2/ 7.

„B” feladat

Széth[1] Isten gyümölcse

Egyiptom ismét ragyogó fénykorát élte, hála Ré Isten gyermekének, Ramszesz fáraónk bölcsességének és erejének. Az ország sosem bővelkedett még ily kincsekben, mint amiket hős uralkodónk hadjárataiból magával hozott. A háborúk végeztével ismét nyugalmi időszak következett hatalmas országunkban.

A nyugodt időszakot azonban hamar felváltotta az pezsgés, amely az egész népet mozgásra késztette. Egy ünnep, országunk szent folyója a Nílus áradása következett, így termékennyé téve földjeinket. Isteneinknek hála Egyiptom sosem maradt magára.

Időszámításunk előtt 1291.

Ramszesz uralkodása

Abu városa

Ahogy a nap felbukkant a horizonton, úgy telt meg élettel a világ, miközben a napsugarak érintették Egyiptom földjét. Újabb elviselhetetlen forróság tombolt, délibábot idéző kegyetlenséggel megnehezítve a munkát. Ezen viszontagságok elől rejtőztem el a padláson, abban a reményben, hogy itt elmenekülhetek a mindennapi munka elől.

Nem voltam én azért lusta lány. Segítettem, ahol azt szükség kívánta, mégsem voltak sosem elégedettek a munkámmal. Igyekezetem, és segítőkészségem ellenére is mindig történt valami, amely meghiúsította a szándék hasznos részét.

Szegény kézműves családból származtam. Édesapám, akárcsak az ő apja is kosárfonással foglalkozott, melyben, ha nem is volt a legjobb, megállta a helyét és megkapta a maga jussát a piacon. Ebből éltünk mi, szegényesen, de boldogan. Édesapámnak azonban volt egy álma. Egy fiú, egy harcos, aki majd kihúzza a családot a szegénységből, földet és kincseket hozva magával, dicső történetekkel, büszkén hazatérve. De ez nem csak azért hiúsult meg, mert már évek óta béke honolt Egyiptom földjén, hanem mert a Sors és az Istenek lányt szántak neki „ajándékul”. Egy olyan lányt, akiben talán kevés dolog értékelhető, kevés dologhoz ért, és egy picit esetlen.

 – HYORIN!

Ijedten ültem fel, mikor meghallottam a közelben anyám érdes és szigorú hangját. Sietve kaptam össze magam,- hogy egy szalmaszálnyi jel se árulkodjon lustálkodásomról – lemásztam a padlásról, ahol már ott állt anyám csípőre tett kezekkel, haragos pillantással, feszült csendben. Ő volt az egyetlen, aki miatt a ház mellett maradhattam a balszerencsém ellenére. Legalábbis azt hittem.

–Már megint merre jártál? Mocskos az arcod a „lustálkodástól” – mutatott bökött ujjával az említett felületre, mire azonnal oda tettem a kezem. Mérgesen kezdte el porolni a padlás porától koszos Nehémet[2], majd a fejét csóválva nézett újra a szemembe – Azt hiszem igaza volt az apádnak. Ideje olyan helyet keresnünk neked, ahol hasznodat veszik a ház körül.

Ez volt az a mondat, amelyet álmomban sem gondoltam volna, hogy édesanyám szájából hallom majd.

Az utolsó reményem is elillant, amint apám is visszatért közénk és helyeselte, hogy elkerüljek a háztól. Még aznap felkészítettek az útra, időt sem hagyva semmiféle gondolkodásra. Mint megtudtam maguk között aztán eldöntötték, hogy fiúként sokkal nagyobb hasznomat vennék, így miután levágták hajamat és szolga lepelbe öltöztettek, bizakodóbban néztek rám. Én azonban hosszú fürtjeimet sirattam a földön és ruháim után könyörögtem. Férfinak akartak, de nőnek születtem.

