2/ 11.

„C” feladat

A csel diadala

- Tölts még nekem abból a borból - a kövér, öblös hangú praetor Vernon felé intett, és felemelte üres ezüstkupáját a kőpárkányról; reménykedve nézett a fenekére, hátha egyetlen pillantásával képes bort fakasztani az edény falából.

A fiú igyekezett a legkevésbé látható módon megforgatni szemeit, és az amforát kezei közé kapva guggolt a széles medence mellé. Caius Serranus praetor szemeit düllesztve, ujjaival a párkányon dobolva várta, hogy a drága nedű a kupájába érjen.

- A jó háztartás alapja a szolgák megbízhatósága - mennydörögte érces, vaskos hangján, és széles mosollyal kortyolt bele az italába.

- Az én szolgáim a legmegbízhatóbbak széles e világon - a ház ura, Quintus Nobilior consul is a korsó után nyomta poharát, és hidegen Vernonra mosolygott. - Némelyikük apámat is szolgálta még, mikor én gyermek voltam. Ezek az ifjak - az agyagedénnyel egyensúlyozó fiúra és a fürdő bejárata mellett szobrozó társára mutatott. - Az én házamban álltak munkába először.

Vernon ereiben meghűlt a vér. Jól tudta, hogy gazdája senki előtt nem akarta felfedni, hogyan is került a család kezére - legbelül talán még ő maga is szégyellte, soha nem idézte fel szívesen mit is mesélt neki egykor Isadora, az idős szakácsnő.

- Fiú! - Titus Luscus consul felhajtotta az utolsó korty borát, Vernon pedig készségesen termett mellette, készenlétbe helyezve a fekete amforát. - Hol szerezted azt a gyűrűt?

A consul a medence szélére helyezte kupáját és a szolgáló kezét megragadva vette szemre az ujján lévő kis ezüstkarikát. Vernon hirtelen izzadt le: kérdőn nézett gazdájára, hátha ő majd eloltja vendégei kíváncsiságát egy kegyes hazugsággal, azonban Quintus consul csak felhúzta jobb szemöldökét, mintha ő maga is kíváncsi lenne a gyűrű eredetére.

- Anyám hagyta rám - ajkai szörnyen remegtek, csak mint a korsót tartó keze. Ujjai elfehéredve markolták az edény agyagfülét. – Már régen… Meghalt.

- Tudod, mit jelentenek ezek a minták? - Titus Luscus consul ujjaival rajzolta végig a bonyolult vonalrendszerekből álló díszítősort. Vernon megrázta a fejét. - Kár. Érdekelne. 

- Uram, hamarosan elkészül a vacsora - Nerva bátortalan hangja szakította meg a víz hullámzásának lágy hangjával terhes, kínos hallgatást, Vernon pedig hálásan pislogott legjobb barátja felé.

- Jobb, ha indulunk, nemde? - Quintus consul úgy emelkedett ki a medencéből, mint maga Neptunus, kezébe kapta fehér törölközőjét és a derekára csavarva lépdelt fel a lépcsőn; fiatalabb és idősebb vendégei is csodálva pillantottak a méltóságteljes férfire. - Nem hagyhatjuk, hogy elhűljön a sült.

Vernon szívéről egy egész hegy omlott le, mikor a fürdő kiürült - Nerva díszkíséretet biztosított a patrícius tisztségviselőknek, így ő egyedül maradt a vadul visszhangzó teremben; izzadó tenyereit tunikája lelógó szegélyébe törölve kapkodta fel a hátrahagyott ezüstkupákat, és a kis ivóedényeket egy széles réztálcán egyensúlyozva sietett a vendégek után.

A szolgálók izgatottan tébláboltak a szűkös folyosókon: néhány lány gőzölgő étkeket cipelve sietett az ebédlő tágas bejárata felé, halkan pusmogva bújtak közel egymáshoz, nehogy a közeledő urak meghallják, hogy a beszélgetés pontosan róluk folyik; az emeletről egy szolgálólány elégedetlen csivitelése, Prisca, Quintus úr idősebb lánya féktelen zokogása és nevelőnője, Merula szigorú, ellentmondást nem tűrő hangja szűrődött le, ahogyan a leányt próbálja jobb belátásra bírni a vacsorával kapcsolatban. Az átrium zsongott a lakóktól, de ezt a fajta zsongást Vernon egyáltalán nem viselte jól.

Az izgatott felszolgálókat kikerülgetve szlalomozott a konyháig, a réztálcát pedig az egyik ütött-kopott asztalra dobta - Isadora már reflexből szegezte mutatóujját a fiúnak.

- Ártalmatlan vagyok! - emelte kezeit maga elé Vernon védekezésképp, és felnevetettt. 

- Meghiszem én azt - az idős asszony megtörölte homlokát egy ronggyal, majd lebiggyesztette ajkait. - No, csak nem viselt meg ez a délután a mi nagyra becsült vendégeinkkel?

Isadora cinkosan kacsintott Vernonra, aki szemeit forgatva foglalt helyet az egyik rozoga széken, és csendesen felsóhajtott.

Szerette, hogy a Nobilior ház hajlott korú szakácsnője mindig különös figyelmet fordított a szabadok - különösen a rangosak - bírálására, hiszen az egyik kedvenc elfoglaltsága az volt, hogy kifigurázza őket a társai előtt, szigorúan titokban, mikor sem Quintus úr, sem a felesége, Aelia asszony nem figyel. Isadora sokat tapasztalt nő volt, mindent tudott a consul családjáról, sőt annak felmenőit is jól ismerte - többek között ő volt az, aki az édesanyjáról beszélt neki.

Az édesanyja.

