„B” feladat
Homok
A végeláthatatlan sivatag buckái között
lenge szél hordja a selymes homokot a Nílus életet adó kanyarulatai felé. A
tikkasztó hőségben hullámokba hajlik a táj, és puhán fodrozódik a láthatár
fehéres-kékes sziluettje. A nap magasan jár az égen és barátságos hőjével
árasztja el a tájat. A nagy fehérségben egy kicsi fekete pont vánszorog kelet
felé. Mozgása lassabb talán nem is lehetne, de erről leginkább a nehéz faszekér
tehet, aminek hatalmas kerekei az előtte menetelő két teve legnagyobb
erőfeszítésének ellenére is nehezen gördülnek a sivatag önfejű homokjában.
A kocsi szövetekkel és bőrökkel fedett
belső terében egy fiú játszik néhány egyszerű fabábuval. Bár azok újra és újra
eldőlnek a szedett-vedett fagerendákon, ő törhetetlen lelkesedéssel pakolja
vissza azokat eredeti helyükre. Láthatóan jól szórakozik, és a mellette ülő
apjának ez a legfontosabb.
- Mindig maradj ilyen kitartó, fiam –
mondja mosolyogva, majd mikor egy vigyort kap válaszul, visszafordítja
tekintetét az ölében tartott papiruszokra, melyekre idegesítő pontossággal van
felfestve minden, amit tudnia kellett ahhoz, hogy udvari írnok lehessen. Van
ott a várható keresettől kezdve az aratások átlagáig bármi, amit el lehet
képzelni. Felesleges adatok, amiket át kell bogarásznia, ennyi az egész.
A szekeret mellesleg egy helybéli
vezeti, aki azt állította, már rengetegszer megtette az utat eddigi nyomorult
élete során, és nem akadály neki még egy, ha a fizetsége figyelemreméltó. Nos,
mivel nem volt más jelentkező a feladatra, kénytelenek voltak őt választani.
- Úgy vánszorgunk, mint a csigák a
szárazság kezdetén, mielőtt szétaszalódnak a nagy melegben – szól előre a férfi
a szekér hátuljából. Fia érdeklődve felkapja a fejét, a kocsis pedig értetlenül
hátrafordul, ezzel elszakítva tekintetét az egyhangú tájról.
- Elnézést, uram, de elmondaná, mi is az
a csiga? – kérdezi bizonytalanul. Az új szó is nehezen jön a szájára, nincs mit
tenni.
- A csiga egy olyan furcsa lény, melyet
eddig még csak észak-nyugat felé láttam. Meglehetősen undorító egy teremtés, és
ottlétem alatt – bármennyire is hosszú volt az – nem találtam semmi hasznát.
Megállapítottam viszont, hogy néhány egyed valami egészen csodás dolgot cipel a
hátán, amibe visszahúzódik, ha úgy tartja kedve, viszont a legtöbb csupasz volt
és csöpögős, akár egy újszülött – magyarázza nagy beleéléssel.
A kocsis csak sóhajt, és fejét rázva
fordul vissza a tevék hátsója felé, miközben azon gondolkodik, miért is
vállalta el ezt az utat egy értelmiségivel, akinek látszólag sokat ér a szava,
és annak féleszú fiával, aki egész nap csak vigyorogva rakosgatja a bábuit és
legnagyobb bosszúságára éjjel a legaktívabb, mikor a hirtelen hidegekkel is
elég baja van.
+++
- Még az éj beállta előtt elérjük Uaszet
városát – Jackson ettől a mondattól őrült meg még a nap elején. Pontosan húsz
éjjele indultak el a Niger folyó zöldellő partjától, és most végre elérik az a
céljukat. Szerinte igenis van oka a felhőtlen jókedvre, még akkor is, ha az
apja ezt nem igazán értékeli. A kocsis már megtanulta tolerálni az ő
furcsaságait. Az apja már nem volt minden alkalommal ilyen elnéző, de hát nem
is véletlenül olyan híres az apai szigor.
Mióta a nap felkelt, Jackson a meleg
homokban játszott a kocsi mellett, miközben haladtak előre. Ez nem bizonyult hátráltató
tényezőnek, tekintve, hogy a szekér lassabban haladt, mint egy botjára
támaszkodó öregember, aki naphosszat csak a csontjait és az idegeit sajnáltatja
halk mormogással.
