2/ 16.

„C” feladat

A városfalon túl

A tükörből két fáradt, beesett szempár bámult vissza rám. Sóhajtva leeresztettem a kezem a benne lévő tükörrel együtt. Hiába, már több napja álmatlan éjszakáim voltak. Nem igazán értettem ennek okát, mivel egész életem során jó alvó voltam. Most pedig a fáradt tekintetem egyre jobban kezdett megrémíteni.

Kint már leszállt az éj, a családunk minden tagja lefekvéshez készülődött. Én a tágas szobámban lévő asztalom előtt ültem. A szobalány az aznapi hajamat bontotta szét, majd fésülte ki. Már majdnem végzett a dolgával, mikor valaki kopogott az ajtón. Meglepődtem, nem tudtam, hogy ilyen későn kinek van megbeszélnivalója velem.

- Szabad! – kiáltottam ki.

Az ajtó kilincse lenyomódott, majd lassan, nyikorogva kinyílt. Minho, a bátyám magas alakja jelent meg az ajtóban. Még mindig a nappali öltözéke volt rajta, és ezt kicsit furcsálltam.

Intettem a szobalánynak, hogy kimehet. A nő mélyen meghajolt, majd kihátrált az ajtón.

- Mi járatban vagy erre? – kérdeztem. – Azt hittem, ilyen későn már aludni szoktál.

Rám sem hederített. A nyikorgó ajtót vizsgálgatta elmélyülten. Kissé megköszörültem a torkom, mire megszólalt:

- Meg kéne javítani ezt az ajtót. – Továbbra is a bejárattal volt elfoglalva.

- Jó, majd szólok a szobalánynak, hogy hívjon szerelőt – forgattam meg a szemeim. – De még nem válaszoltál a kérdésemre. Miért vagy itt?

Rám emelte a tekintetét, majd kicsit közelebb sétált hozzám. Egy nagyot sóhajtott, majd a plafont kezdte vizsgálgatni.

- Csak… Beszélni akartam veled valamiről – felelte kis gondolkozás után.

- Itt a remek alkalom, hallgatlak.

Bólintott egyet, majd pár pillanat erejéig nem szólalt meg. Gondolkozott, hogyan kezdjen bele a mondandójába.

- Te… Szeretsz itt élni? – kérdezte végül.

Kérdése meglepett. Tekintetem elkaptam az övéről, és elgondolkoztam. Kétség sem férhetett hozzá, jó sorom volt. Róma egyik vagyonos patrícius családjának tagja voltam. Apám első házasságából születtem Minhóval együtt. Azóta hat kistestvérem született. De ahogy apámat ismertem, feltételeztem, hogy valahol a birodalomban több féltestvérem is él, akikről még talán ő maga sem tud.

A házban minden szolga a kívánságom leste, és konkrétan mindent megkaptam, amire vágytam. Viszont ennek az volt az ára, hogy az apám egy tárgyként kezelhetett. Ő döntötte el, mikor, hova kell mennem, kikkel ismerkedhetek, kikkel találkozhatok. Már azt is kiválasztotta, hogy kihez fogok feleségülmenni.

Őszintén szólva féltem a jövőbeli férjemtől. A többi velem egykorút már megházasították. A nagy részüknek tíz, húsz évvel idősebb férje lett. Én nem akartam egy olyan emberhez hozzámenni, akit nem ismertem. Apám azt mondta, hogy még a hónapban megrendezik a menyegzőnket. Viszont a jövendőbelim kilétéről még semmit nem tudtam. Ez pedig egyre jobban felőrölt. Éjjel-nappal azon kattogott az agyam, hogy vajon ki lesz az a bizonyos valaki, hogy fog kinézni, milyen lesz a személyisége. És furcsa módon nem tudtam jóra gondolni. Valamilyen furcsa előérzetem volt, és úgy éreztem, semmiképpen nem járok jól.

Nem tudtam, mit feleljek Minho kérdésére. Végül röviden letudtam a választ:

- Lehetne rosszabb is – vontam meg a vállam.

Minho felhorkant, majd mély levegőt vett, és megszólalt:

- El fogok menni.

- Miért? Valaki bajban van? Vagy megbetegedett? Esetleg a birodalmat támadták meg?

- Nem. Ahreum, én világgá fogok menni – nézett mélyen a szemembe.

Bennem rekedt a levegő. Nem tudtam, hogy mit felelhetnék. Azt hittem, hogy ugrat, a komolysága mégis megrémített.

- Song Minho, ne viccelődj! Nem vagyok vidám kedvemben – suttogtam.

- Nem viccelek. Tényleg elmegyek.

Felálltam az asztalomtól, és közelebb léptem hozzá. Láttam rajta, hogy tényleg komolyan gondolja. De nem értettem, hogy mi lehetett az oka rá, hogy így viselkedjen.

- De hát… Egy hónap múlva fogsz csatlakozni a szenátushoz – értetlenkedtem.

- Éppen ez a gondom – vágta rá. – Szerinted miért leszek szenátor? Mert apánk azt mondta, hogy az leszek. De én ezt nem akarom. Nem igaz, hogy eddig nem vetted észre, hogy az egész életünket ő irányítja! Ebben a családban még a saját véleményemet sem mondhatom el. Olyan, mintha csak értéktelen bábok lennénk.

Szavai igazak voltak. És tökéletesen megértettem a baját. Csakhogy neki volt bátorsága kitörni ebből a börtönből, míg nekem nem. Én egész életem során mindent elfogadtam, ami történt. De Minho nem ilyen volt.

- Képes lennél minden félelem és bűntudat nélkül világgá menni? – kérdeztem csendben.

- Igen – felelte, és mikor meglátta a csalódott arckifejezésem, folytatta. – Szerinted apánknak hányszor volt bűntudata életében? Még anyánkat is minden szemrebbenés nélkül megölette.

Anyám említésére összeszorult a torkom. Még ötéves koromban halt meg. Tíz évig azt hittem, hogy csak baleset volt a halála. Minho akkor árulta el nekem, hogy mi is történt. Egyik este apánk elment a házból. Egy bérgyilkossal találkozott. Ezer dénárt ajánlott fel neki, azért, hogy minden nyom nélkül tűntesse el anyánkat. Azzal viszont nem számolt, hogy ezt Minho mind hallotta. Csupán az ő közbelépésének köszönhető, hogy anyánkra nem úgy emlékeznek az emberek, mint egy nőre, aki minden szó nélkül elhagyta a családját, hanem egy nőre, akit meggyilkoltak. Viszont a többi ember azt az apró részletet nem tudja, hogy apánk keze is benne volt ebben a dologban.

- Miért mondtad ezt el nekem? – kérdeztem a bátyámtól. - Megtehetted volna, hogy minden szó nélkül elmész.

Tekintetét a plafonra emelte, és féloldalasan elmosolyodott.

- Nem tudnék úgy elmenni, hogy tudom, hogy te itt maradtál. Lehet, hogy annyira nem mutatom ki, de te is tudod jól, hogy nekem te vagy a családom. Az egyetlen édestestvérem, az egyetlen ember az életemben, aki nekem igazán számít. Kérlek, jöjj te is velem!

Nem jöttek a szavak a nyelvemre. Gondolatban eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha elhagynánk Rómát. Szívem legmélyén szinte már ordított bennem valami, ami azt diktálta, hogy menjek el Minhóval. Viszont féltem a kockázatoktól. Egész életemben az emberek akaratai, az emberek elvárásai szerint éltem. Soha nem hoztam önálló döntéseket, döntésképtelen voltam.

