2/ 33.

„C” feladat

Az iránytű

Tincsei arcához csapódtak, mikor a szél hátulról támadt piszkos ruhákkal fedett alakjára. Mezítelen lábfejeivel elmélázva rugdosta a száraz és forró homokot, melynek szemcséi csermelyt megirigylő módon folydogáltak ujjai között. Vádlijáig érő, krémszínű nadrágja itt-ott apró lyukakkal tarkított anyaga sötétbarna, majdhogynem fekete koszfoltokkal tetszelgett. Mindkét bokája ágakkal felhasított sebeket tudhatott magáénak, akárcsak csuklója és alkarja. Mindenki, aki egy pillantást vetne a sétáló, magában mélyen elgondolkodó férfira, azt hinné, megküzdött vagy két oroszlánnal egyszerre.

Csapzott tincsei tarkójánál kisebb hullámokba kunkorodtak, hozzátapadva a nagy meleg hatására felforrt nyakához. Napbarnított bőre mellett fakó haja, akár az első felbukkanó, halovány napsugár a hosszú és fagyos tél után. Formás, izmos lábai egy pillanat erejéig sem torpantak meg, mikor szemei elé merészkedett egy-egy szőke tincs. Nem foglalkozott a látásban akadályozó félhosszú, aranyló hajkoronájával. Olyan tudatosan haladt előre, mintha mindig is tisztában lett volna azzal, merre tart.

Pedig ez korántsem volt így...

Zhixiang normális életet élt addig a napig, míg barátja, Weibo be nem toppant hozzá furcsa elméletével.

A férfi épp a munkahelyén szedte be az egyik asztalról a borravalót és a bepiszkolt poharakat. Nem volt valami nagy szám a bisztró, ahol állást talált jó barátja feleségének köszönhetően, mégis életmentő volt két évvel azelőtt - akkor aligha csak egy táska ruhája volt. Élete azon a napon fordult fel fenekestül, hiszen nemcsak menyasszonyát, hanem állását, otthonát és az addig barátainak hitt embereket is elvesztette egyszerre. Weibón kívül mindenki elfordult tőle, pedig a kapcsolat elromlásában nem ő volt a hiba, sokkal inkább a nő, aki erőszeretettel járt össze egy korábbi, egyetemista barátjával. Zhixiang életét Weibo próbálta helyre rakni, s épp ezért intézte úgy, hogy a megüresedett helyet ő töltse be a büfében, ami feleségének apjáé volt - hiába ápoltak akkor még rossz kapcsolatot a nővel. Yiling eleinte visszakozott, hiszen életében nem találkozott még egy olyan hivalkodó, bunkó és sznob emberrel, mint amilyennek Zhixiangot megismerte. Ám az idő múlásával be kellett látnia, hogy a férfi szarvait bizony a lehető legmélyebb pontig letörték, s a felsértett bőr fájdalmas sebekkel piszkította meg annak napjait. A nő fél év múlva maga ajánlotta fel Zhixiangnak, hogy igyanak meg kettesben valamit.

A kifőzde ajtaja hangos robajjal csapódott ki, mikor Weibo sietősen rontott be a vendéglátóba. Arca felhevült, kipirosodott állapota és csodálattól fénylő szemei is arról árulkodtak, hogy fontos közölnivalója akadt, amit Zhixiang unalmas képpel hallgatott végig.

Életében nem hallott még akkora badarságot, mint abban a fél órában. Weibo teljes beleéléssel mutogatott és kalimpált, miközben arca is olykor eltorzult vonásokat vett fel, hogy hitelesebbre sikeredjen meséje. Fekete tincsei össze-vissza álltak, pedig ő nem az a fajta volt, aki hanyagságból nem foglalkozik a frizurájával. Halántékán egy kóbor izzadtságcsepp szaladt végig, lemaradva a többi mögött, amik még a férfi érkezésekor vándoroltak végig arcélén. Nagy, mélybarna tekintete fényesen csillogott az izgatottságtól, hogy legjobb barátja meghallgatja a számára is még oly furcsán ható történteket. Vastag, telt ajkai egy pillanat erejéig sem remegtek meg beszéd közben. Hosszú ujjai olykor a mélyen hallgató férfi orra előtt suhantak el alig pár centire, de barátja érdektelen arca még ekkor sem tükrözött más érzelmet.

