41.

„B” feladat

Az alvó ihlet

Zöld foltok összességében egy piros, elnyújtottabb pontok sorozata. Mögötte szinte vakító fehérség. És érzem onnan a levegőt. Friss és finom, de van benne valami öregség. Ősz. Ízes, édes, langyos. Az ablakban pedig virágom sütkérezett. Muszáj volt megnyitnom a nyílászárót, bent már tompította a levegőt a festék vegyszeres aromája. A pihenés pedig nekem is jót tett. Az ablakpárkánynak dőlve szemléltem művem, amelyen csillogott a betűző napfény még. Nedves volt a száradó tempera. Ujjaim közt elgondolkodva forgattam az ecsetet, néhány észrevehetetlen, új festékpöttyöt varázsolva a már gondatlanságból összekent falra.

Pár percnyi elmélkedés után visszatértem a munkához és friss festéket varázsolva a száz színben pompázó palettára, melyet az én átláthatatlan rendszerem uralt, ismét dolgozni kezdtem. Tekintetem ugrált a lapon, csak az ecsetvonások dallama törte meg a csendet és minden felkent festékcseppnek célja volt, valamit hozzáadott a világhoz. Az én világomhoz. Mert az én világom más volt, mint az embereké. Ők tehetségnek hívták, amit én másként láttam. Számomra a világ, amit nap, mint nap az utcán láttam, láthattam, egy egyre terjedő festmény volt. Vonások, foltok, színek bonyolult, kiismerhetetlen rendszerének összessége. Egy csoda. Velem jött a világra, és soha nem láttam másként. Számomra ez maga volt a természetesség. Volt, aki megkérdezte: „És nem zavar, hogy soha nem látod a tükörben a saját való arcodat, vagy épp most az enyém?” A válasz pedig mindig egy békés nem volt. Mert láttam az arcát és a sajátom is. Talán kissé torz formáját, talán nem. Ezt senki sem mondhatta meg. Érdekelt, ők hogyan látnak, ahogy őket is, én miképp látom, amit ők betonnak, vagy hajnak, selyemnek neveznek. Akármi is volt a különbség, számomra nem volt számottevő, csupán őket zavarta. Másként látni a világot, nekem egy csoda volt.

A nap már delelőre is járhatott, mikor egy vékony ecset után kutattam a hatalmas bödönben nyugvó eszközök közt. Amikor pedig ujjaim közé akadt a keskeny, kissé hűvös pálca, tintába mártottam fekete végét és a lap bal alsó sarkába kanyarítottam míves, kecses betűket. „Lee Taemin”

- Kész vagy. – Mosolyogtam a naplemente bíbor színeiben játszó felhős égboltra és hagyva száradni, kiléptem a műteremként használt szoba ajtaján át a valóságba.

Szokás szerint csendes lakás fogadott. A város zajai beszűrődtek a csukott ablakokon is, az otthon zajai. Különös nyugalmat árasztottak. Első utam a konyhába vitt, hosszasan gondolkoztam a hűtő ajtajában állva és a benti lámpák sápadt fényében pompázó ételeket tanulmányozva, mire eldöntöttem, inkább rendelek valamit. Szusszanva zártam vissza a hűtő ajtaját és az arra tűzött lapokat olvasgattam nehéz döntés előtt állva.

A sikeres rendelés után a fürdőszoba felé vettem az irányt. Elnyűtt, festékfoltos, pettyes pólóm a szennyesbe dobtam, fogalmam sem volt, alatta hogyan lett festékes a bőröm. Kelletlen fintorral vizsgáltam magam a fürdőszobai tükörben. Hajamban is megbújt pár színes tincs.

A zuhanyrózsa nyílásaiból elemi erővel tört elő a víz, a gőz pedig pillanatok alatt elöntötte az aprócska helyiséget, nehézzé téve a levegőt. A forró víz alatt kiürült a fejem, kitisztultak a gondolataim és visszaűztem azt, amit a műteremben kellett hagyni. Ismét előtérbe kerültek az emberként szükséges gondolatok. – Valamit elfelejtettem. Tudom. – Motyogtam hajamba dörgölve a sampont, ami naplemente színekben csepegett le onnan. Hosszas zuhanyzásom alatt azonban nem derült fény rá, mit felejtettem el.

Tisztán, egy tréningnadrágban, elhűlt teát kortyolgatva sétáltam a nappaliba, megmozgatva laptopom egerét, a képernyő hamarosan, fehér festékként terült el szemeim előtt, színes pöttyű ikonok, fekete pontok, betűk. Kevéske időt várni kellett az internetre, mindig is foglalkoztatott mi is az internet. Szemétláda, lomtár, hatalmas könyvtár, vagy épp paletta. Hangulatomtól függően váltogattam róla a véleményem. De volt egy oldal, amely csak a napfényes, az idő homályában fényesre és kellemesre kopott emlékek érzetét keltette bennem. Ami ahogy megnyitottam, üzenetet jelzett. Azt hiszem tudtam már, felejtettem el.