- Tényleg olyan volt, mint ahogyan elmesélted? - Vernon tekintetében kopott fény csillogott, akárhányszor a nőre gondolt, akit még csak nem is ismerhetett. A félreértések elkerülése végett hozzátette: - Anyám.

- Már sokszor megbeszéltük, nem? - Isadora fújtatott, és egy hosszú kanalat az egyik kondérba merítve kóstolt bele főztjébe. Elégedett grimasszal az arcán folytatta. - Elképesztően hasonlítasz rá, annyi szent.

A fiú mellkasa előtt fonta össze karjait, vádló csenddel sújtva az asszonyt.

- Vernon - sóhajtott, és haját hátrasimítva nézett a fiú szemébe. - Anyád meghalt rögtön azután, hogy te megszülettél. Ezen már nem tudunk változtatni - bíztatóan paskolta meg a vállát. - Igazság szerint jobban is járt. Többet kellett volna szenvednie miattad.

Talán a fülében zengő, végtelenül zajos zúgásba fulladt volna, ha a rangidős szolgaló, Dominicus nem szólította volna fel, hogy azonnal induljon dolgára.

Az ebédlőhelyiség visszhangzott az előkelő uraktól - a hangzavar pedig csak fokozódott, miután a két Nobilior lány, a kicsit esetlen, alacsony Prisca és húga, a nyúlánk, szomorú szemű Gratiana megjelent. Egyikük sem élvezte a kényszerűségből tett látogatást: Quintus úr elsősorban idősebb leányát szerette volna férjhez adni, aki könnyeit látványosan törölgetve utasította vissza Róma történetének egyik legfiatalabb praetora, Publius Rufus mindennemű közeledését. Gratiana úgy ült a társaságtól elhúzódva, akár egy szárnyát fájlaló hattyú, lehajtott fejjel, a kezeire meredve.

Vernon minden alkalommal elcsodálkozott, mikor meglátta Gratianát - fájdalmasan szép és kecses teremtés volt. Agyagkorsójának száját tisztogatva figyelte a magába zárkózott lányt.

Mikor aztán néhány órával később a vendégeknek már hűlt helyét sem lehetett találni, a szolgálók pedig a lakoma maradékait igyekeztek eltakarítani a hosszú asztalról, és a használatba vett helyiségek rendjét állították vissza - Vernonnak is lett volna feladata, azonban gondolatok belső káoszától émelyegve sietett az éj leple alatt a szobájába. 

A Hold fénye aztán megcsillant egy ezüst hajdíszen.

Nyugodtan közelebb jöhetsz - a visszafogottan csengő hang tulajdonosa Gratiana volt, az erkély korlátjára támaszkodva figyelte odafentről. Világos ruháját gyengéden dobálta a nyáresti szellő, hajfonatait fürgén bontogatta szét.

Vernon félve tett egy lépést a lépcső felé - kétkedve pillantott fel, hiszen tudta, mennyire helytelenül készül cselekedni; a kellemetlenkedő hang, ami távozásra szólította fel, nem tudta lebeszélni arról, hogy bátortalanul lopakodjon a lány mellé.

- Minden bizonnyal felakasztottam volna magam, ha még egy percet kellett volna eltöltenem Róma felfuvalkodott vezetői között - gondterhelten sóhajtva piszkálta meg a hajába font szalagot. - Előbb, vagy utóbb persze én is egy ilyen mellett fogok kikötni...

A szolgáló fiú tagjai megmerevedtek, ám Gratiana folytatta, még mielőtt szavai nyomatékot kaphattak volna.

- Prisca esete sajnálatosabb - ajkaira szórakozott mosoly kúszott, szemeiben akár a csillagok is ragyoghattak volna. - Nem lennék a helyében, főleg azt tudva, mennyi tervet készített a közös életetekhez - Vernon szemei elkerekedtek. - Az ágya alatt tart egy kis dobozt, amibe pénzt gyűjt a felszabadításodhoz, hogy később feleségül vehesd és boldogan éldegélhessetek együtt. Hát nem aranyos? Az én naiv nővérkém...

Gratiana csilingelő hangja vesztett fényéből; keserű volt, egy keserű életbe ragadva várta fényűzően keserű sorsának beteljesülését. A patrícius lányok kivétel nélkül pórul jártak. A fiú együtt érzően szippantott a friss virágillattól sziporkázó levegőbe, sarujának bőrtalpa halkan koppant a korláthoz érve.

- Úgy fáj ezt kimondani, de ti rabszolgaként szabadabbak vagytok, mint én - ismerte be, és szomorú szemeit Vernonra szegezte. - Nem mindannyian, természetesen. Nerva sem dönthet arról, hogy marad-e, vagy sem.

- Nerva? - a név hallatán Vernont leverte a víz. Hiszen Nerva nem megy sehova...

- Úgy bizony - Gratiana óvatosan bólintott. - A gladiátoriskola szép summát ajánlott fel apámnak egy rátermett harcos növendékért. Nervára esett a választása.

A fiú tekintete elsötétült - lelki szemei előtt legjobb barátja esetlen mosolya jelent meg. Talán Nerva fizikuma megvolt ahhoz, hogy gladiátor legyen - hiába volt még alig tizenhét éves, Vernonnál jóval magasabbra nőtt, erős, széles vállait egy jól megtermett férfi is megirigyelte volna, munkában edződött izmairól nem is beszélve -, de semmivel nem lehetett volna rávenni arra, hogy öljön.