Másnap reggel már kora hajnalban útnak indultunk, hogy minél hamarabb Tutzisz városába érjünk, ahol nagy hasznát vették a szolgáknak. . Ott élt a hatalmas Choi Seunghyun a Vakmerő hadúr. Seunghyun volt uralkodónk legnagyobb hadvezére, aki az évek során hatalmas dicsőségre tett szert a harcokban. Nem ismert félelmet, hősként tért vissza a legtöbb háborúból. Ám, ahogy Egyiptom nyugalmi időszaka beköszöntött a nagy vezérre már nemigen volt szükség a harcok terén, így hazatérhetett birtokára. Ez különösen örömhír volt a családja számára, főleg azért, mert így együtt tudták ünnepelni a Nílus áradását.

Éppen ezért rengeteg kézre volt szükség, hogy az ünnepség minden pontja tökéletes legyen. Bastet úrnő – a hadvezér felesége – vasmarokkal irányította szolgáit annak érdekében, hogy az Isteneknek való áldozás újabb szerencsét adjon családjuknak, dicsőséget férjének.

Ebbe a szigorú közegbe érkeztem én, feladatom pedig az állatok körül leltem, leginkább a lovaknál. Igaz, akkor láttam életemben másodszor lovat ily közelről, de barátságos természetem révén, hamar szót értettem a délceg állatokkal.

Miután édesapám magamra hagyott, és szamarával együtt visszaindult otthonába végleg egyedül maradtam, de valamivel felszabadultabban. Itt talán tiszta lappal kezdhetek, és a szerencsétlenségem Abu városában hagytam.

Idegen volt számomra ez a hely, de bíztam benne, hogy a szüleim döntése mégsem fullad kudarcba, s talán itt nagyobb hasznomat veszik, mint odahaza. Végigsimítottam az egyik barna, izmos állat hosszú orrán, amikor az Bastet úrnőm belépett szolgáival az istállóba.

–Te fiú! – bökött rám – Ezek a lovak, mire a napkorong az ég tetejére ér tiszták legyenek. Uram hamarosan hazatér, vendéget hoz magával. Vedd át az állatokat és gondoskodj róluk.

–Igen úrnőm – hajoltam meg, majd miközben kifelé tartottak megfigyeltem őt. Gyönyörű szép hosszú fekete parókáján csillogó gyöngyöket fűztek, feje búbján vékony, arany fejpánt. Kreol bőrét szebbnél szebb amulettek, karperecek díszítették, nyakában pedig egy csodaszép tjet-csomó[3] pihent. Ruhája színes csíkokkal és bőrcsíkokkal díszített, lábán bőrből készült szandál. Ameddig tudtam csak gyönyörködtem a szép ruhában és ékszerekben. Egyszerre mérhetetlen szomorúságot éreztem, így inkább a paripák felé fordultam.

Több-kevesebb sikerrel elláttam a feladataimat, leszámítva, hogy kétszer az itatóba pottyantam, és nemegyszer próbáltam az utolsó pillanatban elhúzni lábaimat a lovak patáitól. Ennek ellenére mégis szorgosan igyekeztem a gazdáim kedvébe járni.

A napkorong az égen járt, amikor egy nagyobb tömeg közelítette meg a birtokot. Elöl a gazdám;- ékes öltözetben, díszes kabátkában, melyet aranyozott övek tarkítottak- mellette egy ugyan csak kiöltözött, harcos férfi lovagolt.

–Hát megérkeztek – mormogtam halkan, ahogy az istállóból leskelődve figyeltem mi történik. Gazdám és a harcos férfi leszálltak a lóról, majd köszöntötték úrnőmet. Mögöttük az arannyal, ruhával megpakolt kocsi és a katonák.

Csendben hallgatóztam, mikor mögöttem hangos nyerítéssel a közelebbi ló meglökött az orrával, én pedig előrebukva estem ki az istállóból. Természetesen az újonnan érkezők tekintete mind rám szegeződött, de legalább mosolyt csaltam szerencsétlenségemmel az arcukra. A gazdám a harcos felé fordult, aki kis idővel később elindult felém.