„Jó reggelt!

Szóval festesz, mert nem válaszolsz.

Mennem kell, írok, ha hazaértem.”

- Ne haragudj Eden… elfelejtettelek. – Motyogtam választ gépelve neki, de nem kötöttem a lány orrára, hogy megfeledkeztem róla. Eden tényleg maga volt az éden. Mindig pozitív és kedves, elnéző velem. Elfogadott olyannak amilyen voltam. Talán szeretett is olyannak. Erről nem igazán beszéltünk, bár ez az én hibám volt. Még most is szégyennel gondoltam két évvel ezelőtti mondataimra. „Azt hiszem, szeretlek. Bár nem biztos. Nem tudom, mit kellene éreznem.” Fejem rázva űztem el a gondolatot. – Egy idióta vagy Taemin… - Morogtam az ajtóhoz sétálva, átvenni a megérkező ebédem. Három és fél éve ismertem Edent és még soha nem láttam őt. Minden nap beszéltem vele, ha csak pár sort is, mert nem futotta tőlem többre. Három és fél év alatt ő lett az egyik legbiztosabb pont számomra, még ha csak egy laptop is jelképezte őt. Viszont tudtam, alig egy hónap, és Szöulban lesz. Én pedig felajánlottam a házam neki. Azt se tudtam hol a reptér, hogy érte menjek, ahogy ígértem. Mindenesetre gyermeki lelkesedéssel vártam a napot, mikor láthatom őt. Tudni akartam milyen színt jelképez nekem, milyennek látom őt.

A naptárom nézve ültem le enni, csak úgy dobozból, így nem kellett annyit mosogatni. Egy hónap Eden érkezéséig, hat hét a pályázat leadásáig. Erre a festő pályázatra készültem lassan egy éve. Világszínvonalú kiállítás, minden országból egy képviselő, a világkiállításra. Nekem pedig sikerült elérnem azt a megtiszteltetést, hogy felkérjenek. Felnéztem a naptárból a kikészített képre, már megvolt a mű. Egy esős estén égett belém a kép, mikor hazafele siettem. Levágtam egy parkon át, a lámpák fénye nyújtott némi mesterséges meleget, a fák lombjai pedig a kékülő szürkületbe vesztek. A járda ragyogott a víz érzékeny, torz tükrétől, megismételve a világot magában, és egy pár sétált a mozdulatlan, ázott világban. Csodaszép volt. Érzékeny, valahogy búskomor, mégis áradt belőle a szeretet. Addig nem nyugodtam, míg meg nem festettem, aludni se sokat aludtam, nem tudtam. Amint pedig nevem utolsó betűje felkerült a sarokba, kiürültem. Míves szavakkal biztosan úgy fogalmaztam volna, elhagyott a múzsa. Azonban ilyen magasztos, mondhatni képzeletbeli múzsája csak költőnek volt. Festőnek hús-vér ihletre volt szüksége. Magamból pedig már mindent kifestettem, mióta tudtam kontrollálni fantáziám és némileg módosítani emlékeim képeit, hogy tökéletesek legyenek a vásznon.

Ráfintorogtam fő művemre, majd csak tömtem magamba az ételt. Sokat fogytam, míg őt festettem.

A szokatlan sötétség keltett fel, álmosan néztem körbe. A kanapén feküdtem, betakarózva, kiesett a fejemből, hogy ledőltem pihenni kicsit, mert túl sokat ettem. Mostanában sok mindent elfelejtek. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, pont elértem, majd kinyújtózva a laptophoz léptem és leültem. Nem szerettem rideg fényét, de a fénnyel kapcsolatos panaszaim azonnal szertefoszlottak, amint megláttam az üzenetet. Boldogság és némi bűntudat keveredett el bennem, mint piros a párizsi kékkel és egy cseppnyi elefántcsont fehérrel, hogy tejesre és álomszerűre keverje. Eden már egy órája írt nekem.

„Tudom, hogy teljesen kimentem a fejedből. Ismerlek.”

„Ne haragudj! Mostanában azt is elfelejtem, hogy elmentem aludni.”

„Szóval néha válaszolsz is?”

„Haragszol?”

„Egyáltalán nem. Volt időm a magánéletemre.”

Fogalmam sem volt, mit mondjak. Magánélet? Mit felejtettem el ismét? Csak ültem nagyokat pislogva a monitorra. Ezt biztos csak álmodom. Furcsa érzés gyűlt a hasamba, tanácstalan, tehetetlen, levert. Ezekkel jellemeztem volna. Meg a kék összes árnyalatával, ami kicsit is komor.

„Viccelek, nincs magánéletem. Csak megnéztem a Felhőatlaszt. Mit festettél ma?”