Nerva megszállottan szerette a költészetet, gyakran hallgatózott az ablak alatt, mikor Laelia, a Nobilior gyerekek házi tanítója órákat adott Gratiánának, Priscának és fiatalabb testvérüknek, Cassiusnak: a fiatal lány az általános tudományok elsajátítása mellett igyekezett bevezetni őket az akkoriban roppant népszerűségnek örvendő modern költészet világába is; így hallhatta Nerva életében először a nagyszerű Catullus epigrammáit, amiket elalvás előtt lelkesen szavalt az ágyán fekve – „Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris. Nescio, sed fieri sentio et excrucior¹”, mondogatta gyakran egyik kedvencét -, így tanult meg titokban mindent, amire a szavak művészetében szükség volt. Időnként halkan, motyogva verselte saját műveit, napról napra újakat alkotott, szinte játszott a szótagokkal.

Hogy ebből a fiúból harcost nevelnének? 

- Azt hittem, már megszoktad, hogy az ember maga semmiben nem dönthet - a lány halkan felnevetett.

Vernon arcán percek óta ugyanaz a bárgyú kifejezés ült - teste hevesen remegett, tekintete az átrium egy jelentéktelen pontján állapodott meg. A sötétség mintha képes lett volna magába szippantani őket annak ellenére is, hogy a földszint ablakaiban még fényesség ragyogott.

Váratlanul lökte el magát a korláttól, és fülében monoton zúgással robogott le a lépcsőn. Mély kábulat ült elméjére, amitől hirtelen azt sem tudta, merre keresse a szobáját - de azt már tisztán látta maga előtt, hogy valahogyan meg kell szöktetnie Nervát a sorsa elől.

Már éjfél is elmúlt, mire teljesen összeállt a terv a fejében.

Párnájának sarkát piszkálva próbálta lecsendesíteni hevesen dobogó szívét. Próbált olyan halkan kapkodni a levegőért, ahogy csak tudott, nehogy felébressze a hangosan horkoló Dominicust, és kezét lengetve jelzett Nervának - hiába, a fiú rémesen mélyen aludt.

Pokrócát lerúgta magáról, és a nyikorgó ágyról sziszegve tápászkodott fel. Óvatosan Nerva mellé lopakodott, és tenyerét barátja szájára tapasztva lökdöste meg a vállát.

- Gyerünk, ébredj fel - súgta a halálra rémült fiú fülébe, és nagyot sóhajtva csípett bele a karjába. - Gyerünk, három perced van arra, hogy összeszedd magad!

Nerva ásítva dörzsölgette meg szemeit, és megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait, mikor meglátta, hogy Vernon ébresztgeti. Barátja keze az orra előtt cikázott, és akárhogyan igyekezett magához térni, nem tudta kipislogni szemeiből az álmosságot.

- Mit akarsz? - hosszasan nyamnyogott a szavakon; a falakon kívüli világon még javában az éjszaka uralkodott, Dominicus torkából egy hörgő szörnyeteg próbált felmászni, Vernon nyúzott arca pedig a helyzet fontosságáról árulkodott.

- Indulunk - susogta Vernon, és visszalopózott a saját ágyához.

Egy vászontarisznyába szórt minden szükségeset: a finom szövetből varrott abolláját² és a durva tapintású, barna paenuláját³ gondosan a táskába hajtogatta, beledobta a kicsi bőrerszényt, amit még az édesanyjától örökölt meg és amiben néhány sestersius csilingelt vidáman, kihúzta a párnája alatt szerényen fénylő láncot, és a ruháiba tekerve lapogatta a csomag aljára. 

- Hova? - Nerva rekedt szavait visszhangozták a tömör falak. 

- Rómába.

Súlyos csend telepedett kettejükre. Nerva megrázta a fejét - hiszen az nem lehet! -, mire Vernon vérszegény mosollyal bíztatta, és még mielőtt barátja ellenkezhetett volna, a kezébe nyomott egy az övéhez hasonló tarisznyát.

- Pakolj össze mindent, aminek hasznát vehetjük - Vernon alig hallhatóan osztotta ki az utasításokat a másik fiúnak. - Nekem van még egy-két elintéznivaló dolgom, de azonnal jövök.

Nesztelenül osont át az átriumon, fel az emeleti szobákig - mély levegőt véve nyitott be az egyik ajtón, és a lehető leghalkabban hasalt a padlóra, hogy az ágy alá kúszva kereshesse meg a dobozkát, amiről Gratiana beszélt. 

Prisca békésen, mit sem sejtve aludt felette, ám ez cseppet sem terhelte Vernon lelkiismeretét: a cél szentesíti az eszközt, ez lett azon az estén az új mottója. Az összes port feltörölve akadt kezébe az a valóban kicsike, de meglehetősen súlyos szelence, tömve sestersiusokkal. Hangtalanul rejtette köpenye alá, és úgy ment, ahogyan jött.

Gratiana szobájának ajtaja előtt mintha kicsit megbicsaklott a bokája - vajon ébren van még?, tűnődött el egy egészen rövid pillanatra -, de fejét megrázva suhant le a lépcsőn, nehogy észrevegyék a ház lakói.

- Elkészültél?

Nerva az ágyán üldögélt, az ajtót lesve. Táskája az ölében pihent, látszólag indulásra készen állt - arcára kiülő zavara azonban azonnal elárulta, hogy akármennyire is megbízik Vernonban, nem érti, mégis mit művelnek.

- Azt hiszem... - tekintete a Vernon kezében lévő dobozra siklott. - Te... Loptál?

- Nem - a fiú hidegen elmosolyodott. - Ez így is, úgy is engem illetett volna.

Az érmék egymásnak és a szelence falainak ütköztek, a pénz fémes hangjától pedig Nerva szemei még inkább elkerekedtek.

- Egyáltalán miért kell elmennünk? - hangjában a bizonytalanság és a félelem kopott fénye csillant meg.