Zhixiang a pultnak dőlve igazgatta meg derekára kötött, hófehér kötényét. Eleinte ugyan nem kifejezetten figyelt barátjára, ám a sületlen meséje hamar felkeltette érdeklődését. Bár jelét nem mutatta a kíváncsiságnak, egy-két mondatot azért próbált feldolgozni. Nem tudta eldönteni, hogy Weibo elaludt az egyik sci-fi műsoron, és ennyi ökörséget összeálmodott, vagy netán végre könyvet vett a kezébe. Zhixiang támogatta, hogy barátja végre olvasson pár regényt, hiszen az elég szórakoztató is mindamellett, hogy némi szókincsre is szert tett volna, ami őszintén nem ártott volna Weibónak. Ám mindaz, amit elmondott, arra engedett következtetni, hogy a férfi komolyan elhiszi azt, amit kiejtett ajkain. Zhixiang próbálta összeszedni a megfelelő szavakat, hogy ne sértse meg barátját. Az elmúlt két évben hangneme túlságosan nyersre váltott, s őszintén mondott ki mindent, aminek köszönhetően új barátokat nem szerzett, s olykor még a meglévő kettőt is sikerült mélyen megbántania.

-Szóval... Azt mondod, hogy visszautaztál az időben? Hm, ne haragudj, Weibo, de...

-Nem hiszel nekem, mi? - szakította félbe Zhixiang enyhén modortalan hangnemét, és csalódottan csillant meg tekintete, miközben a másik rezdüléstelen arcát figyelte.

-Nem, nem igazán - támasztotta alá barátja feltételezését elhűlve.

Aznap borús hangulatban váltak el egymástól, s a harmadik hét után Zhixiangban kezdett bűntudat gyúlni. Elgondolkodott barátja lehetetlen szavain, lelkes mesélésén és csalódott arcán. Nem tudta eldönteni, hogy Weibo fantáziája ennyire élénk, s nem tudja a valóságot megkülönböztetni a képzelettől, vagy tényleg igazat mondott.

Zhixiang megingott saját hitében, s egyik éjszaka már az izgatottság legintenzívebb formája lett úrrá rajta. Elképzelte, ahogy visszamegy a múltba, hamarabb szakítja meg a kapcsolatot a menyasszonyával, és akkor sokkal jobb életre tesz szert. Ám ez a fajta fantáziálás szertefoszlott, mikor tudatosult benne, hogy képmutató barátai lennének, s a változás, amin keresztülment, a tapasztalatokkal együtt elveszne. Nem akarta a szoros kapcsolatot, ami kialakult közte és Yilingék között, semmissé tenni, így lankadt hangulattal dőlt vissza aludni. Ám másnap felkereste barátját...

Alig pár héttel később már Zhixiang teljes beleéléssel várta a kitűzött dátumot, hogy végre megtapasztalhassa az időutazást. Miután felkereste Weibót, megtudta, hogyan jutott el pontosan a múltba. Eleinte furcsállta, hogy egy apró kis iránytű, ami a megszokottnál tényleg kisebb volt, ráadásul könnyebb is, hogyan lenne képes kaput nyitni. Barátja azt is pontosan elmesélte, hogyan jutott vissza, és miként hatott rá az utazás. Ugyanis az idősíkok átlépése nem Isten által engedélyezett cselekedet, így ez a művelet káros hatásokkal járt. Weibo csupán csak két napot ment vissza az időben, s eleinte nagyon megijedt, mikor önmagát látta, amint Yiling derekát átkarolva köszöntek el az anyóséktól. A sokkos állapot után viszont nem tudott arra gondolni, hogy ez valamiféle csoda, és ki kéne élveznie a lehetőséget, helyette inkább kétségbeesetten kereste a visszautat. S bár csak két napot ment vissza az időben, a művelet hátulütője rajta is kiütközött. Weibo ugyanis egy fél napig nem bírta használni a jobb bokáját; mintha lebénult volna.

