„A” feladat
Tüske
Felülkerekedik rajtam az érzés; boldog vagyok. Felettébb kisimult. Az
ötletek cikáznak a fejemben, feszítik a koponyámat, hirtelen úgy érzem,
mindenre képes vagyok. Az erő lüktet a karomban, a kalandvágy a lábamat hajtja,
a jókedvem pedig hatalmas mosolyt kényszerít rám.
Nem tudom, mikor fordult elő ilyen utoljára, hirtelen még csak nem is
emlékszem, milyen volt az, mikor az érzelmeim libikókája másik felén ültem és
napokig szenvedtem a megfogalmazhatatlan, szokatlan impulzusoktól. Viszont erre
most még csak gondolni sem akarok... Hiszen cselekednem kell. Azonnal, muszáj,
hogy kitörjek innen, a komor, fehér falak közül. Utálom ezt a helyet, a bútorok
sápadtak, a padló szürkeségtől csillog, a belmagasság pedig agyonnyom, hiába
duplája a normálisnak. A sznob környezet, a folyamatos életben maradásért való
küzdés hatalmas feszültséget zúdít a nyakamba.
Nekem pedig ennyi épp elég; nem törődve a szigorral, a többiek utálkozó
tekintetével, az egyetlen jelenlévő felnőtt kérdő hangjával, én csak
felpattanva, a táskámat a vállamra dobva kiviharzok az ajtót tárva-nyitva
hagyva magam után.
Mintha következménye sem lenne annak, hogy az iskolában, a tanórát
megszakítva én sajátos akcióba kezdek. Pont, pont, pont, mint a múltkor.
Itt, ebben a rendszerben mindig túl komolyan veszik a szabályokat. Az
iskolák börtönként fogják ketrecbe a lelkeket, minden csak a tanulásról szól.
Mindenki azért küzd, hogy az első helyen legyen, mindenki harcol maga ellen,
hogy olyasvalaki legyen, amit a nagyemberek helyesnek tartanak.
Soha nem voltam rossz tanuló. De a legjobb sem. Ami azt illeti, azt
hiszem, valahol a létszám közepén taposhatom a kis sorszámomat, a háromszáz
diákból aligha tudhatom magaménak a száznegyvenkettedik helyezettet. Nem igazán
érdekelnek a pontszámaim, hogy jó főiskolára mehessek, hiszen ahhoz, amit én
szeretnék, diplomára nincs szükségem. Viszont tanulok, ha nagyon muszáj, ha Ő hagy
engem.
Ő, aki én vagyok.
A falak mintha egyre fehérebbek lennének, ahogy minden újabb merev léptem
megelőzi a másikat, mintha a rikító festék több ezer árnyalata csak tovább
vakítana, már nem látok mást, csak az ablakokon beszűrődő fényt, ami kifelé
hajtja ideragadt lelkem. Menekülni akarok innen. Valami nagyot tenni,
emlékezeteset, lélegzet-visszafojtót.
– Song Kyungil! – Hallom a hátam mögül, amint több száj és torok a
nevemet hajtogatja, de én nem törődöm vele.
A lelkem vagyok, és a levegő vagyok, a fény a sötét szobákban és kitörök
innen. Megyek, megyek, megyek messzire, vissza sem nézve, mosolyogva mutatom
meg a világnak, milyen az, ha valaki a következmények félelme nélkül képes
élni.
– Az angol tanár riasztott, miért hagyta el a termét? Azonnal álljon meg!
– Bár sokan tartanak tőle, nekem az igazgatónő hangja csak arra kényszerít,
hogy minden zavaró tényezőt kizárjak a tudatomból. – Song Kyungil, azonnal
hívom a szüleit! – Épphogy ez a pár szó elér a fülemig, pár ujj csavarodik bal
alkaromra, de még ez sem elég ahhoz, hogy a lábaim megállíthatatlanok legyenek.
Hátra sem kell néznem, egyből tudom, hogy a testnevelés tanárom kezei próbálnak
visszafogni, majd a követelőző érintésének száma hirtelen megnő a testemen, a
bőröm ég tőlük az ingemen keresztül is. Élvezem. Tetszik. Csak arra ösztönöz,
hogy több erő legyen bennem. A meneküléshez.
– Mit művel? – Végül osztályfőnököm hangja is felcseng, majd a meleg
tenyerét érezve vállamon a lábaim már nem küzdenek tovább. Már nem taposom
magam alatt a fényesre sikált járókövet, csak pihegve állok egy helyen. Arra
gondolok, hogy belehalok, ha nem tehetek valamit. Bármit. Bármit,
ami még boldogabbá tesz. – Rosszul van? Esetleg megint...?