Minho látta rajtam, hogy magamban harcot vívok a szívemmel és a józan eszemmel. Szóra nyitotta az ajkait, hezitált, majd egy mély levegővétel után becsukta a száját. Odalépett hozzám, és kezét a vállamra tette. Mélyen a szemembe nézett, majd megszólalt:

- Kérlek, bízz bennem! Nem csak gyorsan vacsora alatt gondoltam ki ezt az egészet. Már több hónapja tervezgetem. A városfal őreit is lefizettem. Nem fognak szólni senkinek sem arról, hogy elhagytuk a várost. Mire apánk utánunk küldene embereket, mi már messze járnánk. Egy egész puttonyt telepakoltam ennivalóval és vízzel, szóval se éhen se szomjan nem fogunk halni. Az pedig ne érdekeljen, hogy mi lesz a többi emberrel. Hidd el, eddig sem számítottunk igazából ebben a házban. Nem hiszem, hogy valakit is különösebben bántana a hiányunk.

Keserű ízt éreztem a számban, a szívem pedig fájdalmasan összeszorult. Tudtam, hogy igaza van. Talán azért akartam maradni, mert reméltem, hogy ez meg fog változni. Reméltem, hogy egyszer apám, a mostohaanyám és a testvéreim szeretni fognak. De jelen pillanatban erre nem láttam túlzottan nagy esélyt. Eddig Minho volt az, aki mindig mellettem volt. Mi ketten túlságosan fontosak voltunk egymásnak. És tudtam, hogy ő képes nélkülem is elhagyni Rómát. Nem akartam, hogy elmenjen. De igazán vele sem akartam tartani. Viszont tudtam, hogyha itt maradok, hamarosan férjhez kell mennem. Azt pedig végképp nem akartam. Erőt vettem magamon, és győzködni kezdtem magam azzal, hogy nekem nincs itt semmi maradásom.

- Elmegyek veled – mondtam ki suttogva a szavakat. Féltem, a gyomrom keveregni kezdett. Nem tudtam, hogy ez a hirtelen döntés helyes volt-e.

Minho arcáról meglepettség és megkönnyebbülés tükröződött. Ajkai mosolyra húzódtak, majd megához húzott, és megölelt.

- A szolgák egy óra múlva térnek nyugovóra. Akkor elindulhatunk – mondta, miután elengedett. – Mindenképpen az lenne a legbiztonságosabb, ha férfiruhában jönnél. Könnyebben lehet benne mozogni, és egy férfit kevesebb eséllyel támadnak meg, mint egy nőt – tűnődött el, miközben végigmért.  – Várj, hozok neked ruhát!

Válaszra sem méltatott, kiment a szobámból. Én meg az ajtót bámulva lefagytam. Folyamatosan azon agyaltam, hogy vajon helyesen cselekszem-e.

Pár perc múlva Minho egy kissé kopott tunicával, egy megviselt szandállal és egy sötétbarna paenulával a kezében tért vissza. A levegőben felemelte a már-már szürkés színű tunicát, és hozzám mérte.

- Kicsit nagy lesz… De inkább legyen nagy, mint kicsi – magyarázta. – Mivel igen kicsi lábfejed van, valószínűleg a szandál is kissé nagy lesz, de reménykedjünk benne, hogy rajt marad a lábadon. Egy óra múlva visszajövök – köszönt el, és megsimogatta a fejem tetejét.

Megkövülten bámultam az ajtót. Nem akartam elhinni, hogy belementem ebbe az egészbe.

Kezembe fogtam a ruhákat, melyeket a bátyám hozott, és elhúztam a számat. Nem tudtam, hogy honnan szerezte azokat a göncöket, de az biztos, hogy nem valami higiénikus helyről. Mindnek kissé penészes szaga volt, a paenulát pedig már egy-két molylepke megdézsmálta. A tunica foltos volt, a szélei pedig rojtosak voltak. Kissé vonakodtam attól, hogy ezeket felvegyem, de végül erőt vettem magamon, és belebújtam a tunicába és a szandálba.

Minho nem viccelt, mikor azt mondta, valószínűleg nagyok lesznek rám. A ruha körülbelül úgy nézett ki rajtam, mintha egy függönybe bugyoláltak volna be. A szandál pár centivel nagyobb volt a lábamnál, de ahogy láttam, elég stabilan rajtam maradt. Legalább nem kellett félnem attól, hogy út közben elhagyom.

Vettem egy nagy lélegzetet, és körbe néztem a szobámban. Összeszorult a torkom annak a gondolatára, hogy most látom utoljára. De éreztem, hogy a szívem legmélyén talán mégsem fog annyira hiányozni ez a ház, mint amennyire szerettem volna, hogy hiányozzon.

Volt egy olyan érzésem, hogy nagyban megkönnyíteném a dolgunkat, ha semmit nem vinnék magammal.

A percek lassan teltek, óráknak, napoknak tűntek. A gyomrom liftezett izgalmamban. Még soha életemben nem hagytam el Róma városát. Egy előkelő család lánya számára ez elképzelhetetlen volt. Mindenestre tudtam, hogy valószínűleg nem fog olyan könnyen menni minden, ha elhagyom az otthonom. Eddig minden szavamra ugrottak a cselédek. Mondhatni tökéletes életem volt. Legalábbis külső szemmel nézve.

Egyszer csak lenyomódott az ajtóm kincse, és nyikorogva kinyílt. Magamban imádkoztam azért, hogy Minho jöjjön be. Nem tudtam, hogy tudtam volna kimagyarázni a helyzetet, ha valaki meglát mocskos férfiruhákban az ágyamon ülve.

Megkönnyebbülésemre a bátyám dugta be a fejét az ajtón. Intett, hogy kövessem. elfújtam a szobámban égő gyertyát. Remegő lábakkal a küszöbhöz sétáltam. Miután kiléptem, Minho óvatosan becsukta utánam a kissé nyikorgó ajtót.

A hálószobák a belső udvarra nyíltak. A fölöttünk lévő szinten voltak a szolgák szobái. Már éjszaka volt, az idő lehűlt. Aznap este telihold volt, így nem kellett különösebben aggódnunk a látási viszonyok miatt.

Nem tudtam, hogy Minho hol tervezte elhagyni a házat. Mindenesetre ezt ráhagytam. Követtem, és nem vontam kétségbe egyetlen döntését sem. Pár perc múlva a konyhába értünk. Innen nyílt egy ajtó egy kisebb sikátorba. Általában a szolgák szokták használni ezt a bejáratot. Mi mindig a főutcára nyíló bejárati ajtót használtuk.

Senki nem volt a konyhában, már a szolgák is elmentek aludni. A bátyám óvatosan kinyitotta a sikátorba vezető ajtót, majd kitessékelt. Miután bezárta az ajtót, a fejére húzta a csuklyáját. Én is így tettem. Minho közelebb hajolt hozzám, és a fülembe suttogott:

- Innen meg sem állunk a városfalig. Majd utána beszélhetünk, de addig kérlek, ne.

Egy aprót bólintottam, és összepréseltem az ajkaimat, jelezve, hogy nem fogok megszólalni. Minho halványan elmosolyodott, majd megszorította a vállam, és elindult. Szorosan a nyomában voltam, nem szakadtam el mellőle. Róma elhagyatottabb részein mentünk keresztül, hogy még véletlenül se keltsünk feltűnést. A percek lassan teltek. Mikor a távolból már közelinek láttam a falat, megkönnyebbültem.