A továbbiakban Zhixiang napjai sokkal vidámabbak és élettel telibbek lettek; minden délután barátjánál tartózkodott, s míg ők ketten külön tervet készítettek, hogy hogyan fogják próbára tenni a kicsi iránytű kapacitását, addig Yiling jó háziasszonyhoz hűen takarított utánuk és főzött rájuk. A vacsorákon legtöbbször hárman vettek részt, hiszen Zhixiangnak nem volt kihez hazasietnie. Olykor azonban jobbnak látta kettesben hagyni a párt; nem akart ő pótkerék, sem gyertyatartó lenni.

Barátságuk ezekben a hetekben még szorosabbá vált. Weibo is többször poénkodott a megszokottnál, kevesebbszer volt feszült és ingerült, így ritkábban esett meg, hogy összeszólalkozott Yilinggel, akinek már csak azért öröm volt hazajárnia a büfé papírmunkáinak elvégzése után, mert a két férfi a kanapén, vidáman fogadta őt. A nő nagyon örült annak, hogy férje hangulata sokat javult, hiszen abban a pár hétben, míg fújt Zhixiángra, maga alatt volt, és mindenért morgolódott.

Az első utazás ugyan csak egy hónappal korábbra volt tervezve, mivel nem tudták, mennyire biztonságos, ha ketten használják a mütyürt, ráadásul nem akartak ott ragadni; nem tudhatták, hogy akkor mi történne velük. Féltek a bizonytalantól, s bár Weibo tudta, hogyan kell visszajönni - hiszen nem sokban különbözött az odaúttól -, mégis rettegett Zhixiang, hogy ez sokkal bonyolultabb helyzet lesz, ha ketten mennek. Barátja azonban biztatta, s reménykedett, hogy a férfi nem tántorodik meg a célegyenesben.

Első öt alkalommal ugyanabban az évben utaztak vissza az időben, ami rövidebb ideig elviselhető bénulásokkal járt, ez mégsem szegte kedvüket. Zhixiang és Weibo egyaránt megállíthatatlannak tartották magukat, hiszen időben és térben egyaránt képesek voltak repülni, ami a kíváncsiságukra úgy hatott, mint tűzre az olaj. Fellángolt tudásszomjuk arra biztatta őket, hogy ne csak pár heteket menjenek vissza, hanem két-három hónapokat, akár fél évet. Bár egy óránál több időt nem szántak a kiruccanásra, mégis egyre súlyosabb bénulások uralkodtak el felettük, mikor visszatértek a jelenbe.

Zhixiang a hat hónapos időutazásból hazaérkezve mindkét lábára lebénult egy fél napig. Yiling aggodalmasan segítette a két férfit. Addig a napig nem szólt bele kettejük dolgába, hiszen egyszer sem voltak távol sokáig, mindig csak az egyik karuk vagy lábuk ment rá, de nem mindkettő. A fiatal nő azon a délutánon kikelt magából, s próbálta a két férfit jó útra téríteni. Ám ez egyikre sem volt elegendő hatással...

A legközelebbi alkalommal már két évet mentek vissza az időben, ami csak egy próbautazásnak nevezhető kiruccanás volt. Soha nem volt kimondott céljuk; egyszer sem akartak elmenni másik városba vagy csalni a lottón; nem volt bakancslistájuk, hogy minél több mindent megvalósítsanak az utazások alkalmával. Érezték, hogy nekik nem csak egy-két hónapot, pár évet kell visszaugraniuk, hanem akár egy egész századot.

A próbautazásokkal igyekeztek rájönni, hogy miként működik tökéletesen a ketyere; hogy gyorsabb módszerrel rá tudják venni az iránytűt a hazautazásra. Nem volt egyszerű ugyanis az apró tárggyal. Olyan volt, mintha lelke lett volna; mintha sarkallta volna szavak nélkül a két férfit a további próbálkozásokra, s talán ezért makacsolta meg magát olykor. A megfelelő tű ugyanis semmilyen erőfeszítésnek nem adta meg magát ilyenkor; mozdulatlanul tűrte a férfiak igyekezetét.

