2/ 9.

„A”feladat

A múlt nyomában - Bátorság vagy botorság?

Kaptam ugyan levegőt, de a torkomat mégis jeges kéz markolta. Kellemetlen, bosszantó parazitaként fagyasztotta meg nyelőcsövem, amint a helyiségben kihunytak az égők, sőt! Voltak, amik kirobbanva a helyükről szórtak üvegszilánkokat az alattuk állókra. A légkör metszően rideggé vált, nyakamon és hátamon minden egyes pihe vigyázban állt, karomat pedig lúdbőr rázta végig.

Az orrom hegyéig sem láttam. A körülöttem lévők kiáltása terelte figyelmem a szoba közepén lévő, cipős doboznál nem nagyobb ládára, ami most mintha pulzálni kezdett volna. Fel-felizzó fényében szinte világítottak rajta a motívumok, és a kiáltó arcot mintázó dombormű hirtelen torzképű, fenyegető alakká változott. A körülötte megjelenő minták most úgy fodrozódtak, mintha lángörvények uralnák a megművelt felületet. Egyszerre rémisztő és lélegzetelállító jelenség. Még levegőt is elfelejtettem venni, amint sűrű légáramlat csapott az arcomba felőle, mindezt pedig egy leginkább csatakiáltáshoz hasonlító, gesztikulálatlan hang követett.

Hirtelen jött a csend. Mintha az egész csak egy rossz álom lett volna, az égők lassan pislákoltak, majd újra világítani kezdtek. A lábaink alatt heverő törmelékek, és a mellettem lévő két másik ember halálsápadt arca utalt csak a történtekre. Bármi is volt ez, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is állt.

Most már értettem, hogy miért nem volt semmi, a ládát tartó állványon kívül, ebben a vakítóan fehér szobában. Jelen pillanatban az meglehetősen békésnek tűnt, és ha valaki ezt korábban elmeséli nekem, biztosan kinevettem volna érte. De személyesen átélni mindezt teljesen más volt. Mi több, miután legyűrtem a kezdeti döbbenetet, sokkal inkább izgalomba hozott.

− Mégis mi a fene volt ez?!

A mellettem lévő szőke, bozontos hajú srác elég nyilvánvalóan nem osztozott a véleményemben. Teljesen magával ragadta a pánik, minden egyes végtagja remegett, látszott, hogy pillanatokon belül el fogja hányni magát. Szerencsére, mielőtt még ezt megtehette volna, egy fehér köpenyes nő termett mellette és vezette el tőlünk. Egy emberrel kevesebb.

− Ha valaki távozni szeretne, az most még megteheti – lépett elénk egy idősebb férfi, akit Young professzorként mutattak be nekünk. Mint a bent lévők többsége, ő is hosszú, fehér köpenyt viselt, kezével pedig mindenféle jegyzetet szorított magához. Listájáról egyetlen, határozott vonallal húzott ki valamit. Vagy inkább valakit? Látszódott már rajta a kor, erőteljesen kopaszodott, feje búbja pedig olyan simának és csillogónak tűnt, hogy ha közelebbről megnézném, akkor szinte biztosan a lámpafény visszaverődését is meglátnám rajta.

A másik, eddig csendben mellettem álló srác most megköszörülte a torkát.

− Én… szóval… azt hiszem… tehát… − hebegte csak, de nyilvánvalóan nem jöttek azok a szavak a szájára, amik kellettek volna. Ökölbe szorította ugyan a kezét, de már rongyos, szegecsekkel kivert öltözködésén is látszódott, hogy valamilyen kamasz, aki csak baráti csínytevés miatt került ide. Most pedig, miután saját szemével látta, pontosan mire is vállalkozott, próbálta menekülőre fogni a dolgot. Nyilvánvalóan igyekezett megtartani a becsületét, hogy bátorként maradjon meg a szemünkben, de észrevehette, hogy a hebegés nem emeli őt a remélt piedesztálra, így végül feladva vonult ki ő is.

− Remek! Háromból egy, nem is olyan rossz arány! – mosolygott rám Young professzor, amint egy újabb, hosszú vonallal illette a jegyzeteit. – Most, hogy a teszten túl vagyunk, azt javaslom, vonuljunk egy nyugodtabb helyre, és beszéljük meg a részleteket! – invitált, kezével mutatva nekem az utat.

