28.

„C” feladat

Testvériség

Egy könyvet szorongatva sétálok a vár hatalmas folyosóin, amik pont annyira voltak ijesztőek, mint aki benne uralkodott. Sötét festmények vannak a téglafalakra aggatva, súlyos emlékekkel teletömve, amit csak az érthet igazán, aki átélte. A többieknek csak egy kísérteties történet, amit valaki valamilyen okból megalkotott.

 Én is azok közé tartozom, akik nem tudják megfejteni, bár ezt a fiatal koromra is rá lehet fogni. Sok mindent nem tudok még a világról, és ez sajnos sokszor megmutatkozik, mostanában pedig egyre többször. Elnyomva érzem magam a nagy és okos bátyám mellett. Ő csak 2 évvel idősebb nálam, lassan betöltve a 18. életévét, ami annyit jelent, hogy kinyílik előtte a világ, és kiléphet ennek a börtönnek a falai mögül, hogy felfedezze és megértse a világot. Engem pedig itt hagyva apánkkal.

Nem nagy a korkülönbség, mégis elég ahhoz, hogy elváljanak útjaink hosszú időkre. Ha híres festő lennék, elmesélhetném a színek alkotta különleges erővel, hogy milyen érzelmek uralják egész lényem. Ha az írás lenne a mesterségem, szavakba önthetnék olyan eseményeket, lényeket, amiket csak én láthatok, én érthetek. De sajnos egyikhez sem értettem, csak egy 16 éves fiú voltam, tele ábrándokkal és reményekkel, amiket még nem vettek el tőlem.

A világom üresen nyúlik előre, keresve egy másik lényt, aki fényt hozhat komor életembe. Cipőm talpa hangosan koppan a csempén, ezzel felzavarva a várban szunnyadó halottak szellemét. Régen itt megannyi ember lelte halálát, különböző kisebb-nagyobb bűnök elkövetése miatt. A kegyetlen középkor senkinek se kedvezett, legyen az gyermek, nő, vagy férfi. Mindenki megkapta a maga jussát, hol igazságosan, máshol pedig ártatlanok vére festette vörösre a falakat. A ki nem mondott szavak néma sikolyokkal ivódtak az ezer éves épületbe, sose feledtetve velünk, mire képesek az emberek a hatalom érdekében.

Kiráz a hideg, akárhányszor meg kell látogatnom szeretett bátyám, akit csak a gyilkolás és a kínzás foglalkoztatott. Nem tudom elképzelni, mi a jó abban, hogy egy velünk azonos lénynek a szenvedését végignézi, majd ha már az alany harcképtelen, mind testileg, mind lelkileg, megadja a kegyelemdöfést. Számomra nem létezett, mint személy, csak egy vérszomjas szörny a szememben. Ahogy az ajtajához érek, a szívem kihagy két ütemet, arcom felforrósodik, agyam leáll. Teljesen megbénít a tudat is, hogy vele egy szobában kell tartózkodnom. Ha tehetem, a környékére se tévedek.

Nagy levegőt veszek és megállítva kezem remegését, bekopogok. Néhány mély levegő tüdőmbe kényszerítésére van időm, mielőtt kiszól.

- Gyere!- éles hangja tőrként szúródik bőröm alá, hatalmas sebeket hagyva maga után. Ő nem ilyen volt. Mindig törődött és gondoskodott rólam, ahogy azt egy jó testvértől elvárnák. Egy rossz szava nem volt hozzám és mindig mindentől megvédett... ám ennek lassan tizenegy éve vége lett. Úgy csapott arcon a valóság, hogy esélyem sem volt védekezni. És emiatt elvesztettem a bátyám, a legjobb barátom.

Elűzve ezeket a negatív gondolatokat lépek be a szobába, ahol, mint mindig, most is gyertyák világítják meg a teret, oldalukon már folyik le a viasz. Becsukom magam után az ajtót, és a félhomályba kiveszem a papírhalomba temetkezett idősebb alakját. Görnyedt testtartása arra enged következtetni, hogy reggel óta el se mozdult onnan. Olyan, mint egy megszállott.

- Szia, N!- köszönök, mindig reménykedve benne, hogy olyan újra jóban leszünk, mint voltunk.

- Mit akarsz, Leo?!- egyenesedik ki, finoman leszedi megviselt szemüvegét, és orrnyergét masszírozva emeli rám meggyötört, sötétbarna szemeit. Fáj, hogy így látom. Vörös haja összevissza áll, ruhája lóg vékony testén, szemei alatt méretes táskák kuporognak. Szöges ellentéte egykori önmagának.

- Apánk küldött, hogy gyere vacsorázni - mondom kihúzva magam, mégse higgye azt, hogy szükségem lenne rá. Hátralöki székét lábaival, ahogy feltápászkodik. Haja arcába hull, így nem láthatom szándékait, mi foroghat sötét gondolataiban.

- Megmondtam, hogy ilyen hülyeségekkel többet ne merj ide jönni. Ennyire hülye vagy, hogy egy egyszerű utasítást sem tudsz teljesíteni?! - keze megremeg a visszafojtott dühtől, majd ujjropogtatóan az asztal lapjára csap. Halkan felszisszenek, de nem vagyok hajlandó behódolni neki.

- Ha apánk óhaja, akkor nem! - jobban félek apánk haragjától, mint az övétől. Hiszen N nem árthat nekem olyan durván, mint az a férfi. A válaszomban megbújó dacra felkapja fejét, és villámokat szóró íriszeit enyéimbe fúrja, így próbálva megijeszteni.

- Akkor megyek enni, amikor én akarok, értetted? Egyikőtök se fogja megmondani, mit tegyek és mit ne. Az én életem, nem fogtok beleszólni... főleg nem egy kis senki - összehúzott szemekkel végignéz rajtam, mintha egy csótány lennék, amit el kellene taposni.

- De... - nagyot nyelek, mikor megindul felém, majd keze csattan az arcomon, ezzel felperzselve a bőrt. Ijedten lépek egyet hátra, de belemarkol hajamba és erősen tartja fejem, próbára téve hagymáim erősségét. Fájdalmasan nyögök, látva szemeiben a vad szikrát, milyen egyszerűen tudna eltenni láb alól.