- Szállj vissza a szekérre, fiam! Ha így
folytatod, még jövőre is ezt a homokot fogod bányászni a füledből – szól ki
éppen az egyik lenge ponyva takarásából Ngozi, Jackson nevelőapja. – Az
istenekre mondom, ezerszer megbántam már, hogy akkor abban a szent pillanatban
magamhoz vettelek, hogy ne egy koszos sikátorban rohadj el a kóbor állatok
bűzlő tetemei között – teszi hozzá ingerülten, valójában csak magának. Jackson,
mintha meg sem hallotta volna apja szavait, gondtalanul ugrál tovább egyik
buckáról a másikra. Mivel nem látja Ngozi dühös fintorba torzuló amúgy sem
éppen meseszép arcát, úgy gondolja, nincs mitől tartania. Jobban nem is
tévedhetne.
Ngozi mennydörögve ugrik a homokba,
amivel egyből megtelik egyszerű saruja, és ami szinte magába szippantja a
lábát. A hirtelen közegváltozástól és egyensúlyvesztéstől – semmiképpen sem a
saját ügyetlenségéből fakadóan – elesik. A fejét körülölelő turbán lehull a
fejéről, és hosszú sötét haja szálankét terül szét körülötte. A kocsis
tisztelettudóan leugrik, hogy segítsen az úrnak, mivel mégiscsak egy fontos
személyről van szó, és többek között a bérét is meg szeretné kapni teljes
összegben.
Szóval ketten állnak a szekér mellett,
egyikük pedig fekszik, a két teve pedig nyugodtan csámcsogva, habzó szájjal és
enyhén remegő lábakkal lépked tovább a forróságban. A távolban sötét por
kavarog, és baljóslatú felhők gyűlnek az égre, de ebből a három jómadár semmit
sem vesz észre. Halkan kuncogva, mégis meglehetősen idegesen kaparják fel
Ngozit a forró homokról, hogy végre visszakászálódjanak a kocsira, és minél
előbb civilizált körülmények közé érjenek.
Jackson még mindig kacarászva
kapaszkodik apja karjába azzal a szándékkal, hogy segítsen neki a haladásban,
de ennek ellenére csak még jobban hátráltatja őt. A kocsi feszülten toporogva
nézi ezt a nevetséges kettőst. Egyiknek sötét, napszítta bőre van, míg a másik
fehér, mint a tevék szája széléről csöpögő habzó nyál. Ezzel a gondolattal
fordul meg, hogy egy pillantást vessen a tevékre, amik már nem is látszódnak a
sok bucka között.
- Mi a gond? – kérdezi teljesen
tudatlanul, a fiával együtt kacagva Ngozi. Mikor aztán meglátja a kocsis
arckifejezését, egyből odafagy az arcára a vigyor, amiből aztán egy furcsa
grimasz lesz, amitől Jackson csak még jobban nevetni kezd. Ekkor Ngozi
körbenéz, és csak annyit kérdez:
- Hol vannak a tevék?
Jackson erre szintén fordul egyet, hogy
felmérje a helyzetet, ezzel sikeresen maga köré tekerve apja hosszú köpenyét,
amit csak azért sem enged el.
- Nézd, apa – szólal meg hirtelen
furcsán megilletődött hangon – arra olyan a táj, mint otthon a hegyekben –
mutat maguk mögé, mire mindegyikük arra fordítja a fejét. A kocsis arca előbb
elvörösödik, majd egyre kékül, végül pedig teljesen lesápad.
- Szerintem jobb, ha indulunk – mondja
Ngozi, miközben már húzza is fel hosszú ruháját, hogy gyorsabban haladhasson a
süppedős talajon. Még egyszer hátranéznek, majd amilyen
gyorsan csak tudnak, megindulnak előre. Nagy terpeszben, nadrágjukat felhúzva
lépkednek egyre jobban zihálva a megerőltetéstől és a látszólag egyre nagyobb
hőségtől. A kocsis az esélytelenek nyugalmával ballag mögöttük leszegett
fejjel.
A vihar közben régen elhaladt az
ellenkező irányba, de ezt egyikük sem vette észre.
+++
- Fiam, ez a nekropolisz – tárja szét a
karjait Ngozi egy fojtott sóhaj kíséretében. – Hát nem elképesztő?