– Kicsattanok, Mr. Shim! – Szinte dalra fakadva szólalok meg, hátranézve
rá a vállam felett, aminek hála egy csapásra ellazul mindenki szorítása rajtam.
Ő ijedten nézi az arcom, majd tekintete a szemeim alatti kis részre
téved, a homlokomra, a szétzilált hajamra, a levegővételemtől remegő számra.
Ami mosolyog. Boldogan, boldogan.
– Maga falfehér. – Egy mély sóhaj kíséretében megdörzsöli az arcát, majd
egy sokatmondó tekintettel jelez az igazgatónőnek. Úgy érzem, mindenki ellenem
van, engem mégsem zavar. – Mikor volt utoljára orvosnál?
– Mit számít? – Kivirult vigyorom csak még szélesebbre húzódik, ahogy a
kezeim ökölbe szorulva kiszabadulnak a sok, sok, sok ujj közül. Szembefordulva
tanáraimmal pedig csak állok továbbra is halkan pihegve, majd széttárt karokkal
hátrálok két lépést.
Mindenki úgy néz rám, mintha egy szakadék felé hátrálnék, de senki nem
mozdul, nem mond semmit. Én pedig szeretem ezt. Máris tettem valamit. Ismét ezt
az arckifejezést festettem többek arcára is.
– Lila a szája, falfehér az arca. Be kell vinnünk a kórházba. – Mr. Shim
óvatos léptekkel jön utánam, már szinte védekezően maga elé emeli a karjait.
Akárcsak egy veszedelmes vadállat ellen.
– Mr. Song, Kyungil ismét
kezelhetetlen...
– Lehet, nyugtatóra lenne szükséged. – Amint az igazgatónő a füléhez
emelve a telefont beleszól, valószínűleg apámmal a túloldalon, egyből
osztályfőnököm hangja tereli el róla a figyelmemet, így kénytelen vagyok a
szemeibe is nézni. A sötét barna, mégis rideg szemeibe, amikbe megtanultam nem
belefulladni. – Emlékezz, mi volt a múltkor.
– De hát jól vagyok! – Még gondtalanul levegő után is kapok, érzem, ahogy
az ér a nyakamon kidagad, és a jóllét a mellkasomra telepedve nyom és
behorpaszt, felszabadít és szárnyakat ad.– Én annyira jól vagyok. – Az ér a
nyakamon lüktet, kidagad, lejképez engem ezen a helyen. Megmutatja magát.
– Az apja már úton van. – Igazgatónőnk egy nagy sóhaj kíséretében
megigazítja szigorú kontyba fogott haját, miközben úgy néz rám, mintha
egyszerre akarná száműzetni a lelkem a haragtól, és biztonságban tudni saját
magamtól.
Nem értem, miért.
Pedig én tényleg, tényleg, tényleg jól vagyok.
– Be kell vinni az ügyeletre. A múltkorit nem nézem végig újból. – Tudom,
miért mondja. Tudom, mire gondol a testnevelés tanárom, hisz látta. Sok, sok,
sok diákkal együtt. Még én is láttam magamat.
A hiperaktivitásom, a hirtelen jókedvem, a sok, rengeteg, számtalan
gondolat a fejemben bilincsbe zárta az ép elmémet, megbéklyózta a lelkemet,
verembe száműzette az állóképességemet. Használhatatlan voltam akkor és
félelmetes, aggasztó. Fehér voltam, akár a padló, az ajkaim lilák, remegtem, a
szemeim fennakadtak, és dadogva próbáltam bizonygatni, milyen jól érzem magam.
Mert így is volt.
Nem éreztem fájdalmat attól a sokktól, ami eluralkodott rajtam a
mérhetetlenül sok, emberi szervezetet elnyomó érzelmek miatt.
Gyorsan jött, megállíthatatlanul. Nem tehettem ellene, ki akartam
élvezni.
– De én jól, jól, jól vagyok. Annyira jól, nagyon jól... – Szavaimat
lassan elfojtják az akaratos lélegzetvételeim, a sípoló tüdőm és a pumpaként
viselkedő mellkasom. Szívom és fújom az oxigént, adok és veszek, élvezek és
gyönyörködök. – Már az is probléma, hogy jó kedvem van? Miért baj, ha nekem
ilyenkor van kedvem sétálni, tenni valamit? Már lassan felnőtt vagyok, nem
zárhatnak be!