- Nem kértem a véleményed, törpe. Te egy senki vagy a táplálék lánc alján, és az is maradsz. Apánk is többre értékeli az én kreativitásom, mint a tiédet valaha is fogja. Örökre áldozat maradsz és egyszer én foglak saját kezűleg megölni. Vagy apánk. Ahogy alakul. - gonoszan elvigyorodik szemeimből kicsorduló forró könnyeim láttán. Hogy mondhat ilyeneket? Nem érek többet, mint egy áldozat az általuk kreált vágóhídon? Alsó ajkamba harapok, nehogy felzokogjak, még nagyobb örömet okozva neki. - Nem tudtad? - nekinyom a falnak, szavait ezúttal fülembe suttogva. - Senki se szeret ebben a házban. Még a szeretett apánk is a vesztedet akarja. De ez hamarosan meg fog változni - nem bírom tovább elviselni a közelségét. Ahogy kész tények elé állít, amikre magamtól is rájöttem, de hogy még a képembe is vágják, nem bírom elviselni. Ellököm magamtól, és mintha egy pillanatra megbánás csillanna a szemeiben, de nem érdekel. Egyedül akarok lenni a gondolataimmal. Futok, amíg a lábaim fel nem mondják a szolgálatot és összeesve nem terülök el a frissen felmosott csempén, magamba szívva annak citromos illatát. Csak az jár a fejemben, amit mondott... talán nem kellett volna a világra jönnöm.

Egy héttel később:

Nagy ceremóniára készülődik az egész személyzet, hatalmas mosollyal arcukon szaladgálva fel-alá az épületben. Rajtam is egy fekete szmoking van csokornyakkendővel meg egy fekete vászonnadrággal. Azóta nem beszéltem a bátyámmal, miután a nyakamba zúdította az igazságot, és nem is szeretnék megjelenni előtte.

Némán szemezek a tükörképemmel és elgondolkodom, milyen lehetnék, ha nem itt születtem volna, hanem egy másik világban. Talán ott szeretet venne körül, és mindig mosoly bujkálna a szám szegletében?  Vagy pedig nem változna semmi, amitől jobban rettegem, mint bármi mástól. Az élet nem nekem kedvez, de már megszoktam, hogy a táplálék lánc aljáról nincs olyan opció, hogy felemelkedés. Már rég feladhatnám a reményt, ám egy kis fény mindig pislákol a legnagyobb sötétségben is, ami önti belém a lelket nap mint nap. De az is csak fény marad.

Idegesen túrok szőke hajamba, és kiengedem a tüdőmben tartott levegőt, ami már égette mellkasom. Nem kéne azzal kísérleteznem, meddig bírom levegő nélkül, mégis ez megrögzült szokásom maradt a kastélyban eltöltött néma évek után. Szeretem feszegetni a határaim.

Három kapucnis nő sütkérezik körülöttem, minden ráncot kisimítva a ruhámon, megigazítva azt testemen. Mindig furcsállom, hogy senkinek nem látom az arcát a bátyámon és apámon kívül, de annyira nem érdekel, hogy szóvá tegyem. Ők nem akarnak tüzetesebben megismerni, akkor én se töröm magam. Figyelem kezük rutinos, lágy mozgását, amit az ember csak évek kemény munkája alatt tud elsajátítani. Vajon mennyi idősek? Ha látnám az arcukat… de nem, az lehetetlen. Nem is sok közöm van hozzá, és a kíváncsiság se a legjobb erényeim közé tartozik… legalábbis a feljebbvalóim szerint. Úgyhogy most is, mint mindig, meghúzom magam, és addig nem mozdulok, míg ők nem távoznak a szobámból.

Amint ez bekövetkezik, megdörzsölöm szemeim és, ahelyett, hogy leellenőrizném munkájukat, bedőlök az ágyamba. Tudom, hogy nem illene, de nagyon fáradt vagyok. Az éjszakám nagy része álmatlanul telt, a gondolataim őrült tempóban szaladgáltak a fejemben, mintha minimum a harmadik világháborúra készülnének, eszeveszett módon. Homlokomra fektetem kezem, míg újra normálisan nem veszem a levegőt, mivel ez az egész szertartás ráteszi a bélyeget a hangulatomra.  Félek, hogy mi fog majd történni, hiszen a bátyámtól nem várok jót, legalábbis rám nézve. Nem tudom mi az oka, hogy megutált, de sokkal erősebb nálam. Ha meg akar ölni, meg fog. Márpedig van esély rá, hogy ezt akarja.

- Jung Taekwoon!- nevem hallatára felkapom a fejem, és egy ősz hajú nővel találom szembe magam. Szemei élettelenül merednek rám, bőre hamuszürke, arcát mély ráncok uralják. Sose láttam még hozzá hasonlót, így talán egy kicsit illetlen módon, de megbámulom. Barna köpenyt visel, mint a legtöbb szolgáló ebben a házban, ám ő ledobta a kapucnit. Nem értem miért teszi, de hálát érezek, amiért megmutatja nekem magát.

- Igen? - köszörülöm meg a torkom, aztán kimászok ágyam ölelő forróságából, hogy közelebb menjek az ismeretlenhez.

- Kérem kövessen!- ennyit mond, majd nekem hátat fordítva elindul a vár hatalmas folyosói egyikén, a szertartás pontos helyére vezetve szerény személyem. Lassan bár, de követni kezdem. Nézem, ahogy haja lágyan omlik vállára és minden lépésnél egy hangyányit arrébb mozdul. Valahogy olyan, mint mikor az embert viszik a bitófára, és ez egy búcsú ajándék. Gyomromban kis görcs keletkezik, ahogy egyre mélyebbre kerülünk a várban. A rossz előérzet csak erősödik, mikor egy hatalmas vasajtó elé érkezünk és a nő azon akar átjutni. Kezét a rozsdásodó, szürke lemezre helyezi, majd az orra alatt mormolni kezd egy szöveget, valószínűleg a jelszót, ám nem értem, mit mond, mert a latin nyelvet alkalmazza, én meg aludtam azokon az órákon. Szétnézek, hogy követ-e miket valaki, bár ez lehetetlen, mivel nagy valószínűséggel, mindenki odalent van. De fő az elővigyázatosság.

