu érzés tör rám, olyan erősen, hogy megszédülök. Halk sutyorgást hallok, ami eléggé kísérteties ahhoz, hogy a kezemmel a kilincs után nyúljak, és visszarohanjak Seungrihoz és Janushoz.

            Azonban mikor kinyitom az ajtót, egy falba ütközöm. Az ajtón túl nincs egy felhő sem, sem Janus, sem Seungri. Minden eltűnt.

            Bezárom, veszek egy mély levegőt, és újra kinyitom. De semmi. Ugyanaz a fal.

            Ásítás, majd halk horkolás üti meg a fülem, de nem merek sem megfordulni, sem mozdulni. Ez megint egy vicc? Kár lenne ebben reménykedni.

            Harmadik próbálkozás, újra bezárom az ajtót, és behunyom a szemem. Fáradtan elernyednek a lábaim, így a hideg kőre ülök. Fejem az ajtónak támasztom, ami mögött ezután nem létezik semmi.

            Most akkor... megöltem mindenkit? Kivégeztem az emberiséget?

            De Jupiter nem ébredt fel. Ez biztosan az ő horkolása. Akkor mégis mi történt?

            Valaki a vállam kocogtatja.

            Nem. Nem fogom kinyitni a szemem. Újra kocogtat. Nem. Hagyjon békén. Menjen innen.

            Ekkor az ölébe vesz, mire kalimpálni és visítani kezdek, mint egy félőrült.

            - Hyung... Mi bajod? - pofozza arcom, miközben letesz valami puhára.

            Hyung?

            Hunyorogva nyitom ki a szemeimet, és Taeyang értetlen arcával találom szemben magam.

            - Hol vagyok? - nyögöm.

            - A hotelszobádban - ráncolja homlokát értetlenül - Habár fogalmam sincs, hova tűntél, órákig nem találtalak. Már megijedtem. Kicsit veszélyes, ha alvajársz, akárhol is voltál - egy levelet húz ki a vörös tincseim közül, és a kukába dobja - Na, mindegy, megyek, lefürdök - ezzel magamra hagy.

            Nyújtózom egyet, próbálok visszaemlékezni az álmomra, de még csak egy képfoszlány sem maradt meg. Izomlázam van, és kicsit sem érzem magam kipihentnek, ami nyűgössé tesz.

            Kelletlenül sétálok az ablakhoz, de szemem valamiért megakad az ablak melletti festményen, ami a kép alá írott szöveg szerint Jupitert, a római főistent ábrázolja, ahogy egy ágyon fekszik. Nem túl izgalmas.

- A jelen a múlt, de a múlt a jelen. Ne feledd, ember… Íme, isten születik, aki rájön a Titokra. Ismeretlen festő - olvasom hangosan, és a képen időzik szemem. A szoba sötétjében egy apró alak körvonalazódik. Valamiért nem tudom levenni róla a szemem, idegesít, hogy nem látom jól.

Megrántom a vállam, és visszasétálva az ágyhoz, lefekszem. Mégis miért fest meg valamit a festő a vászonra, ami nem látszik jól?! A gondolaton rágódom, és csak úgy jön álom a szememre, hogy a római istenséget bámulom, és kicsit úgy érzem, ő is bámul engem. Mielőtt lezárul szemem, azt képzelem, Jupiter mosolyog. Így én is mosolyogva alszom el... újra álomba merülve.

- The End -

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés:

Egy rendkívül izgalmas, igazán humoros és lebilincselő történetet küldtél nekünk a második fordulóra, mely tele volt fordulatokkal, és szép lassan, de biztosan bontakozott ki előttünk a teljes kép. Mindent teljesen érthetően írtál le és magyaráztál meg, ami igen dicséretes annak fényében, hogy milyen bonyolult, szerteágazó történetről van szó.

Az egyetlen, amit nem teljesen értettünk, az az a rész, amikor Aurora Aphroditéről beszél. Hogyhogy keverte Aurora a római vért a göröggel?

Karakterformálás:

G-Draco (:D) jellemét gyönyörű szépen átadtad, teljesen elképzelhető, hogy milyen ember is ő, igazán árnyalt karakter lett jó és rossz tulajdonságokkal, pozitívumokkal és gyarlóságokkal egyaránt. Aurora esetében is teljesen átéreztük, hogy milyen pszichopata hajlamú és manipulatív, és mégis milyen naiv és esendő. A mellékszereplők esetében azonban hiányoltunk volna egy-egy megkülönböztető, egyéni jellemvonást, és úgy éreztük, hogy a karakterek külső leírását is elhanyagoltad. Mindenkiről írtál néhány jellegzetességet, de sajnos véleményünk szerint nem eleget ahhoz, hogy kellőképpen el lehessen őket képzelni.