– Kyungil... – A szavak értelmetlen betűhalmazok a szemeim előtt, látom,
ahogy halványan, elmosódva lengnek körül, miközben fülemben a vérem dübörgése
elnyom mindent, csak magamat hallom. Éles lélegzet, tompa mozdulatok, ahogy a
térdemen át szétterjed testemben a hideg. Ahogy a
padlóval, a padlóval találkozik.
A szemeim szorosan összezáródnak, miközben mellkasom szétfeszít, a
koponyám összeszorít, a szám mosolyog.
És egy csapásra ismét hallom; kattan, zakatol, dübörög. A vérem az
ereimben, a remegés a testemben, a hangja a fejemben. „Kyungil”.
A hangja, a hangja, a hangja. A tanárom mélytónusú hangja, ahogy a
nevemet ismétli és megint és megint és megint. Lágy, gyengéd, akár a szél, ami
az arcomra mosolyog.
Látom magam előtt. De mégis vak lettem hirtelen.
***
A szemeim már percek óta nyitva, a testem mégsem mozdul. A korábbi
érzéseim lecsillapodva bújnak meg a bordáim közt, a lélegzetem csendben emeli a
mellkasom, miközben ellenállhatatlan vágyat érzek az alvás iránt.
A gyógyszer. Az, amivel most teletömtek. Utálom, gyűlölöm, ki nem
állhatom. Mindig megfosztanak a lelkem zsongásától, és már csak egy átlagos
senkinek, valakinek, bárkinek érzem magam tőle.
Komoly, érzelmileg analfabéta apám itt ül mellettem, jegygyűrűjével az
ujján, aminek másik fele anyám föld alá temetett testén pihen. Örökké, örökké,
örökké.
A tekintete aggodalmas, engem kutat, a fiatal arcomat, ami tudom, hogy
ismét olyan fehér, akár egy haldokló kilencvenévesé. Nem törődök vele, nem
akarom, hogy itt legyen megint, az ágyam mellett.
Másra gondolok; ismét új kortermet kaptam, mégis ugyanolyan, mint az
összes többi.
A kis szoba a súrolószer és a narancsos légfrissítő kellemetlen elegyének
szagával van tele, úgy lengi be az egész helyiséget, mintha ködnek képzelné
magát egy szürke téli reggelen. Száz csomó nyomja össze a gyomrom tőle, és
attól félek, soha többé egy falat sem fog lemenni a torkomon. Hiába próbálták
otthonosan berendezni a kis helyiséget, a megvilágítás és az oly megszokott
légkör miatt úgy érzem magam, mintha kihallgatáson lennék. A falak még
komorabbak, mint az iskolámban, az ablakok viszont tágasabbak. A tekintetem
pedig odaragad, élvezem a beáradó napsütést.
A nyugtató, ami biztosan most is a vérembe folyik egyenesen az infúziómon
át, nem hagy más lehetőséget. Fekszem, lélegzem, pislogok. Mosoly, mosoly,
mosoly van az arcomon.
Magamra gondolok, a sötétre, a feketére, az ablakra figyelek, csak az
ablakra, a lehetőségre. A lehetőségre, hogy valaha valami nagyobb, valami
őrültebb, valami megmagyarázhatatlanabb, valami észvesztőbb fog történni velem.
Csak az ablakra figyelek.
– Jó napot. – Végül egy ismerős női hang rángat vissza ábrándozásomból,
akinek tulajdonosa helyet foglal az apám melletti széken. A műanyag nyikorog,
reccsen, az ülés huzata susog, halkan, csak nekem. Azt súgja, meneküljek.
Menjek, menjek messzire. – A főorvos szólt, hogy itt vannak. Megint. – Miss.
Gong az én pszichológusom. Az én szőke, szemüveges, kíváncsi naplóm, aminek a
lapjai soha nem telnek be.
Tudtam, hogy hamarosan újra látom, éreztem, hogy nem lehetünk távol
egymástól huzamosabb ideig. Bár én megvagyok nélküle, mindenki azt mondja,
szükségem van a segítségére. Szükségem van egy anyára is.
– Elnézést, hogy ide kellett jönnie. – Apám hangját rekedtség öleli
körbe, így csak elfúló kis semmiségnek hallom. Dörzspapírként irritálja a
dobhártyám, mégsem ugrik grimaszba az arcom; szeretem. Szeretem hallani.