- Út közben mindent elmagyarázok - Vernon kezét barátja vállára tette, és ujjait az ajkaihoz tapasztotta. Nem szeretett volna a részletekkel bajlódni, legalábbis addig nem, amíg ki nem jutnak a hatalmas birtokról. - Nem várhatunk tovább.

Nerva csendesen követte legjobb barátját. A falhoz lapulva kerülték meg a házat, és a kert végében, a gránátalmák takarásában másztak át az impozáns kerítésen - odaát már a szabadság félelmetes íze olvadt az ínyükre.

- Tisztáznád végre, hogy mi történik? - legalább két órája meneteltek már egy ágas-bogas olajfaligeten keresztül, a napfelkelte még semmilyen életjelet nem adott magáról. Nerva tarisznyájának pántját gyürködve igyekezett lépést tartani Vernonnal, aki mindenre elszánva törte az utat.

- Mi sem egyszerűbb - sóhajtott fel Vernon, és egy pillanatra megállt. - Nagy veszélyben vagy, barátom. 

Valahol egy kakas rozsdás hangon kurjantott - a reggel vészesen közeledett, nekik pedig mihamarabb meg kellett találniuk az utat, ami a városba vezetett.

- Quintus úr egy gladiátorkereskedőnek ígért téged.

Vernon hangja végtelenül tárgyilagos volt, ami megrémisztette a mögötte pihegő fiút. Sokszor hallott már azokról a rabszolgákról, akik gladiátoriskolába kerültek: belegondolni is rossz volt, hogy embereket arra képeznek ki, hogy egy nap polgárok milliói előtt öljék meg egymást a fenséges dicsőségért.

- Ha megtalálnak, nem gladiátorok leszünk, hanem halottak - az ő hangja cseppet sem volt közömbös; keze-lába remegett a gondolattól, hogy valószínűleg nem jutnak messzire, és akkor talán úgy végzik, mint az a Spartacus, akiről Isadora azt mesélte, hogy ezrekkel kelt fel Róma ellen, azonban a Via Appián, kereszten függve végezték. 

- Nem fognak megtalálni - mordult fel Vernon. - Ezentúl a nevünk is más. A mai naptól fogva a Lepidus fivérek, Avitus - mutatóujját barátja homlokának szegezte. - és Castor vagyunk. Te feltörekvő költő, én a tanácsadód. Azért megyünk Rómába, hogy támogatót szerezzünk neked.

- Várj... Én nem vagyok költő - emelte fel a kezeit Nerva, és halkan sóhajtott.

- Még nem - paskolta meg a fiú vállát Vernon, és felkacagott. - Az a pojáca Vergilius, de még Horatius is irigyelné a tehetségedet. Irigyelni is fogják, mikor majd meghallják, hogyan varázsolsz a szavaiddal.

- Hogy meghallják? Ismerni fogják a verseimet?

A túlzás ellenére is elérte a célját - Nerva kétkedését felváltotta a lelkes rajongás. Kuncogva lépdelt Vernon mögött, aki bár tökéletesen tisztában volt azzal, hogy valószínűleg soha nem fognak összefutni a babérkoszorús költővel, egy pillanatra ő is elhitte, hogy minden úgy fog menni, ahogyan eltervezte.

A Nap már bearanyozta a látóhatár alját, mire elérték a kiépített utat: emberek százai igyekezett a város felé, kik gyalog, kik lóháton. A nyüzsgés mindkettejük számára szokatalan volt, azonban Vernon egyből felismerte, hol is vannak.

- Ez a Via Appia - súgta Nervának, aki a felismeréstől elborzadva pislogott.

Évekig ott függtek a testek, hogy borzongást keltsenek a polgárokban, visszhangozta elméje minden szeglete Isadora szavait. Szemei előtt akarva-akaratlan keresztek emelkedtek ki a földből az út mentén, ők maguk pedig rajtuk kínlódva, elgyötört arccal várták a halál pillanatát. 

- Nézd! - Vernon egy két ló által húzott, ponyvával letakart szekérre mutatott. - Hátha felvesznek minket! - nagy mozdulatokkal kezdett a jármű felé integeni, és mikor beérte őket, a lovak hátrahőkölve fékeztek.

- Mit akartok?

A kocsis furcsán grimaszolva nézett le a két fiúra. Arcát egy hosszú forradás csúfította el, amihez az a különös félmosoly társult - akár egy élőhalott, gondolta Nerva.

- Egy fuvart - kiáltott fel Vernon, és meglengette a tarisznyájába bújtatott bőrerszényt. - Megfizetnénk.

A sebhelyes elgondolkodott - valószínűleg a fizetés szó győzte meg végül, és szegényes kézjelekkel tessékelte fel őket a szekérre.

- Ajánlom, hogy ne verjetek át - dohogta, és miután utasai elhelyezkedtek, megrántotta a gyeplőt. - Kik vagytok?

Vernon megköszörülte a torkát.

- Castor és Avitus Lepidus, szolgálatára - fejet hajtott, és folytatta. - Délről érkeztünk és Rómába tartunk. Egy művészetkedvelő támogatót szeretnénk találni a bátyám számára - az utat elmélyülten szemlélő Nerva felé biccentett. - Ő költő.

- Költő, mi? - a sebhelyes férfi felhorkantott.

Az emberek mind utat engedtek a jókora szekérnek, amitől Vernon ismét úgy érezte, hogy nincs előttük több akadály.

- Ott találjátok a Forumot - a sebhelyes Nerva után dobta a csomagját. - Oda menjetek, ha pártfogót kerestek.

- Köszönjük a segítséget - Vernon kezében kicsi pénzérmék csörögtek. - Ötven sestersius, ahogyan kérte.