Az időutazás egyszerűen szédítő, mégis kellemes sugárzásokkal telítette meg testüket. Alig pár másodperc volt az egész, mégis a jó kedélyű emberek felbecsülhetetlen érzéseinek kavalkádjával frissült fel lelkük és szervezetük egyszerre. Zhixiang szerette ezt a fajta feltöltődést, még ha ez bénulással is járt, miután hazaért. Nem érdekelte az apró kis mellékhatás, hiszen míg nem tudta használni valamelyik végtagját, ugyanúgy érezte a boldogság különböző ízét. El sem tudta képzelni, hogy Yiling képes lenne őt és barátját ettől megfosztani. Zhixiang életébe mégsem ezek a kisebb kiruccanások hozták meg a változást...

Mikor Weibo felvetette, hogy a pár évet egyből váltsák le egy egész korszakra, megrettent. Ismét a bizonytalanságot érezte, mint a legelején, mikor még abban sem bízott, hogy vissza tud térni a jelenbe. Heteken keresztül menekült a válaszadás elől. Ismét belevetette magát a kifőzde által nyújtott kisebb-nagyobb teendőkbe, aminek Yiling igazán tudott örülni. A nő úgy gondolta, sikerült hatnia Zhixiangra, s remélte, hogy előbb-utóbb férje is felhagy az ostobaságokkal, és ismét visszakapja azt az embert, aki volt még azelőtt, hogy ellátogatott volna egy kisebb kiárusításra. Ha nem lett volna az a rendezvény, nem kapta volna készhez az iránytűt, és Yiling élete nem fordult volna fel fenekestül. Szerette párját, ahogy annak barátját is, és az aggodalom nagyon erősen meglátszott fiatal arcán egy idő után. Nem volt olyan természet, hogy beleszóljon mások dolgaiba, még akkor sem, ha az a valaki épp a saját férje volt, hiszen addig voltak meg jól egymás mellett. Yiling nem szeretett veszekedni a férfival, túlságosan szerette ahhoz, hogy fáradalmas és felesleges vitákkal ostromolja a kapcsolatukat.

Ám az ő tűrőképességének is megvolt a határa, s épp ezért örült Zhixiang látszólagos visszazökkenésének. Weibo azonban nem hagyott fel a terveivel. Egyedül kezdett el utazgatni. Senki nem tudta, hova ment és mennyi időt ment vissza, ám mikor erről tudomást szerzett Zhixiang, ahelyett, hogy visszafogta volna, beleegyezett a korszakugrásba. Kitűzött céljuk volt, hogy a középkorba utazzanak vissza.

Az iránytűt már teljes precizitással használták, hiszen akkor már másfél éve a tulajdonukban állt ez a csodaszerkezet, amit Weibo mindig is egy láncra lógatva hordott magán. Tudták, hogy nem véletlenül van a szokottól eltérően két tűje a tárgynak; hogy az egyik miért olyan halvány. Ahogy azt is, melyiket kell tekerni az ellenkező irányba, és melyiket az óramutató mozgásával megegyezően; valamint, hogy mikor kell ezt a műveletet felcserélni. A modern jelzések helyén pedig - melyek az égtájakat jelölték a XXI. században - apró számok húzódtak körbe, három sorban.

Minden utazáskor kapcsolatba kellett lépniük egymással; meg kellett fogniuk a másikat, hogy mindkettőjük ugyanúgy érintkezzen az iránytű energiájával. Weibo még azelőtt el akart tűnni, hogy felesége hazaért volna, s ezzel kapcsolatban a másik férfit sem kellett sokat győzködnie aznap, mikor Zhixiang felkereste a válaszadás miatt.

A nappali világos, fehér-szürke színei hamar homályosodni kezdtek, majd Zhixiang újra megérezte azokat a mérhetetlen kellemes érzéseket, s már landoltak is.