Út közben újabb kérdések merültek fel bennem. Nem tudtam, hogy a bátyám merre szándékozik menni. Bár igazság szerint még soha nem voltam Rómán kívül, nem tudtam más városokat, falvakat elképzelni. Azt sem tudtam, hogy mennyi ideig fogunk gyalogolni. Vagy éppen hol fogunk megszállni. Nem tudtam, hogy valahol lesz-e házunk vagy éltünk végéig bujdosni fogunk-e.

Ezek a gondolatok aggodalommal töltöttek el. Mindenesetre reméltem, hogy Minho kézbe veszi az ügyet, és mindent elintéz. De abban biztos voltam, hogy egy időre bujdosnunk kell. Ha apánk rájön a szökésünkre, valószínűleg az egész környéket átfésülteti értünk.

Mire észbe kaptam, már a városfalnál voltunk. Mikor az őrök megláttak minket, csak bólintottak egyet felénk.

A hatalmas kőfal túloldalán mezők, dombok voltak. Egy kikövezett út vezetett ki a városból. A végét nem lehetett látni.

Minho megfogta a csuklóm, és elindult velem. Miközben mentünk, én le sem tudtam venni a szemem az égről. Tiszta volt az ég, a csillagok jól látszottak.

- Nem állunk meg csillagokat nézni? – kérdeztem reménykedve, mire elmosolyodott.

- Majd később. Most a lehető legtávolabb kell jutnunk Rómától. Ha apánk küld utánunk valakit, nem szabad, hogy megtaláljanak minket.

- Mit tervezel, merre megyünk? – kérdeztem.

- Igazából nem tudom. Amerre kedvünk tartja. Aztán majd egy ideig fogadókban kell megszállnunk. Ha valahol le akarunk telepedni, akkor pedig célszerű lenne nevet változtatni – gondolkozott el.

Meglepett ez a kijelentése. De miután belegondoltam, rájöttem, hogy igaza van. Azért hagytuk el Rómát, hogy hátra hagyjuk az eddigi életünket. Új életet akartunk kezdeni. Ehhez hozzátartozik a nevünk megváltoztatása.

- Ahreum… Gond lenne, ha azt mondanám, hogy ideig legyél férfi?

- Tessék? – hökkentem meg.

- Egy nő túlságosan kiszolgáltatott és törékeny. A végén még mások azt hinnék, hogy házasságtörést követtél el ezért menekülsz… Nem akarom, hogy valaki is félreértse a helyzetünket. Meg amúgy is férfi ruhában vagy…

- De vékony a hangom, alacsony vagyok és derékig érő hajam van – szóltam közbe.

- Ez igaz. De, ha találkozunk valakivel, elég, ha csuklyát húzol. És legfeljebb azt mondjuk, hogy néma vagy.

Nem nagyon tetszett az ötlet. Nem igazán tudtam megbarátkozni azzal a gondolattal. hogy mostantól el kelljen palástolnom magam az emberek elől. De végül csak megvontam a vállam.

„Ezen ne múljon…” – gondoltam.

Rövidesen az útnak vége lett, és egy kitaposott ösvényen haladtunk tovább. Mellettünk bokrok voltak, és elvétve egy-két fa mellett is elhaladtunk. A sötétben nem tudtam jól kivenni, de valószínűleg olajfák lehettek.

Minho nagyon gyors tempóban haladt. Nem voltam ehhez hozzászokva. Ráadásul a szandálom nagy volt, és telement porral és kisebb-nagyobb kavicsokkal. Egyre jobban fáradtam, a sötétség pedig egyre inkább elálmosított.

- Mikor pihenünk? – kérdeztem, mire a bátyám megtorpant.

- Menjünk be a bozótba. Keresünk egy alkalmas helyet. Elnézést, nem figyeltem oda rád. Biztos nagyon elfáradtál. Jobb, ha  alszol. Nem engedhetem meg, hogy a porban aludj, majd leterítem neked a paenulámat. – Éreztem a hangján, hogy ő is fáradt.

Minho utat tört magának a bozótban. Az úttól nem messze találtunk egy rész, ahol csak kiégett fű volt. Úgy döntöttünk, az tökéletesen megfelel nekünk mostanra. A bátyám paenulája akkora volt, hogy kényelmesen elfértem rajta. Ő leült a kiégett fűre, és a csillagokat bámulta.

- Te nem alszol? – kérdeztem, mire megrázta a fejét.

- Nem. Veszélyes este a semmi közepén aludni. Nem tudhatjuk, hogy milyen állatok vannak a közelben. És akár emberek is lehetnek errefelé.

- De… Te is fáradt vagy, nem? – értetlenkedtem, mire csak halványan elmosolyodott.

- Nem baj. Én rángattalak bele ebbe, és készültem rá, hogy nem fogok aludni. De reményeim szerint holnap már egy fogadóban aludhatunk.

Bólintottam. Volt egy olyan érzésem, hogyha Minho egyedül jött volna, nem állt volna meg. Rossz érzéssel töltött el, hogy miattam kellett megszakítanunk az utunkat.

Pár perc múlva már el is szenderedtem. A föld kemény és hideg volt. De nem igazán érdekelt. Fáradt voltam, szerintem állva is simán elbólintottam volna.

Nem tudom, hogy mennyi aludhattam. Arra ébredtem, hogy valaki megsimogatja az arcom. Résnyire kinyitottam a szemeim, majd felültem. A hátam és a nyakam eléggé megfájdult a földön való alvástól.

Már világos volt, kellett egy kis idő mire a szemeim hozzászoktak a fényhez. Minho felpattant mellőlem, majd felsegített a földről. Felemelte a paenuláját, és kirázta. Gyorsan magára kapta, a csuklyát a fejére húzta. Követtem a példáját.

- Ma sokat fogunk menni? – kérdeztem.

- Ezt nem ilyen egyszerű megmondani. Sok mindentől függ. De a lehető legmesszebbre szeretnék eljutni ma. Viszont, ha fáradt vagy, vagy valami baj van, szólj! Egy szavadba kerül, és megállunk.

Kibotorkáltunk a bozótból. Minho körülkémlelt, és mikor látta, hogy nincs a közelben senki, intett, hogy induljunk.

A Nap korongja narancssárgás rózsaszín fényével töltötte meg az eget. Lágyan meleg sugarai pedig lágyan cirógatták az csuklyatakarta arcomat.

Nem beszéltünk semmit, csak mentünk. Érdeklődve szemlélődtem. Még soha nem jártam Róma városán kívül. Csönd és nyugalom áradt a levegőben. A madarak halkan csiripeltek az út melletti bokrokon, fákon.

Egy idő után egy kereszteződéshez értünk. A nap már az ég legmagasabb pontján volt. A csuklya alatt a hajam befülledt. Melegem volt.

A fülemet a távolból hallatszó lovak topogásának hangja ütötte meg. Minhóval mindketten hátrakaptuk a fejünket.

- Bújjunk el! – szólalt meg a bátyám, majd megragadta a karom, és az út menti bokrokhoz húzott. – Várjuk meg, amíg elmennek!

Érdeklődve leskelődtem ki a bokor gyér levelei közt. Két lovas ügetett felénk. Csak a lovak lábát láttam. A kereszteződésnél megálltak. Szavak jutottak el a fülemig. Visszafojtott lélegzettel hallgatóztam.

- Főnök, merre menjünk? – kérdezte ez egyikük.

- Teljesen mindegy, szinte lehetetlen, hogy erre megtaláljuk őket.

- De miért? – értetlenkedett a kérdező.

