9.

„C” feladat

Roncsváros gyermekei

Már nem igazán emlékszem, mikor láttam utoljára a Napot teljes, szikrázó pompájában.

Miután az Ég hűtlennek minősített minden egyes élőlényt, ami a szárazföldön élt, legyen szó állatról, emberről vagy akár növényről, büntetésből hadjáratot indított ellenünk. A szüleim rengeteget meséltek ezekről az időkről. Állításuk szerint az embereknek esélye sem volt, így az Ég győzelmének tanújaként első sorból nézhették végig, hogyan lepte el a földet teljesen a víz, a Nap pedig hogyan tagadta meg tőlünk éltető fényét, és vált egykori önmagához képest csupán halvány derengéssé.

Az, hogy Baekhyunnal túléltük, csak a szerencsének volt köszönhető. A szüleink annak idején a rakparton dolgoztak, és amikor váratlan rakományhoz hívták őket, nem tudva, kire bízzanak, végül minket is magukkal vittek a hajóra. Ennek köszönhetjük, hogy aztán akkor is ott voltunk, amikor a vízszint hirtelen növekedésnek indult, az emberek között pedig kitört a pánik.

Mivel alig múltam négy éves, csak homályos foszlányaim vannak abból az időből. Emlékszem a hajóra, ami aztán fennakadt az egyik hegy oldalán, ahogy arra is, miként fogtak össze az ott ragadó hajótöröttek, és építették meg a roncsokat felhasználva, jelenlegi otthonunkat. Csak tisztelni tudom azokat, akik létrehozták Roncsvárost és megoldották, hogy itt, a hegy tetején kezdhessünk új életet annak ellenére, hogy a veszély nem múlt el, sőt! Az alattunk háborgó hullámok fegyverszünetről árulkodtak, a későbbiek folyamán pedig inkább eszközzé váltak az ég játékában, már ha a legendát, amit ránk hagyott, annak lehet nevezni.

Sokan megtisztulásnak hívták azt, amit ez a legenda kínált nekünk. Az idősek szerint, amikor az Ég elvégezte bosszúját, adott egy utolsó lehetőséget az embereknek. Minden évben egyszer, egyetlen órára megadatik a lehetőség arra, hogy próbára tegyük saját, illetve az Égbe vetett hitünket azzal, hogy beugrunk a tengerbe, ezzel átadva magunkat a sorsnak. Az Ég vízi segítői ezután próbára tesznek minket, és innentől két kimenetel lehetséges. Ha valaki átmegy, az visszakerül az Ég kegyeibe, segítői pedig eljuttatják a megmaradt szárazföldre, ahová csak a kiválasztottak kerülhetnek. Ha viszont elbukik, akkor az élete is elvész, ezzel egy időben pedig, jelezve a sikertelenségét, a felhők vérvörösen izzanak majd fel.

Az ugrás egyáltalán nem volt veszélytelen, ezért a vezetőnk korhatárt szabott ki hozzá. A lényeg pedig pontosan itt volt. Idén Baekhyunnal végre betöltöttük azt a kort, amikor próbára tehetjük magunkat, megkapva ezzel a lehetőséget, hogy elhagyjuk ezt a helyet. Félreértés ne essék, szeretünk itt élni, de a hegy lassan népesedett, így eljön majd az idő, amikor már nem fogunk elférni rajta, hiszen vannak olyanok, akik sosem óhajtják magukat alávetni ennek a próbának. Továbbá nincs már veszteni valónk. Apánk egy szebb jövő érdekében vállalta a próbát, amit aztán el is bukott, anyánk pedig hamarosan belehalt a bánatba. Bárhogy is néztük, nem voltunk más az itteniek szemében, csak a kis városunk magára maradt árvái, amit aztán sehogy sem tudtunk lemosni magunkról.

A vörös izzás lassan telítette be a felhőket, ahogy a szirten állva meredtem előre. Néhol megvilágosodott egy-egy árboc, léc, egyéb maradványok, amik megmaradtak a város építésekor. Egy háborús övezet jutott eszembe, ahogy a tiszta víz láttatni engedte a romokat. Ez a fény az egyetlen jele annak, hogy valahol, rajtunk kívül még nagyon is vannak élők. Az ugrás órája azonban még nem jött el.