Nagy kattanás jelzi, hogy hatásos volt a szövegelése, és szabad utat engedve kinyílik az ajtó előttünk. A nő minden félelem, és idegesség nélkül veti magát a sötétben, míg én kétszer is meggondolom, hogy hátraarcot vágok és visszamenekülök a szobámba. De végül a kíváncsiságom és a bátyám iránt érzett mély szeretet vesz rá, hogy folytassam az utat, akár sötétben is. Erőt véve magamon kényszerítem lábaimat a tovább haladásra, majd gyorsítok a tempón, hogy az időközben távolodó nőt utolérjem. Óvatosan lépkedek le a lépcsőn, nehogy megcsússzam, ezzel aláírva a halálos ítéletem. A koromsötét úgy ölel körbe, mint aggódó szülő a beteg gyermekét, de mintha mégse tartoznék oda. Úgy érzem számkivetett lettem mióta ide beléptem. Magam mögött hagyom a múltam, és egyenesen a végzetembe sétálok.

Hirtelen simítást érzek, ujjak zongoráznak végig alkaromon, hideget árasztva magukból, ami a csontomig hatol. Megremegek a kellemetlen érzéstől és távolabb húzódom, ám a másik oldalról is megérzem ezt a valamit, mire kicsit ugrok egyet. Többen vannak? Egyszer csak minden irányból hozzámérnek és karmaikat húsomba mélyesztve húznak a föld felé. Nyekkenve próbálok ellen állni, de túl gyengének bizonyulok velük szembe… kik is ezek? Félelem lobban hevesen verő szívemben, gyorsabban kapkodom a levegőt, miközben testemet különös lények próbálják hatalmuk alá kényszeríteni. Nem tudok védekezni… nem tudom milyen teremtmények.

- Taekwoon, nem kíván tovább jönni?- irtózatosan közel hallom a hangját, amitől kishijján felsikítok. A nyomás elmúlik, a karmok eltűnnek, és mintha nem történt volna semmi, minden folytatódik ott ahol abbamaradt. Ez furcsa. Némán bólintok, amit nem feltételezem, hogy lát, de a ruha halk susogásából arra következtetek, hogy figyel rám. Úgy megy, mint akit üldöznek, alig bírok vele lépést tartani.

Még egy ideig a sötétben bóklászunk, és a rossz előérzetem egyre több okot kap figyelmeztetni, minden egyes lépésnél, a félelmem pedig fokozódik. Ah, mi a szösz. Kezeimet szemem elé kapom, amint éles fény szűrődik a helységbe eszméletlen sebességgel. Hunyorogva próbálom megszokni, de mielőtt ez megtörténhetne, csontos ujjak fonódnak a csuklóm köré és maguk után rántanak a fénybe. Térdre esem a homokos talajon, kezeimmel magam előtt támasztom testem, szememet csípik a könnyek. A francba. Erőszakosan letörlöm őket, és talpra állok, mikor vastaps rázza meg a termet, jelezve, hogy a szertartás kezdetét veszi. Nem akarok megszégyenülten a testvérem szemébe nézni, aki méltóságteljesen halad végig az elé kirakott vörös szőnyegen.

 A teremben körben fáklyák világítják meg a helyiséget és az itt helyet foglaló közönséget, akik teljesen olyanok, mint a fenti emberek. Arcuk élettel teli, szemük bámulatosan csillog, ahogy N mozgását figyelik, az új királyét. Teljesen más kultúrából származó népek ülnek egymás mellett, akik vígan csevegnek, és büszkén mutogatják egymásnak számukra fontos, másoknak kevésbé fontos dolgaikat. Hihetetlen érzelmek kezdenek bennem cikázni. Ahogy őket figyelem megáll az idő, és egy másik világba csöppenek. Szeretnék közöttük lenni, én is mindenről beszélni, még ha nem is érdekes a téma, csak társaságban lenni. Én is szeretnék egy kis csoporthoz tartozni, egy olyanhoz, ahol olyan emberek vannak, akik ugyanazt a zenét, vagy filmet szeretik, mint én. És elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Igen, talán ez a legfontosabb minden kapcsolatban, az egymáshoz való állás. Apámmal már a születésemtől fogva nem találtuk meg a közös hangot, a bátyámmal pedig 5 éves koromban sétálok szakadt meg végleg a kapcsolatom. És az is szörnyű körülmények között…

„Egy májusi napra virradt. Vidáman keltem ki az ágyból, hogy összekészülődjek, mivel N kitalálta, hogy menjünk az erdőbe, mert mutatni akar valamit. Villámgyorsan kaptam magamra a halásznadrágom és hozzá egy narancs pólót, majd már futottam is tovább. Nagyon izgatott voltam, ezt bizonyította hevesen dobogó szívem is. Túl nagy volt nekem akkoriban is a kastély, ám nem féltem tőle. Tudtam, ha baj van, a bátyám megvéd.

Kirobbantam a szobából, kishijján fellökve egy csuklyás szolgát, de nem fordultam meg bocsánatot kérni, csak ő érdekelt. Ahogy megpillantottam a lépcsőfordulóban szálkás alakját, vigyorogva ugrottam az ölébe, amit jól fogadott és meg is tartott.

- Mi van prücsök, készen állsz?- mosolygott rám és puszit nyomott orrom hegyére. Boldogan bólintottam, majd átkaroltam nyakát és hozzábújtam. Mindig biztonságban éreztem magam a közelében, történhetett akármi, amíg ő mellettem állt, nem voltam igazi veszélyben.