- Fiam, egy patríciuscsalád gyerekeiről van szó. Az egyikük valószínűleg szenátor lett volna, a másikuk pedig nő. Őt pedig valamilyen befolyásos család sarjához adták hozzá. Mondd meg őszintén, szerinted nekik mi okuk volt elhagyni az otthonukat? – Pár pillanatig néma csend honolt köztük. – Rómából rengeteg felé indul út, nem is tudhatjuk, hogy melyiken indultak el. Különben sem hinném, hogy önszántukból hagyták el Rómát. Szerintem elrabolták őket. Ha erről van szó, akkor pedig már rég messze járhatnak. Esélyünk sincs megtalálni őket. Ha pedig mégis szökésről van szó, biztos, hogy nem gyalogszerrel indultak útnak. Patríciusok. Egy patrícius pedig ennyire soha nem alacsonyítaná le magát. És ismét hangsúlyozom, az egyikük nő. Ő biztosan nem mocskolná be a lábát.

- Értem, főnök. De… Akkor mi miért jöttünk el megkeresni őket?

- Neked tényleg ennyire üres a fejed? Azért jöttünk, mert ezt bízták ránk. Nincs mit tenni, a kötelességünket meg kell tennünk! Na, nincs több időnk. Te mész jobbra, én megyek balra.

Mikor a lópatkók dobogása már csak messziről hallatszott, Minhóval kimerészkedtünk a bokrok közül.

- Ők… Minket kerestek, ugye?

- Valószínűleg igen – bólintott.

- Merre menjünk? Mindkét irányba mentek.

A bátyám elgondolkozott. Szemöldökét összevonta, majd az útkereszteződésre nézett. Pár pillanatig csend telepedett ránk, végül Minho törte meg a csöndet:

- Hallod? Egy szekér jön erre.

Meglepetten néztem rá. Nem igazán értettem, hogy mi köze van egy közeledő szekérnek ahhoz, hogy melyik úton menjünk. A bátyám karon ragadott, majd kihúzott a kereszteződésbe. Jobbról egy kereskedő tartott felénk. Fából készült szekerét egy megtermett fekete ló húzta.

- Elnézést, uram! – kiáltott oda a szekéren ülő férfinak Minho.

A szekér megállt előttünk, a rajta utazó ember pedig furcsán méregetett minket.

- Maguk miért állják el az utat?

- Nem lényeges. Merre tart?

- Aviliusba. De miért érdekli az magát? – vetette oda a kereskedő rosszkedvűen.

- Mennyiért vinne el minket magával?

A férfi erre egyből felkapta a fejét.

- A kocsim hátulján van még hely. Száz dénárért felszállhatnak.

- Ötvenért – vágta rá Minho.

- Hetvenötért jöhetnek. Ha nem felel meg, jobban teszik, ha nem állják el tovább az utam – felelte nyersen.

A bátyám elővett egy pénzeszsákot, majd odaadta a kereskedőnek a pénzt. A férfi elvigyorodott, majd intett, hogy szálljunk fel a kocsi hátuljára. Annyi hely volt, hogy a lábunk lelógott a szekérről. De akkor ez egyáltalán nem zavart. Örültem, hogy nem kell tovább gyalogolnom.

A szekér zötykölődve megindult az úton. Több órát utaztunk. Ezalatt rengeteg csodálatos helyet, növényt láttunk. Az út szélén rengeteg apró, színes virágot fedeztem fel, és ez boldogsággal töltött el. Többnyire elhagyatott vidéken utaztunk, a hely nyugalma pedig egyenesen elvarázsolt. Otthon mindig nagy nyüzsgés volt. A házat pedig csak ritkán hagyhattam el, és akkor sem békés helyekre mentem.

Már besötétedett, mikor kezdtem elálmosodni. A fejemet Minho vállára fektettem, és elbóbiskoltam. Nem aludhattam túl sokat, mert a bátyám óvatosan megrázta a vállam.

- Baj van? – kérdeztem álmosan.

- Ahreum, ha azt mondom, ugrunk, akkor ugorj le a szekérről, és fuss, ahogy tudsz!

- Tessék? Miért? – kérdeztem meglepetten.

- Emberek vannak a bokorban. Lehet, hogy banditák. Ha megtámadják a kereskedőt, menekülnünk kell, különben eladnak rabszolgának – suttogta a fülembe.

Megfeszült a testem, és szemeimmel a mellettünk elsuhanó bokrokat kezdtem pásztázni. Amikor valami megmozdult a sötét bozótban, összerezzentem. Csak hallásból ismertem a banditákat. De soha nem is gondoltam, hogy valaha is összefutnék velük.

Egy hirtelen pillanatban a szekerünket húzó ló nyerítésére lettünk figyelmesek. Minho megragadta a karom, és összeszorított fogakkal parancsolt rám:

- Ugorj, és fuss!

Remegő, izzadt tenyeremet kihúztam a szorításából, majd nagy levegőt vettem. A kocsi megállt, a bokorból pedig őrjöngő férfiak rohantak ki.

Miközben leugrottam a kocsiról, ráestem a bokámról, de nem törődtem a lábamba nyilalló fájdalommal. Vissza se néztem, amilyen gyorsan tudtam, futni kezdtem. A szívem eszeveszett ütemben kalapált, a fülemben lüktető vértől pedig nem hallottam semmit. Több percnyi futás után úgy éreztem, ha nem állok meg, összeesek. Hirtelen egy kéz ragadta meg a karom.

Ajkaimat egy erőtlen sikoly hagyta el, de mivel az illető fürgén számra szorította a tenyerét, nem hallatszott a hangom. Ijedtemben forgolódni kezdtem, de a támadóm lefogott, így nem láthattam az arcát. Berángatott magával a bokrok közé, és a földre kényszerített.

Az úton ekkor tűntek fel a kereskedőt megtámadó banditák. Gyors iramban elszáguldottak előttünk. Miután eltűntek a közelből, a támadóm elvette a kezét a szám elől, és eleresztett. Félelmemben egész testemben remegtem. Már azon voltam, hogy lekeverjek egyet neki, és elfussak. Már emeltem a kezem, és készültem lendíteni, de ő elkapta a csuklóm. Reflexből felé fordultam. Nem is tudom, hogy hogyan éreztem magam. Kissé idiótának és dühösnek is egyben.

Az a személy, akit elrablómnak hittem, a saját bátyám volt.

- Szólhattál volna, hogy te vagy az! – sziszegtem felé idegesen.

- Sajnálom. Azzal voltam elfoglalva, hogy rendezzem a gondolataimat – felelte Minho. – A kereskedőt valószínűleg megölték, a kocsit pedig kifosztották. Hihetetlen, nem? Alig pár perc alatt mindez megtörtént.

- Eléggé kegyetlenek voltak…

- A banditák ilyenek – vonta meg a vállát. – Reméltem, többet nem kell ilyen alakokkal összefutnunk. Még az a szerencsénk, hogy minket nem vettek észre. Nem tudom, mi lett volna veled, ha megakad rajtad a szemük.

A hangjából éreztem, hogy feszült. Láttam rajta, hogy éppen azon agyal, hogy a gondolatai közül miket osszon meg velem. Egy ideig kínos csend telepedett ránk, amit végül Minho tört meg:

- Vágjuk le a hajad!