„Naplementét. Megrendelésre.”

Hatalmasat szusszantam. Kegyetlenül megijesztett egy percre. De legalább ismét mosolyra tudtam fakadni.

Egész este a kijelzőt bámultam és eszembe se jutott a fényre panaszkodni. Csak vártam Eden válaszait és ittam szavait, ahogy lenni szokott. Mikor pedig elköszönt, rövidnek éreztem az estét. Mégis elmentem aludni. Egy nappal kevesebb október tizenhatodikáig.

Az idő pedig minden nappal fokozatosan lassult, folytonos ketyegéssel dolgozva ellenem. Néha egy óra is esztendőknek tűnt, még festés közben is. Lázasan terveztem, hogyan is fognak eltelni a napjaink, míg velem tölti a megmaradt őszt, szerettem volna lefesteni őt, sokszor, bár ez egyelőre utolsó volt terveim közt. Annyi mindent mutattam volna neki. Elég se lesz hozzá másfél hónap.

Az október azonban csodás őszt hozott. Bágyadt, erőtlen, langyos napfényt, rozsda leveleket, mélyvörös rózsákat. Egyre csípősebb reggeleket. Csodásnak láttam az utolsó csodáit megszülő, aludni készülődő természetet. Minden egyes nap hosszas sétákat tettem az általam ismert parkokban, a Han partján egy mappával és hátizsákkal a vállamon, farmerkabátban, farmerban, szinte emberien, és puha, vizes akvarell képeket, gyors grafitvázlatokat, krétatanulmányokat készítettem. Így tudtam csak elütni az időm. Mind a tizenöt napon. Este pedig Eden szavain csüngtem. Úgy festett ő is várja, hogy láthasson. Tudtam, hogy hosszú fekete hajat és sötét bőrt kell keresnem, ő pedig tudta, hogy ezüstszőke hajat, fehér bőrt, de fogalmam se volt hogyan is fogom felismerni.

Tizenhatodikán, pénteken, ideges gyomorral nyomtam el a cigarettacsikket az ablakpárkányomon lévő üveg hamutartóban, majd visszamentem a lakásba a hideg erkélyről és szembesültem vele, az eddig alig vánszorgó idő ma felvette hétmérföldes csizmáját és nem csak a perceket, az órákat is falta. Sietnem kellett, hogy időben odaérjek a reptérre.

A taxi ablakán némi nyomott hagyott leheletem, majd fizettem a középkorú, enyhén ápolatlan férfinak, rendes pluszt hagyva és kiszálltam a kocsiból. Szürke nap volt, de az idő még most sem volt hideg, vagy épp hűvös. – B terminál, Taemin ezt ne szúrd el! – Biztattam magam és belevetődtem a tömegbe.

Mindössze öt percet kellett várnom a gép leszállásra, majd még kis időt a kiszállásra, mikor pedig megjelentek az első emberek, nyújtogatva nyakam pásztáztam a szín kavalkádot, ez kicsit sok volt látásomnak és felfogásomnak. Mindenhol képkivágások százainak lehetősége függött, de nem volt időm, se türelmem megfigyelni őket, vagy megjegyezni egyet. Mint talán minden normális ember, egyre idegesebben várakoztam, megfordult a fejemben a legrosszabb eshetőség is, hogy esetleg meggondolta magát és mikor hazamegyek órákkal később, mint egy bánatos kiskutya, csak egy kapkodó bocsánatkérés fog várni.

Kezdtem magam belelovalni a gondolatba, mikor újabb adag ember lépett ki a pár perce néptelen folyosóra. A sor végén pedig ott volt Eden. Fényes, fekete, egyenes tincsei repkedtek, mégis mindnek megvolt a pontos helye, bőre egészen sötét volt, finom színeket viselt. Szürke pulóvert, fenyőbarna nadrágot, és olyan más volt. Más, mint a többiek. Tekintete keresett valamit, pásztázta a tömeget, majd megakadt rajtam és hirtelen érdeklődővé vált. Szinte látható volt, ahogy fény költözik a csokoládé szemekbe, ekkor figyeltem csak meg arcát. Aprócska, csinos orr, kifejező, okos, mélyen ülő szemek, lágy szemöldök, telt, mégis pici, egészen sötét ajkak. Láttam őt, ez volt a legnagyobb csoda. Láttam. Nem képkivágást láttam, megfestendő jelenetet, mint akkor, ha másfele néztem, sőt, már akkor se láttam jeleneteket, ha félre pillantottam. Jelentéktelen, mással foglalkozó embereket láttam. Mert ebben a percben volt valami előttem, ami jobban érdekelt a világnál.

Mosolyogva állt meg előttem, fel se tűnt, hogy ilyen közel volt már, annyira csodáltam.

- Szia! – Hangja pedig finom volt, selymes, és kellően halk a számomra.