– Semmi baj, Kyungil úgysem hagyhatja el a kórházat holnapig. – Öreg
ismerősöm hangja kicsit hangosabban cseng fel, miközben a felhők találkoznak
egymással odakint. Minden fény eltűnik, a melegség az arcomról elbújik egy
messzi-messzi sarokba. Hirtelen fázom, megremeg a lelkem a fagytól, ami a
bőrömet csillogtatja.
Érzem, hogy a viráglelkem bezárul, és majd előjön, ha ismét rám mosolyog
a világ odakint.
– Ki... kimenjek? – Szinte nem is hallom tisztán, mi erre apám válasza,
már csak arra eszmélek, ahogy egyetlen szülőm után kattan az ajtó, majd tompán
záródik be. Én meg itt maradtam egy nővel, aki nem emlékeztet semmire. Se a
hajnalra, se arra, mikor lenyugszik a Nap. Nem tudom, hogy ez baj-e.
Az őt körüllengő tömény parfümfelhő elnyomja a fertőtlenítő szúrós
szagát. Mintha nem tudott volna dönteni, mivel fújja be magát; egyszerre édes,
mégis savanyú. Pont, pont, pont, mint a kedvem.
– Hogy érzed magad? – Csak beszél, halkan artikulál, de én csak kifelé
nézek. A szürke levegőt, a maszatos eget, a napfény helyét. Nem akarok
beszélgetni. Vele nem. Ismét, újra a boldog, izgatott Kyungillal akarok
társalogni, akit hiába keresek magamban, nem találom jelenleg. – Kyungil,
beszélgess velem, kérlek. – Ahogy nevem elhagyja vékony ajkait, a fejem
nehezen, de felé fordul, a szívem pedig ugyanazt az unalmas ritmust pumpálja. –
Remek. – Végül elmosolyodik, de én már nem tudok. Nem megy a viszonzása a
kellemes görbületnek az arcán, amitől szemei kissé megrebbennek. Talán a
csalódottságtól, talán nem. – Hogy érzed magad?
– Fázom – mormogom csendesen, lassan pislogva. – Őszintén abban sem
vagyok biztos, hogy maga itt ül mellettem. – Hangom elhalkul, szinte
felismerhetetlen, miközben a homlokomat ráncolva kutatom a halvány pigment
foltokat a szemei alatt, fáradt, meggyötört vonásai pedig halványulnak előttem.
Hirtelen érzem; mintha tényleg itt sem lenne. Csak ülne a vállamon a vele
járó lelkiismeret furdalás, mint édesanyám emléke minden gondolatomon.
– Szeded a gyógyszereidet, Kyungil? – Ezt a kérdést hirtelen meg sem
akarom hallani, a számat húzva pedig a plafonra vezetem a tekintetemet. Oda,
ahol a kintről érkező árnyak átfestik a vakolatot, már csaknem érdekelnek is. –
A lítiumot nem véletlenül adta neked az orvosod. – Miss. Gong hangja
megkeményedik, ahogy egészen biztosan a szemei is, a bennük lévő csillogás
pedig a kinti égre költözik, hogy majd csillagként éljen tovább, ha eljön az
este.
– Nem szeretem – válaszolom magabiztosan, mozdulatlanul feküdve a
matracon, ami nyomja a bordáimat. – Felesleges. Az csak megakadályozza, hogy
önmagam legyek, olyan, akit anya a világra hozott. Ő sem akarná, hogy ezt
szedjem. – Ajkaim lassan formálják a szavakat, én pedig csak nézem, meredten
bámulom a kinti világot, miközben ez az egyetlen mondat jár a fejemben: mikor
jön el az én időm?
– De a gyógyszer segít, meggyógyít. – Egy elkeseredett sóhaj hagyja el a
száját, amit követve már a szék nyikorog alatta. Közelebb hajolt.
A kismadarak kirepülnek a fészkükből, a rám kötött gépek milliószor
pityegnek, a Nap ezerszer megfordul a Hold körül, mire végül ismét találkozik a
tekintetünk.
– Nem gyógyít, hanem csak a tüneteket ássa mélyre. – Válaszom nem tetszik
senkinek; Miss. Gong nem szól, az ajtó csalódottan nyikorog, az ég is hangot ad
odakint, majd könnyeket hullatva, eső formájában kezd lassan kopogni az
ablakomon.