A fehér szobából egy hosszú folyosóra léptünk ki, aminek két oldalán számtalan ajtó, vagy újabb utak nyíltak. Megindultunk előre, aztán jobbra fordulva mentünk le az ott lévő lépcsősoron. Minden csupasz, a falak kopár törtfehérségükkel néztek vissza rám, egyetlen megjegyezhető jellegzetesség sem volt rajtuk. Követtem a professzort még kétszer balra, aztán jobbra. Váratlanul torpant meg az egyik ajtó előtt, épp csak sikerült lefékeznem mögötte, nehogy elgázoljam szegényt. Kész labirintus ez a hely.

Egy irodában kötöttünk ki. Amilyen sivár volt a kinti rész, olyan jól esett a barna árnyalataival találkozni a szolidan bútorozott helyiségben. Az asztalon rendezett irathalmok és egy számítógép állt, mellette pedig két igen kényelmesnek tűnő karosszék pihent.

− Nos, Chanyeol – lesett bele a papírjaiba, hogy kipuskázhassa a nevemet. – Bizonyára vannak kérdései – nézett rám várakozón.

− Több is lenne, de szeretném először inkább az ön történetét hallani, hogy teljes képet kapjak az ügyről. – Felegyenesedtem a székemben, ahová időközben leültem, és beletúrtam barna hajamba.

− Igaz is, ez teljesen érthető – bólogatott serényen az öreg, ahogy megtörölte hatalmas, kerek szemüvegét, aztán ivott egy kortyot az asztalán lévő pohárból. A tömény illat, ami megcsapott felőle, elárulta, hogy nem épp kakaót szürcsölgetett pihenésképpen.

− Amit az előbb látott, az egy láda, ami az ősi maja civilizáció idejéből származik. Feltételezéseink szerint igen jelentős leletek lehetnek benne, amik számos kérdésre adnának választ nekünk. Itt azonban el is érkezünk a dolog bökkenőjéhez. Nem tudjuk kinyitni. Amint megpróbálkoznánk vele, az imént látott esethez hasonló dolgok történnek. Semmi kétség afelől, hogy egy nagyobb energia, akár szellem védheti a tárgyat tőlünk.

Ez sok mindent megmagyarázott. Egészen eddig nem hittem a szellemekben, de most be kellett látnom, hogy ilyen körülmények között, én sem szívesen próbálkoztam volna tovább. Ki tudja mire képes még.

− A feladatom akkor nyilván a kinyitásához kapcsolódik – állapítottam meg.

− Igen is, meg nem is – ingatta a fejét. – Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor egy bizonyos utazáson kellene részt vennie, ami során a lehető legtöbb információt kellene begyűjtenie önnek, valamint a kutatóinknak, akik önnel tartanának, hogy segítsék a munkát.

− Minden bizonnyal már beszereztek annyi anyagot, amennyit csak tudtak. Hacsak nem küldenek vissza minket a múltba, több ezer évvel ezelőttre, akkor aligha tudnánk újdonsággal szolgálni. – Amint kimondtam, el is fogott a balsejtelem. Számtalan pletykát hallottam már olyan projektekről, aminek az időutazás volt a témája. Az öreg sejtelmes mosolya csak biztosabbá tett a megérzéseimben.

− Ki is mondta a kulcsszót! Az időutazás! – lelkesedett fel, amiért látszólag fogalmam volt a dolgokról és nem kellett kiselőadást tartania nekem. – Nyilvánvaló okokból, egészen eddig nem tettük szóvá, de már évekkel ezelőtt sikerült előállítanunk egy időgépet, ami minden probléma nélkül üzemel is. Az önök feladata az lenne, hogy elmenjenek a múltba, járjanak utána a ládának, aztán amikor visszatértek, mindenről számoljanak be nekünk.

Csend telepedett a szobára. Meg tudtam érteni, miért kerestek olyan buzgón önkénteseket. Egy bizonyos szám alatt őrültség nekivágni az útnak, és aligha lehetnek sokan azok, akik alávetnék magukat egy ilyen gépezetnek. Ha az időutazás gond nélkül történik is, senki sem tudná megmondani, mi várná az illetőket a múltban.

Young professzor türelmesen várt, folyamatosan az arcomat vizsgálta, mintha attól tartana, hogy hirtelen felpattanok és elszaladok. A gond csak az volt, hogy bármilyen veszélyesnek is tűnt a helyzet, az egész ügy beindította a fantáziámat. Ilyenkor nem szerettem sötétben tapogatózni. Ha van valami fontos, amit kideríthetnénk, akkor miért is ne?