- Szia! – Viszonoztam mosolyát, mire egyébként is élénk tekintete felcsillant. – Jól utaztál? – Nyögtem ki pár pillanatnyi csend után.

- Nem szeretek repülni, de igen. Kellemes út volt. – Hagyta, hogy elvegyem táskáját, én pedig minden létező tudásom és műveltségem összekaparva igyekeztem vele beszélgetni. Élőben ez nehezebb volt.

Első utunk ma haza vitt, hogy Eden kedve szerint kipakolhasson, reméltem, hogy tényleg nem zavarja, egy szobában kell aludnia velem hely híján, de csak mosolyogva rázta a fejét. – Megmutatod nekem, hova is szoktál eltűnni, mikor nem válaszolsz órákig? – Mosolygott rám kivillantva hófehér fogait, mire kissé elpirultam, majd zavart bólogatással indultam a műteremnek használt napos szoba felé. Szorosan követett, így érezhettem illatát kissé, kellemes volt, ahogy az sok nőnél lenni szokott, de az övé kellemesebb volt. Szerintem kezdtem megőrülni.

- Hát ez lenne az én birodalmam. – Nyitottam be a félreeső ajtón, áhítatos csendben lépett be és nézett alaposan szét. Megvizsgálta a virágom, a képeket, amik épp itt voltak, legutóbbi naplementém is alaposan megcsodálta.

- Gyönyörűen írod a neved.

- Hát… köszönöm. – Mosolyodtam el, talán ma először, mire pár pillanatig arcom leste. Mégiscsak kellemes volt vele lenni és élvezni a figyelmét.

- Azt mondtad kész a munkád a világkiállításra. Megmutatod nekem?

- Persze. Az lent van a nappaliban. Gyere! – Intettem fejemmel és fülem mögé tűrve szemembe lógó tincseim, előre engedtem az ajtóban, így kissé szokatlanul közel kerülve hozzá, majd becsuktam azt utánunk és mentem le vele.

Mikor meglátta a képet, odasietve hozzá guggolt le elé és kezdte vizsgálni, mellé guggolva vártam reakcióját. Sokáig figyelt csak némán, én pedig őt. Oldalról is hibátlan arcát, orra pisze vonalát, arccsontján játszó sötétebb bőrszínét. Már legszívesebben most nekiálltam volna festeni, de a látvány nem engedett. Csak bámultam hosszú pilláit, fogalmam sincs, hogy lehettek olyan hosszúak, vagy éppen telt, sötét ajkait. Nem tudtam volna elmozdulni onnan ebben a percben.

- Ez… lenyűgöző. Egyszerűen csodálatos. Annyira egyszerű és hétköznapi jelenet, még is hatalmas varázsa van. A színek, a hangulat, az árnyékok az előtérben, a hideg, világos háttér, minden. Tökéletes. – Sóhajtott fel a végén. – Hogy vagy képes így látni a világot? – Nézett rám nagy szemekkel, mire csak elpirultam. – Annyira… különleges ember vagy. Így látod a világot, órákra képes vagy elveszni akár egy reneszánsz festő és senki sem talál rád, mégis, az élet és a világ, ami szorosan körülvesz, annyira mai és emberi. – Csak hallgattam hangját, szavai forogtak a fejemben. Különlegesnek látott. És azt hiszem ez kiváló jel volt.

Meséltem neki a képről, hogy mikor láttam, és felfedeztem a történetemben valami újat, amit eddig senkinek sem mondtam, csak neki. Irigyeltem a párt.

Miután átlépett a kép csodálása felett és teljesen kipakolt, meghívtam ebédelni. Volt a közelben egy kiváló kis étterem, ott húztuk meg magunkat a borongós őszi idő elől, ami ma uralta a várost és egyre oldottabb hangulatban, kellemes beszélgetéssel telt az időnk. Itt hozakodtam elő kérésemmel felé.

- Sok mindent szeretnék neked megmutatni a városban, amiket én csodásnak tartok, vagy szeretek… de nem csak mutatni szeretnék. Arra gondoltam, hogy ebben az egy hónapban lehetnél a modellem is. – Sütöttem le szemem. Nem mindenki szeret ám modellt állni.

- Hát, nem voltam még modell. De amennyiben ezt szeretnéd, ez a legkevesebb azért, hogy vendégül látsz. – Kíváncsi tekintettel fürkésztem arcát, majd elmosolyodtam.

- Nagyon köszönöm. –Mondtam halkan, mire ő maga is csodás mosolyra fakadt.