Elindult velem le a lépcsőn, miközben mesélni kezdtem neki az egyik álmom, ami annyira megrázott, hogy utána nem aludtam egész éjszaka, viszont őt nem akartam zavarni. Mosolyogva hallgatta beszédemet, közben kiértünk a kastélyból és a ház mögé vezető ösvényre tévedtünk. A madarak vígan csiripeltek, osztották örömöm, a fák lombjai zölden olvadtak össze. Minden tökéletes volt, még a nap is a legjobb szögbe állt, mintha csak miattunk lenne olyan boldog. Ritka szerencsésnek mondhattam magam egy ilyen báttyal karöltve.

Elhagytuk a határt az erdő és a ház között, mire közelebb bújtam Hakyeon-hoz, de ő csak a hátamra fektette tenyerét, és lágyan simogatni kezdett, megnyugtatásként. Elmosolyodtam és hálásan csókoltam arcon, mit sem sejtve arról, ami még előttem állt. A levelek maguk alá temettek, eltakarva miket, a külvilág számára láthatatlanok lettünk. Erősebben fontam nyaka köré vékony karjaim, míg határozottan tartotta alsó felem, le ne csússzak. Hálás voltam amiért létezik, mert nem hagyott sosem cserben, mert ha sírtam megvigasztalt, és végül, de nem utolsó sorban, mert a bátyám volt.

Beljebb haladva, furcsa, kínzó, fájdalmas nyögések ütötték meg a fülem. Felnéztem N-re, de nem láttam semmi szokatlant az arcán. Olyan sima volt, mint a víztükör, mikor nem vad szél tépázta, vagy nem vihar bántotta felszínét. Minden olyan különös volt, a hangulat is egyre forrósodott, és az én szívem is összeszorult a mellkasomban. Mitől változott meg minden hirtelen?

A kínlódó hangok hangosodtak, szinte felperzselték bőröm, mintha hozzám értek volna. Megérintettek, előhoztak belőlem egyfajta remegés érzetet, de csak a kezemen látszott, amivel megmarkoltam Hakyeon felsőjét, hogy ne legyen feltűnő. Egy kis rétre értünk, aminek a közepén egy nő feküdt, a hangok tulajdonosa. Az oldalát szorongatta keservesen nyöszörögve, és ahogy közelebb mentünk, vörös folyadékot láttam szivárogni újpercei között. Nem néztem semerre, megigézett. N letett a nő mellett és ő közelebb ment, majd megvizsgálta a sebesültet. Nem tudom, hogy jól láttam-e, de mintha mosoly bujkált volna szája sarkában.

- Nem kellene segítenünk rajta?- kérdeztem enyhén remegő hangon, mire bátyám egy horkantással adta tudtomra nemtetszését.

- Minek, már annyi neki - vont vállat, majd egy kést vett elő az övéből és felém nyújtotta. – Öld meg! - utasított ridegen. Remegve álltam előtte, ahogy a kés nyele engem vett célba, de nem mertem megragadni. Nem akartam.

- Nem! - ráztam a fejem hevesen, de mint aki meg se hallotta, ugyanúgy tartotta. – Nem bírom megtenni. Nem ölöm meg! - éreztem, ahogy a könnyek égetni kezdik a torkomat, miközben N rám nézett, de korántsem azzal a kedves, aranyos szemeivel… hanem vérszomjasan. Szomjazott arra, hogy valakit szenvedni lásson, hogy a keze által lelje halálát az illető. De én nem ilyen voltam.

- Gyenge vagy, Leo. Így nem sokáig fogod húzni - megforgatta kezében a fegyvert, így már a markában tartotta. Acélos tekintetét a nőre vezette. Végignyalt ajkain és egy állatias morgás hagyta el a torkát, mire egyet hátra léptem. Nem ismertem rá, számomra teljesen idegenné vált. Az áldozat ijedten kapta felé a fejét, de hajthatatlan volt. Én meg mit tehettem volna? Végignéztem, ahogy a bátyám a kést markolatig a nő nyakába döfi, aki fulladozva vesztette életét. Szemeim kétszeresükre tágultak, teljesen kővé dermedtem. Még akkor se mozdultam, mikor N beállt mellém, kezei vérben úsztak és sátánian felnevetett.

- Ez a gyengékre váró sors. Remélem, te más leszel. Vagy… - hagyta nyitva a mondatot, de pontosan tisztában voltam vele, mit akart kifejezni ezzel. „

N eléri az oltárt, és ekkor abba marad a csevegés, a taps elhalkul. Mindenkire ráborul a némaság szürke köpenye, csak az oltáron álló Démon és az előtte térdelő fiú számít. Ez a szertartás megváltoztat mindent, amit valaha képviselt, amiből nincs sok. A szeretet érzés teljesen kihalt belőle, csak az eszére hallgatott, amit valaki más irányított.

A Démon felcsapja a kezében tartott könyvet, és a megsárgult, szakadozott oldalak között kezdi keresni a megfelelő szöveget. Percekig nem lehet mást hallani, csak a papírok durva sercegését, ami betölti a tátongó űrt. Mikor megtalálja, fennsőbbség teljesen kihúzza magát és megköszörüli a torkát:

- Te, Cha Hakyeon, aki betöltötte a 18. életévét, azért járultál színem elé, hogy átvedd apád eddigi posztját és urald a poklot, mint jó vezető. Hogy a démonoknak kedvezz, minden téren, és kiírtasd azokat, akik ellened törnek. Hogy jó vezetővé válj, elsősorban meg kell ölnöd egy személyt és a vérével felfestened a pentagrammát, majd megidézned apádat, aki megöli a te jelentéktelen testedet, hogy teljes erőddel átvehesd az irányítást és harcolj a jó ellen. – olvassa fel az elé rakott szöveget, amitől felfordul a gyomrom. Megölni? Milyen betegnek kell ehhez lenni? – Nos, megvan már az áldozatod? Valamilyen szinten kötődnöd kell hozzá, különben a szertartás mit sem ér! - figyelmezteti, de valamiért úgy érzem, már kiválasztotta. N csak körbenéz a teremben, mintha még nem tudná, de biztos, hogy én kellek neki, ez látszik abból, ahogy üveges tekintetét vándoroltatja egyik tagról a másikra. Senki más nem kell neki…

- Ő! - mutat végül rám nyílegyenesen, szemeiben immár csillapíthatatlan düh lobog. Teste csak oldalasan fordul felém, mintha meg sem érdemelném a figyelmét, csak egy pondró lennék ennek a világnak a közepén. Bámulom kőkemény vonásait, amivel kimondta azt a szörnyű szót, ami rajtam csattan.