Jackson unottan néz maga elé, de azért
bólint egyet. Ismeri annyira az apját, hogy tudja, most nem igazán számít, hogy
ott legyen mellette, hiszen akkor is nekiállna áradozni, ha éppen egyedül
álldogálna teljesen homokosan és majdnem kiszáradva alig pár méterre a Nílustól
vagy legalább egy olyan helytől, ahol van ivóvíz. Legfeljebb akkor magához
beszélne, ami nem éppen normális. Onnan sem, ahonnan ő jött, és talán itt sem,
ahol minden olyan más és idegen.
- Egészen elképesztő, miket tehet az
ember az élete során. Én csak azt mondom neked, hogy élj úgy, hogy a túlvilág
kapujában, mikor a szíved megmérettetik, továbbhaladhass – folytatja Ngozi
annak ellenére, hogy a fia semmilyen lelkesedést vagy érdeklődést nem mutat az
esetleges témával kapcsolatban.
A kocsis még akkor lelépett, mikor
meglátták az első magasba nyúló épületek legtetejét. Beszedte a neki kijáró
díjat, összekaparta a tevéket a szekérrel együtt, ledobálta nekik a cuccaikat,
és egyszerűen csak továbbállt, mintha mi sem történt volna. Jackson, bár még
nem érett felnőtt, nem is értetlen kisgyerek. Valahol a kettő között ingadozik;
gyermeki kíváncsisággal és lelkesedéssel áll hozzá mindenhez, ami egy kicsit is
izgatja a fantáziáját, viszont ugyanúgy képes helyes és jól megfontolt döntéseket
hozni, mint bármelyik nagykorú.
- A lényeg, hogy mikor Thot, a bölcs
megállapítja a mérleg állását, a szívedet ne kaparinthassa meg Ammit, mert
akkor örökre elkárhozol, és nem juthatsz el egy jobb világba.
Jacksonnak már akkor sem volt
szimpatikus a kocsis, mikor az apja szinte gondolkodás nélkül felfogadta maguk
mellé. Látta, milyen megvetéssel kezelte őket, pedig az apja egy fontos ember a
társadalom szempontjából, mivel képes írni és olvasni, valamint hatalmas aggyal
áldották meg az istenek, ami sokszor a hasznukra vált, és a jövőben is nagy
hasznát veszik majd. A gond leginkább csak az, hogy nem tud szigort erőltetni
magára. Jackson ezt is megtanulta az együtt töltött évek során, csak úgy, mint
rengeteg más dolgot, viszont mindegyik csak növelte a szemében Ngozi nagyságát.
Csak ne lenne ilyen veszettül hóbortos!
- Szóval ha egy másik emberből szeretnék
enni, vagy éppen ennem kell, akkor az nem bűn, és nyugodtan megtehetem? –
kérdezi Jackson nagyokat pillogva apjára, aki egészen érdekes arckifejezéssel
bámul vissza rá. Ez a grimasz leginkább a megilletődöttségre hasonlít, de lehet
akár meglepettség vagy hitetlenkedés is, ha az ember nagyon bele szeretné
képzelni.
Ngozi igencsak elgondolkodik azon,
milyen választ is adjon. A fia már nem egy tudatlan gyerek, de nem is egy
tiszta gondolkodású felnőtt. Magában végigveszi a lehetőségeket, de végül csak
sóhajt egyet.
- Nyugodtan megteheted, de ez nem lenne
igazán jó hozzáállás a részedről. Mégiscsak egy embertársadról lenne szó, aki
szintén ehetne belőled a túlélés érdekében, csupán szükségből.
- Remek – vigyorodik el Jackson
ijesztően, mire Ngozi megcsóválja a fejét. – Irány a palota – teszi hozzá
kicsivel később, mikor elérik a város belső határát, ahol már kavarog a városi
tömeg.
+++
Először a helytartóhoz mennek, hogy az
apja beszámolhasson neki az eddigi kalandjairól, és persze azért is, hogy
alaposabban megtárgyalhassák az írnoki munka teljes mibenlétét, mivel ezzel
kapcsolatban a papiruszok haszontalannak bizonyultak. Nem, mintha nem
tartalmaztak volna rengeteg információt. A baj csak az, hogy a legtöbbjük
felesleges és fárasztó volt.