Mikor elhatározták, hogy megteszik ezt a hatalmas lépést, nem számítottak arra, hogy a korszakváltással bizony az épületek is eltűnnek, amiket olyan jól ismertek már. A megszokott négy fal helyett a halványszürke ég fogadta őket, kisebb erdőséggel. Talpuk alatt megnyikordultak nehéz súlyuk miatt az apró kavicsok, melyek keskeny vonalba rendeződve útként szolgáltak a vidék ezen részén. A két férfi azonban nem tudott foglalkozni a csalódással, hogy immáron már fogalmuk sem volt, hogy éppen hova tartanak; melyik utcában térnek majd vissza a jelenbe, hiszen sikerült a tervük, s ez nagyobb öröm volt számukra, mintsem a kellemetlen jövőn gondolkozzanak.

Ez volt az első alkalom, hogy vándorolni kezdtek. A kíváncsiság vezérelte őket, így az erdő szélétől eltávolodva haladtak a köves úton, ami egy idő után két magas szikla közé vezetett be. Ugyan látszódott a túloldal, Zhixiangnak mégis olyan előérzete támadt, hogy menjenek másik irányba. Nem bízott abban a keskeny kis útban, így hátat fordítottak a számára amúgy is fura kinézetű helynek, s a füves dombot választották a lehetőségek közül.

Weibo minden apróságot nagy örömmel fogadott. A kis toboztól kezdve a nagyobb fűcsomón keresztül egészen a madarak friss és élénk csicsergéséig. Zhixiang ezzel ellentétben pocsékul érezte magát. Mellkasa nehéz volt, és a rossz előérzete nem hagyott alább a hatalmas sziklák hátrahagyásával, sőt inkább csak duzzadt benne a kellemetlen érzés. Eleinte próbálta palástolni vidám barátja elől, aki gyermekeket megirigylő módon kergetett egy kardfarkú lepkét, melynek szárnyait a Nap égető sugarai teljes világosságba bocsájtotta, szinte vékony hártyának tűnt, aminek a szélét vastag szurok mocskolta be.

Zhixiang azonban nem sokáig tudta aggodalmát elrejteni, s mikor egy madárnál sokkal nagyobb állatot látott meg az égen, elfogta a pánik. Egyből értette, hogy az volt az, aminek nem lett volna ott a helye; ami miatt elkapta az a rossz érzés.

Míg Weibo épp a cipőfűzőjét kötötte be, a másik férfi riadtan dermedt meg. Szemeivel menedékért kezdett kutatni, ám mindhiába; a legkiszolgáltatottabb helyen tartózkodtak. Sem egy fa, sem egy üreg, semmi nem volt a közelükben, csak a szellő által lángokként mozgó, élénkzöld fű lepte domb. Zhixiang becsapva érezte magát. Mikor középkorról volt szó, akkor nem számított rá, hogy a korszak elejére cseppennek vissza, ahol a fenyegető, hatalmas sárkányok tartották még rettegésben a falvak lakóit. Soha életében nem gondolta volna, hogy valaha találkozni fog akár csak eggyel is – hogy is juthatott volna ilyen eszébe? -, most mégis ott repkedett a távolban egy hatalmas példány közülük.

Zhixiang szíve a torkában dobogott, miközben csendre intette barátját, s várta, hogy a sárkány melyik irányt választja majd a továbbhaladásra. Tudta, hogy Weibo az okozója ennek; hogy barátja rontotta el az eszköz beállítását. Amin mondjuk nem is lepődött volna meg, hiszen két évnél nagyobb távot még nem ugrottak előtte.

A hüllő eget rengető hanggal csapkodta szárnyait, amire Zhixiang feleszmélt, s észrevette a közeledő sárkányt. Életében nem félt még annyira, mint akkor. Lábai a földbe gyökereztek, s csak meredt a termetes testre, a hatalmas szárnyakra. Az állat gránit fekete pikkelyein a Nap sugarai visszaverődve tükröződtek a hüllő testén. Egyszerre esett ámulatba és pánikba. Gyönyörűnek látta a sárkányt, de az egyre közelebbről hangzó szárnycsapások miatt félelme csak nőtt.

Fogalma sem volt arról, hogy barátja hol volt; nem tudta követni az eseményeket, mikor három lóháton érkező idegen állt be elé, és terelték el a termetes állat figyelmét. Zhixiang utolsó emléke az volt, hogy a sárkány lángcsóvája a cremello színű lovat célozta meg. Az állat hátsó két lábára ágaskodva nehezítette meg lovasának a hátán maradását. A tűztől a négylábú rózsaszín bőre még jobban látszódott a hófehér szőre alatt. Hamvas sörénye halvány, narancsos fényben úszott, miközben fejét háromszor megrázva nyerített folyamatosan a fájdalomtól. Zhixiang a sokk hatására eszméletét vesztette...