Vasmarkok ragadják meg két karom és vonszolni kezdenek a kijelölt helyemre. Nagyot nyelek, de csendben maradok és N-re koncentrálok, aki a fogva tartóim mozgását követi átható tekintettel. Felszisszenek, mikor kezeimet fejem fölé rántják és bilincset erősítenek csuklómhoz, fájdalmasan szorosan. A fém hozzásimul bőrömhöz, kellemes meleget árasztva magából, ami eltántorít bátorságomtól.

Ökölbe szorul kezem a láncokon, míg lehiggadok kellően ahhoz, hogy ne pánikoljak be, amint bátyám kezébe egy vörösen izzó tőr kerül. Ujjai között pörgeti a fegyvert, megbűvölten a penge tökéletes formájától, vékony lemezétől. Meggondolva magát, finoman visszahelyezi azt vörös selyemágyába, majd egy vastagabb markolat csúszik tenyere szorításába, és egy hosszabb pengét varázsol elő. Kezében kéken ragyog fel, rossz előérzetet keltve a jelenlévőkben. Már ha azoknak lennének érzéseik.

Megfagy bennem a vér, szám egyből kiszárad, teljesen tehetetlennek érzem magam vele szemben. Szorításom enyhül, szívverésem felgyorsul fájdalmasan verve a mellkasom, bár tudom, ennél csak rosszabb lesz. Könyörögve kapom fel fejem, ám olyan gyűlölet csap mellkason, hogy teljesen elvesztem a reményt.

Lassan sétálva közelít meg, latin szavakat suttogva a levegőbe, mire alsó ajkamba harapok és lehunyom szemeim. Érzem, ahogy a vér száguldozik ereimben, vadul dübörög dobhártyámon, várva az elkerülhetetlent. Hosszú percek telnek el szótlanul, cselekmények nélkül, amik számomra óráknak tűnnek. Miért nem kezdi el? Mire vár?

- Az a helyzet, drága testvérem, hogy eljött az a pillanat, amit még évekkel ezelőtt emlegettem neked. Emlékszel még rá? - az a célja, hogy feldühítsen, hogy nagyobb fájdalmat tudjon okozni azzal a nyomorult pengével. Nem adhatom meg neki azt az örömöt, hogy látja, hogyan esem darabjaimra, ahogy a szavai szívemig hatolnak és tőrként szúródnak belé. – Tudom, hogy emlékszel, mert a seb, amit akkor okoztam neked, idáig a lelkedben égett - pontosan tudja, hogy mit okozott nekem, és még heccel is vele. Egyáltalán nem találom viccesnek a szituációt, ahogy ő gondolja, de nem szólok vissza, mert tudom, hogy ezt akarja elérni. Hogy könyörögjek az életemért. De ezt nem adhatom meg neki. – Mit szólnál, ha most eljátszadoznánk? - vetette fel az ötletet vidám hangsúlyt megütve.

- Miért nem ölsz meg egyszerűen? - ezek után muszáj volt megszólalnom, hogy tudatára adjam nincs kedvem hozzá és a beteg dolgaihoz. Csak el akarok merülni a halálban, hogy megszabaduljak a kínjaimtól. De szép is lett volna, ha ez sikerül!

- Hmm, de türelmetlen vagy Leo. Nem szabad, ilyen tiszteletlennek lenned. Nem utasíthatsz el! - hideg ujjak futnak végig arcélemen, mire elrántom a fejem, de nem érek el vele semmit, mivel ezek után megragadja állam, és erőszakosan fordít maga felé. Szemeimet még jobban összezárom, miközben ujjait fájdalmasan bőrömbe mélyeszti, amitől egy gyötrelmes nyögés hagyja el a torkom. – Na végre! - elégedetten elenged, hogy a következő pillanatban végigszántson a mellkasomon. Felordítok a kellemetlen érzéstől, majd összeszorítom fogaim, hogy elnyomjam kínlódásomat. Szemeim kipattannak és a sebesült pontra irányítom figyelmem. Mellkasomon, az ingemen egy hosszú vágás van, körülötte vér issza magát a szomjazó szövetekbe. Lihegve nézem a lefolyó vékony csíkot, ami N-nek se kerüli el a figyelmét. Mutatóujjával belenyúl a sebbe, majd ajkaihoz emelve lenyalja a vérvörös nedűt. Undorodva húzom el a szám, látva, amint szájában forgatja és ízlelgeti a vérem, mintha a kedvenc jégkréme lenne.

Ahogy újra rám néz, megcsillannak szemei, éhesen mérve végig teljesen megnyílt testem. Mert ez az igazság. Akárhogy ellenkezem, vagy nem tetszik a helyzet, ő az erősebb. Sosem voltam még ilyen kiszolgáltatott állapotban, de nem tehetek semmit, hogy ez máshogy legyen. Míg ide vagyok láncolva, addig kénye-kedve szerint játszik a testem minden pontjával, talán a valaha volt legnagyobb kínokat kiáltatva velem. Fejét nyakamba fúrja, és nyelvével barátságosan végignyal ütőeremen, mire ösztönösen oldalra döntöm a fejem, hogy jobban hozzám férjen. Ám ezt kihasználva fogait húsomba mélyeszti, majd a kicsorduló vérem kezdi lenyaldosni bőrömről. Összerezzenek, és halkan felnyögök, így jelezve felé, mennyire nem tetszik a helyzet. Persze süket fülekre találok, viszont ez buzdítja a további cselekedetekre.