A férfi elégedetten hümmögve vizsgálta meg a kerek tallérokat, majd óvatosan bólintva hajtott el a másik irányba. 

Nerva megragadta barátja karját, mielőtt még a tömeggel együtt ő is elsodródhatott volna. A hátborzongatóan magas falak árnyékot vetettek rájuk, az emberáradat végtelenül zajos gyűrűként ölelte körül őket.

- Ez a világ közepe! - suttogta Vernon, és kendőzetlen izgatottsággal mosolygott egy idős férfi felé.

- És most hogyan tovább?

- A Forumon próbálunk szerencsét - Vernon tarisznyáját vállára akasztva indult a hatalmas oszlopok felé, gondosan figyelve arra, hogy „bátyja” követi.

A díszes épületek között bolyongva mindkettejükben megkérdőjeleződött az akció sikeressége - nem számítottak ekkora hangzavarra és ennyi patríciusra. Vernon tekintetében némi megvetés csillant - csak arra tudott gondolni, mit mondana Isadora, ha látná, mennyi gőgös férfi és nő lézeng Róma fő körzetében -, de célját nem feledve vonszolta Nervát az egyik oszlopos előcsarnokkal ékesített, kör alakú templom lépcsőjére.

- Szavald el az egyik költeményed - utasította a fiút ellentmondást nem tűrően. - Mind odáig lesznek érte. 

Bár Nerva tudta, hogy az volt a lehetőség nagy pillanata, a szívét és elméjét rabul ejtő félelem megbénította nyelvét, és hiába választotta ki egyik kedvencét, képtelen volt megszólalni. Kétségbeesetten pillantott Vernonra, és könnyekkel a szemeiben tátogni kezdett.

Nem fog menni, üzente hangtalanul a fiúnak.

A római polgárok ügyet sem vetettek a jelenetre - mintha mindennapos dolog lett volna, hogy a jövő egy nagy művésze az orruk előtt bontakozik ki -, Vernon pedig észrevétlenül intett barátjának. Újabb terv pattant ki a fejéből.

  - Róma népe! - kiáltott fennhangon, és az első lépcsőfokra ugrott. Haját hátratűrve folytatta: - Halljátok, miként versel a nagy Avitus Lepidus, Catullus utódja, az istenek küldöttje, a szépség megéneklője!

Néhány férfi érdeklődve kapta fel a fejét.

- „Csillagokat nézel, szép csillagom” - Nerva bátortalanul kezdett bele a költeménybe. – „Ég ha lehetnék, két szemedet nézném csillagom ezreivel⁴” - hangját vérszegény taps visszhangozta. A tógába öltözött férfiak összenéztek, és diszkréten bólintva becsmérelték a verset.

- Halljuk ismét! - Vernon igen jó reklámnak bizonyult.

A rövid rigmus újból elhangzott - ezúttal a hallgatóság száma megnőtt, többen voltak kíváncsiak a művészetre. Nerva, látva a közönséget, elmosolyodott; hát ezt jelentené a siker? Ajkait összepréselve emelte fel karját.

- „Egy szívet kettős láng éget” - lehunyta szemeit. – „Mért oda vizslatsz, szem, mindig, hol már csöppnyi remény sem akad? ^5”

A polgárok kicsiny kört alkotva itták szavait. Egy fiatal férfi lépett a publikum elé, és nagy, csodálkozó szemeit Nervára emelte.

- Ki vagy te, nemes művész?

Vernon megelőzte barátját a válasszal. 

- Avitus Lepidus, a fiatalság és szerelem költője - ismét magasztalni kezdte volna Nervát, de a férfi leintette.

- Az istenek szószólóját kérdeztem, nem téged, haszontalan mitugrász - morogta, és újra a költőhoz fordult. - Caius Maecenas vagyok - jobbját nyújtotta Nerva felé. - A művészetek rajongója.

Fortuna mosolygott ránk!, Vernon összecsapta tenyereit.

- Maga minket keresett, mi magát - kocogtatta meg Maecenas vállát. - Kössünk alkut. 

Sem Nerva, sem Vernon nem láttak még akkora villát, mint amiben Caius Maecenas lakott. 

- Tehát, ha jól értelmezem... - a férfi megköszörülte a torkát. - Déliek vagytok. Melyik városból származtok? Cremono?

- Igen - vágta rá azonnal Vernon. - A bátyám népszerű költő Cremonoban és környékén.

Maecenas a homlokát ráncolta.

- Érdekes, még soha nem hallottam rólad - tógáját a díványra vetette. - És egy támogatót kerestek... Micsoda véletlen, hogy pont arra jártam! Nos, ha már így alakult, mindenképpen szeretném figyelemmel kísérni a karrieredet. 

Nerva gondterhelten sóhajtott, és lehúzta a kupában lévő bor maradékát. 

- Lesz ma este egy lakoma az egyik barátom házában. Minden kegyeltem a meghívottak között van, mit szólnátok, ha ma ti is velem tartanátok? 

- Erre igazán semmi szükség - mondta Nerva. Ki tudja, kikkel futhatunk össze egy ilyen lakomán... Talán valaki felismer és jelent Quintus úrnak.

- Ó, Avitus, ne szerénykedj! Azt akarom, hogy találkozz a házigazdával - Caius Maecenas hátba veregette a fiút. - Octavius, vagy ahogyan ismerhetitek, Augustus is toborozza a hozzád hasonló, tehetséges költőket. 

- Nagyon köszönjük a meghívást - Vernon fejet hajtott, és szúrós tekintettel meredt barátjára.

Maecenas intett az egyik szolgálólánynak.