Azonnal összekapva magam siettem a férfi felé, hogy átvehessem tőle a állatokat. Ahogy közelebb ért, látva díszes kabátját, arany öveit, és díszes ágyékkötőjét már tudtam, hogy ő is valószínűleg egy hadvezető.

Meghajolva vettem át tőle a szárakat, ezzel magam mellé állítva a lovakat, de a férfi nem hagyott ott azonnal. Hosszú idő multán mikor felpillantottam, észrevettem, hogy engem néz. Furcsán méregetve figyelte az arcomat, aztán végül odébb állt. Nem ő volt az első, aki ennyire megbámult, nyilván a háborúból hazatérve rosszallóan tekintett egy ilyen gyenge fiúra.

Nagy vigadalommal telt az este. Lángok fényében úszott a birtok, az istálló mellett letelepedve hallgattam, figyeltem, ahogy a család ünnepel. Nagy vacsorák, hangos nevetések és táncok zaját hozta az esti, forró szél.

Halvány mosollyal odaképzeltem magam, amint én is csillogó ruhában, hosszú parókában táncolok valamelyik hadvezérrel. Szépnek és okosnak tartanak, ahol a gondok olyan távoliak. Elképzeltem, ahogy a finom bort ízlelve egy csintalan pillantást vetek másra, nevetek, élvezem az életet.

Ezzel az izgalmas, de mégis távolinak tűnő álommal hajtottam álomra a fejemet. Magaménak akartam ezt a pillanatot.

Másnap már korán reggel felkészítettük a állatokat az ünnepségre. Lecsutakolva, sörényeiket átfésülve fogtuk őket a díszes, aranyozott kocsihoz, amelyet további két szolgáló lány virágokkal ékesített, hogy minél szebb és feltűnőbb lehessen az ünnepi menetben. Mikor elkészültünk a kocsit a palota elé vittük.

–Te ott, fiú! – szólt rám az egyik szolga – Siess be gyorsan, üzenj az úrnőnek, a kocsi készen áll!

Sebtiben igyekeztem felkutatni az úrnőt, hogy mihamarabb átadhassam neki az üzenetet. Azonban, amint a palotába léptem, meghökkenve néztem végig a végtelennek tűnő folyosón, ami megannyi szobába nyílt. Bátortalanul sétáltam végig, minden helységbe be-bekukkantva hátha meglelem úrnőmet, de minél beljebb értem, annál inkább azaz érzés kerülgetett, hogy talán egyedül voltam a palotában, és a lehető legrosszabb irányba tartottam. Nem lett volna jogom belépni? De hogy adtam volna át másképp az üzenetet? Egyre lassabban és óvatosabban lépkedtem előre, amikor megálltam az egyik szoba előtt, s még mielőtt jobban végiggondolhattam volna cselekedetemet beléptem a függönnyel elválasztott helységbe.

Semmi kétség nem fért hozzá, ez az úrnő szobája lehetett. Finom anyagokkal körbeölelt ágy, arany ékszerek egy csodaszépen kifaragott asztalon, bámulatba ejtő festmények a falon. Majd a szoba közepén egy állványra helyezett mesebeli ruha.

–YoungBae, barátom! Hát itt talállak! – hallottam a gazda hangját.

A hangok megrémisztettek. Hirtelen fordultam a folyosó felé, sebes mozdulatomnak köszönhetően pedig a ruha leesett a földre. Döbbenten néztem le a földre és néma sikolyra nyitottam a szám.

–Nem lehet! – nyöszörögtem halkan, amint megpillantottam a finom anyagot a koszos padlón. Sietve próbáltam eltűntetni a nyomokat, de csak még csúnyább foltokat hagytam az anyagon. Ez alatt egyre több hangot hallottam a közelből, hisztérikus zihálással igyekeztem mindent a helyére rakni, végül kifutottam az időből.