Elmosolyodva néztem az előttem ülő öregre.

− Mikor indulunk?

Ha azt hittem, hogy az irodákat megtalálni lehetetlen, hát akkor az időgéphez eljutni maga volt a káosz. Számtalan lépcsősor vezetett a mélybe, amit aztán tucatnyi levédett és kóddal ellátott ajtó követett. Az egésznek az eredménye az lett, hogy bementünk egy tágas helyiségbe, ahol az egyik falat teljes egészében műszaki kütyük borítottak be, és mind rá volt kötve egy középen elhelyezkedő, jókora, leginkább liftre emlékeztető dologra.

Előkészületként számos orvosi vizsgálaton kellett átesnünk, ami során kaptunk egy chipet a csuklónkba. Elméletileg teljesen ártalmatlan volt, ennek köszönhetően most minden adatunk ott villódzott a képernyőkön. Young professzor szerint ez azért kellett, hogy nyomon tudják követni az állapotunkat, és beavatkozzanak majd, ha épp szükséges.

− Az időutazás egyáltalán nem veszélymentes dolog, így a gépen nyolc órát állítottunk be. Ennyi idejük lesz arra, hogy a lehető legtöbb információt gyűjtsék. A beállított idő előtt nem tudunk senkit sem kihozni. Tovább maradhatnak, ha minden rendben lesz, utána már mi irányítjuk a visszatérést. Számításaink szerint, valamikor tizenegy óra körül érkeznek majd, és remélhetőleg még sötétedés előtt vissza fognak térni hozzánk – magyarázott szorgosan az öreg, amint egyik géptől járt a másikig, ellenőrizve minden egyes adatot.

Velem együtt összesen négyen voltunk. Rajtam kívül még egy önként jelentkező volt, aki elmélyülten tanulmányozta a gépezetet. Magas és különösen vékony testére a kapott, barna egyenruhák vagy kicsinek bizonyultak, vagy övvel kellett magára erősítenie őket, nehogy leessenek róla. Látszólag nem volt a helyzet magaslatán, beszélni is csak ritkán szokott, így a nevére sem figyeltem különösebben.

A második embert Kim professzornak hívták, akit a maja nyelvjárás és a kultúra zsenijeként tartottak számon. Elvileg jó párszor járt már azon a területen, ahová tartani fogunk, így közülünk ő rendelkezett a legtöbb helyismerettel, illetve tapasztalattal. Elnézve azonban szőkés, kócos haját és még álmos, barna szemét, alig hiszem, hogy felfogta volna a helyzet fontosságát. Olyan lazasággal kezelte ezt az egészet, mintha csak a szomszédba ugranánk ki egy zacskó chipsért, vagy egy kis popcornért, hogy utána beüljünk megnézni egy jó filmet.

Kim professzorral ellentétben Yang tábornok nagyon is éber volt. Rövidre nyírt haja, markáns arcvonala, kemény tekintete egy képzett katonára utalt, aki azért tartott velünk, hogy az esetleges bajokat elkerüljük. Bár kétlem, hogy egymaga elbírna az egész maja törzzsel, akikkel valószínűleg hamarosan szembe kerülünk, de rájuk bíztam a dolgot.

Ha ehhez hozzá vettem, a saját, nem épp kicsinek mondható magasságomat és adottságaimat, még úgy sem ütöttük meg a „Legbizalomgerjesztőbb csapat” címhez szükséges szintet.

− Jól van emberek! Minden készen áll, lépjenek be! – adta ki az utasítást Young professzor, a lift ajtaja pedig kinyílt. Meglepően tágas, könnyedén befértünk mind a négyen. Belül nem volt semmilyen gomb, fémlemezek szoros együtteséből állt az egész, és idebentről elég masszívnak is tűnt. Sajnáltam az illetőt, aki esetleg egyedül bennragadna ebben, mert hogy ebből nincs menekvés külső segítség nélkül, az biztos.

Halk, monoton zümmögés adta a tudtunkra, hogy a gépezet beindult. Kicsit mintha a falai is rezegtek volna, amint az egész elkezdett vakító fényárban úszni. Be kellett hunyjam a szemem, mert szabályosan égette látószervemet. Aztán megéreztem gyomrom tájékán a húzást. Először csak egy kisebbet, amit aztán egy közepes követett. Amikor a nagyobb rántás célba talált, azt hittem, kijön belőlem az a pár falat étel is, amit sikerült leküzdenem, de egy pillanattal később, már valami keményen feküdtem, és hűvös légáramlat csapta meg az arcomat.