− Baleset? – kérdezte Baekhyun mellettem. Kissé megugrottam a váratlan hangra, ahogy ráemeltem a tekintetem. Fogalmam sincs, honnan sajátította el ezt a lopakodási módszert, de újabban a frász kerülgetett tőle, mert a lehető legváratlanabb helyzetekben tudott felbukkanni.

− Vagy öngyilkosság – vontam vállat. Nem ez lenne az első alkalom, ezt pedig ő is nagyon jól tudta.

− Pozitívan gondolkodsz, mint mindig, Chanyeol – csóválta a fejét, mire elvigyorodtam.

− Tudod, hogy ebben számíthatsz rám – kacsintottam rá, amikor megszólaltak a harangok.

Már régi ismerősként üdvözöltem a mélyen zendülő kongásokat, amik a gyülekezőt jelezték. Mindig ez volt, akárhányszor csak váratlanul kivirult az ég, a vezetőnk összehívott minket, hogy lássuk, nem-e közülünk való került a vízbe. Nagyon reméltem, hogy nem, mert ez egyet jelentene a fél óra múlva kezdődő ugrás elhalasztásával, nekem pedig baromira nem volt kedvem még egy évet várni erre a lehetőségre.

Lassan lépdeltem Baek mellett a központi térre, ahol máris gyülekezett a tömeg. Már ha egy ötven fős társaságot annak lehet nevezni. Végigfuttattam tekintetem az arcokon, látszólag mindenki gyorsan le akarta zavarni ezt a fajta formalitást, hogy utána visszatérhessen a maga dolgához. Nem volt hiányérzetem, gyászolók sem voltak közöttünk, így valószínűleg nincs miért aggódnunk.

A névsorolvasás során Baekhyunt követően én is felnyújtottam a kezem, jelezve a jelenlétem.

− Izgulsz már? – kérdeztem testvérem, akinek arcáról nem sok mindent tudtam leolvasni. A máskor nyitott könyvként funkcionáló csinos pofi most elrejtett minden érzelmet magáról.

− Igazából, szeretnék már túllesni rajta – sóhajtotta fejcsóválva.

− Baek, tudod, hogy nem muszáj megtenned – mondtam, figyelve őt.

− De, pontosan ez az! Meg akarom tenni, számtalanszor megbeszéltük, Chanyeol, itt ránk már nem vár semmi, hacsak nem megyünk, és önként kötögetünk a többieknek télre – mondta felháborodottan, mire nevetni kezdtem. Na, ez az én testvérem! Arca feloldódott, ahogy kiadta mérgét, én pedig megnyugodtam, hogy ennyire határozottnak látom. Mindig is ő volt a bizonytalanabb, az óvatosabb, ezért nem akartam, hogy csak azért ugorjon fejest az ismeretlenbe, mert én is megteszem. Így azonban, látva az elhatározását, már feltétel nélkül megbíztam benne.

− Mindketten megcsináljuk, aztán együtt folytatjuk ezt a kabarét – borzoltam meg a haját, amire válaszként könyökét bordáim közé nyomta. Hiába volt kisebb, mégis mindig az ő ütései voltak a legfájdalmasabbak.

− Jól hangzik – vigyorgott rám elégedetten, amint felszisszenve kezdem dörzsölni a sajgó területet.

− Az ugrásra készeket, illetve a kísérőket, kérem, fáradjanak át a szirtre! – szólt a vezetőnk, mintha csak valami előadást konferálna fel. Arcán rosszallást, mégis beletörődést láttam, ahogy ránk nézett. Szerinte senkinek sem kellene elhagynia Roncsvárost, helyette örülnünk kéne, hogy az Ég ilyen lehetőséget adott nekünk. Abban igazat adtam neki, hogy sokkal rosszabb is lehetne a helyzet.

Meglepődtem, amikor a tömeg egy része megindult a szirt felé. Nem voltak hozzátartozóink, annyira voltunk fontosak a többieknek, mint bárki más ezen a helyen, így különösnek tartottam, ahogy odajöttek hozzánk, vállon veregettek minket, mintha egész végig ilyen szoros viszonyban lettünk volna. Jelentőségteljes pillantást váltottunk Baekhyunnal, ahogy egymás után jöttek az emberek. Ugyanarra gondoltunk. Egyikük sem bízott a sikerünkben, és pontosan ezzel tettek minket még határozottabbá. Megmutatjuk nekik, hogy igenis lehetséges!