– Tudod, milyen a mániás depresszió, igaz? Sokat beszéltünk már róla,
hiszen te is ebben szenvedsz. – És ismét ezzel jön. A betegségemmel, azzal,
azzal, azzal, amit utálok. Mégis imádom. – Ez nem
egy olyan dolog, amit félvállról szabad venni. Súlyos lehet, az emberek
félhetnek tőled, ha a mánia időszakodba lépsz. Sokan őrültnek gondolhatnak
emiatt. Milliószor átbeszéltük, hogy ilyenkor otthon kell maradnod, nem mehetsz
iskolába. Rád is veszélyes lehet, mikor a gondolatok kiütik egymást a fejedben,
és hirtelen egyszerre több dolgot is meg akarsz tenni.
– Nem tehetek róla, hogy az iskolában lett jókedvem és nem otthon. Hazamenni
meg nem akartam. – Idegesen morranok fel, igenis nekem áll feljebb. Ez velem
jár, és nem hagyom, hogy elnyomja bennem ezt némi gyógyszer és fehérköpenyes,
vegyszerszagú öregember.
– Ha szednéd a lítiumot, most nem kéne itt ülnünk és veszekednünk ezen. -
Pszichológusom feladja pár pillanatra, néma sztrájkba kezdve pedig percekig ül,
keresztbetett lábakkal, hátradőlve jelzi, hogy ő nem tágít.
– De nincs rá szükségem – vakkantom oda a szemem sarkából figyelve,
milyen haragos arccal mered rám. Épp olyan viharos, mint kint az időjárás, már
csaknem az ő szemei is villámokat szórnak.
– Tudom, hogy hiányzik az anyukád, de Kyungil... nem vonhatod meg
magadtól a gyógyulás esélyét egy olyan dolog miatt, ami teljesen abszurd. Az
édesanyád is azt akarná, hogy rendbe jöjj, kérlek, ne nehezítsd meg mindenki
életét. – Ő beszél, én hallgatok, mindent befogadok, de el nem. Hogy mondhat
ilyet?
Nem értem. Semmit, semmit nem.
– Anya maga ellen beszél. – Ez éppen elég, hogy elhallgattassam az
idősebbet, aki innentől kezdve óvatosan veszi a levegőt, odafigyel arra, hogyan
néz, hogy milyen feltűnően mozog a szája gondolkodás közben.
– Megint hallod őt? – A hangja elhal, mintha nem is akarná, hogy
meghalljam. Én pedig hirtelen süket akarok lenni, megfosztani magam mindentől,
ami segíthet abban, hogy ismét kinője magát a szorítás a mellkasomban.
Mindig csak ilyenkor jövök rá; ez az érzés folyton feszít belülről,
legyek bármilyen nyugodt. Velem van, mindig fogja a kezem, mintha várna
valamire. Mintha várna arra, hogy fölém kerekedhessen.
– Mindig velem van – javítom ki Miss. Gongot felszegett állal, amit
követően az izmaim rögvest megfeszülnek. Az infúziótű mintha háromszorosára
dagadna a kezemben, én pedig visszafojtok egy fájdalmas sóhajt.
Anya jelez. Azt üzeni, hogy legyek tisztelettel mások felé. Nem, nem, nem
beszélhetek így.
– Azt hittem, pár hónapja már nem fordul elő ilyesmi. – A hangja bereked,
ezer akadály áll a torka és a fülem közé. Nem akarom hallani. Anyát
akarom.
– Sok mindenről nem beszélünk, mégis léteznek. – Ismét az ablakot nézem,
lefelé görbülő ajkakkal nyugtázom magamban, hogy a nem olyan régi fény már csak
komor szürkeséget hagyott maga után és esőcseppeket a nagy üvegen, dörgő eget
odakint. – Anya olyan nekem, mint másnak a szív. Ő pumpálja bennem a vért, ha nem
lenne, akkor én sem. Csak akkor élek, ha ő is. Nem hagyja, hogy befolyásoljanak
az ilyen emberek. Talán mellette lenne a helyem.
– Ilyenekre ne is gondolj, Kyungil! Az ég szerelmére, kérlek, ne mondj
ilyet. – Nehezen megy neki, de végül sikerül lehalkítania magát, majd halk
nyögés árulkodik csak arról, hogy próbál szavakat erőltetni magára. A hang a
fejemben robban, és a testemben vibrál, minden lélegzetvétele, ami
bebizonyítja, hogy itt van. Itt van, és nem a képzeletemmel beszélgetek. – El
kell búcsúznod tőle, Kyungil. Nem láncolhatod magadhoz többet. – Ezek a szavak
hosszú csend után szinte fülsüketítően borzalmasak. Nem is tudom, hogy ordítsak
vagy csapkodjak először, hogy a tudtára adjam; erről szó sem lehet.