Az együtt töltött idő pedig tökéletes volt. Az első héten bejártuk a környéket, majd a hetedik napot a műteremben töltöttük, egy kényelmes széken ült előttem, én pedig annyit csodálhattam csinos arcát, amennyit csak kedvem tartotta, hiszen képmását festettem. Tekintetünk olykor találkozott, vagy ő kapta el, vagy én, de az idő előrehaladtával egyre hosszabbak lettek a szemkontaktusok. Így elég hosszú időmbe telt megfesteni őt, egészen a délutánban jártunk már, mire hagytam a festéket pihenni és kimostam az ecseteim, míg ő a képet figyelte. Túlzottan csendben volt, aggodalmasan pislogtam rá. Szavai azonban ismét kedvesek, vidámak és mosolyra fakasztóak voltak. Ez igazán tetszett benne.

Esténként mindig kiválasztottunk két filmet, egyet ő, egyet pedig én és üdítővel, finomságokkal felszerelkezve megnéztük őket. Az első hét végén, a festés utáni estén pedig sokkal közelebb éreztem őt magamhoz. Nem csak lelkileg, testileg is. Egészen az oldalamnak dőlve ült, mosolygott a vígjátékon, amit választottam, én pedig lassan fejére döntve enyémet figyeltem a filmet. Ez az idilli, örömteli hangulat igazán új volt nekem. Akárcsak a világ, amit Eden hozott magával.

Ő volt a közepén. Ő meg én. Nem kerestem a lehetséges képkivágásokat, nem gondolkodtam festményekben és így megcsodálhattam a környezetem festetlen, anyagszerű, emberi valójában.  A tetszésem pedig határozottan elnyerte ez az új világ.

Aznap este a kanapén aludtunk el. Én még ott mellette a film alatt, ő pedig bizonyára nem akart felkelteni. Így reggel az ölelésemben vele ébredhettem, kissé zsibbadó tagokkal és a kényelmetlen helyzet miatt fájó nyakkal. Mégis úgy döntöttem, férfiasan tűröm a kínomat és megvárom, míg Eden is felébred. Szerencsére nem kellett sokat várakoznom és mikor felébredve, álmos, szép szemeivel rám pislogva elmosolyodott, az élet apró örömei szókapcsolatot is igazán megértettem. Szelíd mosollyal bújt ki karjaim közül és engedett felkelni, fintorogva nyújtóztam ki.

- Ugye nem volt nagyon kényelmetlen? – Kérdezte jó tíz perccel később. A kávém kortyolgatva ültem az asztalnál, ő pedig lágy ujjaival a nyakam masszírozta, ami minden perccel egyre kevésbé kellemetlenkedett.

- Csak miután felkeltem. Előtte nem zavart. – Motyogtam a bögrémbe. Ez a lány úgy gondoskodott rólam és törődött velem, mintha mindig ezt tette volna. Átvitt értelemben ezt is tette. Ha beteg voltam, napjában háromszor szólt rám, hogy vegyem be a gyógyszereim, ha pedig túl sokáig festettem, este elzavart enni, mintsem velem beszélgessen. Sokszor mondta, hogy mert bár nem ismer személyesen, fontos vagyok neki. Most pedig ezt igazán éreztette is velem. Azt hiszem boldog voltam, most, hogy itt volt.

A második hét ismét városnézéssel kezdődött, többször is jártunk a Han partján, Eden külön kérésére, élvezte az ott töltött időt. Azonban a hét közepén egy esős nap bezárt minket a házba, így előre hoztuk a műtermi napot és hagyva, hogy kiválasszam, mit akarok festeni, egy lepedőt maga köré fogva állt nekem modellt. Mindketten zavarban pislogtunk egymásra, igyekeztem munkámba temetkezni, de tekintetem mindig túl sokat időzött rajta.

Összesen két képet festettem. Egyet szemből, egyet pedig hátulról, ahol oldalra lefele fordította fejét. Gyönyörű háta volt. Legszívesebben végighúztam volna ujjaim gerince vonalán, de nem is mertem volna olyan közel menni hozzá.

- Nem tudtam, hogy…

- Hogy? – Lestem rá, miközben a képeket figyelte, immár ruhában.

- Hogy ennyire gyönyörűnek látsz. – Sütötte le szemét. Mosolyra fakasztott, hogy ne láttam volna ilyen szépnek.

- Ez vagy te. Nem csak én látlak így. – Őzike szemei elkerekedve néztek fel rám. Csodaszép volt.

- És legközelebb… hogy fogsz festeni? – Terelte el gyorsan a témát.

- Akt. – Mondtam egyszerűen, folytatva közben a pakolást.

- A… akt? – Akadt el hangocskája, mire elmosolyodtam magamban.

- Természetesen, ha neked sincs ellenedre. – Tettem hozzá lágy hangon.

- Én… nem zavar, ha lefestesz. De egy akt nem túl… intim?

- Számomra veled aludni kicsit intimebb, mint ruha nélkül lefesteni. – Fordultam felé, ártatlanul pislogott fel rám. Bizonyára szavaimon gondolkodott.

- Megpróbálom. – Bólintott végül, mire válaszként finoman homlokon csókoltam. Csak megnyugtatásként.