A szirt szélére állva a hűvös szél szinte arcon vágott. Összeborzolta hajam, majdhogynem átfagyasztotta az összes szabadon lévő porcikámat. Ma hevesebb volt, mint valaha, éreztem a benne tomboló erőt, amivel igyekezett megragadni, majd lerántani magával a hullámok közé, de sikerült megtartanom magam. Alattunk a háborgó mélység olyan erővel ostromolta a szirt lábát, mintha bármelyik percben képes lenne lyukat fúrni az oldalába.

− Együtt? – Baek halvány mosollyal nézett rám, szemében láttam az izgatottságot, ami belém is bátorságot öntött. Öklét felém tartotta, mint kiskorunk óta mindig, amikor egy nagy lépés előtt álltunk.

− Együtt – feleltem vigyorogva, ahogy ökléhez ütöttem sajátomat, majd léptem hátra párat. – Ki ér át hamarabb? – hívtam ki játékosan, mire nevetve követett és vette fel a kezdő pozíciót.

− Felkészülni! – kezdte, amikor felvettük az öregek által annyit tanított pózt.

− Vigyázz! – kontráztam rá, ahogy hátsónk az égbe emelkedett, és lábam tettre készen megfeszült.

− Rajt! – adta ki a végszót, mire mindketten nekiiramodtunk, aztán dobbantva a szirt szélén, nevetve vetettük le magunkat a mélybe.

Pont a becsapódás előtt sikerült vennem egy nagy levegőt, de az is kevésnek bizonyult, ahogy a vízbe kerülve, máris valami keménynek ütköztem. Minden szuszt kipréselt belőlem a becsapódás, a hátam égett, mintha máris csontom törött volna. Próbáltam magam védeni arra az esetre, ha még egy csapódásra kerülne a sor, de hiába. A forgatag erős volt, már a legkisebb mozdulatok is fájdalommal jártak, ezért inkább hagytam, hogy kedvére rángasson.

A fent látott forgatag szelíd kiscicának tűnt már az ittenihez képest, ami egy éhes oroszlánt faragott az ártatlan állatból. A durva áramlat csak lassan csillapodott, ahogy tehetetlen rongybabaként sodródtam vele. Tüdőm máris az utolsókat kezdte rúgni, ha így folytatom, a próbát sem érem meg. Elég szánalmas egy vég.

A fejem zsongott, testem pedig a végkimerülés határán járt, mire elcsitult minden.

 „Nyisd ki a szemed, Chanyeol.”

A hang olyan kísértetiesen hangzott el a tudatomban, hogy amúgy is feszült szervezetemen végigszántott a jeges borzongás. Érintéseket éreztem a lábamon, majd azok felcsúsztak és szorosan fonódtak csuklóm köré. Kábán nyílt ki a szemem, hogy felmérhessem a helyzetem. Fura módon a tüdőm most kevésbé sajgott, mintha nem is lett volna szüksége az éltető oxigénre.

Azonnal felismertem az előttem lévő teremtményt, pedig csak az idősebbek gyerekmeséiben szerepelt. Futólag végighordoztam pillantásom pikkelyekkel borított halfarkán, ami beborította egész alfelét. Felsőteste nagyon is emberi volt, bőre hófehér, vörös haja hínárként táncolt, engedve a víz csábításának. Eleganciát sugárzott, tiszteletet követelő megjelenése volt, főleg azért, mert arcát bármennyire is gyönyörűnek tartottam, eluralkodott rajta a közöny és a szenvtelenség. Úgy nézett ki, mint akinek nincs problémája azzal, ha valakit épp a halálba kell rántania magával, sőt, még örülne is neki. Gyönyörű, de veszélyes.

 „Felelj nekem, ember. Önként jöttél hozzánk?”

 „Önként.” – feleltem gondolatban, miközben az újabb balsejtelmű borzongás végigfutott sajgó gerincem vonalán.

„Vágysz a szárazföld látványára?” – búgta, ahogy közelebb táncolva hozzám, ujjait arcomhoz érintette, és körmével lassan karcolta végig bőrömet, először lefelé, majd vissza, felfelé haladva.