Anya az egyetlenem.
– Mindenki el akarja venni tőlem. – Kezem ökölbe szorul, a vérem lüktet,
az izmaim kegyelemért könyörögnek.
– Pedig sajnos választanod kell. Vagy az egészséged és egy boldogabb,
simább jövő, vagy az anyukád.
***
Az ég koromfekete, a felhőfoszlányok pedig takarják a csillagok rikító
szépségét. A Hold ad egyedül fényt, ami miatt talán túl sokat is látok.
Tél lévén hűvös van, rajtam mégis csak egy kinyúlt póló, és lyukas
melegítőnadrág van, mint mindig, mikor idejövök. Hamar sötétedett, épp ezért
szinte egyedül vagyok itt, a komor temetőben.
A köd takarja a fák tetejét, a kaput a szél hajtogatja, ami nyikorogva
sikít a fájdalomtól. A fejfák színe most majdnem ugyanolyannak tűnnek, hiába
van itt fehér, fekete, szürke. Egyedül édesanyám sírkövét látom másnak, ami a
vörös márványtól csillog, szanaszét marcangolja a szívem.
Ismét látom, itt a neve, egy régebbi fotó bekeretezve róla, amitől
szenved, nehéz a lelkem, a tüdőm több levegőért könyörög, a szemeim pedig
többet, többet akarnak látni.
Őt akarja. Itt és most, hogy megfogja a kezem és az arcomra csókoljon. Anyát,
anyát, anyát akarom.
– Szia, anya. – A hangom elcsuklik, a torkom bezárul, a tudatomra pedig
ezernyi érzelem ül, így képtelen vagyok gondolkodni. Úgy érzem, két szívem van,
és egyiket sem tudom megvédeni attól, hogy ez a hűvös, szomorú este darabokra
törje. – Hiányzol. – Egy szál virág van a kezemben, aminek a tüskéi szúrják az
ujjam, de még ez sem olyan, mintha a szívemet marná. – Annyira hiányzol.
Szükségem van az ölelésedre, csak a tiédre. – Miközben szám kicsit rezzen
beszéd közben, a lábam mozdul, és mellé telepszem, lefekszem a földre, hogy
azokat a csillagokat figyeljem, amik közül ő biztosan az egyik. És engem néz.
Csak, csak, csak engem.
„Te is nekem”
Szinte hallom a hangját a fejemben, ami miatt ezer és száz emlék rohamoz
meg, olyanok, amitől a fekete eget még sötétebbnek látom, a csillagok mosolya
pedig fakó és jelentéktelen.
„– Ne legyél szomorú, kicsi szívem. Hiszen minden szeretetet adó ember
után hatalmas űr marad, mikor elmúlik a varázs. Ez az élet rendje. – Anya arca
mosolygott, hiába tudtam, hogy belül összetört. Hősként tekintettem rá, egy
olyan emberre, aki a legnagyobb tragédiákat követően is ugyanolyan erős maradt.
– Igen, papa már nincs itt. Nem fogja a kezed, nem visz el iskola után
fagyizni. Nem mosolyog rád, nem ad a mentolos cukorkájából ebéd után. Nem érzed
a megszokott illatot, ami mindig ment utána, nem dorgál meg, ha valami
ostobaságot csinálsz. – Anya keze az enyémre siklott, én pedig éreztem...
éreztem, ahogy a szívem zakatol. Kihagyott egy ütemet, majd egyszerre kettőt is
dobbant, őrültnek gondoltam magam, mégis teljesen normálisnak attól, hogy
minden szavát ittam.
– Nem láthatom soha többé? – Kicsi voltam. Aligha hét éves, akkor még nem
tudtam parancsolni az érzelmeimnek. A szemem könnyezett, a testem sajgott, a
lelkem sikított a nem rég elvesztett nagypapám hiányától. A szám megremegett,
próbáltam visszanyelni, a halk szipogásom, de teljesen lehetetlennek tűnt a
feladat.
Utáltam azt az érzést.