Erre nem számítottam tőle. Hangja parancsoló és feszült volt. Ösztönösen a csuklya alá rejtett hajamhoz kaptam. Nem akartam megválni tőle. Egész életemben azt hallgattam, hogy egy nőnek a haja az éke. Én pedig elszöktem otthonról férfiruhában, és nőket megszégyenítő módon gyalogoltam megállás nélkül majd’ egy napot. Úgy gondoltam, hogy már ez is éppen elég nagy áldozat volt tőlem.

- Nem – feleltem határozottan. – A hajamat hagyjuk békén!

- De… Ahreum, hosszú hajjal nagyobb eséllyel néznek nőnek.

- Miért baj az? Hiszen nő vagyok – makacskodtam.

- Most viszont ez nem válik előnyünkre. Nem tudhatjuk, hogy mi fog történni velünk. Ha netán elfognak minket, és látják, hogy nő vagy, beadnak egy bordélyba. Azt pedig nem hagyhatom!

- És hogyha nem fog történni semmi? Akkor hiába vesztettem el a hajam.

Minho nagy levegőt vett. Nem tudta, hogy mit feleljen. Láttam rajta, hogy aggódik értem. Emellett pedig több, mint egy napja nem aludt, és elég nyűgös volt. Tudtam, hogy ilyenkor a legrosszabb döntés harcba szállni vele.

- Ahreum, majd megnő a hajad. – Hangja már-már kérlelő volt.

Nem volt kedvem veszekedni. Egyszerűen csak békére és nyugalomra vágytam.

Végül pedig beadtam a derekam. Úgy voltam vele, hogy ennyi megpróbáltatás után már mindegy a hajamnak. ú

„Pár év alatt talán sikerül majd megnövesztenem…” – gondoltam.

- Rendben, vágjuk le – egyeztem bele.

A bátyám megkönnyebbülten felsóhajtott, majd a paenulája alól előkapott egy zsákot. Kioldotta a zsák száját, majd kivett belőle egy tőrt.

- Fordulj meg!

Úgy tettem, ahogy mondta. Minho lehajtotta a fejemről a csuklyámat, majd összefogta a derékig érő, fekete hajamat. A tőr segítségével agy pillanat alatt levágta. Már csak annyit éreztem, hogy az állig érő hajam az arcomba hullik.

- Meg is lennénk – mondta a bátyám. – Na, had nézzelek!

Felé fordultam, ő pedig elmosolyodott.

- Hidd el, nem a hajad határoz meg téged. Így is ugyanaz vagy, mint eddig. Az én gyönyörű húgom – mosolyodott el.

Tudtam, hogy komolyan gondolja, amit mondott, és ez kissé megnyugtatott.

- De… Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem egy kis idő elteltével. – Már este van.

- Nézzünk körül a környéken! – tanácsolta. – Igazából fogalmam sincs, hogy merre lehetünk. Lehetséges, hogy nem a semmi közepén vagyunk, és van a közelben egy település.

Tetszett Minho ötlete. Reméltem, hogy találunk valami helyet, ahol aludhatunk. Nem igazán örültem volna, ha ismét a hideg földön kellett volna aludnom.

Elindultunk előrefele az úton. A Hold fénye erősen világított, így viszonylag jól láttunk. Pár perc séta után egy kisebb mellékutat fedeztünk fel.

- Merre menjünk? – kérdeztem.

- Ha a mellékúton megyünk, nagyobb az esélyünk rá, hogy valamilyen települést találjunk.

Ezután már egyikünk számára sem volt kérdés, hogy melyik utat válasszuk.

A mellékút valószínűleg már régen nem volt használva, mert a gyomok már sűrűn benőtték. Egy ideig nyugodtan mentünk, de aztán az útnak vége lett. Legalábbis pár fa nőtt az úton, és ezek miatt nem lehetett tovább menni.

- Akkor vissza kell fordulnunk? – kérdeztem csalódottan.

- Nem feltétlenül – felelte, majd közelebb lépett az utunkat elzáró egyik cédrusfához. Egy-két ágat lehúzott, hogy át tudjon nézni köztük. – Messze látok valamilyen fényt. Valószínűleg emberek vannak ott. Lehet, hogy nem lenne eredménytelen, ha elindulnánk arra.

Beleegyeztem az ötletébe. Egy kisebb kerülő után sikerült egy olyan helyet találnunk, ahol át tudtunk illanni a fák ágai között. Ezután a bozóton átverekedtük magunkat, amíg meg nem találtuk a mellékutat.

Reményekkel telten tovább indultunk. Pár percnyi gyors séta után egy házra bukkantunk. Eléggé lepukkant állapotban volt, de a gyéren világító fények arra utaltak, hogy vannak bent.

Az ajtóhoz mentünk, majd egymásra néztünk.

- Nem akarsz bekopogni inkább te? – kérdezte Minho.

- Kösz nem – feleltem.

A bátyám kínosan elnevette magát, majd gyorsan kopogott kettőt a rozoga faajtón. Már kezdtük azt hinni, hogy feleslegesen ácsorgunk a ház előtt, mikor az ajtó lassú nyikorgással résnyire kinyílt.

Egy idős bácsi kukucskált ki az ajtó túloldaláról. Ráncokkal barázdázott arcán meglepettség látszott. Reszelős hangon megszólalt:

- Segíthetek valamiben?

- Utazók vagyunk, és olyan helyet keresünk, ahol megszállhatnánk – felelte a bátyám.

A bácsi végignézett rajtunk, majd összevonta a szemöldökét.

- Nem sűrűn járnak erre utazók. Pár percnyi sétára van innen egy falu. A szélén van egy fogadó. Bár én a helyükben nem mennék oda – gondolkozott el. – Az a hír járja, hogy kísértetek lakják. Ráadásul egy jósnő a tulajdonos. Magam sem lepődnék meg rajta, ha kiderülne, hogy magával az ördöggel diskurál.

Én kissé megijedtem. Nem tudtam, hogy mennyit kellene elhinnem egy ilyen furcsa öregembernek, viszont nem zárhattam ki azt, hogy lehetséges, hogy van igazság abban, amit mond. Éreztem Minhón, hogy ő nem veszi komolyan a bácsi figyelmeztetését. Soha nem hitt ilyen dolgokban.

- Köszönjük a segítséget – köszöntünk el a bácsitól, aki még egyszer felhívta a figyelmünket a fogadóról terjengő mondákról, majd becsukta a nyikorgó faajtót.

- Akkor megkeressük a fogadót? – kérdeztem a bátyámtól.

- Persze.

- De mi van, ha a bácsinak igaza van..?

- Ahreum, te komolyan elhiszed ezt? – értetlenkedett. – Az ilyen idős emberek imádják a kísértethistóriákat. De ezeknek a fele sem igaz.

Tovább indultunk az úton. Pár perc múlva már fényeket láttunk a távolban. Nem messze valóban volt egy falu, pont, ahogy az öregember mondta.

A legszélső kétemeletes épület pedig tényleg egy fogadó volt. Körülötte olajfa ültetvények voltak.

Eléggé régi épület volt, első ránézésre meg nem mondtam volna, hogy laknak az épületben. Az elhasználódott faajtón egy aprócska Isten hozott tábla üdvözölte a látogatókat. Minho lassan lenyomta az ősrégi kilincset, majd kinyitotta a nyikorgó ajtót.

Bent egy kis lámpás világított. Érkezésünkre senki nem sietett, olyan volt, mintha senki nem is lenne bent.