– Ízisz szerelmére, mit keresel itt? – sikította Bastet úrnő, majd a ruha felé szaladt. Szégyenkezve néztem a ruhát és szóra nyitottam a szám. – Mit műveltél, te átok? Mindent tönkre tettél! – sikította, miközben dühösen toporzékolt.

A nagy hangzavarra már gazdám és a vendége is belépett a szobába. Egyre inkább biztosabb voltam abban, hogy hatalmas büntetés vár majd rám. Reszketve figyeltem, amint a szigorú tekintetű gazda besétál a szoba közepére és felém pillant.

–Te tetted? – kérdezte vészjósló hangon.

–A ruha leesett a földre, én fel akartam venni… - kezdtem bele, de minden bátorságom tovaszállt, egy hang sem jött ki a torkomból.

–Engedjetek meg egy észrevételt – szólt közbe a vendég, ahogy átsétált közöttünk, majd a vörös fejű úrnőm mellé lépett és elvette tőle a ruhát – Valószínűleg nem a szolga a hibás. Ez az anyag nagyon kényes és minden bizonnyal az út során sérülhetett meg. Mivel a szoba tiszta, alig hiszem, hogy itt érte volna ez a folt.

Ahogy jobban megnéztem a ruhát én is, igaza volt. A padló tiszta volt, és ez a koszfolt minden bizonnyal máshonnan származott. Ettől függetlenül nem lettem nyugodtabb.

–Youngbaenak igaza van, kedvesem – bólintott a gazdám, majd felsóhajtott – Ne aggódj emiatt.

–De még mindig van egy kérdés, amelyre nem kaptam választ – zsörtölődött tovább gazdasszonyom és felém pillantott – Mit kerestél itt a szobámban? Ki engedett be? Hogy volt bátorságod átlépni a küszöböt?

–Úrnőm én csak egy üzenetet akartam átadni. A kocsi készen áll, és utasítást kaptam, hogy szóljak önnek.  

Éreztem, hogy a fagyos szoba olvadni kezd, és az indulatok is csillapodnak. Félő pillantást vetettem a vendégre, aki barátságos mosollyal illetett. Meglepett, mégis annyira jól esett ez a gesztus.

Most láttam csak, milyen zavarba ejtő könnyed köntöst viselt, melyből széles mellkasa tökéletesen látszódott. Azonnal fülön csíptem a gondolatot és igyekeztem elmém legmélyebb zugába száműzni, hiszen nem csak azért volt eme gondolat tilos, mert helyzetünket figyelembe véve én egy szolga voltam, hanem mert az eljátszott szerepem szerint férfiként segítettem a birtokon.

A nap további részében igyekeztem nem az úrnő és a gazda szeme elé kerülni, mert addig biztos voltam benne, bármiféle butaságot csinálok, az mégsem rontja annyira az esélyeimet a birtokon maradáson, mintha a szemük láttára rombolnék. Már pedig tisztában voltam vele, hogy nincs sok esélyem, ha szerencsétlenségemre valóban fény derül. Bár eddig sem hihettek valami ügyes szolgának, talán szorgalmam volt az egyetlen, amely itt tartott.

Az ünnepi kocsi készen állt. Az úrnő és a gazda elindult, mögötte a kísérő tömeg, mellettük a szolgák hatalmas legyezőkkel kísérték a kocsit. Minden színes és tökéletes volt. Ahogy kapcsolódtunk Tutzisz ünneplő népéhez engem félre állítottak, hogy ameddig körbe ér az ünnepi menet és elhelyezik az Istenek számára készített szobrot, addig figyeljek a lovakra.