A pengét a bordáim közé vágja, amitől egy sikoly hagyja el ajkaim, ezzel egy időben teljes erővel harap bele vállamba, kitépve belőle egy darabot. Zihálva próbálok levegőhöz jutni, várva, hogy a hasogató, lüktető érzés csillapodjon, de ő ezt nem hagyja. Megforgatja bennem a tőrt, hangosabb és kétségbeesettebb hangokat kényszerítve ki belőlem. Már nem tudok ellenállni.

Erőm elpárolog, és csak lógok a láncokon, mint egy bábu, akit zsinórokon rángatnak. Szám sarkában apró vércsík tör utat, lefolyik egészen az államig, onnan pedig lecsöppen a többihez. Fémes íz tölti meg a szám, mikor kihúzza belőlem a fegyvert, és kénytelen vagyok egy adag nedűt kiengedni a számból, egyenesen a padlóra. Iszonyatosan fáj, de nem adok neki hangot. Felesleges lenne.

- Most már megölheted! - rendelkezik a Démon, akiről meg is feledkeztem az idő múlásával.  Az egykori balsejtelmem beigazolódott, miszerint utoljára látok itt mindenkit. Összezavarodok, amikor N ellép tőlem, és hátat fordítva eleget tesz a kérésnek. Tényleg ennyit jelentettem neki? Csak így eldob? Egy dolog jár a fejemben, míg nézem távolodó alakját: Akárhogy is végződjön ez az este, így nem érhet utol a halál. Nem ilyen állapotban.

Megmozdítom jobb kezem, amivel együtt megvonaglik egész testem a bordámba nyilalló fájdalomtól. Idegesen nézek körbe, de mindenki csak a bátyámat figyeli, így talán nyerek egy kis időt. Mivel a fém tökéletesen passzol a kezemhez, nincs más választásom, minthogy saját magamnak okozzak elviselhetetlen gyötrelmeket. Nem törődve a hasogató érzéssel kezdem el a műveletet.

Óvatosan egy vonalba helyezem ujjaim csuklómmal, és magam felé vonom, mikor megreccsen a csont a hüvelykujjamnál. Alsó ajkamba harapva próbálom türtőztetni hangom, hiszen ez semmi ahhoz képest, amit évekig tűrtem. Mindenki tudja, hogy a lelki fájdalmak elviselhetetlenebbek, mint a testiek. Megnyugtat az ajkamból kiserkenő vér, ezért folytatom a folyamatot, aminek a következménye egy nagyobb reccsenés, de már nem állok meg pihenni. Szemeimet lehunyom, hogy elviselhetőbb legyen ez a kínlódás, de úgy érzem így még rosszabb. A világ megfordul velem, egyszerre lesz hányingerem, és iszonyatosan hasogatni kezd a fejem. Kicsit megállok, várva az enyhülést, ám az nem érkezik, így kénytelen vagyok így folytatni. Miért vagyok ekkora idióta? Nem elég, hogy meghalok, még az eszméletem is elveszthetem. Megrázom a fejem, és a dombhártyámban érzem a töredező csontok kísérteties dallamát. Megnyikkanok, amikor porc törik ahogyan már az ujjaimat húzom át a bilincsen.  Felső ajkam cserepesre szárad a nagy erőlködéstől, miközben ügyködöm a dolgon. Józan eszemre egy baljóslatú köd telepszik, ami azzal fenyeget, hogy elnyel teljesen. Kifogom én ezt bírni? Csak meg kell szabadulnom a fogságtól és aztán minden rendbe jön, mármint a kezemet illetően. Fogaim szinte egybeolvadnak ajkammal, úgy mélyedve bele, mintha minimum egy habos süteményt akarnának megcsócsálni. Nem is tudom, mióta nem veszek levegőt, de tüdőmbe éles szúrás nyilall, figyelmeztetve a szükségleteimre. Nagy levegőt veszek, amint kezem kikerül a fémből. Nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni.

Mellkasomhoz szorítom, míg nem enyhül egy kicsit, majd egyből a másik kezemért nyúlok, és könnyedén leoldom róla a bilincset. Mivel bennem is van démonvér, a sebesüléseim is gyorsabban gyógyulnak.

N felveszi a piros pengéjű tőrt, amit nagy kegyesen az elején félredobott. Ellépek az eddigi helyemtől, és ami először megragadja a figyelmem az az, hogy senki sem próbál megállítani. Nem néznek rám szúrósan, nem akarnak visszakötözni, nem tesznek semmit. Hirtelen rossz gondolatok férkőznek az agyamba, olyan különlegessé válik a hangulat. Még így is érzem a halál büdös leheletét az arcomnak csapódni.

- Tudtam, hogy megpróbálsz elszökni - mondja N kimérten, de nem fordul felém. – Túl átlátszó vagy, öcsi - villant felém egy lekezelő mosolyt, majd végre megtisztel a figyelmével. Csak állok, teljesen ledermedve és még mindig úgy érzem magam, mintha ki lennék kötözve, mint nem olyan régen. Emlékeztetnem kell magam, hogy nem vagyok olyan tehetetlen és igenis van jogom élni.

- Nem ismersz - szólalok meg végül, ám bátyámat ez nem annyira hatja meg.  Semmitmondón tekint rám, kezében a fegyver pirosan izzik fel, de nem támad, csak némán figyel. Vár valamire. – Kizártál az életedből, hogy mondhatod, hogy ismersz? Nem törődtél velem évekig, mindig bántottál… nem voltál a bátyám - fakadok ki könnyeimmel küzdve. Ha már meghalok, legalább hadd hozzam tudtára, mit okozott.

- Pedig én úgy emlékszem, az voltam - válasza rendesen meglep, de érzelemmentes arca szavaival ellentétben áll. Nem tudok hinni neki, nem tudok bízni benne.