„Vágyom.”

Itt fölösleges volt minden hazug szó, vagy magamért jutok át, vagy sehogy.

„Mit adnál az útért cserébe az Égnek?” – susogta a következő kérdését, ahogy lerótt körülöttem egy kecses mozdulatú kört, majd felém hajolva szántott bele kezével a hajamba. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem épp azért, mert első látásra belém zúgott.

„Attól függ, mit kér.” – Ujjai ezalatt végigsimítottak nyakamon. Veszélyes terep, tűhegyes körmeit éreztem, amint átsuhantak lüktető artériámon.

„Ha az Ég csak úgy enged át, hogy cserébe nekünk adod hőn szeretett testvéred, mit tennél?”

Ez volt az a kérdés, amire egyáltalán nem számítottam. Nekik adni Baekhyunt?

Emlékképek vetítődtek le a fejemben, mintha nem is én irányítanám. Láttam, ahogy kiskorunkban Roncsváros szikláit másztuk, vagy épp bújócskáztunk a felszínen maradt romok között. Együtt fedeztük fel a hegy ismeretlen területeit, még akkor is együtt voltunk, amikor összevesztünk, csak épp két sziklával távolabb ültünk le egymástól.

Az érzelmek és a képek teljesen eluralták az agyamat, ahogy egyik pillanat pörgött a másik után, mint egy film, amit folyamatos ismétlésre állítottak. Az Ég tényleg ilyen könyörtelen lenne? Az új életért cserébe fel kell adjunk valami fontosat?

A sejtelem, ami kezdett bennem formát ölteni, felismerhetetlen, megfogalmazhatatlan volt, ám én mégis két kézzel kapaszkodtam meg abban az érzésben, amint kinyitottam időközben lehunyt szemem.

 „Ha az Ég valóban ezt kívánja tőlem, akkor úgy teszek, ahogyan azt ő szeretné.”

A gondolat égette a tudatomat, fájdalommal töltött el, de amint megfogalmazódott bennem, a testem fokozatosan nehezedett el, aztán kezdett zsibbadni. Igyekeztem nyitva tartani a szemem, de nem jártam sikerrel.

Utolsó, éber pillanatomban, mintha apró mosolyt láttam volna átsuhanni a sellő közönyös, rideg arcán, aztán sötétségbe borult minden.

Kellemes melegre, és valami fura, szúró dologra kezdtem ébredezni, ami átjárta a leglehetetlenebb helyen is a testem minden egyes porcikáját. Kábán nyitogattam szemem, alig hittem el, hogy még tényleg élek, sőt, itt vagyok ezen a fura helyen. A legelső nagyobb lélegzetvételkor, az élet legfőbb jeleként, a tüdőmet feszítő fájdalom járta át. Kezemet mozdítva, ujjaim határozottan süppedtek bele abba a barna dologba, amin feküdtem. Félig száraz, kissé nedves, de határozottan másabb, mint amiben az eddigi éveim során részem volt.

Remegő végtagokkal nyomtam fel magam a talajon, majd néztem körbe, ahogy nagy nehezen feltérdeltem. Föld. Ahogy agyam tisztult, úgy fogtam fel a helyzetemet, aztán biztos, ami biztos, bele is csíptem a karomba, ami hatására a fájdalom azonnal végigfutott a megviselt területen.

Fény. Egyik ámulatból estem a másikba, ahogy a rég nem látott világosság betöltötte egész látóteremet, ezzel új színeket csalva elő a körülöttem helyezkedő fákból. Most már tudtam, hogy a parton fekszem, és ekkor jöttem rá, hogy az Égnek esze ágában sem volt bármit is elvenni tőlem, a hangsúly egész végig a felé mutatott hűségen volt.

− Baek! – kiáltottam hatalmas mosollyal, ahogy megfordultam, mit sem törődve megviselt testemmel és tüdőmmel. Ha én itt vagyok, neki is itt kell lennie.

Amikor megfordultam, a mosoly ráfagyott az arcomra, és lassan adta át helyét a fájdalmas grimasznak. A part üres volt, a látóhatár pedig vörös színben pompázott, ahogy a levegő megtelt egy be nem teljesült ígéret és a gyász fullasztó súlyával.

Baekhyun elbukta a próbát.