- Carmina megmutatja, hol fogtok aludni - inkább a lánnyal közölte, mintsem velük.

A vékonyka szolgáló érzelemmentes arccal hajolt meg előttük - minden érzés közül a legkülönösebb az volt, amikor egy rabszolga hajt nekik fejet  -, és bevezette őket a fényüzés fellegvárába.

A folyosók boltívelt ablakai, a lépcsők szélein ágaskodó cirádás korlát, az arannyal díszített falak egy új világot nyitottak meg előttük: a gazdagság, a pompa és a mértéktelenség világát, ami Vernont minden szépségével csalogatta magához, Nervát azonban egy szempillantás alatt ijesztette halálra.

Míg Vernon szinte azonnal szerelmes lett Róma luxusába, barátja idegenkedett minden újtól. Egy ajtó zárja kattant, Carmina pedig az új szobájukat tárta eléjük - leginkább egy lakosztályhoz tudták volna hasonlítani a tágas hálótermet. 

Két ágy várakozott a birtokra vételre a falhoz szorítva, súlyos selyemfüggönyök védték a bent tartózkodókat a Nap sugaraitól. Egy szokatlan mintával díszített szőnyeg borította a padlót és a balkon nyitott ajtaján friss levegő szökött be a szobába.

- Köszönjük - biccentett Vernon a szolgálónak, és az egyik ágyra heveredett. - Egek, még soha nem volt ilyen kényelmes ágyam!

- Hogyan fogjuk felszabadítani magunkat?

- Azzal most ráérünk foglalkozni - Vernon csak legyintett. - Ha jó fiú leszel, akkor el is felejthetjük, hogy valaha rabszolgák voltunk - arcát a párnájába fúrta.

- Te teljesen megőrültél - Nerva hangja remegett az idegességtől. - Meg fognak minket találni!

- Nyugodj meg, itt semmiképp nem fognak keresni - sóhajtott Vernon. Semmi kedve nem volt veszekedni legjobb barátjával, pláne úgy, hogy szemeit már alig bírta nyitva tartani.

  

Mikor Vernon felébredt, Nerva már a falra akasztott tükör előtt igazgatta tógáját.

- Honnan szereztél te olyat? - elgyengült mutatóujjával a fehér anyagra mutatott.

- A szekrényben találtam - a fiú vállat vonva kapta fel a csomagját, és kihúzott egy aprócska gyűrűt. - Jobb, ha sietsz. Hamarosan indulunk.

Maecenas magához hivatta még a lakoma előtt - lábait szedve igyekezett mihamarabb a kertbe érni. Ugyan egyszer már megfigyelte az egyik balkonról, miket is rejt az udvar, közelről sokkal lenyűgözőbb volt látni az egzotikus növényekkel beültetett ágyásokat, a terebélyes gyümölcsfákról nem is beszélve.

- Drága Avitus, csakhogy ideértél! - tárta szét karjait Caius Maecenas, és egy kőpadra ültette a fiút. - Mesélj nekem, milyen hely mostanában Cremono? Évekkel ezelőtt jártam ott utoljára, egy kedves barátom lakik ott, akit már illendő lenne újra meglátogatnom...

Nerva meg sem mert szólalni. Azt kívánta, bárcsak mellette lenne Vernon, hogy valami egészen bugyuta témára terelje a szót, ezzel megmenekülve Maecenas keresztkérdéseitől - de Vernon ezúttal nem tudott segíteni.

- Semmi... Semmi nem változott - mosolyodott el sután. - Cremono évek óta... Ugyanolyan.

- Egészen biztos? Azt hallottam, hogy lázadók rombolták le Jupiter templomát... Vagy nem így volt?

A fiú nagyot nyelt; tekintetét a világos kővel lefedett útra sütötte. Le fogok bukni.

- Avitus... Biztos, hogy te és Castor Cremonoból érkeztetek? 

A férfi lágy hangjától Nerva úgy érezte, hogy egészen a veséjéig lát.

- Én... - szívverése felgyorsult, szavai összefolytak.

- Mondd csak - Maecenas nyájas mosolyától egyenesen felfordult a gyomra.

- Nem vagyok Avitus Lepidus - ajkai sírásra konyultak. - Nem vagyok költő, nem vagyok cremonói. 

A férfi arcára színlelt meglepődés ült. - Nem? Hazudtál nekem?

- Rabszolga vagyok - bukott ki belőle, akárcsak a vékony könnypatakok a szemeiből. - Quintus Nobilior consul rabszolgája. 

- No, nem kell sírni - a férfi megsimította a karját, és hízelgő hangon folytatta. - Tőlem senki nem fogja megtudni. Ígérem.

Nerva letörölte könnyeit, és tágra nyílt szemekkel nézett Maecenasra.

- Nem? - nem tudta eldönteni, hogy újra rettegnie kell-e, vagy egy adag kő zuhant-e le a szívéről. A férfi nevetve sepert félre egy tincset a homlokáról.

- Határozottan nem. 

Valaki a hátuk mögött meglehetősen hangosan köhintett. - Indulhatunk?

Vernon karjait a mellkasa előtt összefonva dőlt az egyik gránitoszlopnak. Szemeiben harag villódzott, ajkait összeszorította.

- Persze, Castor, máris mehetünk - pattant fel Maecenas a padról, és ártatlanul vigyorgott Vernonra. - Siessetek, barátaim, el ne késsünk!

- Mi a fenét művelsz ezzel a beteges alakkal? - fakadt ki a kérdés Vernonból, miután a férfi eltűnt az egyik lépcső tetején.