A szemem lassan hozzászokott az itteni fényviszonyokhoz, és miután elég stabilnak éreztem a gyomrom, lassan felültem. Elégedetten láttam, hogy nem csak engem fektetett ki az utazás, mintha még a rutinos Kim professzor is éberebben ült volna a füvön. Körbenézve megállapítottam, hogy egy tisztásra érkeztünk. Körülöttünk minden irányból fák vettek körbe, alattunk a zöld fű, felettünk a tisztán csillogó égbolt. Nem épp a legszerencsésebb helyzet. Ha most lenne valaki a közelünkben, simán le tudna minket vadászni, amíg összeszedjük magunkat.

− Most merre? – fordultam a szakértőnk felé, miután láttam, hogy mindenki kezd stabil lábakon állni.

− Bentebb kell menjünk az erdőben, abba az irányba – mutatott el jobbra. – Ha elérünk a területükre, akkor ők fognak megtalálni minket, és akkor tárgyalhatunk velük.

− Azt meg mégis hogy fogjuk? Hé, elnézést, van ez a doboz, beavatnátok, hogy mi ez az egész? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, mire szúrós tekintetet kaptam válaszként.

− Ebben az időszakban van a maja szertartások zöme. Minden ilyen értékes dolgot, mint amilyen a láda is, valamilyen rítushoz használnak. Ha szerencsénk van, akkor fel tudom vetni a témát.

Ebben mondjuk volt logika, de cseppet sem lettem tőle nyugodtabb. Kim professzor vezetésével bevetettük magunkat a sűrű erdőbe. A bozótosok szorosan nőttek, ahogy a fák is erős láncolatot alkottak. A lombkoronák nem sok fényt engedtek beszűrődni, így a félhomályban erőteljesen kellett koncentráljak arra, pontosan hová lépek. Az erdő közben folyamatosan nyüzsgött, madarak, bokrokban eltűnő állatok hangjai mutatták, mennyi élet van benne.

Közel két órát gyalogolhattunk. A hátamról folyt a víz, száraz, fülledt idő volt. Kim professzor hamarosan hátra fordult.

− Már közeledünk, vigyázzatok, ezeken a területeken, rengeteg a csap.. – kezdte, de nem tudta végigmondani. A következő pillanatban Nevenincs Önkéntes felkiáltott, majd a levegőbe emelkedett. Egy pillanat volt csupán, és máris fejjel lefelé himbálózott az egyik jókora, vaskos fa ágáról.

− …da – fejezte be lemondóan a professzor. Szinte azonnal hallani lehetett a lábak szapora zaját, amik egyre csak közeledtek.

− Igazad van, ez is egy módja, hogy stílusosan bemutatkozzunk – túrtam a hajamba bosszúsan. Egy-két perc leforgása alatt aranybarna bőrű emberek tucatja vett körbe minket, majd éles, lándzsaszerű fegyvereiket a mellkasunknak szegezték.

Kim professzor érthetetlen nyelven kezdett magyarázni az egyik ágyékkötős, testfestett bennszülöttnek, aki meglepetten kapta felé a fejét. Halvány lila gőzöm sem volt, miről társaloghattak, de a másik hamarosan bólintott, a lándzsát pedig lentebb engedték.

− Azt mondják, kövessük őket. Elvisznek minket a vezetőjükhöz – tolmácsolta nekünk a professzor. Még épp időben. Yang tábornok arca már pipacsvörös volt az elfojtott indulatoktól, és aligha vált volna javunkra egy rögtönzött csetepaté.

A lándzsák gyűrűjében ugyan, de folytattuk az utunkat. Az erdő lassan ritkulni kezdett, aztán nyíltabb terepre értünk. Pár száz métert követően apró házak sokasága jelent meg a látóterünkben. Megérkeztünk a faluba. Kíváncsi tekintetek követték az utunkat, sokan hozzánk is csapódtak. Hiányos öltözetű nők, illetve gyerekek követtek minket apró házaikat elhagyva. A kicsik még szaladgáltak is közöttünk, úgy kellett figyelnünk, nehogy orra bukjunk bennük, és ezzel is magunkra haragítsuk őket.