– Nem teljesen. – Anya keze az enyémet szorította, a hangja a
dobhártyámat masszírozta, én pedig kezdtem megnyugodni. Attól, hogy ott volt
velem. – Csak képzeld... képzeld el, hogy ott van fent az égen. – Ujjai, amik
épp nem a bőrömet nyugtatták, felmutattak, így a tekintetem akaratlanul is
követte az útját. Nagy szemmel bámultam a fehér pontokat, amik közt a fekete ég
eltörpült. – Ott van, onnan vigyáz rád. Már nem tud segíteni az esti
fogmosásban, de az őrangyalodként áll melletted, és fogni fogja a kezed,
miközben azt az utat járod, amit kell.”
A fejemben van minden egyes szava, azokban a percekben lettünk teljesen
elválaszthatatlanok. Annyira ott akarok lenni megint, a kezét fogni.
– Te emlékszel, anya? – Suttogok, halkan beszélek, miközben a hideg ráz,
és a fogaim vacognak, ahogy lassan áthűlök. Bár túl nagy tragédia nem lesz
belőle, hiszen ennél már hidegebb levegőt is szívtam itt sokkal-sokkal hosszabb
ideig.
Nem kapok választ. Anya nem mond semmit, hallgat, kegyetlenül, engem
kínozva.
Én pedig csak felfele bámulok.
Mintha ugyanazt az eget látnám, mint akkor, kicsiként, de tudom, hogy ez
nem igaz. Minden megváltozott. Az égen mindig más csillagok világítanak, anya
már nincs velem, én pedig teljesen, teljesen, teljesen egyedül vagyok.
– Ha eljő az éj, csak hunyd le kicsi szemed, én ott leszek és fogni fogom
a kezed... – Az altatódal, ami minden este elhangzott, most rekedtesen, elhaló
hanggal kísérve jön ki a torkomon, az én szemeimet pedig égetik azok a könnyek,
amik elködösítik előttem az eget. – Hunyd hát le csillag szemed, ígérem, én itt
maradok veled... kicsi babám, kicsi babám. – A hangom elcsuklik, szaggatott
levegővételem pedig a bordáimat húzza összébb, hogy a tüdőm ne férjen el.
A belsőm keserűen zokog, marja mindenemet a hiánya, amit soha, senki nem
tud pótolni.
Borzalmas, borzalmas érzés.
A hidegtől remegő kezem lassan csúszik arrébb, egészen addig, amíg meg
nem érzem bőröm alatt a jéghideg márványt. Anya ez alatt van két méterrel,
olyan kevésnek tűnik... Mégsem érhetem el soha többé.
Mély levegővel tartom életben magam, miközben szemeimet összeragasztják a
sós cseppek, amik a halántékomon hagynak nyomot maguk után.
– Ezer tüske vagyok egy szál fekete rózsán, ami csak melletted nyílik ki,
anya – mormogom halkan, nem is törődve azzal, ha esetleg valaki így talál rám.
– Ezer, ezer, ezer tüske... – Az ajkaim alig rezdülnek, miközben mellkasomra
pehelykönnyűséget erőltetek, magamra pedig nyugodtságot, olyasfélét, ami azt
súgja nekem; mindjárt vége. Nem sokára minden rendben lesz. – A tüske mások
szemében, a tüske apa szívében, a tüske, ami csak a te kezedet cirógatja. –
Halkan motyogok, miközben a gondolataim egyre messzebb és messzebb kalandoznak.
Azt mondták nekem, mondjak le anyáról. Hogy magamat helyezzem előtérbe.
Azt kérték, hogy felejtsem el őt, hogy boldog lehessek...
Ez kizárt
dolog. Lehetetlen. Vagy én, vagy anya.
De én nem vagyok anya nélkül. És még így
is őt választom, pedig tudom, hogy nem itt lenne a helyem most.
Hiszen apa vár rám, nekem főzi a
vacsorát, de én úgy érzem, testem-lelkem idefagyott. Az, ami már nem is remeg
a hidegtől, csak fekszik egy helyben.
Nem tudok felkelni, nem is akarok. Még csak az ólomnehéz szemeimet sem
próbálom kinyitni, amikből az utolsó könnycseppek csorognak ki. Csak fekszem,
fekszem mozdulatlanul, mint tüske a rózsa szárán, és várom, hogy valaki jöjjön
és letörjön. Hogy eldobjon, nehogy valaha is fájdalmat okozzak másnak. Hogy
maga mögött hagyjon, amíg el nem felejt mindenki.
Örökre, örökre.
Kritika
Kedves versenyző!
Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak
meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre
megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat
tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!