Feladatmegoldás:

Kiválóan oldottad meg a feladatot. Egyszerre volt érdekfeszítően kalandos és kimondottan vicces, nem túlzok, ha azt mondom, hogy végignevettük az egészet. :) Az is nyilvánvaló, hogy igen alapos kutatómunkát végeztél legfőképpen a római mitológiáról, ezen a téren azonban mégis becsúszott egy-két pontatlanság.

Először is a rómaiak ismerték a tetoválás művészetét, és gyakorlati célokra használták is, legfőképpen katonák és rabszolgák jelzésére, azonosítására, így nem valószínű, hogy ilyen megbotránkozást váltott volna ki belőlük egy tetovált férfi látványa.

A második dolog, hogy a dimachaerus (aminek sajnos rendszeresen elírtad a nevét is) valójában nem egy, hanem két karddal harcolt.

Stílus:

Stílusod színes, vidám, lebilincselő; mondanivalódat érdekfeszítően, kifejezően és tisztán fogalmazod meg, így az olvasást gördülékenynek találtuk, és a történet olvastatta magát.

Rengeteg szlenget használtál, mely úgy éreztük, teljesen illett G-Draco jelleméhez és mesélési stílusához, viszont javasoljuk, hogy a jövőben óvatosan alkalmazd a nagy mennyiségű szlenget, mert kétélű fegyver: van, aki jópofának gondolja, míg másoknak egy idő után már túl sok. Azt is kiemelnénk, hogy tetszetősnek találtuk, hogy a római szereplők kifinomultan, archaikus stílusban beszéltek.

Bár bőven használtál leírásokat, és a helyszínek jobbára elképzelhetőek voltak, úgy véljük, kicsivel több leírást is alkalmazhattál volna a helyszínek és a szereplők ismertetésére is.

G-Draco lelkiállapotát, érzelmeit azonban igencsak bámulatosan, érzékletesen fogalmaztad meg, teljesen át lehetett érezni szegény megpróbáltatásait. :)

Azt azonban nem értettük, hogy miért hívta G-Draco az ébredése után is Taeyangot Taeyangnak. Miért nem Youngbae néven nevezte? Ezen kívül az "ő is húzott szemű" megfogalmazást furcsának véltük, talán a "neki is mandulaszemei vannak" szebben hangzott volna.

Formázás és nyelvhelyesség:

Formázás tekintetében mindent rendben találtunk, bár egy bekezdésnél elfelejtetted megnyomni a tabulátort.

Nyelvhelyesség terén a legszembetűnőbb, hogy helyenként problémáid vannak a vesszőhasználattal, számos egybeírandó szót különírtál, és pár elírásod is volt. Szerintünk a gladiátortípusok elnevezéseit nem lett volna szükséges nagybetűvel írnod, ahogy az ókort is hiba nagy betűvel írni, a "bokszol" pedig ksz-szel írandó, és nem x-szel! Egy helyen az idézőjelet angolosan használtad, mivel mindkét "macskakarom" felülre került. Ezen kívül javasoljuk, hogy kerüld azt, hogy a szövegbe zárójeles felkiáltójeleket iktatsz be a hatás növelésének érdekében.

Feltűnő dolog az is, hogy párbeszédeknél nem használod megfelelően az írásjeleket. "- Végre felébredtél – mondja – Egy alvó férfival nem tudok mit kezdeni." Itt a "mondja" után kéne egy pont.

"- Nem tűntök el? - kétségbeesetten lépek egyet feléjük, mire Yonghwa, -aki kísértetiesen hasonlít egy másik koreai banda énekesére- hirtelen a lány elé áll." Itt a kötőjelek elé és után is kell szóköz!

Utolsónak megemlíteném, hogy ha magánhangzóra végződő idegen névhez, aminek az utolsó hangját úgy ejtjük, mint a magyarban, ragot, toldalékot teszel, akkor ékezetes betűt használunk! Tehát a helyes forma nem a "Yonghwat" hanem a "Yonghwát".

Mindent összevetve különösen jó, rendkívül megragadó, izgalmas és poénos történet a Jupiter álma, melyen az egész zsűri kiválóan szórakozott, és jó érzéssel gondolunk vissza rá. Ha a fentebb említett hibáidon javítasz, a jövőben még több még ügyesebb történet kerülhet ki a kezeid közül. Hajrá, nagyon jól írsz! :)

A zsűri

”