Fáradt sóhajjal paskoltam meg a mellettem álló szürke paripa nyakát és néztem, amint az ünnepi menet előre tart. Biztos voltam benne, hogy az Istenek értékelni fogják az áldozatot, és a Nílus újra bőségesen megajándékozza majd a népet. Ezekben a gondolatokban merültem el, míg a tömeg el nem ért a város központjába, és valahogy pirkadat lehetett, amikor visszafelé indultak. Halk zenét hallottam a távolból.

Míg vártam a tömeget nyugalommal, fejemben újabb kérdés vert szöget, amely egész várakozásom alatt nem hagyott nyugtot. Érdeklődve figyeltem a mellettem pihenő szürke szépséget, hogy vajon milyen lehet egy ekkora marmagasságú ló hátán ülni. Ugyan először csak egy kósza gondolat volt, de időközben egyre inkább foglalkoztatott. Mi bajom lehetne abból, ha felülök rá? Csak egy rövidke pillanatig tartana. Az alatt nem történik baj.

Megsimogatta a ló orrát és mosolyogva néztem a szemébe – Te is így gondolod nem igaz? – kérdeztem halkan, mire fújtatott egyet. A tömeg még oly messze volt, ki venné észre?

Végül nem vártam tovább, óvatosan a lóhoz álltam és megpróbáltam felmászni a hátára. Nem igazán találtam a megfelelő fogást, így többször is nekirugaszkodtam, mire végül sikerült – hacsak lógva is – de rajta maradnom, ám a jószág nem különösebben élvezte, hogy rajta csüngök.

– Hé, nyugalom – nyögtem elfúló hangon a szürke paripának, miközben erőlködve próbáltam a hátára mászni. Voltaképpen bölcsebben tettem volna, ha nem a sörényébe markolva igyekszem nyeregbe szállni, de abban a pillanatban ez tűnt a legbiztosabb kapaszkodási lehetőségnek. Ám nem jutottam messzire, ugyanis manőverem közepén a ló valósággal megvadulva rontott előre, miközben én kapaszkodtam az életemért.

Csak egy hangos sikolyra futotta, miközben a megvadult állattal egyenesen a tömeg felé tartottunk.  – EL AZ ÚTBÓL! – kiáltottam végül el magam, s épp hogy a tömeg érzékelni tudta a lovat, a rajta csüngő ostobával, már keresztül is gázoltunk az ünnepi meneten. Behunyt szemekkel érkeztem a földre, amint valami keménynek ütközve szántottam végig a forró homokot, melynek egy jelentős része a számba is jutott.

Mozdulatlanul feküdtem, a fejem egy nagyobb homok kupacban pihent. Reménykedtem, hogy ez a látvány bőven elég ahhoz, hogy halottnak higgyenek és megmeneküljek a büntetéstől, amely rám várt. Bár testem minden területe sajgott az erős földre érkezéstől, s valami beazonosíthatatlan ragacsot is éreztem kezeim között, amelynek mind az állaga, mind az illata még inkább sírásra késztetett volna, de maradtam a halottnak tettetés mellett.

Egyszer csak egy finom rúgást éreztem az oldalamba, majd ehhez párosult egy mély mordulás.

 – Hogy maradhattál életben ennyi szerencsétlenséggel párosítva? Emeld fel a fejed! – kiáltott rám a gazdám. Azt tettem, amit kért. Óvatosan, megfontolt mozdulatokkal emeltem ki fejemet a homokból, majd hunyorogva pillantottam fel. Mivel a nappal szemben voltam, gazdám arca sötétbe borult, de ez tökéletesen illett a hangulatához.

A tömeg haragosan pillantott rám, miközben gazdám hangosan szidott. Minden egyes szó csak erősítette bennem a tudatot. Semmi hasznom sem volt. Az összes meggondolatlan cselekedet, az összes szerencsétlen eset minden, ami vagyok egy nagy átok. Csendben hallgattam, mikor rögvest felrángattak és a Nílus felé löktek.