- Hát akkor nagyon rosszul emlékszel - vágom fejéhez a kíméletlen szavakat, mire megrebben a szeme. Kicsi győzelmet érzek, hogy legalább ennyit ki tudok csikarni belőle, mégha egy démonnal állok is szemben. Egy vérszomjas egyeddel. – Sosem számíthattam rád, mindig ellöktél, ha közeledtem feléd… egyszerűen lehetetlenné tetted számomra a veled való kapcsolatot. Semmibe sem vettél - az adrenalin végigszáguld az ereimben, lehetetlen mennyiségű erőt adva megfáradt testemnek. Akárhogy is vagyok gyorsan regenerálódó típus, a bordáim között éktelenkedő lyuk nem kezd gyógyulni. Sőt, semmit sem csinál azon kívül, hogy engedi ki testemből az életem forrását. Tartásom meggörnyed, de nem akarom feladni, pedig már a határaimat súrolom.

- Ezért vagy olyan gyenge, Leo - megint ez a szó. Gyenge- visszhangzik a fejemben ez az egy szó, ami megkeserítette a gyerekkorom, tönkre tette a világképem, és keserűséggel töltötte meg mindennapjaim szürke homályát.

- Nem vagyok az! - üvöltöm a teremben jelenlévőknek, hogy mindenki kristálytisztán értse mondandóm. N csak elmosolyodik és közelebb lépve a penge hegyét a torkomnak szegezni. Ha akarná, most megölhetne, véget vetve ezzel a szenvedésemnek és ő lehetne a király. Egy lépés választja csak el, de nem teszi meg. Csak a fenyegetés marad a levegőben, súlyos gondolatokat gyártva.

- Félsz tőlem, nem igaz? - dönti oldalra kíváncsian fejét, mint egy kisgyerek, aki a szülinapi ajándékát akarja kipuhatolni makacs szüleinél. Megremeg alsó ajkam, ami több mint válasz a kérdésére. Tényleg félek tőle, de nem emiatt nem hátrálok meg. – Felfogtad mekkora veszélyben voltál attól a naptól kezdve, hogy nem ölted meg azt a nőt? Szerinted mi lett volna, ha apánk tudomást szerez róla? - szegezi nekem a kérdést, mire megáll bennem az ütő. Az lehetetlen, hogy engem védett mindvégig. Amiket mondott... amiket tett... Nem. – Látom, kezded felfogni - gonosz mosolyra görbül ajka, ahogy arcomat nézi, amin az érzelmek úgy cikáznak, mint a mozivásznon. Egy nyitott könyv vagyok a bátyámnak.

- De te…- próbálom összeszedni a gondolataimat, ám ez már veszett ügynek látszik. Térdeim megrogynak, kezd kiszállni belőlem az élet. Érzem, ahogy a halál jéghideg szele megcsapja arcom, és szememből könnyek buggyannak elő. N gondolkodás nélkül kap kezem után, mikor térdre kényszerülök, közben a fegyverrel a hasamba hatol. Vért köpök a padlóra, miközben megkapaszkodom vállaiban, és sírás rázza egész testem. Miért kell meghalnom? Miért pont nekem?

- Nemsokára vége - túr tincseimbe szeretetteljesen, amire már rég vágytam. Vágytam a szeretetére, a figyelmére, a törődésére, a tanácsaira… és most egy utolsó pillanatra visszakapom őt. Pont most, mikor minden kicsúszik kezeim közül. Vörösre festem dísztalárjának elejét, ám ez őt, egy cseppet sem zavarja. – Találkozunk még, öcskös. – vezeti markolatig belém a tőrt, majd egy szúró érzés kerít hatalmába és a szédülés erősödik. Megragad két oldalról, megtart, hogy ne terüljek el a mocskos padlón. Alattunk tócsa keletkezik, az én véremben fürdünk mindketten.

- Kö…szö…köszönöm - nyögöm ki erőtlenül az utolsó szavam, amit még ki tudok préselni ajkaim közül. Hálás vagyok, mert megszabadított a kínjaimtól, mert felnyitotta a szemem, hogy mindig ott volt mellettem, még ha nem is tudtam róla.

- Nincs mit, Taekwoon. Mindig is az öcsém maradsz - még egy adag vér küzdi fel magát belsőmből, mielőtt eszmélet vesztve nehezedek, immár teljes testsúllyal a bátyámra. Sötétség vékony leple borítja le szemeim, de már fáradt vagyok harcolni. Elszáll izmaimból az erő, szívem lehetetlen lassú tempót üt meg. Kedves szavai visszhangzanak fejemben, meg egy könnyed kis szöveg, amit még régen énekelt nekem. „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy…” Hakyeon…

Zsoltárok 23:4

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Helyesírás:

A velünk legelsőnek szembejövő hiba (ami valamilyen oknál fogva gyakori a versenyzőknél), az a jelen és múlt idő keverése. Erre mindenképpen oda kell figyelni, ez nagy hibának számít, de amilyen nagy, olyan könnyen javítható is, szóval nem kell aggódni.

Majdnem minden hiba orvoslására az átolvasást ajánlom. Ha jelenben kezdtük el írni a történetet, akkor ügyeljünk arra, hogy az végig jelenben legyen – persze a visszaemlékezésekre ez nem vonatkozik. Ugyanígy tegyünk, ha a múltban vezettük a cselekményszálakat.

Előfordult, hogy a számokat arab számokkal írtad, s nem betűvel. Legtöbb esetben csak az évszámokat írjuk ki számmal, ezzel ellentétben az életév és egyéb számnevek betűvel írandók, pl.: Tizennyolc éves lett a bátyám, és csak két év van köztünk.

A vesszőhibáid mellett előfordult, hogy helyenként helytelenül raktál össze egy-egy mondatot; ez szerintünk figyelmetlenségből fakadhat, így szeretnénk azt tanácsolni, hogy nyugodt állapotban, a megírás után pár napra rá olvasd át a történeteidet, így ezek a hibák szembe fognak tűnni, és csak aztán publikáld.

A párbeszédeket legtöbb helyen jól használtad, de volt olyan eset, mikor nem tettél szóközt a gondolatjel után, kisbetűvel folytattad a mondatot, vagy épp oda tettél pontot, ahová nem kellett volna.

Az ilyen jellegű hibára megoldást találsz ezen az oldalon, melynek minden pontját érdemes átolvasni: http://lumosfrpg.darkbb.com/t143-helyesiras - A negyedik pont szól a párbeszédírásról.