Nerva félénken pislogott barátja felé - nem tudhatta meg, mit kotyogott ki néhány perccel azelőtt. Arcát tenyerébe temetve görnyedt előre, azon mesterkedve, hogy a lelkében dúló háború odabent maradjon.

- Az lesz a legjobb, ha most azonnal indulunk - sóhajtott nagyot, és arcára mosolyt erőltetve kapaszkadott Vernon vállába.

A fiú arcára írott fájdalmat végtelenül nehéz volt figyelmen kívül hagynia, de Vernon már csak diszkrécióból sem kérdezgette tovább - majd elmondja, ha akarja. Csak ne legyen túl késő. 

  

A kellemes háttérzajnak szánt zene már nem hallatszott az önfeledten társalgó patríciusok hangjától. Bár Vernon még soha nem vett részt egy lakomán sem úgy, hogy a díványon fekve kóstolgathatta volna a legjobb étkeket, merőben másra számított.

Elsősorban abban különbözött a képzeletében kreált estétől, hogy egy asztal helyett négyet terítettek meg - mind a négyet vendégek vették körül, olyan sokan voltak, hogy valószínűleg belefájdult volna a feje a számolgatásukba. Octavius úr sokkal nagyobb villában lakott, mint Caius Maecenas: az ebédlőbe legalább hatszor befért volna a Nobilior birtokon lévő szolgaszobájuk. A dívány puha selyemkárpitja kényelmesebb volt, mint bármi, amin addig feküdt (beleértve a Maecenas-villában található ágyat), a sültek szinte etették magukat - minden annyira gazdag és csodálatos volt, hogy kis híján észre sem vette, miként mered maga elé Nerva.

- Hé, kóstold meg ezt is - emelt fel egy darab húst, és meglengette a mellette lévő díványon fekvő fiú előtt. 

- Nem vagyok éhes - Nerva lehajtotta a fejét, és nagyot nyelve igyekezett kizárni mindent, ami körülötte létezett, beleértve Vernont is. Nem csak magamat árultam el.

- Csak egy egészen kicsit, rendben? Nem maradhatsz éhen - Vernon az egész tálat Nerva elé tolta, de ezúttal már nem is reagált. - Ha nem mondod el, hogy mi történt, nem tudok segíteni - sóhajtott fel, és beleharapott egy kacsacombba.

Mindketten megérdemeljük, hogy ő is tudja, Nerva sóhajtott. - Kihúzta belőlem.

Vernon szemei nagyra kerekedtek, a kezében megállt a megrágcsált hús. Ezernyi gondolat tódult egyetlen pillanat alatt a fejébe, de összesen csak egy dologra tudott koncentrálni.

- Innen is menekülnünk kell - sziszegte, és a tálra dobta a combot. Elméjében újabb terv kovácsolódott: még az éjszaka ki kell jutniuk Rómából.

- Nem fogja elmondani senkinek - Nerva ujjai nagyot roppantak. - Megígérte.

Nem lehetsz ennyire naiv, barátom, rivallt rá némán Vernon, és feltápászkodott. - Megkeresem Maecenast. Visszamegyünk, összeszedjük a holminkat és indulunk.

Nerva ugyan bólintott, de már azt sem értette, hogy mire - képtelen volt figyelni barátja szavaira. A tömeget pásztázta, de teljesen érdektelenül: hiába volt olyan ismerős az a férfi, aki közeledett felé, nem tudta és nem is akarta felismerni. 

Pedig tudom, már láttam valahol!, morfondírozott el Nerva, és Vernonra pillantott, aki villámgyorsan pattant fel a fekhelyről, és őt is magával rántva rohant a kijárat felé.

- A szökevény rabszolgák! - kiáltott fel a férfi a hátuk mögül. - Ők azok, megismertem a gyűrűt!

Vernon megmarkolta a nyakában láncon lógó gyűrűt. Anyám, csak egyszer kíméljenek meg... 

Azt sem tudta, merre futnak: nem ismerte Rómát, és nagy falatnak tűnt hirtelen megtalálni a város kapuját. 

- Titus Luscus - motyogta Nerva. - Titus Luscus volt, igaz?

- Ő volt - Vernon szinte suttogta. A hatalmas házak útvesztőjéből már alig látszódtak a Forum oszlopai, jobb támpont híján azonban a henger alakú sziluetteket követte, egészen a templomok sűrűjéig; a kapu már csak egy karnyújtásnyira tűnt. 

Lélekszakadva rohantak át a külvároson, letértek a Via Appiáról, átvágtak a Rómát körülölelő vaskos ligeteken, és csak a csillagok fényében, az egyik gránátalmafa tövében álltak meg végre - Nerva addigra a könnyeivel ádáz harcot vívva zuhant a földre, Vernon pedig a fának dőlve pihent meg, barátját az ölébe vonva.

Nerva szívszaggató zokogása talán felfedhette volna rejtekhelyüket, ezúttal azonban egyiküket sem érdekelte, ki találhat rájuk abban a nyomorult pillanatban. 

- Kint vagyunk - suttogta Vernon, és lágyan végigsimított barátja hátán. - Nem csinálnak belőlünk gladiátort, nem fogunk meghalni, nem találnak meg minket - lihegte, és fejét hátradöntve lehelte: - Szabadok leszünk.

1.      Catullus: Gyűlölök és szeretek

^2.        kisebb méretű gyapjúköpeny

^3.        csuklyaszerű köpeny

^4.        Platón: Csillagok

^5.        Polüsztratosz: versrészlet

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés:

Egy ízig-vérig ókori római történetet küldtél nekünk, amit nagy érdeklődéssel olvastunk, ugyanis már az első néhány sorból kiderült, hogy igyekeztél minden apró tárggyal, jelenettel érzékeltetni a kort és a helyszínt. Maga a cselekményvezetés érthető és életszerű volt, és örömmel tapasztaltuk, hogy láthatóan alapos kutatómunkát végeztél: az említett személyek, események, épületek, tárgyak mind egy korszakban léteztek, így kikövetkeztethetővé vált, hogy az i.e. 1. században járhatunk, Krisztus születéséhez viszonylag közeli évtizedben.