Hamar eltelt a hét ismét. Voltunk a vidámparkban és az állatkertben is. Eden szinte mindent képes volt gyermeki lelkesedéssel élvezni. Én pedig csak csodálva figyeltem őt, ha nem húzott magával épp a mókázásába. Sikerült nekem is megismernem őt, mesélt a munkájáról, fogtechnikusként dolgozott, maga a szó is bonyolult volt, hát még amit csinált. Viszont szerette, és ez volt a legfontosabb. Ezen a héten tényleg megnyílt felém, szinte már összebújva aludtunk minden éjjel, nem csak a filmeket nézte oldalamhoz gömbölyödve. Akár egy gyönyörű cica, egyre jobban megbízott bennem, elfogadta a közelségem, talán még szerette is. Mosolya pedig minden reggel ajándék volt.

Így amikor eljött a ködös hétvége, nem tűnt olyan riadtnak, mikor levette vállairól a köntöst és hagyta, hogy elrendezzem karjait, lábait az ágyon. Csodálva érintettem meg selymes bőrét és vigyázva, bizalommal nézett szemeimbe, mikor felegyenesedve elléptem mellőle a vászonhoz és hosszan figyelve őt megtaláltam a festék színeinek ezer és ezer lehetősége közt bőre tökéletes színét.

Az ecset engedelmesen követte tekintetem útját, ahogy végigsimítottam képzeletben a testét övező vonalakon, igyekezve megragadni lelke karakterét, hogy ő látszódjon a képen, ne csak egy olyan alak, mint ő. Igyekeztem nem zavarba hozni azzal, hogy sokáig figyelem őt, de mikor nem felém nézett, tekintetem akaratlan is elidőzött rajta. Tökéletes csendben telt az idő, egyikünk sem idegeskedett, elmerültem a munkában, mint már régen nem, miután megszoktam látványát és ő is pillantásaim, visszatért az a lendület egy része, mely a park megfestése előtt uralt munka közben. Bár csak töredéke volt, úgy éreztem, jó úton haladok.

A munka végeztével, mikorra már egészen ránk sötétedett, gyengéden segítettem vissza rá a köntöst, míg zsibbadt karját masszírozta, majd a szokásos csendes vizsgálat következett a vászonnál. A szokásosnál jóval hamarabb szólalt meg.

- Eddig ez a legjobb. – Célzott az eddig róla készült képekre. Nagyon jól tudtam, hogy ez a legjobb. Már akkor éreztem, hogy sokkal jobb lesz, mikor az első vonal magabiztosan került a lapra, nem kellett keresgélnem. Szokás szerint aláírtam fekete tintámmal, majd míg zuhanyozott, én leveleim nézegettem. Összesen két és fél hét maradt a festmény leadásáig. Vagyis le kellett adnom a napokban, hogy biztosan elérjen a kiállításra a megnyitásig. Elgondolkozva néztem a festményt, kerestem azt a melankóliát, enyhe bánatot, ami uralta azt, de most valahogy nem tudtam átérezni. Elmúlt az érzés.

Aznap éjjel a telihold nem hagyott aludni, szemem dörzsölve, majd hajamban turkálva, igazgatva azt, mentem ki a konyhába inni némi vizet. Hátha utána tudok majd aludni. Visszalépve a hálóba körbenéztem, amit pedig láttam, minden álmot elűzött szemeimből.

Alig két perccel később, hangtalan kevertem festéket a hálószoba ajtajában, csak néhány gyertyát gyújtottam, hogy ne zavarjam fel Edent, aki hason fekve, egyik lábát felhúzva magam mellé és párnáját ölelve, édesen hozzábújva aludt. Arcán végtelen nyugalom terjedt el, haja pedig hátát beterítve csillogott a gyér fényben.

Bár pizsama volt rajta, emlékezetből újabb aktot festettem róla, tekintetem hevesen járt közte és a nagy vászon közt, kezem pedig fáradhatatlan mozgott. Nem láttam magam előtt mást, csak a gyönyörűséget és a célt, ezt meg kell örökítenem. Ő volt az én múzsám.

Hajnalra végeztem a munkával és mindent visszavittem a műterembe, majd a lent tartott nagy képet is, bele kellett még raknom a keretbe, hogy be tudjam adni majd.

Mire pedig Eden felkelt én festék mentesen, felfrissülve vártam egy finom reggelivel.

- Szóval most te gondoskodsz rólam? – Mosolygott az eperlekváros pirítósra.

- Ennyit megérdemelsz, ennyi figyelmesség után. – Biccentettem őt figyelve. – Viszont ma van egy kis dolgom délelőtt, el kell vinnem a képet leadni, hogy el tudják szállítani. Addig elleszel itt egyedül?

- Persze. Majd keresek valamit a tévében. – Mosolyodott el bólogatva, mire megnyugodva biccentettem.