Formázás:

A bekezdések a helyükön voltak, a formai követelményeknek megfeleltél. Szépen néz ki a szövegtörzs egésze, csak egy kicsi esztétikai hiba van benne; márpedig az a bekezdések előtti térköz, amit el kellett volna távolítani. Azon felül tényleg minden rendben volt, szép munka.

Stílus:

Ez egy igen kényes szempont nekünk, zsűritagoknak, de minden esetben a legkorrektebb módon próbálunk meg ítélkezni ezzel kapcsolatban.

A problémánk az volt a stílussal, hogy egy komolyabb hangvételű, drámai történet tele van tűzdelve szlengesebb vagy komolytalanabb kifejezésekkel, megszólalásokkal.

Igazából egyik stíluselemmel sincs bajunk, csak a kettő vegyítése nagyon nagy precizitást és összhangot kíván, amit nehéz megalkotni. Úgy véltük, hogy a történethez nem illettek a szlengesebb kifejezések.

Az ilyen stílusbeli különbségeket többszöri átolvasással kikerülheted, vagy nyugodtan kérheted egy béta (lektor) segítségét, aki véleményezheti ezt.

A színpadi név használatával kapcsolatos észrevételeinket ide írom, hiszen ez stílus kérdése. Nem mutat jól egy történetben sem, ha a színpadi nevet használjuk indokolatlanul. Legelső sorban nem idolokként ábrázoltad őket, így nem is fontos a színpadi nevüket belevonni a történetbe, de ha mégis megteszed, azt meg kell magyarázni. Például úgy, hogy leírod, a kistestvér elkezdte N-nek szólítani a bátyját, mert nem tudta rendesen kimondani a nevét nyelvbotlásai miatt.

De hangsúlyoznánk, hogy inkább kerüld az ilyesfajta nevek használatát. A másik ezzel kapcsolatban az, hogy mind a két karakternél két nevet használtál, és az elején nem érzékeltetted, hogy kihez melyik tartozik.

Feladatmegoldás:

A legtöbb versenyző, aki ezt a képet választotta, remekül megoldotta a pontok nagy részét, ahogy te is. Azonban a szentimentális kikötést valahogy mindig csak az egyik félre értelmeztétek.

A démon báty karaktere érzéketlen az átlaghoz képest, ezt nagyon ügyesen kivitelezted különféle érzelmi leírásokkal, azonban ezzel ellentétben az öcs igenis szentimentális. A legtöbb cselekedetét az érzelgős énje miatt lépte meg, ezért ennél a kikötésnél nem teljesítettél olyan jól, így pontot vesztettél.

Karakterformálás:

Úgy éreztük, hogy a karaktereid homályban vannak. Adott a velejéig romlott báty, aki – míg kicsi volt az öccse – gondoskodott testvéréről, de aztán elhidegült tőle, de a szíve mélyén azért mégis kötődött hozzá.

És adott a fiatalabbik testvér, aki egy magányos, a pokolból kitaszított, szeretethiányban szenvedő gyermek, aki menekül a gyilkolás és kínzás elől. Viszont hogy miért menekül, azt nem tudjuk, hiszen ő is egy pokolfajzat, akinek az lenne a természetes, ha gyilkolna és kínozna. Ezt a fontos részletet ki kellett volna fejteni.

A főszereplő érzelmeivel érzékeltetted mind a kettő jellemét, azonban kicsit hiányosnak éreztük a külső leírást. A kinézetükről semmit nem tudunk meg, és így nehéz volt magunk elé képzelni őket. Jó, ha az érzelmek leírására nagy hangsúlyt fektetsz, de a külső leírásokat ne mellőzd ezért.

A további történeteidnél ha az érzelmi és külső leírást hangsúlyba hozod, remek történetet nyújthatsz az olvasóidnak.

Történetvezetés:

Na, ezzel gondban voltunk.

Volt az ezer éves vár, ahol a testvérpár (akiknek rangjára csak a legvégén derült fény) a szolgálókkal egyetemben laktak. Viszont a kevés külső leírás miatt nem tudjuk, hogy most pontosan milyen időben is vagyunk, milyen jellegű és mekkora a vár, mennyire fejlett az a világ, ha a főszereplő fiú filmeket és zenéket emleget.

Szóval kialakított saját világod érdekes, de hiányos. Persze nem kell minden részletet taglalni és közölni az olvasóval, ha nem ezen van a hangsúly. De nem szabad azt éreztetni az olvasóval, hogy csakis a saját képzelőerejére van hagyatva, mert hiszen azért olvas, hogy egy adott író által létrehozott világot kíváncsian magába szippanthasson.

Ilyenkor, ha végzel a történet megírásával, pár nappal később rá (hogy ülepedjen a cselekményszál) próbáld meg egy olvasó szemével végigolvasni (mintha még sohasem olvastad volna), és akkor talán jobban észreveszed, hogy mit akartál még megmutatni a történetből, vagy hogy miként írj le egy-egy eseményt érzékletesebben.

Az a rész, mikor a báty említette, hogy nem árulta el az öccse gyengeségét, kicsit gyors volt számunkra. Mármint az, hogy a kisebb testvér egyből arra gondolt, hogy a bátyja őt védte. Talán ezt a részt kicsit finomabban lehetett volna tálalni.

Az is kérdést vetett fel bennünk, hogy a pokolfajzat báty, aki kínzásra buzdította a testvérét, miért énekelt bibliarészletet az öccsének. Az ilyen részletek taglalása felett nem szabad elsiklani, mert az olvasó nem fogja érteni, hogy az író mit akart ezzel elérni.

Összegezve a történet alapja érdekes, de több hangsúlyt igényelt volna a táj és a szereplők külsejének leírása. Majd arra figyelj, hogy a stílus és a műfaj passzoljon egymáshoz, és így további jó kis történeteket nyújthatsz az olvasóidnak. Reméljük, segítségedre lesz ez az építő kritika, és nem lombozunk le vele. Csak így tovább, és sok sikert a tanuláshoz és fejlődéshez.

A zsűri