Amíg Ngozi a palota falai között hűsöl,
Jackson úgy dönt, már elég idős ahhoz, hogy egyedül nézzen körül ezen az új
helyen. Először nem távolodik el nagyon Uaszet központjától. Gyönyörű kertekben
sétál, néha eltéved, néha pedig újra megtalálja a helyes irányt. Egyik
alkalommal, mikor szerinte rossz felé fordul, egy kis lugasban találja magát,
aminek közepén egy magasra kifeszített lepedő óvja a napsugaraktól az alatta
fekvő fiút.
Jackson óvatosan közelebb merészkedik,
nehogy megrémissze az ismeretlent, aki látszólag mélyen belemerül pár
papirusztekercs tanulmányozásába. A bőre talán fehérebb, mint Jacksoné, a haja
pedig furcsa mód szintén világosabb árnyalatú. Egy egyszerű tunikát visel,
aminek a díszítése mégis arra utal, hogy nem nagyon szenved hiányt semmiből.
Jackson egyből arra gondol, hogy akkor neki még lehetősége sem lesz arra, hogy
embert egyen. Erre halkan felkuncog, felhívva magára a figyelmet.
- Szia – mondja egyből Jackson. Sután
felemeli a kezét, hogy intsen egyet, de a mozdulat megakad, mikor a fiú rá sem
néz. – Elnézést, hogy megzavartalak, bizonyára elfoglalt vagy – folytatja egyre
idegesebben. Hadarva beszél, és az is lehet, hogy már az anyanyelvén, de nem
tudná megmondani.
A fiú továbbra is az egyik lapra mered
maga előtt. Egy kicsit mocorog, de nem úgy tűnik, hogy tudomást venne Jackson
jelenlétéről.
- Biztosan nagyon érdekes lehet, amit
olvasol. Megnézhetem? Elmondod, miről szól? – kérdez rá egy kicsit lassabban,
viszont meglehetősen udvariatlanul, ezért kénytelen jó erősen belefejelni a
tenyerébe, amivel csak annyit ér el, hogy megfájdul a keze. Halkan elkáromkodja
magát, és meg merne esküdni, hogy halk nevetést hall, de mire visszanéz a
fiúra, a kuncogás elhal.
- Tudod, nagyon szép a tunikád. Gazdag
felmenőid lehetnek, ha megengedsz magadnak ilyesmiket. Én sem panaszkodom,
mivel mindenem megvan, amire valaha is vágyhatnék, viszont egy kicsit szomorú,
hogy soha nem kerülsz majd olyan helyzetbe, ahol el kell döntened, hogy
megeszed-e a társad a túlélés érdekében. Ez valami olyasmi lehet, mikor Ammit
felfalja a szíved, ha nem vagy elég jó. Vagyis, ha megeszel valakit, amíg élsz,
lehet, hogy majd téged is megesznek, ha már meghaltál – gondolkodik el Jackson
hangosan.
A fiú végre megenged magának egy nyílt
mosolyt, miközben felnéz Jacksonra, aki kipirult arccal néz le rá, még mindig
kicsit merengve.
- A nevem Mark – mondja halkan, és
feláll, hogy illően üdvözölje a másik fiút.
- Én Jackson vagyok – mutatkozik be ő is
nagyon, de nagyon boldogan. – Miért nem beszélsz? – teszi még hozzá gyorsan,
mielőtt lenne ideje átgondolni.
- Mert akkor tele megy a szám homokkal –
jön a válasz, mielőtt lenne ideje megbánni a kérdését. Aztán beszélgetnek az
árnyékban, míg le nem megy a nap, mert a kertben nincsen homok.
+++
- Tudod apa, én gondolkodtam egy kicsit
– mondja Jackson Ngozi mellett sétálva. A palota kertjét fedezik fel együtt,
habár Jackson már ismeri minden kis zugát, természetesen Mark jóvoltából.
- Örömmel hallom, hogy még erre is képes
vagy, fiam – válaszol Ngozi fáradt hangon.