Mikor beléptünk, egy pult foglalt helyet a bal oldalunkon. Minho közelebb sétált, majd egyből rémülten hátraugrott, mikor a pult mögül előpattant egy fiatal nő. Ruháján aranypénzek fityegtek. Tűzszínű szoknyát viselt, melynek hosszú ujja tölcsérszerűen szélesedett ki. Sötétbarna, göndör fürtjei keresztezték az arcát. Ajkai rubinvörösre voltak festve, szemei pedig sejtelmesen ki voltak húzva.

- Mit tehetek magukért, kedveskéim? – kérdezte.

- Szállást keresünk, utazók vagyunk – felelte Minho, miközben meglepetten méregette a nőt. Valószínűleg ilyen furcsán öltözött teremtést ő sem látott még.

- A legjobb helyen járnak – mondta széles mosollyal. – Az összes szobánk szabad, még választhatnak is, hogy melyikbe mennének szívesebben. Bár a berendezés mindenhol egyforma. Emiatt pedig szerintem teljesen fölösleges végignézni az összeset, és azután választani. Csak időhúzás. Tudják mit? Majd én kiválasztom maguknak a legjobb szobát. Igen, így lesz a legjobb. Egy szobában lesznek, vagy külön?

Minho először meg sem tudott szólalni. Láttam rajta, hogy tart a nőtől. Mindenesetre valami nagyon furcsa volt benne.

- Hány ágy van egy szobában? – kérdezte meg végül a bátyám.

- Kettő. De, ha akarják többet is oda tudok varázsolni maguknak – kacsintott.

- Akkor egy szoba lesz. És két ágy bőven elég kettőnknek. Mennyit kell fizetnünk?

A nő kissé elgondolkozott. Majd pár másodperc csend után szóra nyitotta a száját:

- Ötven dénár lesz – mosolyodott el.

Erősen olyan érzésem volt, hogy hosszú idő után mi voltunk az első vendégei a fogadónak. Bár ez egyáltalán nem volt meglepő. A régi, felújításra szoruló épület egy kis falu határán volt. Az idevezető mellékutat sem használhatták már évek óta. Nem járhatott sok átutazó errefelé.

A nő kisietett a pult mögül, majd intett, hogy kövessük. Egy rozoga falépcsőn mentünk fel az emeletre. Több ajtó is volt egymás mellett. Mi elmentünk a fenti folyosó legvégébe. A hölgy a legutolsó ajtó előtt megállt, majd előhúzott a ruhája ujjából egy rozsdaette kulcsot. Egy ideig vacakolt a zárral, de végül az ajtó nyikorogva kitárult.

- Ez lesz a szobájuk, reméltem, megfelel – szólalt meg a nő.

- Köszönjük – felelte Minho, majd megragadott a vállamnál fogva, betolt a szobába, és amilyen gyorsan csak tudta, becsukta mögöttünk az ajtót. – Ijesztő ez a nő – nézett rám, miután már csak ketten maradtunk.

- Nem hittem volna, hogy egy nőtől félsz – kuncogtam.

- Nem féltek tőle. Csak kellemetlenül érzem magam a közelében. Olyan… szőrszálhasogató a jelenléte.

Való igaz, kissé furcsa volt a hölgy. Korábban még soha nem láttam ilyen kirobbanó energiájú, szeleburdi nőt. Ráadásul a külseje sem volt hétköznapinak mondható.

Mire észbekaptam, Minho már a szobánkban lévő egyik ágyon hasalt. Mikor közelebb mentem, láttam, hogy elaludt. Nem is lepődtem meg ezen. Ráfért már az alvás.

Odasétáltam a másik ágyhoz, és leültem. Kemény szalmazsák volt, de igazából már nem is törődtem vele. Elfeküdtem, és lehunytam a szemeim. Viszont mielőtt az álmok mezejére léptem volna, kopogtak az ajtón. Halkan felmordultam, majd a bejárathoz csoszogtam. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, nehogy felkeltsem a bátyám.

A küszöb túloldalán egy nő állt. Elég testes volt, és vagy egy fejjel magasabb, mint én. Rajta is ugyanolyan tűzszínű ruha volt, mint a másik hölgyön. Viszont ennek az illetőnek az arca meglepően férfias volt. Erős arcvonásai voltak, hangsúlyos állkapcsa és apró szemei. Mikor jobban megnéztem, észrevettem, hogy széles vállai és mellkasa van. Meg mertem volna esküdni rá, hogy egy nőnek öltözött férfivel állok szemben.

- Elnézést – szólalt meg mély hangon. – Aelin vagyok a szobalány.

Meg kellett fékeznem magam, nehogy feltörjön belőlem egy nevetés.

- Üdvözlöm, én Ahreum vagyok. Mi járatban van erre?

- Azt jöttem megkérdezni, hogy nem kérnek-e valamit enni.

- Oh, persze, kérünk. Egy perc, és felkeltem a bátyám. Hova menjünk? – kérdeztem.

- Le a lépcsőn, jobbra van az étkező – felelte, majd már el is tűnt.

Becsuktam az ajtót. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a nő volt a furcsább kettejük közül. Már csak arra lettem volna kíváncsi, hogy valóban nő-e.

Odasétáltam Minho ágyához, majd gyengén megráztam a vállát. Meg sem mozdult.

- Akarsz enni? Én megyek – mondtam, mire a bátyám szemei hirtelen kipattantak, és felült az ágyon.

Tudtam, hogy egy ilyen út után neki sincs ellenére egy kis étel.

Lesétáltunk a lépcsőn, és bementünk az étkezőbe, ahogy Aelin mondta. Bent egy hosszú asztal volt körülötte tizenkét székkel. Minhóval az asztal végében foglaltunk helyet. Egy ideig csendben ültünk egymással szemben, mikor vártalanul megjelent mellettünk Aelin. A bátyám arcán láttam a meglepettséget. Miután megkaptuk az ételünk, és egyedül maradtunk, Minho hozzám fordult:

- Ez meg ki volt?

- Aelin, a szobalány.

- Szobalány? Ő? – értetlenkedett.

- Én sem igazán értem. De… Szerinted férfi lehet vagy nő?

- Persze, hogy nő! – vágta rá. – Egy férfi sem venne fel ilyen hacukát és adná ki magát szobalánynak.

- Jó, értem ezt. De nem gondolod, hogy Aelin férfinak néz ki? – kérdeztem.

- Lehet, hogy ilyennek született. De nem gondolnám, hogy férfi lenne…

Bólintottam, majd elkezdtem enni. Nagyon jól esett, hogy végre valami finomat ehettem. És ezzel nem voltam egyedül. Minho fürgén lapátolta a szájába az ételt.

Miután végeztünk, az a nő jött oda hozzánk, aki kiadta nekünk a szobát. Széles mosollyal az arcán leült mellém.

- Ízlett? – kérdezte, mire mindketten bólogatni kezdtünk. – Ennek nagyon örülök. Esetleg nem akarnak lent maradni még? Szívesen megismerném magukat közelebbről?

- Én szerintem visszamegyek aludni – állt fel Minho az asztaltól. – Köszönöm az ételt.

Kissé megszeppentem azon, hogy a bátyám csak úgy egyedül hagyott.

- Úgy látszik ketten maradtunk – fordult felém a nő. – Mondd, honnan jöttetek, és mi járatban vagytok?

Nem tudtam, hogy erre a kérdésére mit feleljek. Nem akartam elmondani, hogy Rómából szöktünk meg. Nem bíztam meg a nőben.

- Ahreum, nincs rejtegetnivalód előlem – mondta.

„Honnan tudja a nevem?” – ijedtem meg.

- Tudom, hogy Rómából jöttetek, és tudom, hogy kik vagytok.

