2/ 20.

„C” feladat

A barlang

A tízéves forma kisfiú óvatosan mászott át a lelógó, tüskés ágak között, egy földről szedett bottal félretolva azokat. Fekete haja minduntalan szemébe hullott, egyre idegesebb mozdulatokkal söpörte hátra kócos tincseit. Felszisszent, ahogy az egyik visszacsapódó ág végigkaristolta arcbőrét, de hamar meg is felejtkezett fájdalmáról, amint kiért a kis tisztásra.

Egy évvel ezelőtt bukkantak rá erre a helyre teljesen véletlenül. A sűrű fákkal szegélyezett terület tökéletes kis rejtekhely volt. Bár nekik is minden alkalommal meg kellett küzdeniük a bejutásért, nem volt olyan alkalom, hogy ne horzsolások és karcolások tömkelegével mentek volna haza, mégis szinte minden délutánjukat itt töltötték; innen indultak felfedező körútjaikra, az erdő idáig még ismeretlen területei felé.

A városka mellett elterülő erdő volt a játszóterük, már egészen kiskoruk óta. A csendes, szinte faluméretű kisvárosban igazán nem történt soha semmi, a szülők bátran engedték a környéken portyázni gyermekeiket.

A fiú szélesen elmosolyodva osont a rét közepe felé, igyekezve nem zajt csapni, az utolsó pillanatban mégis elnevette magát, mielőtt ráugrott a neki háttal ülő, szintén fekete hajú alakra, aki mélyen elmerült egy könyv tanulmányozásában.

A másik ijedten fordult felé, egy ideig barna szemei rémülten kutatták arcát, majd lassan ő is elmosolyodott.

- Megijesztettél.

- Ne haragudj - nevetett még mindig, szemernyi megbánás nélkül. - Mehetünk? – kezdett izgatottan ugrálni.

- Szerintem ez még mindig nem jó ötlet, Moonbin - motyogta csendesen Eunwoo, ölében fekvő könyvét fixírozva.

- Ugyan már! Csak egy barlang, hyung! Ne legyél gyáva! – kezdte rángatni az idősebb pólóját.

- Nem vagyok gyáva, – biggyesztette le alsó ajkát sértetten – de valakinek gondolkodnia is kéne, és mivel te nem használod ezt a képességedet…

Moonbin egy darabig értetlenül pislogott, majd vállat vonva fordult abba az irányba, ahonnan érkezett.

- Én megyek, ha nem jössz, akkor egyedül – indult el.

- Várj! – pattant fel sietve Eunwoo. – Veled megyek, mert vigyázni kell rád.

Moonbin szája ismét széles mosolyra húzódott. Boldogan ragadta meg a mellé érő társa kezét, majd húzni kezdte át a bozóton.

Mire átértek, számos karcolással lettek gazdagabbak, de mit sem törődve vele indultak el felfelé. Ahogy egyre kevésbé ismert területekre értek, ahol a fák is mind szorosabban álltak, esti szürkületet teremtve köréjük. Moonbin közelebb bújt a mellette lépkedőhöz. Soha nem vallotta volna be, de egyedül nem mert volna felmenni a barlanghoz, ahol eddig csak egyszer jártak.

Hirtelen véget ért a farengeteg, mire mindketten megkönnyebbülten léptek ki a napfényre. A szakadékban végződő, kiemelkedő kőszirt, amihez értek, nem volt nagyobb egy szobánál. A lábaik alatt terült el Kjerjong városa. Moonbin izgatottan fürkészte az innen igencsak aprónak tűnő házakat.

- Nézd, hyung! Ott van! Látom a házunkat! – kezdett boldogan ugrálni. Eunwoo csak mosolyogva figyelte, mekkora lelkesedéssel fedezi fel társa sorra az ismert épületeket; az ő otthonát, az iskolát, a játszóteret, a boltot. A lelkesedés nem tartott sokáig, pár percre rá már csillogó szemmel lépett a fák takarásában tátongó barlang bejáratához. – Jössz? – pillantott hátra az idősebbre.