Már vártam mikor mondják ki a halálos ítéletemet, vagy mikor zavarnak el a birtokról, mégsem ezt történt. Az elkövetkezendő négy napban, mialatt megáradt a Nílus a termőföldre küldtek. Bár nem úgy éreztem, hogy az időjárás és az éhség hamarosan végez velem, még mindig jobb helyzetben voltam, mintha utamra engedtek volna. Végtére is egy szolga ilyen szerencsétlenség után, csak mázlistának érezheti magát. Valamely Istennek még dolga van velem.

Szomorú voltam és csalódott. Végtelenül haszontalannak éreztem magam. Ezen kicsi idő alatt is akkora felfordulással a hátam mögött, csekély esélyt láttam arra, hogy valaha is visszakerülök az istállóban, hogy valaha is halljak olyan szép zenét, mint a vacsorán és lássak olyan mesébe illő ruhákat, mint az úrnőéjé volt. És ugyan csak csekély esélyem volt látni azt a barátságos mosolyt, amely mintha védelemként borult volna rám a jeges szobában. Butaságot gondoltam, mégis szépnek éreztem. A magaménak tudtam és őriztem, vigyáztam a pillanatra.

Hosszú napok teltek így, miközben folyamatosan dolgoztam a csaknem víz alatt lévő földön. S, ahogy a Nílus terjeszkedett, úgy vált egyre veszélyesebbé a terület. A birtok nagy része víz alá került, és néhány pontja mélyebb, ahol a föld szerkezete meglazult. A víz mélyén így ingataggá vált a termőtalaj.

Fáradtan tapicskoltam a vizet, miközben kifelé tartottam. Hosszú napok és rövid éjszakák követték egymást, de magaménak éreztem a Sorsot, a szerencsétlen, hasznavehetetlen szolgák élete már csak ilyen.

A víz állott, émelyítő szagából ítélve, hamarosan apadni fog. Lassú léptekkel indultam visszafelé. Mennyivel embertelenebb volt errefelé és mennyivel gorombábbak voltak az emberek. Szinte senkivel nem tudtam beszélni.

Az utolsó lépésemet azonban elmértem. A lábam mélyebbre süllyedt, így kosarammal együtt elvágódtam a vízben. Ahogy felkaptam a fejem, úgy újra visszasüllyedtem a sáros vízbe. De még mielőtt ijedtségem úrrá lett volna rajtam, egy erős kéz ragadott meg és emelt ki a koszos vízből. Hangosan kapkodtam a levegőt, miközben kisietett velem a partra.

Amint földet értem pislogva próbáltam beazonosítani mind az embert, mind a helyzetet. Így épp, hogy felismertem gazdám vendégét, azonnal felszakított leplem után kaptam, hogy összehúzva elrejtsem testemet. Zavartan húztam össze magam. Lelepleződtem!

–Hát igaz! – szólalt meg végül a vendég. Már számítottam a következőkre, a kiabálásra, a megvetésre – Micsoda szerencse! Hát nem bolondultam meg! Ön valóban nő, így már minden világos.

–Hogyan? – pillantottam fel – El akarja mondani a gazdának?

–Nem szeretnék olyat cselekedni, melyben kárt tennék az ön így is sérült „hírnevében”.

–Akkor mit fog tenni?

–Ha szükségét érzi annak, s engem elfogad, munkát tudnék adni biztosan. A gazdájától megvásárolva felszabadíthatom. – Nem hittem a fülemnek. Valóban ez lenne? – Nos, mit válaszol?

–Miért foglalkozik Ön velem? – kérdeztem végül. Mi dolga egy hadvezetőnek egy szolgával?

–Nehéz megmondani a dolgok miértjét. Talán azért, mert eddig mindig nagyban kerestem az értéket. De minél kisebb és minél nehezebb feladatok elé állítja az embert, annál inkább érdekesnek találja. Már a legelső találkozásunk óta furcsaságot éreztem Önnel kapcsolatban. Nem létezhet, hogy férfi legyen az, akiben én nőt látok. – mosolyodott el. – De aztán, amilyen érdeklődéssel járta körbe az úrnője szobáját, csak egy hajszál választott el az igazságtól.