„Lehet, hogy az apánk küldte. Lehet, hogy ez az egész csak egy csapda.”

- Honnan veszi ezt? – Próbáltam magabiztosan kérdezni.

- Látnok vagyok, elég a szemedbe néznem, hogy tudjam a legféltettebb titkaidat is – mosolyodott el.

Nem igazán hittem el neki, amit mondd. Kételkedtem abban, hogy valóban látnok lenne. És ő látta rajtam, hogy nem hiszek neki.

- Nem hiszel nekem, igaz? – kérdezte.

- Nem. Mondjon valamit, amivel meg tud győzni!

- Rendben. Lássuk csak… Egy öregember kalauzolt el titeket a fogadónkba. Azt állította, hogy szellemjárta ez a hely, és, hogy én egy jósnő vagyok.

- Maga tényleg jósnő? – kérdeztem rá hirtelen.

- Az is vagyok – vont vállat. – Sok mindenhez értek.

- És itt valóban vannak szellemek? – kérdeztem meg kissé félve.

A nő elnevette magát, majd megrázta a fejét.

- Dehogy. Aelinnel csupán kissé megvicceltük azokat, akik leszólták a fogadónkat – magyarázta. – Volt, aki előtt a tárgyakat mozgattunk. Több tárgyra is vékony fonalat kötöttünk, és húzogattuk őket. Volt, akihez egész éjszaka öt percenként bekopogtunk, és mindig elrejtőztünk, amikor ajtót nyitott. Jajj, az volt a kedvencem, amikor este járkáltunk a folyosón, és különböző tárgyakat ejtettünk le. Mindenki azt hitte, hogy szellemek járkálnak kint, és nem is mertek kijönni.

A hölgy történetein végül már együtt nevettünk. Már kezdtem egyre jobban érezni magam a közelében. A kezdeti ellenszenvem iránta elillant.

Még egy ideig beszélgettünk. Sok érdekes történetet mesélt nekem. Megtudtam, hogy több évig járták a birodalmat Aelinnel, és jósoltak. Aztán végül rábukkantak egy lepukkant házra, amit megvettek, és ebből a házból hozták létre a fogadót.

Az idő gyorsan repült, én pedig egyre jobban elfáradtam.

- Azt hiszem, ideje lenne lefeküdnöm – szólaltam meg.

- Menj csak, de előtte kérdezz tőlem valamit! Jósolok neked egyet – mosolygott rám.

Elgondolkodtam. Hirtelen nem tudtam, hogy mit kérdezzek. Az életem során bennem felmerülő kérdéseim elillantak a fejemből, és ürességet hagytak maguk után. Egyetlenegy dolog motoszkált a fejemben. A fő oka annak, amiért elszöktem otthonról. Az, hogy nem akartam ahhoz hozzámenni, akit apám jelöl ki nekem.

- Lesz férjem a jövőben? Ha igen, ki lesz az? – kérdeztem végül.

- Nam Taehyun – felelte, miután mélyen a szemembe nézett. – A neve legyen elég. De hidd el, ha egyszer találkoztak, a neve nélkül is tudni fogod, hogy számodra ő az igazi.

Bólintottam egyet, majd felmentem a szobánkba aludni. Eközben az agyam végig azon  kattogott, hogy vajon Nam Taehyun hogyan nézhet ki, milyen lehet a személyisége, éppen merre lehet. Szerettem volna ott rögtön találkozni vele. Azonban erre nem volt lehetőségem.

Álomra hajtottam a fejem. A szemeim hamar lecsukódtak, én pedig rövid időn belül elszenderültem.

Nem tudom, mennyit aludhattam. Egy ajtó nyikorgására keltem fel. Kinyitottam a szemeim. Amint megláttam, hogy a római lakásunkban vagyok a saját szobámban, összezavarodtam. Világosan emlékeztem, hogy tegnap este elszöktünk otthonról Minhóval. Nem értettem, hogy akkor hogyan lehetséges, hogy én mégis otthon ébredtem fel.

„Lehet, hogy csak álmodtam az egészet?” – gondoltam. – „Igen, valószínűleg ez csak egy szép álom volt…”

A gondolataimból a szobalány húzott vissza a valóságba:

- Elnézést, kisasszony, de várják kint.

- Kik? – kérdeztem.

- Az édesapja azt mondta, hogy a jövőbeli férje van itt. Ma fogják megbeszélni az esküvő részleteit.

A gyomrom összeszorult. Az álmom még valóságként élt bennem. Nem akartam férjhez menni. El akartam szökni itthonról, és visszamenni a fogadóba.

Gyorsan felöltöztem, ezután a szobalány elkészítette a hajam. Én végig izgatottsággal és félelemmel voltam tele. Féltem attól, hogy mi lesz, ha olyan férfit jelölt ki nekem apám, akivel nem tudnék együtt élni.

Remegő lábakkal sétáltam a társalgó felé. Bent apám beszélgetett valamiről egy férfivel aki  háttal feküdt nekem egy heverőn. Érkezésemre apám felállt, és hamis mosollyal az arcán fogadott.

- Ahreum, végre itt vagy!

Ezidő alatt a férfi felállt, és felém fordult. Határozottan meglepett. Egy idősödő szenátorra számítottam, de helyette egy korombeli fiatal férfi állt előttem. Másfél fejjel magasabb lehetett nálam, és széles vállai közt kétszer is elfértem volna. Sötétbarna haja füléig ért, arcán pedig őszinte mosoly játszott. Nevető szemei teljesen megbabonáztak. Közelebb lépett hozzám, majd megszólalt:

- Üdvözlöm, Song Ahreum! Nam Taehyun vagyok.

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés:

A történet érthető és átérezhető volt, ugyanakkor el kell mondanunk, hogy nem igazán találtuk színesnek, mozgalmasnak a cselekményleírást.

E/1-ben alkottad meg a novellát, így Ahreum szemszögén keresztül érzékelhettünk mindent. Ez a megoldás azt vonja maga után, hogy csupán azokat a mozzanatokat ismertetheted meg az olvasókkal, amelyeket ő lát és érez, ám ezt figyelembe véve is nagyon kevés illetve kissé kidolgozatlan leírással találkoztunk a történetben.

Sok esetben egymást követő rövid, tömör mondatokban számoltál be a környezetről és az ott folyó történésekről, ezek pedig kevés információt nyújtottak és picit egyhangúvá tették az olvasásélményt. Nagyon hiányoltuk a jelzőket, a kissé részletesebb leíró részeket, hogy hűen magunk elé tudjuk képzelni az eseményeket; szinte úgy éreztük magunkat olvasás közben, mintha a sötétben tapogatóznánk.

Észrevettük még, hogy sokkal inkább Ahreum pillanatnyi gondolataira, érzéseire fektetted a hangsúlyt, mint magukra a történésekre, ami önmagában nem lett volna probléma, ám ennek kapcsán is igen szűkszavúan, és sok esetben kissé túl hétköznapian fogalmaztál. Ezen kívül bár teljesen érthetőek voltak a lány kétségei, félelme abban a helyzetben, amelybe került, a gondolataival és a lelkiállapotának ilyen leírásával olyan hangulatot teremtettél, mely nemhogy nem felel meg az általunk előírtaknak, de szinte ellentétben áll azokkal. (Ez utóbbit részletesebben is megmagyarázzuk a feladatmegoldás értékelésekor.)