Történetvezetés:
A
novella egy mániás depresszióban szenvedő fiúról, Song Kyungilról szól, akinek
életét betegségének váltakozó fázisai határozzák meg, ugyanis nem szedi be a
számára előírt gyógyszereket. Megingathatatlanul ragaszkodik halott édesanyjához,
de mivel közelségét nélkülözni kénytelen, hányatott sorsa - mely számára
folyamatos harcot jelent környezete ellen – a temetőben ér véget; ott, ahol
legközelebb lehet a szeretett személyhez.
A
történetvezetés mindvégig átlátható és logikus, amellett, hogy rendkívül hűen
érzékelteti egy ilyen beteg ember eltorzult világképét és gondolatait.
Tulajdonképpen a mániás fázis megállíthatatlan tenni akarása viszi előre magát
a cselekményt is, és Kyungil édesanyjának csillapíthatatlan hiánya vezeti őt végül
a temetőbe.
Jól
látszik, milyen alapos háttérmunkát végeztél a betegség tüneteivel
kapcsolatosan, és olyan mély beleérzéssel adtál át mindent, ami egy apró
pillanatra is megfordult a fiú fejében, ahogyan csak keveseknek sikerül. Nagyon
szép munka. :)
Karakterformálás:
A
karakterformálásban egyetlenegy aprócska hiányosságot észleltünk, mégpedig azt,
hogy a főszereplő külsejéről nem igazán esett szó. Ezt leszámítva viszont
minden a helyén volt: részletgazdag személyiségrajzzal szolgáltál Kyungilt
illetően, tökéletes, árnyalt képet festve mindarról, hogyan látja a környezetét
és a benne élő, megjelenő embereket. A mellékszereplők ábrázolása is dicséretet
érdemel: Néhány szóval, mondattal hatásos és hiteles leírást alkottál
mindegyikükről.
Kyungil
édesanyjához való kötődése mindvégig áthatja a fiú gondolkodását, s te ehhez
kapcsoltad azt a vágyát, hogy újra megölelhesse őt. Tetszett nekünk ez a
megoldás, az pedig még inkább, ahogyan a többféle hangulat, érzés kikötését a
főszereplő fejébe ültetted a betegsége által.
Stílus:
A
stílusodra szintén csak jót mondhatunk: Kifejező, érzékletes, egyedi képekkel,
kifejezésekkel mutatsz be mindent, miközben rendkívül gazdag szókincsből
merítesz. A mondataidnak is hangulatfestő szerepe van, hűen követik a fiú
gondolatainak, érzéseinek csapongását: azt a felfokozott, szinte indulatos
jókedvet, ami fűti, a nyomott ürességet, mely az ágyhoz szegezi, és azt a
mindenek feletti ragaszkodást, mely édesanyja sírjához vezeti.
Külön
kiemelnénk a tüskés fekete rózsa képét, mert mind közül ez a volt a
leghatásosabb, és nagyszerűen fokozta, mintegy betetőzte a tragikus
végkifejletet.
Egy
dolgot viszont megjegyeznénk még itt: A Mr. és Mis. (inkább Miss) Koreában nem
használt megszólítások. Ha a koreai kifejezéseket nem érzed ideillőnek,
használj nyugodtan urat/tanár urat, asszonyt/tanárnőt, esetleg kisasszonyt.
Formázás:
A
szöveg képe áttekinthető, a tördelés is teljesen rendben van, és külön dicséret
illet a párbeszédek tökéletes, hibátlan formázásáért. :) Egészen egyedi, szokatlan megoldásnak
találtuk még, hogy a fontosabb gondolatokat áthúzott betűvel írtad.
Észrevettünk
azonban, hogy a sorok végén különös módon megtörnek a szavak, és így
folytatódnak a következő sorban, illetve azt, hogy a novella első három
oldaláig 1,25 pont helyett 1,5 pontos behúzásokkal dolgoztál.
Helyesírás:
A
helyesírásod szinte tökéletes, csupán két apró hibával találkoztunk a
szövegben. :) Az égitestek
neveit viszont nagybetűvel kezdted, pedig erre csak abban az estben lett volna
szükség, ha csillagászati szempontból említed őket.
Nagyon
igényes, aprólékosan megírt novellát küldtél nekünk, melyet figyelemre méltó
beleérző készséggel alkottál meg. Elismerésre méltó az is, hogy láthatóan nem
sajnáltad az időt az alapos kutatómunkára sem. Gratulálunk! :)
A zsűri