Egyedül a két patrícius volt ez alól kivétel, illetve Cremono a Jupiter templommal, ám a munkád többi részét figyelembe véve úgy találtuk, ezeket valószínűleg magad találhattad ki.

Karakterformálás:

Ez volt az, amit egyrészt olyan kiválóan oldottál meg, hogy mi is szinte éreztük az adott szereplőt, mintha csak megelevenedett volna előttünk, másrészt mégis mind kissé homályosak maradtak előttünk.

Leginkább a külső leírások azok, amelyekkel kicsit túl csínján bántál ahhoz, hogy elképzelhetőek legyenek a szereplők a maguk teljességében. Vernon kinézetéről szinte semmit nem írtál, és Nerváról is csak annyit, hogy erős, férfias testalkata van, pedig a két főszereplő leírása kapcsán ennél kicsit többet vártunk. Néhány jellemző külső jegyet említettél meg a mellékszereplők esetében is, mint például Gratiana törékeny alkatát, szomorú szemeit és szalagos hajfonatát, ám szinte minden szereplőnél úgy éreztük, hogy valamivel részletesebb leírásra lenne szükség a megjelenésüket illetően.

A belső tulajdonságok kapcsán ezzel szemben a legtöbb esetben igazán dicséretre méltót alkottál: Gratiana személyisége egész és életszerű volt minden apró kis szavával, mozdulatával együtt, a finom lelkű és félénk Nervát is nagyon eltaláltad, ahogy az éles nyelvű szakácsnőt, de még a pöffeszkedő patríciusokat is hatásosan érzékeltetted. Talán csak Vernon volt egy kissé homályos figura, hiszen látszott, hogy eszes és elszánt fiatalember, az viszont nem igazán derült ki, mi az ő mozgatórugója, mi az, amit ő szeretne az életben.

Feladatmegoldás:

Ahogy már korábban is említettük, nagyon tetszett nekünk, hogy láthatóan „egyben volt” a történeted a helyszíneket, a szereplőket, a tárgyakat, de még a szokásokat és a gondolkodásmódot figyelembe véve is. Nagyon ügyesen és élethűen festetted le az ókori Róma világát, ami a feladat egyik eleme volt; gratulálunk! :)

A műfajt tekintve azonban tapasztaltunk egy kis hiányosságot. A történetedet kalandosnak éreztük, hiszen izgalmas volt a két fiú sorsa, miután megszöktek a gazdáiktól, ám vígjátéknak nem igazán volt nevezhető. Kicsit úgy tűnt, mintha a feladat ezen részéről elfeledkeztél volna, ugyanis nem találtunk arra utaló jeleket, hogy igyekeztél volna könnyedre, viccesre írni ezt a történetet.

Halálesetet és angst elemeket ugyan nem tartalmazott a történet, de voltak benne kissé lehangoló gondolatok, jelenetek, mint például a Nobilior lányok sorsa és érzései, illetve a két szökevény homályos jövőképe, miután felismerték őket a lakomán, ezek miatt pedig sokkal inkább sorolható a műved slice of life műfajba, mint vígjátékba, amit sajnáltunk.

Stílus:

Az első fordulóhoz hasonlóan most is csak dicsérni tudjuk a stílusodat: szépen, választékosan fogalmaztál, a történeted nyelvezete pedig illik az adott korszakhoz, illetve az egyes karakterekhez. A szereplők mimikáját, aprócska mozzanatokat is megkapó részletességgel vagy képes leírni, ettől pedig igazán élvezhető, életszerű alkotássá vált ez a novellád is, amelyet kellemes élmény volt számunkra olvasni. :)

Találkoztunk azonban néhány kissé túl hosszúra nyújtott mondattal a történetben; javasoljuk, hogy a jövőben oszd többfelé a négy-hat soros, vagy még hosszabb mondatokat.

Formázás és nyelvhelyesség:

Az előírt formázási szabályokat maradéktalanul betartottad, és a szöveg képe is szép, áttekinthető. Ügyes munka! :)

A helyesírásod is rendben van, csupán néhány apró elírást találtunk a szövegben. Megemlítenénk viszont még, hogy a napot és holdat csak abban az esetben szükséges nagybetűvel kezdeni, ha csillagászati értelemben említjük őket.

Összességében egy igazán élvezetes novellát küldtél be nekünk, melynek olvasásakor jól érződött az alapos és pontos háttérmunka. Aprólékosan megalkotott, életszerű világot és történetet alkottál, amiért dicséret illet, hiányoltuk azonban a soraidból humorosságot.

A szereplők külső leírása is kissé homályosra sikeredett; nem igazán alakult ki bennünk látható kép arról, hogyan is nézhettek ki a maguk teljességében, mert bár felvázoltál rólunk néhány külső jellemzőt, ahhoz mégsem eleget, hogy megjelenjen előttünk az egész ember.

Javasoljuk, hogy próbálj ugyanakkora hangsúlyt fektetni a szereplők külső és belső tulajdonságaira. Ha ugyanazzal a megkapó részletességgel és változatossággal mutatod be őket kívülről, ahogy a jellemükkel, a szokásaikkal, a gondolataikkal tetted, a végeredmény csak jó lehet. :)

Tehetséges író vagy, sok sikert kívánunk neked a folytatáshoz! :)

A zsűri