- Akkor viszont készülök. – Álltam fel az asztaltól és felsétáltam az emeletre. Elővettem a keretet és lefektettem a földre, majd a képért, nyúltam, tekintetem azonban megakadt a ma éjjeli munkámon. Az már megszáradt. A méret pedig ugyanaz. És az éjjeli kép milliószor több volt, mint a parkról készült bánatos ragyogás.

Mielőtt végiggondoltam volna mit teszek, beillesztettem az Edenről készült képet a keretbe, és belecsomagoltam a buborékfóliába, meg kartonba. Hívtam egy taxit mialatt felöltöztem és lecipelve a gondosan becsomagolt képet, elindultam a megadott címre. Ott egy jól öltözött, intelligens férfi fogadott, mosolyogva mutatkozott be, láttam pár képem a puccos iroda falán, szóval azért művészetkedvelő is. Átvette a képet és pár papír aláírása után búcsút is vehettem a kedves férfitól és taszító irodájától.

Eden mosolya fogadott otthon, lelkesen viszonozva azt, mellé telepedtem.

- Kár, hogy a jövő héten hazamegyek. – Sóhajtott fel.

- Miért nem maradsz?

- Muszáj munkahelyet találnom, ha már van szakmám. És nem élősködhetek rajtad. – Szusszant fel. – Pedig élveztem az itt töltött időt veled. Nem csalódtam benned. – Bújt oda hozzám, mire csak bánatos mosollyal magamhoz öleltem. Mit fogok én magammal kezdeni nélküle?

Szerencsére az utazásról nem ejtettünk több szót, azonban megígérte, eljön velem a világ festőinek kiállítására. Ez volt hát a következő időpont, amit várhattam, miután kibontakozva karjaimból elsétált a repülőgépe felé. És, talán mert vártam az elmúló másfél hetet, az ismét lassan telt el. Kínzóan és igazságtalanul lassan.

A kiállítást hétkor nyitották meg, idegesen álldogáltam a bejáratnál, várva Edenre, aki hat ötvenre érkezett meg húsz izgatott topogás után. Most is csodaszép és mosolygós volt. Beszélgettünk kicsit kint, meg szükségem is volt kicsit csak az ő társaságára. Így messze nem az elsők közt értünk be a kiállító terembe. Mindenfele emberek nyüzsögtek pezsgőspoharakkal és kis furcsa falatokkal, amiket tálcán is körbehordtak olykor. Eden természetesen minden képet látni akart, így nyugodtan, kezem fogva járta körbe a termet. Volt, ami előtt sokan tömörültek, ezért is lestem idegesen olykor sajátom fele, ami egyelőre az ellenkező irányba volt. Főként nők állták körbe, innen is láttam.

- De sehol se látom a parkod. – Nézett körbe tanácstalanul a terem közepén. – Meg néhány körül olyan sokan vannak, nem tudnék odamenni, hogy megnézzem.

- Lee Taemin?

- Igen? – Fordultam a férfi fele, ő volt a kiállítás egyik vezetője.

- Mondana pár szót a képről és annak körülményeiről? Sokakat érdekel. – Terelt a munkám fele, Eden pedig jött velem. Átfúrtak minket a tömegen, partnerem őzikeszemei pedig nagyra kerekedtek, ahogy az első sorból felnézett a munkára, miután elolvasta címét és alkotóját. Megtapsoltak, mikor bemutatkoztam, majd fogadtam a kérdések sokaságát, de csak párra válaszoltam.

- Miért pont Alvó ihlet lett a kép címe?

- Miután megfestettem a munkám erre a kiállításra, nem éreztem magamban elég energiát, hogy valami nagyot alkossak. Azonban a képen szereplő lány, az én barátnőm, és első igazi találkozásunk lassan újra feltöltött energiával, és mikor láttam őt aludni, megtaláltam az elveszettnek hitt lendületem. – Magyaráztam lágy hangon.

Elhangzott még pár kérdés, amiket muszáj volt megválaszolnom, majd oszlott is a tömeg, és nekem se kellett fotósokat utasítanom vagy épp fogadnom, így a csodálkozó Edenre figyelhettem.

- A barátnőd? – Nézett fel rám. Arra számítottam, hogy esetleg a képpel kapcsolatban fog kérdezni. Ez viszont ismételten mosolyt csalt arcomra.

- Igen, úgy gondolom, a barátnőm vagy. – Mosolyogtam le rá, majd megcirógattam arcát és finoman megcsókoltam az én két lábon járó ihletem, az én egyetlen múzsám.