Mikor szemeit kinyitotta, azt hitte, csak rosszat álmodott; hogy tudatalattija csupán eljátszadozott a gondolattal, hogy visszautazik a középkorba. Ám amikor fel akart ülni, az korántsem ment zökkenőmentesen; sem karjai, sem lábai nem mozdultak. Akkor tudatosult benne, hogy az álomnak hitt történet valóság volt, és a szobából ítélve Weibo hazautazott vele. Mégsem múlt a félelme. Nem bírt mozogni, s ettől a pánik nem akart elszállni testéből.

Zhixiang két teljes napig feküdt magatehetetlenül, miközben Weibo folyamatosan figyelte. Meghunyászkodva és bűnbánóan osont mindig be a szobába, hogy megkérdezze, szüksége van-e valamire. A férfi alig várta, hogy a mozdulatlanság minél hamarabb véget érjen, és jól megleckéztethesse barátját.

A két nap folyamán kiderült, hogy Weibo nemcsak a korszakon belüli időt állította el, hanem térben is sokat tévedett, ugyanis Európa észak-keletibb részére kerültek. Mindazonáltal a bénulás időtartama sem csupán csak ennyi volt, hiszen Weibo ugyanúgy kárát szenvedte az utazásnak; Zhixiang érthetetlen okokból kifolyólag három helyett öt napot feküdt magatehetetlenül – mintha ő érzékenyebb lett volna Isten haragjára.

Aznap, mikor barátjának sikerült megmozdulnia, ő még mély álomban aludt mellette. Arra is fény derült, hogy amíg Weibo nem volt képes irányítani testét, legalább nem voltak rossz helyen, hiszen a férfi már megjegyezte a megfelelő koordinációkat, s szerencséjükre abban a pánikkal teli pillanatban is helyesen állította be az iránytűt, majd ölelte át Zhixiang összeesett alakját, így a férfi műhelyében kötöttek ki, ahol még Yiling sem kereste a két elveszett személyt.

Az idősebb megjegyezte, hogy soha többet nem megy vissza az időben. Megtelt nála az a bizonyos pohár, s képtelen lett volna több időt kényszerpihenőn tölteni. Weibo ugyan próbálta rávenni az újabb kalandokra, Zhixiang nem volt rá vevő. Minden idejét a bisztróban töltötte, s Yiling társaságában sokkal jobban kezdte érezni magát. A fiatalabb egy idő után feladta a próbálkozásokat; ismét komor és rossz kedvű emberré zsugorodott vissza, aki fújt az egész világra, legfőképp Zhixiangra. Bár a férfi nem foglalkozott barátja idétlenségével, mégis bántotta, hogy kevesebb időt töltöttek együtt, hiszen a kiruccanások idején rengeteget boldogították egymást.

Akár egy fél év is eltelhetett, mire Weibo ismét felvetette az utazás gondolatát az idősebbnek. Zhixiang mélyen elgondolkozott a témán, hiszen ennyi idő alatt elfelejtette, hogy mekkora sérelem volt számára az a két nap, míg álomra is alig merte lehunyni pilláit, mert félt, hogy mozdulatlan testére rátámad majd egy fekete sárkány.

Amint ezek az emlékek felelevenedtek lelki szemei előtt, próbálta lebeszélni barátját az újabb őrültségek elkövetéséről. Weibo természetesen fittyet hányt a másik óvó szavaira, minden erejét bevetette a másik ellen, s végül a duzzogó kamaszfiú felfogásával kiagyalt terve vált be, ami annyit tett, hogy sikerült Zhixiangból előcsalogatnia az aggodalmas barátot, aki nem hagyja egyedül utazgatni.