–Ez ennyire fontos lenne számára? – még most sem értettem igazán.

–Előbb válaszoljon az én kérdésemre. Hadd szabadítsam előbb fel!

1 évvel később a Nílus áradásának ünnepén

Végül elfogadtam az ajánlatot és miután elkerültem gazdámtól egy olyan feladatot kaptam, amelyben végre a szerencse rám talált. Ilyen volt például az asszonnyá válás és egy birtok irányítása. Vacsorák szervezése, melyek hosszas táncokkal értek véget. A megálmodott színes ruhákban és ékszerekben.  

Nem gondoltam volna, hogy két várost is magam mögött kell hagyjak, mire minden a helyére áll. Innentől kezdve pedig a gondok olyan távolivá váltak, hogy nem volt érdemes foglalkozni velük.

–És vége a balszerencséknek – sóhajtottam, majd felé pillantottam.

–Egyiptom földje aztán így szabadult meg a „sorscsapástól” – nevetett fel Youngbae. Nem tudom, hogy az ő nevetése, vagy ennek a kijelentésnek az igazsága volt viccesebb, de magával ragadott a hangulat és én is nevetni kezdtem. Végül lágyan a kezemre simította a kezét és elmosolyodva néztük az ünnepi menetet a díszes kocsiból…

---

[1] . Eredetileg a sivatag istene volt, akit hamar a zűrzavarral és a pusztítással kapcsoltak össze. Széth az egyiptomi mitológiában a „szükséges rossz”, az ellenpont, ami nélkül a jó sem létezhetne

[2] Egyiptomi ruha, lepel megnevezés

[3] Az ókori Egyiptomban különösen a nők körében volt népszerű az Ízisz-csomó néven ismert tjet amulett. Mivel ez az ábra Ízisz vérét jelképezi, eredetileg rendszerint valamilyen vöröses árnyalatú féldrágakőből -karneolból, jáspisból, achátból- vagy vörösre festett fajanszból készítették. Elsősorban a menstruációs fájdalmak enyhítését és a különféle női betegségek gyógyítását várták tőle.

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés:

Bájos, kedves történet a Széth Isten gyümölcse, mely egy ügyefogyott ifjú hölgy, Hyorin peches szerencséjét regéli el, avagy hogy hogyan is szeretett belé és vette el feleségül egy hadvezér. Magát a történetet teljesen érthetőnek, színesnek és szerethetőnek találtuk, és végig le is kötött minket, nagyon kíváncsiak voltunk, hogy mi lesz a vége. Külön kiemelnénk, mennyire tetszett nekünk a szellemes címválasztás. :) Egy dolog volt csak zavaros: mikor Hyorin véletlenül lelöki a ruhát a földre, külön kiemeli, hogy a padló "koszos", míg utána Youngbae azt a megfigyelést teszi, hogy "a szoba tiszta".

Emellett úgy éreztük, hogy pont a lényeget rövidítetted, hagytad le: Hyorin és Youngbae szerelmének kibontakozása ezután a humoros, szokatlan fordulatokkal teli felvezetés után különösen érdekelt volna minket, és nagyon sajnáljuk, hogy erről pont hogy alig írtál valamit. :(

Karakterábrázolás:

Sajnos ezt a részét találtuk a történeted gyengéjének. Nagyon szembetűnő, hogy mennyire elhanyagoltad a szereplők külsejének leírását. Míg ruházatukat gyönyörű érzékletességgel részletezted, arcvonásaikra, testalkatukra alig vagy semennyire sem tértél ki, pedig kíváncsiak lettünk volna legfőképpen Hyorin és Youngbae pontosabb külső adottságaira.