Egyenesen a falu középpontján elhelyezett, lépcsős magaslathoz vezettek minket, ahol egy trónusszerű építmény állt. Tömény kőből készülhetett, alsó részét bőrdarabokkal igyekeztek kényelmesebbé tenni. Rajta egy középkorú férfi ült, aki komor tekintetét végig rajtunk tartva figyelte, amint felsorakoztatnak minket előtte. Hallgatta az egyik bennszülött beszédét, aztán tekintetét Kim professzorra szegezve kérdezett.

Egyelőre nem tűnt veszélyesnek, bármit is mondott nekik. Meg se mertünk szólalni. Oldalra pillantva, a többiek arcán kétféle érzelem uralkodott. Nevenincs épp remegését igyekezett leplezni. Magában mintha még motyogott is volna valamit, de azt senki sem hallhatta. Talán imádkozik? Elég ironikus lenne egy ilyen helyen. Yang tábornok azonban szilárdan állt, mint a kő, és tekintete folyamatosan a környezetet méregette, mint egy csapdába esett vadállat. Pedig valljuk be, ennél azért sokkal rosszabb is lehetett volna a helyzet.

A főnök ekkor felállt a helyéről, majd alaposan végigmért minket. Testét az eddig látottakénál sokkal több, tetoválásnak tűnő festés díszítette, orrnyergén pedig valamilyen fekete dolog volt átszúrva. Sűrű, fekete haja kétoldalt le volt nyírva, középen pedig hosszúra hagyva, lófarokba volt összefogva. Perceknek tűnő tanakodás után végül mondott valamit, aztán bólintott.

Drága professzorunk igyekezett nem látványosan sóhajtani megkönnyebbülésében.

− A nagyfőnök azt mondja, hogy nem épp a legjobbkor érkeztünk, bár megjósolták idegenek jöttét ezekben az időkben. Kérdeztem a ládáról is. Nem akart túl sok információt kiadni róla, de végül belement, hogy részt vegyünk a szertartáson, ha teljesítjük a próbát. Ehhez részt kell vennünk a labdajátékukban. A nyertes csapaté a megtiszteltetés, hogy ott legyen a ceremónián – magyarázott nekünk.

− Miféle labdajáték? Ugye nem veszélyes? – Nevenincs mióta elindultunk, most szólalt meg először. Sőt, meglepetésünkre még értelmeset is kérdezett.

− A játékokat bízzátok csak rám! – ajánlkozott azonnal Yang tábornok. Eközben egy házhoz vezettek minket, ahol addig ideiglenesen meghúzhattuk magunkat. A fülledt idő miatt eleredt az eső, így még hálásak is lehetünk azért, amiért kaptunk tetőt a fejünk fölé.

− A játék során két csapat van. Mind a kettő hat tagból áll, ezért hozzánk is csatlakozni fog még két bennszülött. A játékszabály az, hogy fogni kell a labdát és be kell dobni az ellenfél gyűrűjébe. Olyasmi, mint nálunk a kosárlabda, csak itt kissé jobban elszabadulhatnak az indulatok – mondta feszengve. Ezzel mindent el is árult. Remek, nem lesz könnyű menet, de nem is számítottunk erre. Cserébe pedig részt vehetünk ezen a ceremónián és nyugodtan hazatérhetünk az információkkal. De akkor is, miért van olyan érzésem, hogy túl könnyen megy?

− Van valami, amire oda kell figyeljünk? Úgy értem, egyéb szabály? – kérdeztem, ahogy rá figyeltem. – Nem lenne szerencsés megsérteni őket játék közben, még a végén csalásnak hiszik.

− Ebben igazad van. Szerintem az lenne a legcélravezetőbb, ha hagynánk, hogy a bennszülöttek dobják be a labdát, mi pedig próbáljuk addig a többieket fogni és hátráltatni, amíg a játékidő tart – javasolta a professzor. Ez mindannyiunk számára logikusan hangzott.

Kaptunk pár óra szabadidőt, ezalatt mégis csak egy rövid megbeszélésre futotta. Hamarosan egy bennszülött lány jelent meg, és hozta a felszerelésünket. Bőrből készült térd és könyökvédők, sisakok hevertek előttünk. Kétlem, hogy nagyobb védelmet nyújtanának egy esetleges ütközés során, de a semminél mégis több.