- Biztosan be akarsz oda menni? – Eunwoo tétován lépett közelebb, amint Moonbin egy bólintás után már el is tűnt a barlang szájában.

Egy jó darabig némán haladtak egymás mellett, óvatosan vizsgálva az egyre sűrűsödő sötétséget.

- Moonbin? – suttogta Eunwoo, hangja visszaverődött a falakról, még kísértetiesebbé téve a helyet.

- Még tíz lépést, aztán visszamehetünk – érkezett válasz a ki nem mondott kérdésre. Megint csend állt be köztük, csak egyre szaporább lélegzetvételeik hangja töltötte ki a teret.

Hirtelen éles kiáltás törte meg a monotonná váló zajt, Eunwoo rémülten rezzent össze, ahogy egy kéz fonódott a karjára, de hamar megnyugodott, amint rájött, csak társa kapaszkodik belé.

- Hozni kellett volna egy zseblámpát. – A suttogás ismét hátborzongatóan vágott végig a visszhangos térben. – Mi történt? Alig látok valamit.

- Csak megcsúsztam, menjünk tovább – kulcsolta össze ujjaikat a fiatalabb. Újabb két lépés után láthatatlan ellenállásba ütköztek.

Furcsa érzés járta át Moonbin testét. Nem tudta volna meghatározni, milyen, talán ahhoz állt a legközelebb, mikor az embert kirázza a hideg. Kicsit megtántorodott és a barlang hűvös, érdes falának dőlt.

- Te is érezted? – borzongott meg Eunwoo, közelebb húzódva a fiatalabbhoz. Az némán bólintott, bár ez a sötétben nem látszott. – Ideje visszafordulnunk – jelentette ki határozottan.

Egymás kezét szorongatva indultak visszafelé. Ahogy közeledett a kijárat, Moonbin egyre izgatottabb lett. Érezte, hogy valami megváltozott. Amint kiléptek a ragyogó napfényre, egyszerre takarták el szemüket. Amint valamelyest képesek voltak kikémlelni ujjaik mögül, döbbenten pislogtak egymásra.

Nem a sziklaszirten álltak, a barlang bejáratát sem takarták fák, az erdő kicsit messzebb kezdődött. A másik irányban, ameddig a szem ellátott, hatalmas síkság terült el.

- Eunwoo? Szerinted rossz helyen jöttünk ki? Menjünk vissza? - Az idősebb környezetüket fürkészve rázta meg fejét.

- Átmehetünk az erdőn… Csak találunk valami ismerős pontot – mondta lassan. – Felmászhatnánk egy fára, hátha onnan többet látunk.

Még be sem fejezte, Moonbin már a legközelebbi fára tornászta fel magát, egyre magasabbra törve a szerteágazó gallyak között. Mikor már a faág vészesen recsegett talpa alatt, megállt és az apróbb ágakat félretolva körbenézett. Mohón kutatott valamit, ami ismerős lehet, amiből rájöhet, hol is vannak, de próbálkozása hiábavalónak bizonyult.

Alig két perccel később talpa tompán dobbanva ütődött a földnek.

- Semmi – rázta csalódottsággal vegyes izgalommal fejét. – Arra az erdő van – mutatott a farengeteg irányába, - arra pedig semmi – fordult kinyújtott karral az ellenkező irányba.

- Akkor vágjunk keresztül az erdőn – döntött Eunwoo, a fiatalabb pedig engedelmes kiskutyaként követte őt a fák közé.

Egyre előrébb merészkedtek az ismeretlen fák közötti keskeny csapáson. Eunwoo arca minden lépés után mind feszültebb és feszültebb lett, míg Moonbin csak élvezte a hihetetlen kirándulást, nem aggódott semmi miatt. Nyugodt szívvel bízta magát az idősebbre.

Hamarosan azonban furcsa zaj késztette megállásra őket.

- Szerinted mi ez? – suhant át némi félelem Moonbin arcán, hogy aztán ismét izgatottság vegye át helyét.