Sajnos jellemábrázolás terén is észleltünk hiányosságokat. Míg Hyorin jól elképzelhető és kedves, bár talán kissé egydimenziósan jó és ügyetlen volt, a többi szereplő jelleméből épphogy átjött egy-egy darabka. Természetesen egyáltalán nem szükséges az olyan mellékszereplők, mint Bastet úrnő és Seunghyun úr jellemét részletesen kidolgozni, hiszen úgysem szerepelnek sokat, viszont Youngbae esetében komolyan hiányérzetünk volt, kissé üresnek éreztük szegényt. Megvillant benne az egyéni jellem szelíd szikrája, de sajnos nem teljesítetted ki eléggé. Ha a továbbiakban részletezted volna a két gerlice szerelmének alakulását, sok lehetőséged lett volna ezt kellőképpen átadni.

Feladatmegoldás:

Kiválóan megoldottad a feladatot. Láthatóan igen sok időt fektettél a háttérmunkára, melyért dicséretet érdemelsz. Hihetően és emberközelin írtad le az ókori egyiptomi mindennapokat, kellően humoros köntösbe burkolva. Különösen tetszett nekünk, ahogy leírtad a szereplők ruházatát hiteles kifejezésekkel, tárgyakkal tarkítva, na meg az ünnepség hangulatát, jellegét is nagyszerűen megragadtad, bár megjegyezném, hogy tudomásunk szerint ez az ünnep annak idején rendszerint Thébában került megrendezésre. Ügyes vagy!! :)

Stílus:

A stílusod érzékletes és könnyed, egyszerre kellőképpen művészi és megnyugtatóan könnyen értelmezhető, egyszóval természetesnek hatott, és jó volt olvasni. Leírásaid intenzívek, kiválóan elképzelhetőek; úgy véljük, a leírások az egyik erősséged.

Mesélési módoddal jól megragadtad egy álmodozó lelkületű, ügyetlenke fiatal lány lelkivilágát és ártatlan vágyait, viszont helyenként egy-egy szóismétlés egy pillanatra egyhangúvá tette az olvasás élményét.

Formázás és nyelvhelyesség:

Formázás terén mindenképpen meg kell említenünk, hogy párbeszédeknél sosem tettél a mondat kezdete előtti gondolatjel után szóközt, és hogy egy-két helyen elállítódott a sorköz, és így egyes bekezdéseknél tízpontos sorközök tátonganak.

A nyelvhelyességednél a legfeltűnőbb, hogy hadilábon állsz az összetett szavakkal és a vesszőkkel, de egy-egy elírás is becsúszott, és helyenként hiányoznak szóközök.

Külön kiemelendő nyelvhelyességi hibáid:

· Az "isten" szó akkor nagybetű, ha a keresztények istenéről van szó. Minden más istenség esetében kisbetű marad.

·   A "helység" jelentése "település"; a szoba az a "helyiség".

·   Irodalmi szövegben igyekezz a számokat inkább betűvel kiírni! Az évszámok természetesen kivételt képeznek, de az eltelt évek számát ajánlatos betűvel írnod. Tehát az "1 évvel későbbnél" szebb az "egy évvel később".

· "–Te fiú! – bökött rám – Ezek a lovak, mire a napkorong az ég tetejére ér tiszták legyenek." Ilyenkor a "rám" után pontot kell tenned. Tehát: "– Te fiú! – bökött rám. – Ezek a lovak, mire a napkorong az ég tetejére ér, tiszták legyenek."

Mindent összevetve egy igencsak szórakoztató, szerethető történetnek találtuk a művedet. Látjuk, hogy igen alapos vagy, és a fogalmazásmódodból az is nyilvánvaló, hogy nagy élvezettel írtad meg ezt a fanfictiont, egy ilyen történetet mindig öröm olvasni. Ha javítasz a fent említett hibáidon, legfőképpen a karakterábrázoláson, véleményünk szerint sok szuper történetet fogunk még tőled olvasni. Csak így tovább! :)

A zsűri