Miután elkészültünk, már mutatták is az utat. A falu oldalánál apró ösvény húzódott, amin elkezdtek levezetni minket. A lejtő alján egy nagyobb tisztásra értünk. Körülbelül kétszerese lehetett annak, ahová reggel érkeztünk. Kőfallal védett, hosszúkás pályára irányítottak minket, aminek két végében egy-egy karika volt. A helyszín tehát adott.

Körbenézve láttuk, hogy oldalt földből kialakított lelátók kaptak helyet. A falu lakossága mind odaözönlött, hogy lássák a megmérettetést. Felsorakoztunk a magunk térfelén, közben a két bennszülött is csatlakozott hozzánk. Nem voltunk ugyan híján a magasságnak és az erőnek, mégis, az ellenfél csapatát látva, legszívesebben felhúztam volna a nyúlcipőt.

Szedd össze magad, Chanyeol!

Mély levegőt vettem, igyekeztem lecsillapítani hevesen dübörgő szívem, amint beálltunk a kezdőpozícióba. Mindannyiunknak jutott egy-egy ember, így könnyedén elhelyezkedtünk. A kiáltás felharsant, a játék pedig elkezdődött.

A forgatag, amibe kerültem, durva volt. Meglepő gyorsasággal zajlottak az események és külön nehézséget okozott, hogy tartsam a nagydarab, rám bízott illetőt. Még csak az első perceknél jártunk, amikor kaptam egy könyököt a bordáim közé. Felszisszenve próbáltam tartani magam. Alig kezdtük el, máris szakadt rólam a víz, amint izmaim erejükön felül teljesítettek. Nem volt más dolgunk, csak fogni őket, ahogy azt megbeszéltük, miközben a másik kettő sorra dobta be a labdát. Többnyire szoros lehetett az állás, de nem sokat fogtam fel belőle. Éveknek éltem meg a percek múlását, szinte már nem is hallottam a pontokat, csak az lebegett a szemem előtt, hogy a végéig kitartsak. Ezzel nem csak én lehettem így. Még Yang tábornoknak is meggyűlt a baja a rábízott emberrel, pedig aztán senki sem mondaná róla, hogy puhány.

Egyik ütést kaptam a másik után, úgy hatott, mintha sohasem akarna véget érni ez a játék. Fájt a tüdőm, az izmaim kimerültek, szabályosan szédülni kezdtem, ahogy testem az utolsókat rúgta.

Aztán felhangzott a játék végét jelző kiáltás. Amint nem kellett fogjam a másikat, lábaim a támasz hiányában megremegtek, majd térdre rogytam. A vezető karja a mi térfelünk felé emelkedett. Nyertünk, hát nem volt hiába. Apró mosollyal kapkodtam levegő után, hogy lecsitítsam valamennyire a mellkasomban lévő, hevesen dübörgő szerkezetet.

A nagyfőnök ezután kiáltott valamit, és felsétált a pálya közepénél lévő hatalmas kőasztalhoz. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen fura az elhelyezkedése, azt valamiért sokkal magasabbra építették, még innen is ki tudtam venni, hogy különböző mintázatokkal volt televésve.

− Most mi történik? – kérdezte a tábornok, amint a csapatok rendeződtek.

− Az eredményhirdetés megvolt, tehát most a szertartásnak kell jönnie. De valami nem stimmel. Nem kellene ilyen hamar kezdődnie – fújtatott még a játék hevétőlmellettünk a professzor. A másik csapathoz hasonlóan felsorakoztunk, hagytuk, hogy a pontszerzőink álljanak előre. A nagyfőnök széttárta a karját, aztán fennhangon mondani kezdte. A naplemente fényében minden aranyozott hatást keltett, amint ránk mutogatva magyarázott.

Úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Nem értettem, miről volt szó odafenn, de a professzor hirtelen megdermedt, a csapatunk egyik pontszerzője pedig büszkén kihúzva magát indult meg felfelé. A falusiak izgatottan kiabáltak és támogatták őt, amint lefeküdt a kőasztalra.

Még reagálni sem volt időm, amikor a nagyfőnök hirtelen megragadta a játékos nemi szervét, aztán egy előhúzott obszidiánnak tűnő pengével elválasztotta azt a testétől. Erre a sokkra nem voltam felkészülve. Az áldozat fájdalmasan ordított fel a kőasztalon, a nézők pedig még hangosabban fejezték ki tetszésüket.

− Te jó ég, hogy is nem vettem észre hamarabb?! – A professzor teljesen kiakadt, rólunk nem is beszélve.