A fiatalabb kívánsága ezúttal az ókor volt, mire a szőke férfi már a velejében érezte a bajt. Tudta, hogy nem lenne szabad belemennie a dologba; hogy még le kellene beszélnie a másikat... Mégsem tett így. Tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb Weibo egyedül próbálkozott volna meg a távolabbi korszakba utazással, ami mérhetetlen aggodalmat csalt ki Zhixiangból. Rossz előérzetét azonban ismét volt mire alapoznia...

Az utazás megtörtént, ám két személy helyett csak egy férfi landolt az ókor sötétben úszó erdejében.

A szél elcsendesedett, s csak gyér fuvallatok kaptak bele olykor a szőke, kosztól összegabalyodott tincsekbe. Léptei lomhák és gyengék voltak; a súly, amit mellkasában érzett, mintha hátára nehezedett volna. Görnyedt testtartása aggodalomra adott okot, azonban egy lélek sem figyelt fel vánszorgó alakjára.

A hőségnek köszönhetően szája cserepesre száradt; itt-ott kiserkent alsó ajkából vére, miként a levegőt kicsit nagyobb dózisban vitte be szervezetébe. Újabb pár lépés után a földre telepedett. Hosszú ujjai között lepergette a forró homokot, majd a távolba meredt. Annyi mindent elvesztett... Ha nem a naivsága, akkor a túlzott önzősége miatt.

A Tirrén-tenger partjának ezen részén egyedül tölthette melankolikus délutánját, hiszen az emberek, akiknek többségét már legalább három éve ismerte, a kikötő távolabbik felén tartózkodtak, várva az újabb rakománnyal megpakolt hajó érkezését.

Zhixiangnak hozzá kellett szoknia a tenger sós szagához, ami orrát kora reggel kellemetlenül, ám mostanra már sokkal elviselhetőbben marta; a monoton munkamorajhoz, amiben reggeltől estig minden áldott nap részt kellett vennie; az alul öltözött, tisztátalan népet, ahonnan ő még mindig kilógott XXI. századi öltözékében, hiába volt rajta több lyuk, mint egy méhkason. Ugyanúgy alkalmazkodott a piaci élethez, a kegyetlen megterheléshez és igazságtalan patríciusokhoz.

Az égen trónoló, hatalmas Nap égető sugarai sértették bőrét. S épp emiatt élvezte olyannyira az alkalomadtán feltámadó szellő fuvallatát, ami kisebb feltöltődést hozott számára. Szemeit lehunyva rejtette el a világ elől bánatosan csillogó tekintetét, majd fejét hátrahajtva adta át magát a kellemes érzésnek. Arcát immáron már finomkodva érintették a napsugarak, mielőtt még szemhéjain keresztül sötétedést észlelt volna. A férfi lassan és óvatosan nyitotta ki pilláit, hogy ne kelljen nagyon csalódnia attól, amit látni fog. Ám legnagyobb meglepetésére csak egy fiatalember állt felette, árnyékot vetve pihenő alakjára.

Egy nála sokkal ifjabb fiú nézett le rá mélybarna bogárszemeivel. Zhixiang felismerte. Arcának minden vonása elméjébe égett aznap, mikor a piacon a fiatal védelmére kelt. A büntetést a fiú helyett ő érdemelte ki azzal, hogy felmentette a vádak alól az ismeretlent. Tettét ugyan megbánta, de nem azért, mert neki kellett sínylődnie a korbácsolás alatt, hanem amiatt, amit akkor a fiatal arcán kiülni látott. Fájdalmat okozott egy olyan embernek, akinek még a nevét sem tudta.

Telt ajkait mosolyra húzta a fiatal – ezzel rálátást adva arcának jobb felén gyönyörű mosolygödrének -, majd helyet foglalt Zhixiang mellett. Az idősebb profilját tanulmányozta, míg a férfi ismét lehunyta szemeit. A heves szívdobogáson kívül már nem érezte az égető napsugarakat, a hűsítő szellőt, vagy a tenger sós szagát. Kellemes volt a társaság, így hatalmasat sóhajtott. Tüdejéből minden levegőt kiengedett.