Ezen kívül nehezünkre esett kissé értelmezni és elképzelni, hogy miért a mellékutak vezetnek településekhez Minho szerint – holott sokkal egyértelműbb lett volna az a magyarázat, hogy a főutak nagyobb városokban vezetnek, ahol nagyobb eséllyel keresik majd őket -, és hogy miféle cédrusok azok, amelyeknek az ágai olyan közel vannak a földhöz, hogy a két fiatalnak úgy kell átbújnia azok között.

Karakterformálás:

Érdekesnek és jónak találtuk, ahogyan bemutattad a fogadót üzemeltető két nő külsejét, és a jellemüket is érvényesülni éreztük a párbeszédekben, ezeket nagyon ügyesen megoldottad. :) Találó volt még a kunyhóban élő öregember jellemzése is, ám sajnálatunkra azt vettük észre, hogy a két főszereplő, Ahreum és Minho karaktere majdnem teljesen homályban maradt.

Ahreumről csak annyit közöltél, hogy alacsony és hosszú fekete haja van, de sem az arcáról, sem a testalkatáról nem kaptunk képet. A jellemét tekintve kicsit úgy éreztük, mintha a valós koránál fiatalabbként ábrázoltad volna őt, hiszen házasulandó korban volt, ennek ellenére nemcsak, hogy semmit nem tett önszántából, de mintha egy saját önálló gondolata sem lett volna. Érthető, hogy úrilányként nem kellett tettre késznek és leleményesnek lennie, de ilyen mértékű önállótlanság, amivel felruháztad, sokkal inkább egy kisgyermekre jellemző, mit egy kamaszlányra. 

Minhóról sem kaptunk tisztább képet, sőt, az ő kora és kinézete sajnos teljesen homályban maradt, és a belső tulajdonságai közül is csak annyit mondhatunk, hogy szereti és védelmezi a húgát, s kellő bátorsággal rendelkezik ahhoz, hogy kettesben vele nekivágjon az idegen világnak.

Feladatmegoldás:

Látszott, hogy igyekeztél egy kalandos, szerethető történetet alkotni, ami sikerült is, ám a történeted sajnos több kitételnek sem felelt meg.

Ahogy már említettük, az alaphangulatot Ahreum pillanatnyi érzései adták meg, hiszen az ő szemszögéből ismerhettünk meg mindent, ezek azonban sokkal inkább teremtettek kissé depresszív, melankolikus hangulatot, mint vidámat. A párbeszédek a fogadó két különös asszonyával feloldották kissé ezt a jeges érzetet, illetve a befejezés is megfelelő volt, ám mégis a depresszív elemek túlsúlyát éreztük döntőnek.

Nem lett volna szabad fájdalmas, angst elemeket és halált sem vinned a történetbe, ehhez képest szó esik a két testvér édesanyjának erőszakos haláláról és a kocsist megölő banditákról is. Igaz, az utóbbi csak feltételezés, az előbbi pedig a múltban történt, de egyik sem illett az általunk megadott kitételekhez.

Igazából nem is a halál említése hibádzik, sokkal inkább a stílus, amit használtál ezek leírásakor. Ha valami apró humorossággal körítetted volna az ilyen jeleneteket, máris egészen másfelé tolhattad volna el a hangulatot. Például a lány megláthatta volna, hogy két bandita civakodni kezd a kocsis ütött-kopott lábbelijén, mire a vezérük elveszi azt tőlük, és még egy barátságos nyaklevest lekeverve nekik téríti észhez őket. Persze, ez csak egy példa, bármilyen humoros kis mozzanat alkalmas lehet arra, hogy oldja kicsit a komor hangulatot.

Az ókori Róma volt a történet helyszíne, és ügyesen érzékeltetted a kort a két szereplő származásával, családi kötelezettségeikkel és a ruházatukkal, ám hiányoltunk még néhány egyedi, római jelleget a történetből. Találkozhattak volna például az útjuk során valami jellegzetességgel, akár egy istennek szánt áldozati oltárral, és az olajfákon és a cédrusokon kívül más, kifejezetten római tényezőket is jó lett volna, ha leírsz. Akár a fogadóban megevett ételek is megfelelően lettek volna erre.

Sajnáltuk, hogy ilyen dolgokon csúszott meg a feladatmegoldásod, mert látszott, hogy sok időt fektettél a történet megírásába.

Stílus:

Úgy éreztük, a stílusod még kialakulóban van, hiszen találkoztunk ígéretes, szépen fogalmazott mondatokkal, ugyanakkor aránytalanul sok rövid, három-négy szavas mondatot és kevés jelzős szerkezetet alkottál.

Igyekeztél a szereplők minden egyes kis mozdulatát leírni, ám ez nem feltétlenül célravezető, ha olyan egyszerű és hétköznapi történésektől van szó, mint hogy valaki leül az ágyra, feláll róla vagy kinyitja az ajtót. Ilyen esetekben célszerű csak a történet szempontjából lényeges, fontos elemeket megemlíteni.

Ha például valaki nagyon izgul reggel, mielőtt elindulna vizsgázni, és te ezt az érzését akarod érzékeltetni, felesleges a fogmosástól a fürdésen át mindent lejegyezned a reggeli készülődéséből, hisz’ mind tudjuk, mit tesz ilyenkor az ember. Elegendő egy-két mondatban megemlíteni, hogy készülődés közben így és így érezte magát, ezeken és azokon időztek a gondolatai.

Furcsálltuk még, hogy néhány dolog kategorikusan ismétlődött a szövegben, mint annak az említése, hogy Ahreum sosem járt még a városfalon túl, és hogy az ajtók mindenhol rozogák voltak és nyikorogtak. Apróságok ezek, de olvasás közben felfigyel az ilyesmikre az ember, és kicsit olyan érzetet keltenek, mintha magadat ismételgetnéd.

Formázás és nyelvhelyesség:

A formázással mindent rendben találtunk; szép, áttekinthető volt a szöveg képe, és a bekezdéseket is megfelelően formáztad. Egyedül azt említenénk itt meg, hogy ha két történés között hosszabb idő telik el, tehát órákat, napokat vagy még hosszabb időt ugrasz az időben, vagy ha esetleg változik a történet helyszíne, célszerű ezt a szövegben is jelölni dupla enterrel vagy sorközzel. Nagyobb ugrás vagy helyszínváltás esetén jó, ha valamilyen elválasztó jelet is beleteszel ilyenkor a szövegbe.

A helyesírásod jó, pár elgépelést illetve egybe- és különírással kapcsolatos hibát találtunk a sorok között. Javasoljuk viszont, hogy az olyan idegen eredetű szavakat, amelyek ismeretlenek lehetnek az olvasók előtt, a későbbiekben magyarázd meg lábjegyzetben. Egyébként nem szükséges ezeket dőlt betűvel kiemelni.

Egy kedves kis novellát kaptunk tőled, mely bővelkedett érzelmekben, ám sajnos nem igazán az előírtak szerint oldottad meg a feladatot.

Nagyon sokat tehetsz a stílusod fejlődéséért, ha színvonalas, klasszikus regényeket olvasol, és ha gyakorlod egy picit a leírásokat. Megpróbálhatod magad elé képzelni azt az utat, amit sokszor megteszel, és részletesen lejegyezni, mit is látsz magad körül az út során, mi jut eszedbe az egyes tárgyakról, mire emlékeztetnek. Ugyanezt megteheted egy általad ismert személy külsejével is. Használj bátran jelzőket, mutasd be, milyen színűek, formájúak, állagúak az egyes dolgok, illetve hogyan fest egy ember arca és testfelépítése.

Sok sikert kívánunk neked a továbbiakban!

A zsűri