Eunwoo pár másodpercig mozdulatlanul bámult a fiatalabb csillogó, mélybarna szemeibe, miközben feszülten koncentrált a közeledő hangra, majd vállat vonva indult tovább.

- Nem tudom. Ha valami állat, akkor felesleges elbújnunk, ha viszont ember, akkor segíthet hazatalálni.

Moonbin ismét az idősebb ujjai köré kulcsolta sajátjait és igyekezett tartani a lépést. Hamarosan egy ember alakja bontakozott ki a fák árnyai közül. Már hatalmas termete is megtorpanásra késztette a két fiút, de amint jobban szemügyre vették, ruházatán is elcsodálkoztak.

A férfi alig térdig érő tunikát viselt, melyet derekánál széles öv fogott össze. Kezében rövid, lándzsaszerű eszközt tartott. Sűrű, barna haját fémsisak szorította le, mely egészen eltakarta füleit.

A két gyereknek megijedni sem volt ideje, máris egy újabb férfi bukkant fel a fák közötti ösvényen, maga mögött egy tömzsi lovat vezetve. Öltözete csak annyiban különbözött az előtte érkezőtől, hogy felsőtestét páncéling védte, jobb oldalán kard lógott.

Moonbin vékony hangon felnyöszörgött és közelebb húzódott a mellette álldogáló Eunwoohoz. Az alig hallható kis hanggal nem csak társát zökkentette ki dermedtségéből, a két ismeretlen is jelentőségteljesen pillantott egymásra, majd az elsőnek érkező idegen szóval fordult a gyerekek felé.

Eunwoo tanácstalanul kapta tekintetét a fiatalabbra, de pont olyan zavart tükröző szemekkel találta szemben magát, mint amire számított. Egyikük sem értette, mit mond nekik a férfi, és amint ő is rájött erre, egyszerűen csak felkapta, és a ló nyergébe ültette őket. Mozdulni sem mertek, így minden ellenállás nélkül indult meg a rövid menet arra, amerről a gyerekek érkeztek.

Napok teltek el, és a két gyerek még mindig nem tudta, hol is van. A város, ahova a furcsa maskarát viselő férfiak vezették őket, egy folyó mellett épült. Javarészt emeletes házakból állt, de a központot alkotó tér körül megtalálhatóak voltak a vályogtéglából vagy betonból épített, földszintes lakóépületek is. Eunwoo hamar kitapasztalta, hogy itt a gazdag emberek élnek, míg az emeletes házakban a szegényebb réteg.

Ők maguk a folyó melletti, addig lakatlanul álló kis halászkunyhóban találtak menedéket a hűvös éjszakák elől.

A kis város lakói csodájára járt az idegeneknek, nem volt olyan nap, hogy legalább három-négy ember ne jelent volna meg az ajtóban, hogy közelebbről is megvizsgálja a gyerekeket. Leginkább öltözetükön csodálkoztak, néha még meg is tapogatták az egyszerű pólókat és rövid farmernadrágokat. Ilyenkor a két fiú megszeppenve pislogott egymásra, de egyre kevésbé viselték el a dolgot.

- Nem vagyok cirkuszi látványosság, sem állatkerti majom, hogy így megbámuljanak! - puffogott Moonbin, mikor becsukódott az ajtó az aznapi első látogatójuk után.

- Nézd a jó oldalát! Mindenki hoz valamit enni - tüntetett el szájában Eunwoo egy szőlőszemet.

- Az meg a másik! Hol vannak a normális ételek? - kezdett fintorogva méregetni a fiatalabb egy gyanúsan kinéző tésztaféleséget, melyet előző vendégük adott át vászonrongyba csomagolva, széles mosollyal. - Menjünk vissza a barlanghoz, kérlek - vált túlzottan esdeklővé Moonbin hangja.

- Messze van, és amúgy sem engednének - érkezett a határozott válasz.