- Köszönöm! - a fiú magas hangjára Zhixiang pillái felrebbentek, s próbálta felvenni a másikkal a szemkontaktust. Tisztában volt vele, mire értette a fiatalabb, mégsem tudott mit válaszolni erre. Biztosítsa róla, hogy nem volt nagy dolog, vagy maradjon némán? A fiú végül felemelte lehajtott fejét, majd határozottan nézett az idősebb íriszeibe. - Yixingnek hívnak.

           Bármily meglepő volt a férfi számára, az aznap közelebbről megismert fiú segítségével sikerült elfelejtenie elvesztett barátját, és megbirkóznia a helyzettel, hogy amíg él, nem jut vissza a XXI. századi Kínába. Számára a jelen már egyenlővé vált Rómával.

Műfaj: kalandos elbeszélés

Szereplők: Show Luo, Will Pan, Jolin Tsai és EXO Lay

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Helyesírás és formázás:

A szövegtörzsed szépen meg volt formázva, a kikötéseknek teljesen megfeleltél, talán néhol egy-egy bekezdés kicsit hosszúra sikerült, de az sem volt olyan zavaró.

A helyesírásodra ügyeltél, szinte alig találtunk hibákat, amiért dicséret jár.

Akadt ugyan pár egybeírandó szó, amit különírtál: helyrerakni, gránitfekete, alulöltözött, stb.

Valamint a napot csak akkor írjuk nagybetűvel, ha csillagászati szempontból említjük meg, különben kisbetűvel írandó. 

„melynek szárnyait a Nap égető sugarai teljes világosságba bocsájtotta,”

Stílus:

Egészen kiforrottnak nevezhető a stílusod. Szépen fogalmazol, remek az elbeszélési módod, ami érthető, és mindemellett rengeteg hasonlattal és további költői képekkel színesíted. A szókincsed nagy, így nem vált egyhangúvá a történet fogalmazásmódja. Kifejezően írsz, van érzéked az íráshoz, így nagy erőkkel bátorítunk, hogy továbbfejleszd magad, és még ügyesebb legyél.

Feladatmegoldás:

A feladatmegoldásodért nagyon minimális pontot kaptál. Igaz, nagyon is kaland volt érdekes történetszállal, viszont figyelmen kívül hagytad a kikötésben szereplő vígjáték műfajt. Nem találtunk humoros elemeket a történetben, de emellett még az ókori Rómára sem fektettél sok hangsúlyt, inkább az előzményekre tértél ki. Igaz, nagyon jól tetted, hogy elmagyaráztad, mi miért történt úgy, ahogy (hiszen ezzel érezhetjük át rendesen a történetet), csak te az előzményt vetted főszálnak, és nem a Rómában való életet (amiről fél oldalt írtál mindössze), pedig az volt megadva helyszínnek.

Sajnáljuk, hogy nem fektettél ezen pontokra nagy hangsúlyt, hiszen izgalmas kalandtörténetet olvashattunk.

Karakterformálás:

Úgy érezzük, hogy most ügyesebb voltál ezen a téren, mint az előző fordulóban. Igaz, még van mit csiszolni a karakterábrázoláson, de örömmel olvastuk, hogy szép költői képekkel tarkítva mesélted el a külsejüket a szereplőknek. Mindemellett a jellemük kifejtését sem hanyagoltad el; s a hétköznapi berögződéseikkel élethűvé varázsoltad őket. Több hangulatot, érzelmet is felsoroltattál a palettán, amitől nem lettek 2D-s karakterek.

Történetvezetés:

A történeted érthető volt, az események egymást követték sorrendben, kivéve az elején a bevezető részt, amit amúgy érdemes nem csak egy üres sorral elválasztani, de valamilyen szimbólummal is a nagyobb elkülönítés érdekében - szintúgy a végén az időugrást is.

Kellemesen izgalmasan van elmesélve a történet, és helyszíni leírásokból is kaptunk, amik még elképzelhetőbbé varázsolták az egészet. Ügyes vagy. 

Összességében egy kalandos történetet hoztál nekünk, aminek a karakterei átérezhetőek voltak, azonban sajnos úgy véltük, hogy nem fektettél kellően nagy hangsúlyt az ókori Rómára, hanem inkább az előzményt emelted ki (és a vígjáték is elmaradt). 

A zsűri