− Ez mégis mit jelentsen?!– Yang tábornok metsző hanggal fordult felé, arcából kifutott a vér. Eközben a szervet a főnök egy különösen ismerős ládába helyezte. Lassan kezdett összeállni a kép, én pedig köpni-nyelni nem tudtam a rám telepedő sokktól.

− Játékokat általában az áldozati szertartások előtt tartanak. Ezek alapján döntik el, hogy kit áldoznak fel – túrt idegesen a hajába.

− Ez egész véletlenül nem tudott pár órával hamarabb az eszébe jutni?! – fakadtam ki immár fennhangon. Közben megindult a második játékosunk is. Ha nem teszünk valamit, akkor a következő én leszek.

− Gondolkozom, de semmi sem jut az eszembe! – járkált fel-alá a professzor. Bajban voltunk, nem is kicsit.

− Nem tudom, hogy van vele, de nekem még igenis szükségem van rájuk! – Újabb fájdalmas ordítás töltötte be a teret, az én szívem pedig majd kiugrott a helyéből. Nem, ezt tényleg nem akartam elhinni.

− De akkor mi volt az a szellem dolog korábban? – kérdezte Nevenincs, hirtelen megtalálva a hangját.

− Már nem azért, de én sem örülnék túlzottan, ha a golyóimat használnák kutatási célokra – forgattam meg a szemem ironikusan. – De nem tudnánk ezzel a témával várni? Épp én jövök a csonkításban!

Csakugyan rajtam volt a sor. A nép sűrű dobbantások és kurjantások közepette, izgatottan élvezte az előadást. Kár, hogy én egy cseppet sem tudtam értékelni örvendezésüket. A főnök keze felém intett, nekem pedig nem volt választásom, meg kellett induljak a kőasztal felé. Ha most elmenekülök, biztosan megölnek, ha felérek, megcsonkítanak. Egyik lehetőség sem volt épp szívet melengető. Arról nem is beszélve, hogy túlságosan kimerült voltam a meneküléshez. Pillanatok alatt elkaptak volna.

Egyre nehezebben vettem a levegőt, minden egyes lépcsőfokot csigalassúsággal hagytam magam mögött, amint agyam lázasan kattogott. A főnök biztató mosollyal nézett rám, de nekem valahogy nem volt kedvem vigyorogni, sőt! A gyomrom mintha bukfencezett volna egyet.

Várjunk csak! Az ismerős érzésre megkönnyebbülés áradt szét a tagjaimban. Mintha adrenalinnal töltötték volna meg a vénáimat, úgy kaptam erőre hirtelen. A tempón azonban nem változtattam. A közepes erősségű húzást már határozottan megéreztem. Lassan feküdtem fel a kőasztalra, ahogy elfogytak a lépések. Kezemmel szinte önkéntelenül markoltam meg ágyékom.

− Jól van fiúk, menjünk haza! – mondtam rekedt, fáradt hangon.

Abban a pillanatban ragadt magával a harmadik, egyben a legerősebb hullám. Mintha kifordítottak volna belülről, az érzés még mindig borzalmas volt. Mégis, ennek ellenére örömmel adtam át magam a sajgó lüktetésnek, és hagytam, hogy hazavigyen magával.

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés:

A novellád igazán izgalmas, szórakoztató és érdekfeszítő, végig lekötötte a figyelmünket, és nagyon kíváncsiak voltunk a végkimenetelre. A történet folyását nem szakították meg homályos, nehezen kibogozható részek, végig teljesen érthető maradtál, egy dolgot azonban nem magyaráztál meg: miért küldtek önkéntes civileket, laikusokat az időutazásra? Miért nem még több szakértőt vagy katonát? Ez nem volt világos számunkra.

Megjegyezném még, hogy véleményünk szerint nagyon ügyesen és érdekesen kombináltad a horror-vígjáték általunk megadott műfaját a sci-fivel. :)

Karakterábrázolás:

Bár főhősünk, Chanyeol életéről alapvetően nem derül ki sok minden, jellem tekintetében mégis sikerült kifejezetten árnyaltra és elképzelhetővé alakítanod őt, ami a mű rövid terjedelmét figyelembe véve külön dicséretes. A főbb mellékszereplők jelleméből is jól átadtál egy-egy darabkát, Young és Kim professzor és Yang tábornok feltételezhető jellemét is átéreztük.