* * *

Gyors egymásutánban, eseménytelenül pergett le a következő két hét. A látogatások száma jócskán megcsappant, hamarosan egyetlen visszatérő vendége a kis kunyhónak az az asszony lett, aki naponta élelmet vitt a gyerekeknek. Egy reggel azonban csodás madár jelent meg az épület ajtaja előtt. Ragyogó, zöldeskék színben pompázó tollai csillogtak a rávetülő fényben. Kecses léptekkel sétált fel-alá az ajtó előtt, büszkén tartva magasra fejét, okos, sötét szemeivel a környéket pásztázta. Nem ijedt meg a köré gyűlő emberektől, csak fennhéjázva megrázta tollait és arrébb sétált.

Nem sokkal később két férfi sietett a kis kunyhó ajtajához. Hangos kopogásukra Moonbin ijedten rezzent össze és közelebb húzódott Eunwoohoz. Az idősebbnek feltűnt, hogy mióta kiléptek a barlangból, fiatalabb társa jóval gyámoltalanabb, és jobban ragaszkodik hozzá.

A látogatók válaszra sem várva léptek a szobába, és szó nélkül kezdték összepakolni a két gyerek holmiját, ami főleg az ajándékba kapott ételekből állt. Sürgető, ám a fiúk számára érthetetlen szavakkal terelgetve őket indultak a város központja felé. A téren hatalmas tömeg verődött össze, és figyelte, ahogy belépnek egy alacsony, egyszintes házba, majd becsukódik mögöttük az ajtó.

* * *

Az apró kályhában szikrákat vetve lobogott a tűz. Narancsos fénye az egész szobát beragyogta, torz árnyakat rajzolva a falakra. Eunwoo nem messze tőle heverésezett egy pamlagon, csukott szemmel élvezve a lángok felől áradó meleget.

Halkan lépett a szobába a másik, gondosan bereteszelve maga mögött az ajtót, az idősebb mégis felült, és mosolyogva, csillogó szemekkel figyelte a tűzre éppen fát pakoló társát.

- Jól áll neked a tóga – törte meg a néma csendet, hangosan felkacagva, amint meglátta Moonbin haragos tekintetét.

- Pedig elmagyaráztam annak a bolondnak, hogy nadrágot akarok, de csak ezt adott. Még hogy nomád… - füstölgött az orra alatt a megszólított, és levetette magát Eunwoo mellé. – Mikor megyünk vissza a barlanghoz? – fordult komoly arccal a másik felé.

Gyakran, napi rendszerességgel visszatérő kérdéssé vált ez az eltelt négy év alatt, Eunwoo mégis mindig ugyanazzal a nyugalommal válaszolt, és mindig ugyanazt: „Messze van, és úgysem engednének.” Most viszont mély levegőt véve helyezkedett úgy, hogy a fiatalabb szemébe nézhessen.

- Emlékszel a pávára? – Moonbin némán bólintott. – Az itt élők úgy tartják, hogy Janus szent madara. Mikor megjelent a kunyhónk előtt, jelnek tekintették. Nem hiszem, hogy nagyon szeretnék, hogy elmenjünk. És én igazából szeretek itt lenni…

Eunwoo halk neszezésre riadt fel, valaki óvatosan kúszott mellé. Percekig feküdt csukott szemmel, a jobb oldalán fekvő lélegzetvételei végigcirógatták arcát. Hamarosan megérezte a másik pici ujjait oldalánál, pillanatokkal később nevetve görnyedt össze.

- Elég… Binnie, elég… - kapkodott levegő után, még mindig vigyorogv. Közben Moonbin felemelt a földről egy könyvet, amiből kis papírcetli kandikált ki, jelezve, hol tart benne gazdája. Kíváncsian nyitotta ki az adott helyen. Az egyik oldalt apró betűkkel szedett szöveg foglalta el, a másikon az egészet betöltő kép terpeszkedett. Egy szobrot ábrázolt; szürke kőből faragott, kétarcú férfit. Alatta dőlt betűs szöveg szolgált magyarázatként: „Janus, a kétarcú, kit a kapuk és átjárók, a kezdet és a vég istenének tartottak.” Felvont szemöldökkel olvasta végig a mondatot, majd vállat vonva csukta be a könyvet és várakozóan csillogó szemekkel pislogott fel idősebb társára.