- Szóval az lenne a lényeg, hogy ha
megfetrengek a homokban, akkor az mindenembe beleragad, mert ugye ez már csak
így működik, és akkor homokos leszek. Viszont emellett a nap is elég erősen
süt. A hőt felveszi a testem, kimelegszem, és akkor meleg leszek. Vagyis ha
nagy hőségben fetrengek a homokban, akkor meleg homokos leszek vagy homokos
meleg? – vázolja Jackson a gondolatmenetét komoly arckifejezéssel, bár
álmodozva.
- Hogy jutott mindez eszedbe? – kérdezi
Ngozi a homlokát ráncolva. Kezdi igencsak félteni Jackson épeszűségét.
- A helytartó fiának szép a mosolya –
sóhajt fel Jackson az égre meredve, mire az apja csak mélyen leszegi a fejét és
azon gondolkodik, vajon a homok képes-e a fülön át egészen az agyig hatolni.
Kritika
Kedves versenyző!
Fogadd
szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A
kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos
visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az
íráshoz!
Történetvezetés:
Egy
igazán élvezhető, kedves kis slice of life novellát küldtél be nekünk, amit
öröm volt számunkra olvasni, ugyanakkor találkoztunk néhány egymásnak
ellentmondó illetve homályosan leírt részlettel a történetben.
Kezdetben
úgy állítottad be a helyzetet, hogy Ngozi belenyugvóan, szinte birkatürelemmel
viseltetik Jackson különcsége iránt, a kocsist pedig titkon kissé bosszantja
ennek a furcsa párosnak a viselkedése. Később azonban a nevelőapa minden
türelmét elvesztve, különös haragra gerjedve iramodik a szekér mellett
szökdécselő Jackson után, végül mégis nevetgélve folytatják útjukat, és Ngozit
meglepi a kocsis ideges arckifejezése.
Igazából
nem tiszták, nem egyértelműek itt a leírások; többszöri olvasatra is nehéz volt
pillanatról pillanatra magunk elé képzelni ezt a kis jelenetet. Néhol nem
érződik, hogy vajon csak a kocsis-e az, aki idegességében kuncog, vagy Ngozi is
ugyanígy érez-e, ha pedig Jackson kedélyállapota mindvégig felszabadultan vidám
marad, akkor miért így írtad ezt a mondatot:
Halkan
kuncogva, mégis meglehetősen idegesen kaparják fel Ngozit a forró homokról,
hogy végre visszakászálódjanak a kocsira, és minél előbb civilizált körülmények
közé érjenek.
Karakterformálás:
Ez
az a szempont, ahol sajnálatunkra a legtöbb pontot vesztetted, ennek egyik oka
pedig abban néhány egymásnak ellentmondó mozzanatban keresendő, melyekre már
érintőlegesen utaltunk a történetvezetés kapcsán. Nem állt ugyanis össze ezek
miatt a szereplők egymáshoz való hozzáállása, s kicsit olyan érzetet keltett
bennünk olvasás közben, mintha magad sem tudtad volna eldönteni, hogyan
alakítsd a köztük levő viszonyt.
Ott
volt először is Jackson, akinek sajna nagyon keveset árultál el a külsejéről, a
származásáról és a pontos koráról. Tudjuk, hogy messzi földön született, de nem
derül ki az, hogy honnan, hogy menyire emlékszik a múltjára, hogy mennyi idősen
fogadta őt örökbe Ngozi, sem más ehhez hasonló apróság, ami igazán megfogható,
élő szereplővé tette volna őt előttünk. Elárulod viszont, hogy tisztelettel,
szeretettel néz Ngozira, sőt, annak ellenére, hogy kissé félkegyelműnek tűnik a
viselkedése és a mondatai alapján, igen éleslátású néhány dolog kapcsán. Ezeket
a kis leírásokat ügyesen alkottad meg nála.
Furcsálltuk
viszont, hogy az egyik mondatod szerint Jackson úgy érzi, a kocsis jobban
megérti őt, mint a nevelőapja, később azonban a fiú egyértelmű ellenszenvvel
gondol a kocsisra, mert észrevette annak viselkedéséből, hogy lekezelően bánt
Ngozival.
Rátérve
a kocsisra, az ő kinézete és kora teljes homályba burkolózik, ugyanis semmi
erre utalót nem írtál le róla. Nincs azzal semmi gond, ha egy mellékszereplő
külső leírására nem fordítasz akkora hangsúlyt, mint a főszereplőkére, de ez
nem azt jelenti, hogy ez teljesen elhagyható. A jellemét néhány mondattal
érezhetővé tetted, ami tetszett nekünk, bár talán elbírt volna még egy kevés
leírást ez a karakter.