A szereplők külsejét is igyekezted elénk tárni, mindenkiről írtál megkapó főbb jellegzetességeket, e téren mégis kis hiányérzetünk volt. Mivel az arcvonásokról, ruhákról kevés szót ejtettél, sajnos nem tudtuk kellőképpen magunk elé képzelni a karaktereket, legfőképpen Chanyeolnál éreztük ezt.

Mindazonáltal úgy látjuk, hogy az előző forduló óta sokat fejlődtél karakterábrázolás terén. :)

Feladatmegoldás:

Jól megoldottad a feladatot. Nagyszerűen ötvözted a horror és a vígjáték műfajait, és tényleg rekeszizomrepesztő, jól eltalált humorú helyzetet teremtettél a végére, nagyon jót nevettünk az egészen, és ezután már nagyon viccesnek találtuk a történet elején a láda "reakcióját" is. :D

Bár láthatóan végeztél kutatómunkát, mégis akadt a művedben pontatlanság, ugyanis a maja labdajáték nem így zajlik, ahogy te leírtad. Az teljesen igaz, hogy a maják a győzteseket áldozták fel végül, de a fő szabály, hogy a játék közben kézzel és lábbal nem szabad a labdához érni, csak testtel, és nem két karika volt, hanem három. Azon is meglepődtünk, hogy az áldozóasztal pont a pálya közepén helyezkedne el, mikor ezek a labdapályák templomok közvetlen szomszédságában voltak.

Stílus:

Fogalmazásmódod világos, jól érthető, ízes, egyéni, élettel teli és élvezetes, látszik, hogy nagy kedvvel írtad ezt a történetet. :) Leírásaid kiválóak, lényegre törőek és pontosak, így igen könnyedén magunk elé tudtuk képzelni a történéseket, a szereplők egyes vonásait (mint írtam korábban, ezt sajnos mégsem részletezted eléggé) és némelyik helyszínt.

Mindazonáltal úgy éreztük, hogy a történet közepe felé, mikor megérkeznek a faluba, mintha kissé kapkodtál volna, ott nem annyira fektettél hangsúlyt leírásokra (pedig ez a helyszín sok lehetőséget rejtett volna magában), és annál a résznél mondataid szerkezete is egyszerűsödik, kicsit monotonná válik a fogalmazásmódod. Sajnáltuk, hogy pont a maja falu, a bennszülöttek és a labdapálya kinézetéről ejtettél kevesebb szót.

Meg kell jegyeznünk, hogy bár fontos, hogy egy mű ne legyen tele szóismétlésekkel, még mindig jobb egy szóismétlés, mintha suta szinonimákkal igyekeznénk változatossá tenni a szöveget. Épp ezért azt tanácsoljuk, hogy kerüld a "látószervet" mint a "szem" szinonimáját, és ugyanígy a "szív" esetében sem hangzik olyan jól, ha "szerkezetnek" nevezik.

Ezen kívül úgy éreztük, hogy a "műszaki kütyü" elütött kissé a történeted stílusától.

Formázás és nyelvhelyesség:

A formázásodnál mindent rendben találtunk.

A helyesírásod alapvetően jó, azonban olykor meggyűlik a bajod a vesszőkkel és az összetett szavakkal, és egy-egy elírást is találtunk.

Fontos megemlítenünk, hogy érdemes elkülönítened a szereplőd gondolatait a szöveg többi részétől; erre nagyon alkalmas, ha a gondolatokat dőlt betűvel írod. Erre azért van szükség, mert hősöd gondolatai jelen időben vannak, miközben egyébként múlt időben mesél, szóval ha nincsen külön jelezve, hogy melyek a gondolatai, az a kellemetlen érzése támad az embernek, mintha ugrálnál az igeidők között.

" Young professzor türelmesen várt, folyamatosan az arcomat vizsgálta, mintha attól tartana, hogy hirtelen felpattanok és elszaladok." Az ilyen mondatok esetében is jobb, ha inkább végig maradsz múltnál.

Mindent összevetve különösen jó, érdekfeszítő, izgalmas történetet küldtél be nekünk a verseny második fordulójára, amit szívesen olvastunk, mesésen szórakoztunk rajta, és jó érzéssel gondolunk vissza rá. Ha javítasz a fentebb említett hibáidon, úgy érezzük, sok még inkább magával ragadó történet kerülhet ki a kezeid közül. (Látjuk, hogy most is nagyon igyekeztél javítani az előző fordulós hibáidon!) Hajrá, ügyes vagy, csak így tovább! :)

A zsűri