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés:

A történeted azt meséli el nagy átéléssel és lélekkel, hogy egy festő, Lee Taemin hogyan menekül meg az ihlethiányból és a magányból egy régi internetes ismerősének, Edennek köszönhetően. Véleményünk szerint nagyszerűen átadtad Taemin esetében egy magányos művész gondolkodását, belső vívódását és kételyeit, igazán át tudtuk érezni titkos szerelmét is a múzsája, Eden irányában. A történetvezetésedben ebből a szempontból nem találtunk homályos, meg nem magyarázatlan részeket, mindent értettünk, ügyes voltál. :)

Egy-két dolog azért mégis felmerült bennünk. Az első, hogy bár igen, valóban gyakoriak az olyan barátságok az interneten, amikor egyik fél sem tudja a másikról, hogy hogy néz ki, azt kicsit furcsálltuk, hogy Taemin olyan fontos dolgokat nem tud Edenről a személyes találkozásuk előtt, hogy a lánynak fogtechnikus a szakmája.

A másik dolog, hogy különösnek, irreálisnak találtuk, hogy a végén Taemin egyszerűen eldönti, hogy Eden a barátnője, Eden meg csak pislog nagy szemekkel, és semmi ellenvetése nincs az ellen, hogy Taemin az ő megkérdezése, beleegyezése nélkül a barátnőjeként utal rá.

Karakterformálás:

Úgy érezzük, hogy a karakterformálás a műved legfőbb gyengéje. Taemin jellemével kapcsolatban sok minden kiderül a viselkedése alapján (igazi művészlélek; magányos, félénk férfi, aki nehezen kommunikál az emberekkel; vágyik a szerelem után; stb.), mégis kissé üresnek találtuk túl kevés meghatározó jellemvonással.

Eden jelleme sokkal jobban átérezhető és karakteresebb volt, nála viszont az volt a probléma, hogy igazi Mary Sue karakter volt, egyszóval Eden sajnos túlontúl is jóra sikeredett. Edennel kapcsolatban megemlítenénk még, hogy feltételezzük, hogy az "Edent" internetes nickként használja, és sajnálatos, hogy nem derült ki az igazi neve.

Eden külsejét bámulatosan jól leírtad, teljes mértékben elképzelhető volt, Taeminről viszont a haja és a bőre színén kívül nemigen tudunk meg semmit ilyen téren.

Feladatmegoldás:

Kiválóan megoldottad a feladatot. A színek és a kép a történet szerves részét képezik, nem angst, és nem témája szerelmi vallomás. A feladat jellemábrázolás és/vagy egy karakter külső leírása részéből az utóbbit választottad, és nagyszerűen ábrázoltad Eden megjelenését. Csillagos ötös feladatmegoldás! :)

Stílus:

A stílusod kifinomult, szeretetteljes, igen élénk és barátságos, jó érzés volt olvasni. :) Részletes, könnyen elképzelhető leírásaiddal ügyesen ragadtad meg a hétköznapok hangulatát és egy szerelmes szív érzéseit, bár a helyszínleírásokat hányoltuk a művedből.

Amit külön megemlítenénk, hogy bár a nyílászáró valóban az ablak szinonimája, irodalmi műben sután, erőltetetten hangzik, mi nem ajánljuk a használatát.

Formázás:

A formázásoddal nem volt sok probléma, de ami különösen csúnya és szembetűnő volt, az a behúzások teljes hiánya. Akkor néz ki szépen, rendezetten egy iromány, ha a bekezdések első sorát beljebb kezded, ezt nevezzük behúzásnak; az általunk preferált értéket meg is adtuk a formai követelményeinknél.

Ezen kívül olykor zavaróan hosszú bekezdéseket írtál.

Nyelvhelyesség:

Jó helyesíró vagy, nem fedeztünk fel feltűnően ordító hibákat. Vesszőhibád sajnos nagyon sok volt, de találtunk egy-két külön írt összetett szót is (a "festőpályázat" vagy az "őzikeszemei" pl. egy szó).

Nagyon fontos felhívnunk a figyelmedet a párbeszédek szerkesztésére. Te ezt a formátumot használtad:

"- Kár, hogy a jövő héten hazamegyek. – Sóhajtott fel."

Helyesen azonban így lenne:

"- Kár, hogy a jövő héten hazamegyek – sóhajtott fel."

Ezen kívül javasoljuk még, hogy a szereplőd gondolatait különítsd el úgy, hogy dőlt betűvel írod őket, mert anélkül úgy tűnik, mintha az időben ugrálna az elbeszélésed.

Mindent összevetve mindhárman megkapó, könnyen átérezhető, bájos történetnek találtuk Az alvó ihletet, mely végig lekötötte a figyelmünket, és érdekelt minket, hogy mi lesz a vége. Ötletes, fantáziadús elképzelésnek találtuk a történet (és egyben a kiállításra beküldött festmény :)) címét, elgondolkodtatott minket. Ha a fentebb említett hibáidon javítasz, úgy érezzük, sok jó történetet fogunk még tőled olvasni. Hajrá, csak így tovább! :)

A zsűri