45.

„A” feladat

S.O.S
(Save our Souls)

Újabb ütést mérek rá, egyenesen bele az arcába, mire elindul az orra vére. Csak ütöm és ütöm, a düh úgy árad szét bennem, a lelkemben és a testemben, mintha az évek alatt felgyülemlett fájdalom most törne elő. Pedig nem emiatt az ember miatt váltam ilyenné. Nem ennek az embernek a hibája, hogy ilyen lettem, ilyen életet élek vagy az, hogy min mentem keresztül. Mégis tovább ütöm, mert bántotta azt, aki miatt elkezdtem megváltozni. Mintha megvakultam és megsüketültem volna, úgy rázom le magamról a zokogó lány kezét és lököm hátra, mit sem törődve azzal, hogy tovább könyörög, hogy hagyjam abba. Mégis… ez a pillanat elég ahhoz, hogy a férfi elkapja a torkom.

Négy nappal korábban

Zuhog. Talán egy órája is lehet, hogy a buszmegállóban várakozom, hátha végre eláll. Gyűlölködve nézem az égboltot, és káromkodva a kukába rúgok, mire a mellettem ácsorgó párocska inkább felhúzza az ernyőjét és kiáll az esőbe. Nem tudom hogy hagyhattam a táskám HongKi autójában, amiben persze benne volt a mobilom és a tárcám…

- Ááá, a fenébe~! –egy lány szalad be mellém, teljesen elázott, a haja az arcára, a lenge nyári ruhája pedig a combjához tapad. Udvariasan felém biccent, de nem viszonzom, mire zavartan elfordul. Épp rágyújtanék, mikor a lány akkorát tüsszent, hogy megijedek és kiesik a kezemből a cigi, bele a pocsolyába. A lány hátranéz, találkozik a pillantásunk, motyog valamit.

- Idióta! – mondom mérgesen, és elé lépek, mire összerezzen, a maga köré font karjai ellenére még jobban reszket.

- Bocsá… - újra tüsszent. Elhúzom a számat, nem is értem miért bosszant fel ennyire, és miért akarok jófiút játszani, de lehúzom a fejemről a kapucnit, leveszem a felsőm és felé nyújtom – Ah! – döbbenten pislog rám.

Persze, mindenki így reagál… Szőke a hajam, piercing van a fülemben és az ujjatlan pólóm miatt a tetoválásom is láthatóvá válik. Teljesen különbözöm az átlagos japán diákoktól. Vagy inkább az átlagos emberektől és...

- Te vagy az múltkorról! – ahogy ezt kimondja egy kicsit meghökkenek.

- Fogd! – adom a kezébe a pulcsim, ahelyett, hogy reagálnék. Nem tudom eldönteni tényleg nem ijeszti meg a kinézetem vagy csak udvarias próbál lenni ezzel a dumával.

- Köszi… - veszi el, de továbbra is a kezében tartja és engem néz.

- Mi van? – förmedek rá durván, mire rólam a pulcsira néz majd vissza rám, így sóhajtva kikapom a kezéből és ráadom – Idióta… - dörmögöm az orrom alatt – Ilyen időben egy szál semmiben indultál el otthonról?! Nem értem a lányokat.

Megrándul az arca és látom, hogy ökölbe szorul a keze.

- Nem mintha bármi közöd lenne hozzá.. – az előbbi kedves és megszeppent arcú lány egy pillanat alatt átváltozik.

-Hát nincs – húzom meg a vállam – És, honnan ismersz? – várom, hogy rávágja, hogy „természetes, hogy tudom ki vagy, te vagy az az elkényeztetett kölyök, annak a két híres embernek a fia”-ahogy mindenki más reagál, amikor először hallja a születési nevem.

- Múltkor te is ott voltál HongKi-val és a többiekkel a klubban.

Felkapom a fejem, bár igyekszem elrejteni, hogy már megint meglepett. Nem tudom hogyan váltakozhat a hangulata ilyen gyorsan, de amikor ránézek ugyanúgy mosolyog, mintha az előbb nem a sírás határán állt volna.

- Tényleg? Én nem emlékszem rád – továbbra is játszom a közömböset, különben sem értem miért fecsegek itt vele…

- Nyilván! – nevet fel, és ragyog az arca, mire csak összeráncolom a homlokom – NYILVÁN arra sem emlékszel, hogy csókolóztunk mivel olyan részeg voltál! De élveztem! Egészen idáig követtelek, hogy ezt elmondjam! Belédszerettem! – mellém lép és átölelve a vállam az arcomba bök – Takahiro-kun! – vigyorog csillogó szemekkel, olyan közel van, hogy nem merek levegőt venni. Mégis mit képzel?!

- Miről… beszélsz? – erőlködnöm kell a szavak kimondásához.

- Ez az arc… - annyira nevet, hogy a hasát fogja, de elenged, mire megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, de aztán hirtelen a tenyerébe fogja az arcom – Csak vicceltem!

- Eh..? – annyira lesokkolódtam, hogy néhány másodpercig csak bámulok rá. Túl közel van. Lerázom magamról, és mintha nem értené a reakcióm összeráncolt homlokkal bámul vissza rám.

- Mindig ilyen mogorva vagy? – kérdezi, összehúzva magán a pulcsimat, amit most ebben a pillanatban szívesen visszavennék. Nem válaszolok, elfordulok tőle, de megint ott van előttem, az orrom előtt, és megfogja a vállam – Mi a baj veled?

- Te most szórakozol velem? – kezdem elveszteni a türelmem, mégsem mondhatnám, hogy dühös vagyok, inkább csak értetlen – Eléggé elcseszett a napom, ne tegyél rá te is egy lapáttal! – leszedem a kezét magamról, de úgy csinál, mint aki nem érti, hogy útban van és egyáltalán nem akarok vele beszélni.

Annyi a szerencsém, hogy megérkezik a busz, és tudom, hogy felszáll rá, így nem kell félnem attól, hogy tovább marad. Nyílik az ajtó és elindul, de megtorpan a lépcsőn és leveszi a pulcsit.

- Ezt… - nyújtja felém – Köszönöm! – másképp mosolyog, mint az előbb, szomorúan. De ahelyett, hogy visszamosolyognék, fellépek az első lépcsőfokra és kikapom a kezéből – Te nem jössz?

- Nincs pénzem – elfordulok, de akkor elkapja a karom, és már mondja is a sofőrnek, hogy két jegyet kér – Mégis mit művelsz? – az ajtó zárul, a busz indul és én még mindig úgy állok, mint egy idióta, még akkor is amikor a kezembe nyomja a jegyet.

Ő meg egyszerűen csak otthagy és hátra megy, hogy leüljön. A kanyarban elvesztem az egyensúlyom, kis híján beleesek egy férfi ölébe és ő csak kuncog. Látom, hogy eltakarja a száját, hogy nehogy hangosan is felnevessen.

- A kis… - összeszorított ajkakkal indulok meg felé, aztán mikor egy öreg nénike szörnyülködve néz rám, a fejemre húzom a kapucnit.

- Ő az, Moriuchi-san fia, Moriuchi Takahiro-kun – súgja oda a másik öreg nőnek, mire érzem a torkomban a csomót, és újra előtör az érzés mennyire undorom ettől a névtől – Azt hallottam elszökött otthonról és bűnözővé vált – erre megtorpanok.

- Tényleg ő az?

- Igen, az unokám boltjában dolgozott tavaly. Magát kell eltartania, mert annak ellenére, hogy a szülei híresek mégis egy ilyen…

- Morita! – visszasétálok és megállok előttük felemelve a hangom, mire mindketten összerezzennek – Morita Takahiro a nevem! – dühödten nézek rájuk, remegek, és érzem az égető könnycseppet a szemem sarkában. Nem szólnak, ezért újra nyitom a szám, épp amikor valaki megfogja a csuklóm. Meghökkenve észlelem, ahogy a lány bocsánatkérően hajtja meg fejét a két nő előtt, majd az ajkába harapva húz maga után. Nem kellene hagynom. Le kellene ráznom magamról és üvöltenem kellene, hogy szálljon már le rólam! De nem. Csak lesokkolódva követem, forrong a bensőm és éget az érintése is. Mit képzel ki ő?! Hogy csak így ráncigál!

- Te mégis… - szólalnék meg, de nemet int a fejével, majd óvatosan a hátsó ülésre mutat. Két rendőr ül ott és épp engem bámulnak. Pont ezt akartam elkerülni – Nyugi, nem akarok még egy éjszakát a börtönben tölteni!

Ez az első, hogy elszörnyülködik. Úgy tűnt idáig semmi nem zavarta. De most látom, hogy küszködnie kell, mert kinyitja a száját, aztán becsukja és újra kinyitja, végül csak egy sóhajtás szakad fel belőle.

- Én most leszállok - ezzel megnyomom a gombot és egy pillanatig elhiszem, hogy amikor a következő megállóban kinyílik az ajtó ő is leszáll velem.

De aztán egyedül állok a még mindig zuhogó esőben.

* * *

Hallgatom, ahogy a többiek beszélnek, de nem jut el a tudatomig, hogy miről. Csak kattog az agyam. Újra előveszem a zsebemből a mobilom és megnyitom a híváslistát. Már azt sem bánnám, ha nem is HongKi kocsijában maradt volna a táskám, hanem ellopták volna, akkor legalább nem lenne most mobilom és nem látnám a tényt, hogy az apám hívott. Hónapok óta nem beszéltem vele, mi ez hirtelen? Rátört a szülői felelősségtudat? Nem fogom visszahívni, semmi pénzért!

- Taka! – HongKi leteszi a dákót, leül mellém és meghúzza a sört – Ma egy kicsit más vagy! – állapítja meg.

- Nem hiszem, ő mindig ilyen! – Koki kifújja a füstöt, majd a cigijéből kínál, épp elvenném, amikor a pultos fiú megkocogtatja a vállát – Mi van?

- Az előbb már szóltunk, hogy ebben a helyiségben nem lehet dohányozni! – mondja bosszús arccal.

- Nem mindegy? Rajtunk kívül nincs itt senki, ami azt jelenti mi vagyunk az egyetlen bevételi forrásotok, szóval ne pattogj, öcsi! – Koki rákacsint, megveregetve a vállát, de a fiú nem engedi, hogy tovább álljon.

- Mert minden vendég a ti hibátokból ment el!

- Verekedni akarsz? – Koki a fiú pólójába markol, a másik ugyanezt teszi, mire HongKi feláll, de addigra a másik pultos fiú is ideér.

- Akanishi, hagyd már a fenébe! Nem értenek a szóból! –megragadja barátja vállát, és elhúzza Kokitól – Fiúk, zárunk! – néz ránk most ő.

- Ja, mert rád biztosan hallgatni fognak, Kamenashi! – rázza a fejét teljesen idiótának nézve a másikat, erre Koki felkuncog.

Megunom a jelenetet, így felállok az ajtó felé sétálva, amikor épp kinyílik és…

- Hahó~! – a délutáni lány lép be rajta, mindketten megdöbbenünk, ahogy állunk egymással szemben, aztán ő biccent először, de most sem viszonzom, mire csak felkuncog.

- Mi olyan vicces? – vetem oda mogorván. Ami rögtön feltűnik az a vörös orra, és hogy zsebkendő van a kezében – Áh, csak nem megfáztál? – gúnyolódom, de aztán nem is törődik velem, mert akkor már a Kamenashinak nevezett pultos fiú ott áll mellettem.

- Mia! –teljesen meghökken - Neked nem Koreában kellene lenned? – a lány zavartan hajtja oldalra a fejét, és tüsszent – Már megint megfáztál?

- Ne aggódj, Kame! – legyint mosolyogva, aztán valamiért rám pillant, amit a fiú is észrevesz, de félreérti a helyzetet.

- Túl sok itt a furcsa alak, ülj be a kocsiba, tíz perc múlva mi is megyünk Jinnel! – ezzel a kezébe nyomja a kulcsot, de fennakadok a beszédmodorán, így önkéntelenül is felé lépek, de a lány, akit ezek szerint Miának hívnak megállít a kezemet fogva.

- Kame, mondtam, hogy nem kell aggódnod, ismerem őt! – mosolyog a fiúra, de én csak arra tudok gondolni, hogy el akarom temetni az érzést magamban, amit az érintése kivált belőlem, így elrántom a kezem.

- Jól van, megyünk már, megyünk, ha mondom! – Koki ingerülten rángatja a karját, hátha az Akanishi nevű fazon elengedi, miközben az ajtó felé veszik az irányt.

- Áh, Mia-chan! Annyeonghaseyo! – vigyorog HongKi – A szokásos helyen leszünk, majd nézz be később! – mondja Miának, de aztán már ott sem vagyok.

Miért? Miért kell feltűnnie? Miért foglalkoztat az, hogy vajon milyen benyomást tehettem rá, ha így viselkedik? Miért kell ÍGY mosolyognia, amikor rám néz? Ugyan már… nem fogom egyetlen lány miatt elveszteni az eszem! Ez nem egy szerelmes szappanopera!

* * *

- De ők igazából nem rosszak! – Mia fél órája próbálja erről meggyőzni két aggódó barátját, miközben Jin vesz még egy szelet süteményt.

- Ez nagyon finom! Valami új recept? – kérdezi Miát, mire Kame sóhajtva rázza a fejét – Mi van? – értetlenkedik barátja tele szájjal.

- Te csak a süteménnyel vagy elfoglalva, Bakanishi!

Mia felnevet, mire végre a feszültség eloszlik és Jin csak azért is újabb sütit töm a szájába, amin már Kame is csak mosolyogni tud.

- HongKi-t régóta ismerem, Kame, tényleg nem kell aggódnod, ő nagyon jófiú! Akkor ismertem meg, amikor kinn voltam Koreában és azóta is jóban vagyunk. Aki pedig az ő barátja az az enyém is.

- Oh, igen, erről jut eszembe… Nem mintha nem örülnék, hogy itt vagy, de.. Miért nem mentél el Koreába végül? – Jin komolyra fordítja a szót, mire a lány arcáról rögtön eltűnik a mosoly.  Idegesen felnevet, ami miatt a két fiú összenéz.

-  Nem volt kedvem.

-  Hazug! – vágja rá Kame, erre Jin oldalba böki, de Mia tovább mosolyog, magára erőltetve a nyugalmat, mintha minden rendben lenne – Nem kell ezt játszanod! Az apáddal van baj? Megint ő csinált valamit? Miért mész egyáltalán haza? Hozzánk költözhetnél! Miért kell…

- Nincs baj! – Mia felpattan, indulattal tolva hátra a széket, így az felborul – Azért maradtam, mert megismerkedtem Takahiro-kun-nal! Most nem tudok elmenni, úgy érzem fülig beleszerettem! – vigyorogva mondja ki a szavakat, mire Jin szájából kiesik a süteményt, Kame viszont úgy ül, mint akit gyomorszájon vágtak. Nyitja a száját, de Mia csak felkapja a táskáját és az ajtó felé indul – Bocsi, sietek, vele találkozom! – int, de már kinn van az ajtón.

Gyors léptekkel indul a buszmegálló felé, miközben a mellkasa egyre nehezebb lesz, mintha valami hatalmas súly nyomná. Mert nyomja is. Mikor tanult meg szemrebbenés nélkül hazudni? Miért hazudik egyáltalán? Sokkal könnyebb lenne, ha csak elmondaná az igazat, ahelyett, hogy csupa ostobaságot hord össze… De nem tud sem Jin, sem Kame kezébe kapaszkodni többé. A saját lábára kell állnia. Valahogy. Bárhogy.

* * *

- Taka! – HongKi újra megtalál, mint mindig, amikor próbálok egy sarokba húzódni a magányos gondolataimmal. Egy kicsit úgy érzem, túlságosan törődik mindenkivel. A legtöbb embert pillanatok alatt ridegen elutasítom és megbántom, de őt nem tudom.

Mosolyogva ül le mellém és karjával átfonja a vállam. Tisztában vagyok vele, hogy meg kellene tanulnom visszamosolyogni, mert ha belegondolok nagyjából fél éve mosolyogtam teljes szívből utoljára, amikor az öcsémmel, Hiroval voltam. Képtelen vagyok rá. Fapofával bámulom a padlót.

- Történt valami? – kérdezi, de megrázom a fejem. Eddig sem beszéltem róla, és ezután sem fogok. Soha nem kérdezte ki vagyok valójában, kinek a gyereke és én soha nem is gondoltam, hogy el kellene mondanom. Talán félek. Félek, hogy előbb-utóbb mindenhonnan kidobnak és nem lesz olyan hely, ahová visszatérhetek.

- Ne erőltesd, úgysem fogja elmondani… - húzza meg a vállát JongHyun, az egyetlen HongKi baráti társaságából, aki egyszer sem próbált meg szót érteni velem. Ahogy megáll előttünk megcsap a pia szag, így mivel nem akarok összetűzésbe kerülni vele felállok, de visszalök a székre.

- Ne csináld, haver! – YongHwa visszahúzza tőlem, még mindig higgadt vagyok, és megkísérelek újra felállni, de JongHyun kiszabadítja magát YongHwa szorításából és elkapja a kapucnim, úgy húz vissza és lök a falnak. Akkorát csapódok, hogy felnyikkanok és értetlenül nézek rá.

- Mi van veled? Miért nem engeded, hogy bízzunk benned? És te? Te miért nem bízol bennünk? Soha semmit nem mondasz! Ennyire fenn hordod az orrod? – összeszorított fogakkal mered rám, dühös. A többiek sokkal döbbentebbek, mint én. Mintha már rég elkönyveltem volna magamban, hogy nem tudok megbízni az emberekben. Akármit hord is össze és bármi is az ok… egyszerűen nem is érdekel.

- Részeg vagy – veregetem meg a vállát, de hiába szeretnék elsétálni, amikor újra megszólal önkéntelenül is megtorpanok.

- Lenézel minket, Moriuchi?! – nevet fel – Hát leszarom! Nem érthetem az ilyen gazdag kölykök gondolkodását!

És visszafordulok. Érzem, hogy a szívem ki akar szakadni a helyéről, lüktet az ér a nyakamon, ő csak nevet, YongHwa épp elengedi a karját, amikor hátba talpalom és a padlóra zuhan. Köhögve próbál feltápászkodni, de már ugrok is, egy pillanaton múlik, hogy nem öklözök az arcába. A pillanaton, amikor valaki átöleli a derekam és teljes erőből hátrahúz. Mivel YongHwa és HongKi JongHyunt tartják vissza, így azt hiszem Koki az, aki lefog, de akkor meglátom őt a lépcsőn felszaladni. Mintha megállna körülöttem minden, lenézek a mellkasomat átfonó kézre és elakad a lélegzetem. Anélkül, hogy észrevenném TÉNYLEG nem veszek levegőt.

-          Mi…? – nyögöm.

Elenged, legalább is azt hiszem így tesz, de aztán megfogja a csuklóm és húz maga után, le a lépcsőn, ki a klubból. Nem tudom mi történik, hogy miért nem reagálok és miért csak akkor térek magamhoz, amikor Mia végre elenged és értetlenkedve vizslat. Megköszörülöm a torkom, többször is, kinyitom a szám, de nem tudom mit mondjak.

            - Te… - csak ennyire telik tőlem, miközben képtelen vagyok levenni a szemem róla.

            - Folyton bajba keveredsz… - szólal meg, de hangja nem úgy cseng, mint aki hibáztatni próbál, ennek ellenére mérgesen felmordulok. Nem tudom hová tenni ezt az érzést. Bosszant. Bosszant, hogy már megint itt van és én is itt vagyok.

            - A folyton az túlzás, csak mindig akkor jelensz meg amikor igen! Lehet, hogy valójában bajt hozol rám a rossz karmád miatt! – gúnyosan mosolygok, pedig csak a lelkem lázong, amiért látnia kell, hogy mennyire egy javíthatatlan és elcseszett kölyök vagyok.

            - Elég higgadt vagy – közli tényszerűen – Kivéve amikor Moriuchi-nak szólítanak, igaz? Miért?

            - Nem a te dolgod – húzom meg a vállam a falnak dőlve, végre sikerül levennem a szemem a lányról, de mintha olvasna a gondolataimban és nem akarná, hogy így legyen elém lép, tíz centire tőlem.

            - Hát jóóó~! – két oldalról bök az arcomba.

            - Mi a… - eltolom magamtól – Nem tudnál leszállni rólam? Nem vagyok olyan érdekes személy! Már megint HongKiékkal akarsz lógni? A barátaid, a két lovagod, nem örülnének, ha tudnák.

             - Nem a te dolgod – engem utánozva húzogatja a vállát – Lenyugodtál? Visszamehetünk?

            - Hazamegyek! – jelentem ki szerintem nagyon is érthetően, de ő már megint a saját feje után megy, és a karomba kapaszkodva vezet vissza magával a klubba – Hé… Én..

            - Minden rendben! – mosolyog rám. Fogalmam sincs miért nem húzom el a kezem, hogy miért hangzik hirtelen másképp az ő szájából ez a mondat. De nem hiszem el. Nem tudok hinni neki sem. Ennek ellenére ahogy visszaérünk a többiekhez és JongHyun rám néz, a lábaim elé vezetnek. Most veszem csak észre, hogy a véres orrát törölgeti. Gondolom ahogy a padlóra esett akkor történt.

            Kiveszek egy zsebkendőt és felé nyújtom, ő is tudja, hogy ez a gesztus egy előre lépés mindkettőnk számára, mégis meglepett arcot vág. Szokatlan tőlem… ezzel én is tisztában vagyok. Talán az előbbi összetűzésünk józanította ki, de mosolyogva bólint és elveszi.

- Na! – csapja össze kezeit Koki – Akkor ez megoldva! – barátságosan ráüt a hátamra, de egy kicsit megrándulok.

- Idióta… -sziszegem fájdalmasan, azonban a szívem mélyén valami melegséget érzek.

Mia kezd el kuncogni először, aztán Koki újra a hátamra üt és mindenki nevetni kezd. Mindenki, kivéve én. Én, aki csak idiótán pislog, mert meg lett babonázva az ismeretlen érzések miatt. És a szívem apránként megnő a mellkasomban az est folyamán. Még nem tudok nevetni, de olyan, mintha az ő mosolyuknak most én is részese lennék.

* * *

            Amikor Mia mindenkitől búcsúzkodni kezd, egy kicsit kényelmetlenül érzem magam. Fészkelődni kezdek, nem akarom, hogy ideje jöjjön és engem is megöleljen, mint a többieket. Éppen ezért gyorsan felpattanok, hogy kimenjek a mosdóba, de akkor HongKi átkarolja a vállam.

            - Taka majd hazakísér! – ezzel a lány felé lök, és mielőtt tiltakozásra nyitnám a szám Mia mosolyogva belém karol, és újra Déja Vu érzésem támad, amikor magával húz.

            - Tényleg elengedhetsz! – rángatom a karom, ahogy a buszmegállóhoz közelítünk, mire kuncog, de legalább elenged. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, hogy végre nincs ilyen közel, amikor megtorpan és majdnem neki ütközöm – Te tényleg hihetetlen vagy! – mérgelődöm a fejemet ingatva.

            - Menj csak vissza, busszal megyek! – mosolyog, mire felsóhajtok.

            - Ilyenkor már nem járnak buszok erre – közlöm, jelezve, hogy tudom, füllentett, akármi is volt az oka rá. Elfordul, hogy kifújja az orrát, és olyan mintha abban reménykedne, hogy mire visszafordul köddé válok. Normális esetben ezt is tenném, ha nem HongKiék barátja lenne és nem épp az előbb bízta volna rám. Legbelül tudom, hogy ez is csak kifogás… sosem kerestem ürügyet ilyen helyzetekre, simán faképnél hagyhatnám. A pulcsim a hátára terítem – Hazakísérlek, mert vissza kell adnod a pulcsim – összeráncolja a homlokát a béna szövegen – Mi az? Lovagot vártál és hintót, Hamupipőke?

            Kinyújtja a nyelvét, és bár nem tudhatja, hogy rég találkoztam olyan emberrel, aki ennyire vidám és ilyen élettel teli, de pont ezért van rám különös hatással.

***

            - Akkor én megyek! – mondja a bejárati ajtóban – Köszönöm, hogy hazakísértél! – ő is érzi, hogy ez a szituáció mennyire kínos mindkettőnk számára, így csak biccent és nyitja az ajtót – Jó éjt! – de mielőtt bemenne visszahúzom, és az arckifejezése elárulja, hogy félreérti a helyzetet, főleg, hogy a mellkasomnak ütközik, mert elveszti az egyensúlyát és ahogy pár centire találjuk az arcunkat egymásétól mindkettőnk szeme nagyra kerekedik. Érzem a mellkasomban dobogó szívem, ahogy egyre nehezebben dobog, és elszorul a levegőm.

            - A… A pulcsi.. – tolom el magamtól, mire kapkodva veszi le és nyomja a kezembe. Csupa piros. Az egész arca. Kuncognék, de nem jön ki hang a torkomon, mindketten biccentünk és én balra fordulok, ő meg bemegy. Ahogy kicsit távolabbra érek megállok és a kezemben lévő pulcsit bámulom. Ahogy az orromhoz emelem megérzem Mia illatát, mire nagyot kell nyelnem. Az idegeimen táncol ez a lány! Csak néhány órát töltöttünk együtt, de a mosolya valami olyat tesz velem, amitől kényelmesen érzem magam. Mintha jó helyen lennék, jó időben, a megfelelő emberrel. Biztosan ezért szereti ennyire mindenki más! Az ő szájából a „Minden rendben” is hihetőnek tűnik.

            - YO!- hirtelen ér a hátbacsapás, de akkor lepődöm meg a legjobban, amikor látom, hogy Mia az.

            - Te?

            - Bocsi!! – húzza el a száját, aztán mintha természetes lenne, úgy kérdezi – Aludhatok nálad? Kérlek!! – kulcsolja össze a kezét, könyörögve néz rám, de nem értem miért kér egyáltalán erre.

            - Sajnálom, de…

            - Kérlek! – eltűnik a mosolya és akkor fedezem fel a könnyeket a szeme sarkában, amikor már majdnem legördülnek – Lehetnék ennél ostobább? - mikor kacagni kezd, tudom, hogy azért nevet, hogy a könnyeket eltűntesse. És én hagyom, hogy ezt tegye. Úgy csinálok, mintha nem látnám őket.

            - Nincs túl sok hely, de rendben – egyezem bele, ezzel elindulok, ő pedig szótlanul követ.

* * *

            Mindketten színlelünk. Ő arról, hogy minden rendben van, én arról, hogy ezt elhiszem. De nem firtatom, hagyom, hogy beszéljen. Mindent mesél, ami eszébe jut, többnyire a barátairól, Kaméról és Jinről. Aztán HongKiékről. Aztán arról, hogy már megint sikerült megfáznia. Aztán…

- Örülök, hogy találkoztunk! – mosolyog őszintén, én csak bólintok, nem tudom mit mondhatnék. Felállok, hogy elrejtsem mennyire zavarban vagyok, így a táskámban kotorászok a mobilom után, ami teljesen lemerült. A töltőmet keresem a szobában, amikor Mia megjelenik mellettem és kis híján rosszul leszek - Ijesztő vagyok?

            - Néha – motyogom, ő keresztbe tett kézzel támaszkodik a vállamra, és tudom, ha zavarna leráznám, de már megint hagyom, hogy ilyen közel legyen. Egymás felé fordítjuk az arcunkat, és próbálom elkönyvelni magamban, hogy ez természetes. Ő így viselkedik a barátaival. Mégis ahogy összefonódik a tekintetünk kikapcsol az agyam. Tudom, hogy ő sem érti a helyzetet, hogy ő is össze van zavarodva, mert elfelejt pislogni, ami miatt apró mosolyra húzom a szám.

            - Mosolyoghatnál többször… - visszamosolyog rám, és a pár centi távolság miatt most még szebbnek látom. A szívem keményen dobog, nem fogom fel mit is mond valójában, és azt sem hogy sikerült kicsalnia egy mosolyt tőlem. A fejem önkéntelenül mozdul, csak még egy kicsit közelebb, már nem sikerül kontrolálni magam… Nem tudom miért érzem, hogy meg akarom csókolni, de nem akarom ezt érezni, mégis ő az, aki hamarabb elhúzódik – Kérhetek egy törülközőt?

- Mindjárt – mondom, de előbb bekapcsolom a telefont, ami rögtön jelzi a 17 nem fogadott hívást. Apám. Mi ez az egész…? Mit akar? Rossz előérzetem támad, a szívem ijedten dübörög, amikor megnyomom a hívás gombot. Az első csörgés után felveszi.

- Takahiro! – kétségbeesett a hangja, időm sincs feldolgozni, hogy az apámmal beszélek, amikor újra megszólal – Figyelj, Hiroki nálad van? Elengedtük, hogy aludjon nálad a hétvégén.

- Tessék…? Nem.. nincs itt – a legrosszabb ami történhet, ez… Nem, nincs baj! Nem lehet baj!

- Bemegyek a rendőrségre! Már este oda kellett volna érjen! Kilencre! Hívtalak, de ki voltál kapcsolva! – minden egyes szava a húsomba mar, és a szívemet szúrja, remeg a kezem, ahogy a telefont tartom – Ki kellett volna menned elé! Miért nem vetted fel?! Indulok, hívlak, ha van valami! – hallom, hogy küszköd a könnyeivel dühében és zavarodottságában.

Kirohanok a szobából, remegő kézzel húzom a cipőm és próbálom felfogni az előző két percet, de nem megy. Hiro…

- Mi történt? – ahogy Mia megáll előttem még dühösebbé válok.

- Az öcsém eltűnt! Ki kellett volna mennem elé! De ahelyett, hogy vártam volna rá téged kísérgettelek! – üvöltöm az arcába, tudom, hogy hülyeség, amit összehordok és hiába kezdem őt hibáztatni, mert az én hibám, hogy nem vettem észre, hogy lemerültem. Mégis folytatom: - Játszod a hattyúk halálát, mint egy elveszett ostoba hercegnő, kikezdesz velem és várod, hogy valami szépet mondjak! Hát nem fogok! Gyűlölöm az olyan libákat, akik azt hiszik, hogy körülöttük forog a világ!

            Nem szól egy szót sem, felfogni sem bírom miket vágok a fejéhez, de ő csak hallgat. Könnyes a szemem, ahogy az ajtó előtt állunk és azon gondolkodom mi a fenét tegyek… Ha bármi baja esett… Egyszerre hibáztatom magam, az apámat, aki felelőtlenül engedte el és az anyámat is… És mindez Mián csappan.

- Ha befejezted, talán elindulhatnál megkeresni! – a vállamat fogja, miközben túlkiabál.

- Útban vagy! – lököm el magamtól, fájdalmasan néz rám, és még csak fel sem húzza a szandálját, felkapja és mezítláb rohan ki a házból.

Nem fér meg más gondolat a fejemben, csak az, hogy mi van, ha Hironak valami baja esett… Már az sem érdekel, hogy nem találom a kulcsom kirontok az ajtón, hogy felkutassam az öcsém, de Hiro a küszöbön áll.

- Bátyus! –néz rám nagy szemekkel, mire annyira meghökkenek, hogy csak tátogok. Hiro vigyorogva öleli át a lábam. Megpaskolom a fejét, de nem tudok megszólalni – A játszótéren voltam néhány fiúval! És képzeld Toma nem mert lecsúszni azon a nagy csúszdán, de én igen! És aztán… - magamhoz szorítom, és megnyugodva fújom ki a levegőt. Megtapogatom a hátát, a vállát, a fejét, egyben van, nincs baja, hála az égnek… - Bátyus? – értetlenül néz fel rám. Rámosolygok, ő visszamosolyog, és ennél most nincs is fontosabb.

***

Kimerültnek érzem magam, amikor Hirora húzom a takarót. Eltelik néhány perc, amíg ott ülök mellette a futonon és arra gondolok, ahogy apám mennyire kiakadt rám, miután felhívtam és közöltem, hogy Hiro előkerült. Pedig ő engedte el egyedül. Folyton ezt csinálja. Másra hárítja a felelősséget.

Az apartmanból kiérve megcsap a szél, úgy tűnik esni készül, a felhőktől nem is látom a csillagokat. A konténerhez érve amikor kidobom a kukászsákot az eső is megindul, ezért gyorsan futok vissza a bejárathoz, amikor valaki tüsszent és mivel ma már kb. húszszor hallottam ezt a tüsszentést felismerem. Mia ül abban a lenge ruhában a parkolóház előtti kövön, nem veszi észre, hogy bámulom. Nem tudom mi árad szét bennem, legbelül, mintha érte is aggódtam volna… És most, hogy látom kicsit megkönnyebbülök, de egyben újra dühössé válok.

- Miért vagy ennyire buta? – kérdezem elé érve, de fel sem emeli a fejét – Mia! Hozzád beszélek! – amikor kinyújtom a kezem felé, elfordul – Ne húzd az agyam!

- Előkerült a kisöcséd? – továbbra is lehajtott fejjel beszél.

- Igen, elő – megfogom a karját és próbálom elvenni az arca elöl, de nem engedi, szinte már birkózunk. De a bőrét érintve érzem, hogy libabőrös és jéghideg – Megőrültél? Miért nem mentél haza?! – nem tehetek róla, de akaratlanul is felemelem a hangom. Felpattan, ellökve a kezem és amikor rám néz kemény  a pillantása. Ki van sírva a szeme, pöffedt az arca és a sok orrfújástól az orra is csupa piros.

- Mert nem akartam! – összeszorítja az ajkait, mikor kimondja, de az az egy könnycsepp, ami az arcára hullik lavinát indít el. Bennem legalább is. Olyan görcs kúszik a torkomba, hogy hirtelen nem tudok nyelni – Mert… - gondolkodik mit mondjon, olyat, amit el is hiszek, és megnyugtat, hogy ne kelljen érte aggódnom, de ettől csak még nyomorultabb a helyzet. Törli a szemét. Utoljára magamat láttam így, ahogy a tükör előtt álltam és olyan volt, mintha nem is én lennék.

- Ha itt hagynálak én lennék a legkegyetlenebb ember a világon – megfogom a kezét, legyűröm a csomót a torkomban és felviszem a lakásba – nem tűrök ellenvetést a tervemben, akkor sem amikor beszállunk a liftbe és érzem, hogy gondolkodik, hogy elfut. Mint a filmekben. Talán csak túl erőtlen hozzá.

- Úgy nézel ki, mint aki átvészelt két világháborút – szólalok meg, mire rám mosolyog.

- Köszönöm a bókot – tüsszent.

- Még szerencse, hogy megtanultam a nagymamámtól hogyan kell meggyógyulni se perc alatt! Készítek neked csodateát, ha felérünk – a homlokára teszem a kezem, nem csodálkoznék rajta, ha forró lenne.

- Nem szoktam lázas lenni – veszi el kezemet, de ahogy hozzámér, megint azt érzem, amit abban a pillanatban, amikor a vállamra támaszkodott és annyira közel volt, hogy nem bírtam levegőt venni. Kinyílik a lift ajtó és csak állunk. Olyan szomorú a szeme, hogy ez a szomorúság belém is átárad. Tudni akarom az okát. Tudni akarok mindent… róla. Azt akarom, hogy mosolyogjon. Rám. Nekem. És mosolyog. Mindketten kimerültek vagyunk. Megtörtek. De ő mosolyog és ez elég.

***

Nem kellene meglepődnöm milyen jól kijönnek egymással. A gyerekek mindenkivel jól kijönnek. Erre akarom fogni azt az érzést, ami egyre jobban eláraszt.
Ahogy Miát és Hirot figyelem úgy érzem, mintha nem három napja élnénk együtt, hanem mintha mindig is itt lettek volna velem. Hiro túlságosan hiányzott, ezért ez az érzés nem ismeretlen, és be kell vallanom soha nem esett jól ennyire semmi. Pedig csak szimplán figyelem őket, semmi több. És csodálkozom. Magamon. Hiro mellett mindig más valaki vagyok, önmagam vagyok. De ugyanez történik Mia közelében. Azzá válok, aki vagyok.

Vasárnap délután kapkodva húzom a cipőm, magamban mérgelődöm, amikor leöntöm a pólóm, és Mia rajtam kuncog, de Hiro már egy órája panaszkodik az utazás miatt.

- Bátyuuus! – tovább nyavalyog, még akkor is, amikor Mia már a cipőfűzőjét köti – Miért kell máris hazamennem?

- Mert apukád csak hétvégére engedett el – magyaráz neki helyettem Mia.

- De én még játszani akarok veled, Mia-chan – lebiggyeszti az ajkát.

- Majd legközelebb, most menjünk, mielőtt lekésed a vonatot – a kezét fogom, és a hátizsákját, míg Mia becsukja az ajtót, aztán ahogy az utcán sétálunk és Hiro kettőnk között ugrál mindenki megbámul minket. Az emberek ostobák. De nem hibáztatom őket, én még mindig bűnözőnek tűnök a kinézetemmel, Mia meg elég furcsán néz ki az én ruháimban.
            Az állomáson sokáig integetünk, aztán felhívom az apám, hogy felraktam Hirot a vonatra. Amint leteszem a telefont és kiindulunk az állomásról Mia a rajta lévő pólóm alját húzogatja.

- Ha megkérhetlek ne nyújtsd el még jobban –húzom fel a szemöldököm.

            - Azon gondolkodom miért nem jó a kapcsolatod a szüleiddel.

- Ezt én is kérdezhetném. Egy kicsit aggódom, hogy három napja nálam vagy és a nyakamon maradsz – viccnek szánom, és várom, hogy nevetve a vállamba üssön, de meg sem szólal – Haza kellene menned – mikor ezt mondom megtorpan – Mivel minden ruhád ott van, nem akarsz elhozni néhányat? – látom, hogy meglepődik.

- Majd… este – zavarttá válik, ezt az arcot akkor láttam, amikor megkért, hogy nálam aludhasson. Már akkor sem tetszett – Köszönöm.

- Igazából csak azt nem értem… miért én – valahogy kicsúszik a számon, tudom, hogy nem akar róla beszélni, mert én sem akarok – Kame és Jin áll hozzád a legközelebb, nem?

- De nem akarom, hogy aggódjanak! – akkora indulattal mondja, hogy magam sem hiszem el hogy tudott egy másodperc alatt megváltozni a hangulata. Nem ezt akartam elérni…

- Ezért inkább engem terhelsz?! – érzem, hogy ezt a mondatot már akkor vissza kellett volna szívnom, amikor a gondolat megszületett a fejemben, mégsem kezdek mentegetőzni, akkor sem amikor úgy néz rám, mintha arcul csaptam volna – Mondd csak, hogy szörnyű vagyok! Nem csak kívül, de belül is! Mondd nyugodtan, meghallgatlak –karba tett kezekkel várom, hogy mondja, mert látom, hogy erőlködik és visszatartja magát.

Ehelyett meghajol. Mélyen. Ott áll előttem és hosszú másodpercekig nem emelkedik fel, az emberek emiatt mindkettőnkre furcsán néznek. Összeszorul a szívem, de nem tudok mozdulni.

- Nézd, az emberek bámulnak… - nem ezt kellene mondjam, meg kellene nyugtatnom, át kellene ölelnem. Ahogy a rendes pasik csinálják. De én nem tudok bármi használhatót mondani, így csak felegyenesítem. Nem néz rám. És én nem kényszerítem. Tudom, hogy nem kellene, de amikor bemegyek a boltba, ő nem jön be velem és annak ellenére, hogy tudom amikor kijövök már nem lesz a bolt előtt, mégsem húzom magam után. Hagyom, hogy elmenjen.

***

 Amikor belépek a klubba mindenki árgus szemekkel vizslat, bár megérthetném a reakciójukat, de úgy csinálok, mintha minden a régi lenne.

-          Taka? – HongKi bizonytalanul szól hozzám – Egy kicsit… megváltoztál.

Ahogy a bárpulttal szemben lévő tükörbe nézek egy pillanatra én is meglepődöm.

- Hová tűnt a punk haj? És a piercing?- Koki beleborzol fekete hajamba és vigyorog – Tetszik! Így normális 20 évesnek tűnsz!

Feltűnik, hogy HongKi a telefonját forgatja, mintha ideges lenne, és amikor észreveszi, hogy őt nézem ő nem titkolózik, ahogy én szoktam.

- Ma délután felhívtam Miát, hogy jöjjön ide, már másfél órája ide kellett volna érnie, de még a telefont sem veszi fel. Félek, hogy megint az apjával van baj. Ha megint leitta magát… - erre felkapom a fejem – Folyton menekül otthonról –amikor ezt mondja eszembe jut az első találkozásunk a buszmegállóban - Miatta nem tudott Koreába menni. Mert visszaesett. Újra kezeltetni kellene.

- Kezeltetni? – kérdezem, a szívem sebesen dobog.

- Alkoholista - feleli és akkor megszólal a telefonja – Mia! –kapja fel azonnal – Tessék? Nem értelek jól… Ah, hála Istennek.. Mia? Sírsz?

Nem bírom. Felpattanok és rohanok. Úgy, mintha az életem múlna rajta.

* * *

Mindenem lüktet, amikor a házhoz érek, mégis minden erőmmel az ajtót verem. Valami eltörik és ezzel egy időben valami a földre zuhan. Minden udvariassági szabályt megszegve berontok az ajtón és látom, hogy Mia a földön van, az arcát fogja, mellette a szilánkok. Az apja dühösen, tántorgó lábakkal indul felé. Egy pillanat az egész. Dühösen ütöm meg.

-          Taka! – Mia próbálja elkapni a karom, hogy lefogjon, de az agyam teljesen elborul.

Újabb ütést mérek rá, egyenesen bele az arcába, mire elindul az orra vére. Csak ütöm és ütöm, a düh úgy árad szét bennem, a lelkemben és a testemben, mintha az évek alatt felgyülemlett fájdalom most törne elő. Pedig nem emiatt az ember miatt váltam ilyenné. Nem ennek az embernek a hibája, hogy ilyen lettem, ilyen életet élek vagy az, hogy min mentem keresztül. Mégis tovább ütöm, mert bántotta azt, aki miatt elkezdtem megváltozni. Mintha megvakultam és megsüketültem volna, úgy rázom le magamról a zokogó lány kezét és lököm hátra, mit sem törődve azzal, hogy tovább könyörög, hogy hagyjam abba. Mégis… ez a pillanat elég ahhoz, hogy a férfi elkapja a torkom. De ő nem elég erős, és biztosan tovább ütném, ha a többiek nem fognának le. HongKi és Koki teljes erőből húz hátra, miközben YongHwa és JongHyun felemelik a hulla részeg férfit, hogy kivigyék a kocsiba. Zihálok és sírok. Nem tudom miért. A könnyeim égetnek. Miára nézek és ő sem érti. Ahogy senki. Csak könnyezem, mint egy idióta.

***

            A klubban ülünk, Mia egyik oldalán Jin, a másikon Kame ül, és mindenki úgy tesz, mintha semmi nem történt volna. Nekem is így kellene tennem, hogy Mia ne érezze milyen pocsék a helyzete. De nem tudok színlelni.

Támogatni azt, aki bántja?! Hogyan képes erre? Hogyan képes azóta is bejárni az apjához a kórházba? Hogyan tud benne hinni, hogy egyszer meggyógyul? Kérek Kokitól egy szál cigit és kimegyek. Azóta sem tudom elengedni a feszültséget. Azóta is csak arra tudok gondolni, hogy mi lett volna, ha nem vagyunk ott.

- Még meg sem dicsértelek. Jól nézel ki! – észre sem veszem, hogy Mia megáll mellettem. A mosolya most fáj a legjobban – Sajnálom, hogy belekeveredtél. Tudom, hogy meg van a saját problémád. Sajnálom, hogy terheltelek.

- Hogyan tudod elhinni a szavait, azok után, hogy nem emlékszik arra, hogy megütötte a saját lányát? – szakítom félbe mérgesen – Nem is érdemli meg a szereteted!

- Amikor anyám elment… ő adott kenyeret a számba.

Ahogy ezt kimondja kiesik a cigi a számból. Egy szörnyetegnek érzem magam. A szemem könnybe lábad, és amikor hozzáér az arcomhoz legördül a könnycseppem.

- Túl jó vagy… - súgom magam elé, és mikor rám mosolyog már nem tudom megállítani a könnyeimet – Te sokkal erősebb vagy nálam. Én nem tudtam legyőzni az apám elleni haragomat, még akkor sem mikor a síró anyám kért, hogy értsem meg. Nem tudtam elviselni az emberek gúnyolódását, amikor akármelyik ügynökséghez mentem ők csak a nevemben látták a hírnevet, nem a tehetségemben.

- Tudom, Taka…

- Senki nem volt kíváncsi rám… Senki nem volt kíváncsi arra, aki lenni akartam. Amikor kicsi voltam, humorista akartam lenni! És apám kinevetett. Nem szólt semmit, csak megpaskolta a fejem és nevetett. Ő sem hitt bennem!!!

- Tudom… - Mia letörli a könnyem, de látom a fájdalmat szemében, ahogy rám néz.

- Amikor az anyámmal elváltak csak azt hajtottam, hogy a családunk nem más, mint egy hazugság. És én nem akartam részese lenni! Kirúgtak a suliból, apám üvöltött és otthagytam őket. Otthagytam! És nem fogtak vissza! Hagyták, hogy 15 évesen munkát vállaljak és egyedül éljek! – ahelyett, hogy őt vigasztalnám és erőt öntenék belé csak ömlenek belőlem a szavak, minden emlék feltépi a sebeimet – Nem hittek bennem… - ismétlem.

- És volt egy kedvenc bandád, akiket a középiskolában hallgattál. Amikor meghalt az énekes virágot tettél a vázába a halála évfordulóján. De édesapád kidobta – amikor Mia helyettem kezd beszélni újabb könnycsepp hullik az arcomra – Tudom, Taka. Tudom, hogy miért változtattad a Moriuchi nevet Morita-ra, tudom, hogy miért fáj, amikor összesúgnak az emberek a hátad mögött, tudom, hogy mennyire nehéz gyerekkorod volt és miért kellett hamar felnőnöd – zavartan pislogok rá, ahogy ezt mondja, szipogok, és most az ő szeméből gördül le egy könnycsepp - Azt is mondtad, hogy sosem szoktál ennyit inni, de aznap volt a születésnapod és az anyukád felhívott, de nem köszöntött fel. Nem hazudtam. Mindketten ott voltunk HongKi buliján, és egész este téged öleltelek, mert úgy sírtál, mint egy kisgyerek. De tudod, marha önző vagyok! – nevet fel és letörli a könnyeit – Mert jól esett! Jól esett, hogy úgy szorítasz, mintha az életed múlna rajta. Ahogy azt mondtad, ne engedjelek el… Mert nekem is szükségem volt rád.

- Ostoba kislány… - az arcához érek és mintha teljesen természetes lenne megcsókolom a szája sarkát– Ahelyett, hogy én vigasztalnálak, te vigasztalsz engem... –sóhajtok fel, mire átölel. Mintha csak tudná, hogy erre van szükségem. A közelségére. Az ölelésére. Mert ő volt az, aki meghallotta a lelkem segélykiáltását.

- Kérhetek valamit? –kérdezi, mire bólintok – Ha meg akarsz csókolni, akkor rendesen csináld – felnevetek, nem tudom mikor nevettem utoljára, de jól esik – Te most kinevetsz? Igen? – nem tudom abba hagyni, mire olyan hirtelen csókol meg, hogy felnyögök.

Ha találnom kellene egy szót arra milyen érzés… nem tudnám leírni. Ő az első, akinek hagyom, hogy megcsókoljon és megöleljen. És nem akarom, hogy legyen következő. Hogy miért? Mert ő nem csak az első, hanem az Egyetlen.

~The End~

 

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Helyesírás:

Akadtak olyan egybeírandó szavak, amket különírtál, de mi úgy láttuk, hogy a legtöbb gondod a vesszőkkel gyűlt meg. Nagyon sok helyre nem tettél, ahová kellett volna (legfőképp mellékmondatok előtt hagytad el ezeket). A vesszők kihagyása gyakori hiba az embereknél, de van egy jó kis oldal, ahol az alapvető szabályokat egyszerűen és érthetően összefoglalják: http://lumosfrpg.darkbb.com/t143-helyesiras. Érdemes minden pontját átnézni, mert nagyon hasznos szabályok vannak felsorolva az írni vágyóknak.

Ha nagyon bizonytalan vagy, akkor kérd nyugodtan egy béta (lektor) segítségét, aki felhívja a figyelmedet a vesszőhibákra.

Nagyrészt jól formáztad a párbeszédeket, de néhol mégis akadtak hibák, és nem tudjuk, hogy ez figyelmetlenségből adódott, vagy esetleg más oka volt. A fenti linken a negyedik pontban találsz megoldást a párbeszédhibáidra is.

Helyesírási hibák, amiket külön kiemelünk:

• A számokat betűvel írjuk ki (kivéve pár esetben, például évszámoknál). A 20 éves helyesen húsz éves, a 17 hívás helyesen tizenhét hívás.
• A nevekhez nem kötőjellel csatoljuk a ragokat, ha az ugyanúgy ejtjük az utolsó betűjét, mint a magyarban. (A fenti linken ez is jobban ki van fejtve.) Például: Hongkit, Takához, Mia channak és a többi.
• A magyarban nem használunk hullámvonalat annak érzékeltetésére, hogy egy szót elnyújtva mondanak ki.

Formázás:

A formázásod jó volt, a kritériumoknak megfeleltél, és feltűnően elválasztottad az időbeli ugrásokat is; szép munka. Amit talán még megemlítenénk, az az, hogy a cím után lehetett volna egy entert nyomni, hogy jobban elkülönüljön a történettől. 

Kicsit indokolatlannak találtuk, hogy dőltbetűvel írtad a cselekményszál háromnegyed részét. Ha ilyen hosszú a visszaemlékezés szakasza, nem szükséges dőltbetűvel írni. S ha már visszaemlékezés, praktikusabb lett volna múlt időben írni, hiszen az már megtörtént esemény, és így a jelen idejű cselekményszáltól is elkülönül.

Stílus:

A stílus az egy nehezen értékelhető dolog, mert minden embernek más és más tetszik. A te stílusoddal mi meg voltunk elégedve. Talán – hogy még jobb legyen az írásstílusod – azt javasolnánk, hogy kicsivel több költői képet vigyél bele, persze csak akkor, ha ez tetszik neked, és nem kényelmetlen ilyeneket írni.

A további fejlődéshez tanácsoljuk, hogy többet írj különféle műfajokban, hogy minél jobban megismerhesd a saját stílusod, és megtudd azt, hogy pontosan mire vagy képes. Keresd a kihívásokat és gyűrd le őket!  

Feladatmegoldás:

Maximum pontot kaptál rá, hiszen olyan észrevétlenül csempészted bele a kép értelmét a műbe. Nekünk nagyon elnyerte a tetszésünket, ügyes vagy.

A többi kritériummal sem volt gond, hiszen nem volt fluff, és rengeteg különféle érzelmet megjelenítettél.

Karakterformálás:

A főbb karakterek jellemét kifejtetted, amit jól csináltál, azonban mégis hiányosnak ítéltük őket a külső leírás hiánya miatt. Szinte semmit nem árultál el sem a mellék-, sem a főszereplők külsejéről (kivéve azt, hogy Taka szőke és tetovált). Az ilyenekre mindig érdemes odafigyelni és jobban kifejteni a külsejüket, hogy az olvasó maga elé képzelhesse a szereplőket.

Ügyelj arra, hogy a mellékszereplőknek is adj létjogosultságot; vigyél beléjük több karaktert és jellemet, hogy az olvasó ne érezze őket ugyanolyannak és feleslegesnek.

Amit még megemlítenénk, az Mia lenne, mert kicsit Mary Sue-s karakter lett belőle. Persze ez nem gond, mert lehet valaki ilyen, csak nem szabad túlzásba vinni a pozitivitást és tökéletességet, mert a végén ellenszenvet kelthet az olvasóban.

Történetvezetés:

Maga a történet érthető volt, és rendkívül kellemes annak ellenére, hogy sok negatív cselekmény is végigvonult rajta. Nagyon elnyerte a tetszésünket, hogy a családi problémákról is szó esett, amit nem túloztál el és nem dramatizáltál túl. A szerelmi szál sem volt csöpögős, mely megint csak tapsot érdemel. A történet mondanivalója hétköznapi, de fontos. Remek választás volt a téma, és ahogy kivitelezted, szívet melengető, kedves volt.

A kicsit elképzelhetetlen, „egy nap alatt szerelmes leszek”-féle cselekményszálat is hihetővé varázsoltad számunkra, így gratulálunk.

Összefoglalva egy szerethető történetet hoztál nekünk, és értékeltük a mondanivalóját. Hiányos volt a karakterek külső leírását és a helyszínleírásokat illetően, de ennek ellenére is élvezhető volt. Reméljük, hasznodra lesz az építő kritika.

A zsűri