- Mehetünk a barlangba?

Eunwoo egy darabig pislogás nélkül meredt a másikra, majd csendesen szólalt meg.

- Igazából volt egy álmom…

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Helyesírás és formázás:

A helyesírásoddal meg voltunk elégedve, szépen dolgoztál, három elírást találtunk benne, és egy helytelen vesszőhasználatot.

„- Nem vagyok gyáva, – biggyesztette le alsó ajkát sértetten – de valakinek gondolkodnia is kéne,”

A vessző nem a gyáva után kerül, hanem a de elé. Itt van egy oldal, ahol ez a gyakori hiba pontosítva van a negyedik pontban: http://lumosfrpg.darkbb.com/t143-helyesiras

Azt is megemlítenénk, hogy az „Eunwoo-hoz” kötőjellel írandó. Amikor egy idegen szó utolsó hangját nem úgy ejtjük, mint a magyarban, akkor kötőjelet használunk.

A formázásoddal szintúgy meg voltunk elégedve, a kikötéseknek megfeleltél, bár nem értettük, hogy miért írtad dőlt betűvel szinte az egész történetet, míg végig nem olvastuk. Ha ilyen hosszú a dőlt betűvel írt szövegrészlet egy ilyen rövid történetnél, nem feltétlen szükséges azt dőlt betűvel írni, elegendő, ha valamilyen szimbólummal elválasztjuk a valóságot és az álmot. Persze az sem hiba, ha dőlttel íródik, csak esztétikai szempontból említettük meg.

Stílus:

Szépen fogalmazol, a leírásaid is kifejezőek, stílusod tényleg mesélő és gyengéd. Azonban ügyelni kell arra, hogy ez a gyengéd kifejezésmód nehogy az iromány rovására menjen, és egyhangúvá tegye a történetet. Az ilyesmit könnyen elkerülhetjük színesebb költői képekkel, frappáns hasonlatokkal, és ha a történetbe egy-egy fordulópontot csempészünk, aminek persze nem kell eget rengetően nagy változást közölnie.

Feladatmegoldás:

A feladat egy részét jól megoldottad, viszont a kikötések egy részének sajnos nem tettél eleget. Az álom egy része az ókori Rómában játszódott, a kaland műfaj nyugodtabb formáját választva írtad meg a művet, de ezek mellett nem fedeztünk fel vígjátékra utaló jeleket vagy humorosabb elemeket a történetben, amiért sajnálatos módon pontot vesztettél.

Karakterformálás:

A karaktereidről sajnos nem sok mindent tudunk meg. Az előző fordulós történetedben jobban megfogható, átérezhetőbb karaktereket nyújtottál nekünk, most azonban úgy éreztük, mintha a saját szereplőid nem keltették volna fel az érdeklődésedet, hogy kifejtsd rendesen a jellemüket és külsejüket.

Színesíteni kell a karaktereket, a helyszíneket, ezekre érdemes odafigyelni. És ha kicsit több hangsúlyt fektetsz a fiúk érzelmi világára, még átérezhetőbb a helyzetük.

Történetvezetés:

Az egész történet egyértelmű és könnyen érthető. Nem bonyolítottad túl, ügyesen megmagyaráztad a miérteket, de talán az érződik a műben, hogy nem jött olyan gördülékenyen, mint az előző. Ha az író nem kellő érzéssel írja meg a történeteit, ezt valahogy az olvasó is megérzi. Szomorúan konstatáltuk azt (legalább is mi úgy éreztük), hogy nem átéléssel írtad meg a történetet.

Persze, tényleg szépen írtad meg, kellemes hangnemben közölted a cselekményeket, de valahogy mégis hiányosnak éreztük a történetet.

Összességében egy szépen megfogalmazott, kedves kis történetet tártál elénk, aminek sajnos nem éreztük eléggé a lelkét, pedig az előző fordulóban bizonyítottál, hogy te igenis tudsz lelket önteni egy szép cselekményszálba.

Ügyes vagy és van érzéked az íráshoz, hajrá a továbbiakban.

A zsűri