Ngozinak
szintén majdnem teljesen hiányzik a külseje, ám az ő belső tulajdonságait már
hatásosabban felvázoltad. Humorosnak találtuk, hogy ő egy nagy tiszteletű
ember, csak mert írni és olvasni tud, mégis lusta a papirusztekercsek szövegeit
értelmezni. Ehhez a hozzáálláshoz illett az a belenyugvó nemtörődömség is,
ahogyan Jackson föld fölött lebegő viselkedését kezelte; ezt a részt ügyesen
kifejtetted. :)
Kifejezetten
karakteridegen volt viszont az a jelenet, amikor hirtelen haragra gerjedve
Jackson után eredt, és ezt a mondatot is túl erősnek éreztük a szituációhoz és
Ngozi karakteréhez képest:
–
Az istenekre mondom, ezerszer megbántam már, hogy akkor abban a szent
pillanatban magamhoz vettelek, hogy ne egy koszos sikátorban rohadj el a kóbor
állatok bűzlő tetemei között…
Végül
ott volt még Mark, akit egészen elképzelhetővé varázsoltál előttünk, annak
ellenére, amilyen keveset szerepelt. :)
Emellett úgy éreztük, nem ártott volna meg a történetnek, ha belecsempészel
néhány olyan kis részletet róla, amelyek érzékelhetőbbé tették volna számunkra,
hogy a szemein kívül mi is tetszett meg benne Jacksonnak. Ez utóbbit azonban ne
vedd hiányosságnak, inkább csak egy apró megjegyzés, ötlet ez a részünkről.
Feladatmegoldás:
Ezzel
kapcsolatban csak gratulálni tudunk neked; szép és ügyes munkát végeztél. :) Valódi vígjátékot alkottál, amely egy
hétköznapi emberi történetet mutat be, emellett mellőztél mindenfajta
depresszív hatást. Jackson utolsó gondolatmenete különösen viccesre sikeredett,
mindőnket megmosolyogtattál vele. :)
Talán
elfért volna a történetben egy picit több utalás a pontos korra, ám ezt nem
rójuk fel neked hibaként.
Stílus:
Az
előző novelládhoz hasonlóan ezúttal is csak dicsérni tudjuk a stílusodat; a
mondanivalód érthető, kifejező, a szóhasználatodat és a mondatalkotásodat pedig
szépen hozzáigazítottad a műfajhoz. :)
Zárójelbe
illő megjegyzés viszont a részünkről, hogy Thot és Ammit kilétét, vagyis az
olvasók számára valószínűleg ismeretlen személyiségeket, fogalmakat célszerű
lett volna lábjegyzetben megmagyarázni.
Formázás és nyelvhelyesség:
Az
előbbit nézve mindent rendben találtunk, betartottad a megadott értékeket, és
szépen, áttekinthetően formáztad az egész szöveget. A helyesírás kapcsán néhány aprócska
nyelvtani illetve vesszőhibával találkoztunk; szép munkát végeztél. :)
Összességében
elmondható, hogy egy színvonalas és vidám kis történetet hoztál nekünk, mely
belopta magát a szívünkbe.
Tanácsoljuk
neked, hogy mielőtt írni kezdenél, gondold át, és nyugodtan jegyezd is le
magadnak, hogy milyennek képzeled az egyes szereplők külsejét és viselkedését,
és próbáld őket minél láthatóbbá, hús-vér emberekké tenni. Megvan ahhoz a
tehetséged, hogy hűen ábrázold ezeket a dolgokat is, csak használnod kell. :)
Ehhez
kapcsolódó dolog még, hogy miután elkészültél a műveddel, alaposan, figyelmesen
olvasd át a történetedet a későbbiekben, hogy észrevedd és kigyomláld, vagy
átalakítsd azt a néhány zavaró, oda nem illő mondatot, melyek ellentmondanak a
korábban elhangzottaknak, ezáltal zavart kelthetnek az olvasók fejében.
Ha
ezeket betartod, nagyszerű történeteket alkothatsz, hisz’ megkapó, egyedi
stílussal rendelkezel. Csak így tovább! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése