43.

„A” feladat

Itt fekszem egy belvárosi sikátorban, kézfejemből csöpög a vér, amit a fájdalmas láncok okoztak. Miért nem élhetem tovább úgy az életem, mint akkor? Egy átlagosnak tűnő fiú, akit kiközösítenek. Nem tartottam sok mindentől, de attól főleg nem, hogy egyszer egy falnak dőlve fogok ülni a vizes földön, és csak nézek fel a sötét fellegekre, halálomra várva.

*-*-*

Ahj, már megint fel kell kelnem. Úgy utálok suliba menni. Az ottani emberek nem értik meg az én gondolkodásomat és ezért elítélnek. Csak mert én nem vagyok olyan, mint ők. Most is, mint minden reggel, a gondolataimba merülve mászom ki a puha ágyamból, és egy kupac ruhával bevonulok a fürdőmbe. Beállok a zuhany alá és tovább gondolkodom. Hol rontottam el, hogy mindenkivel megutáltattam magam? Talán akkor, amikor nyilvánosan meg akartak alázni azzal, hogy Őt küldik felém azzal a szándékkal, hogy megcsókoljon. És mindenki látta, ahogy szívesen viszonzom azt a bűnös csókot, aminek sosem lett volna szabad megtörténnie. Visszagondolok és gyomrom beleremeg. Ő annyira tökéletes, én meg annyira más vagyok. Ő a fény, én a sötét, az Ő élete össze sem hasonlítható az enyémmel. Már akkor beleszerettem, amikor a suli első napján elhaladt mellettem mosolyogva és a barátaival beszélgetett. Annyira megfogott az a mosoly. Olyan őszinte volt és a szíve mélyéből származott. Megdobogtatta a szívemet. Persze ezt akkoriban nem gondoltam túl fontosnak, hiszen Ő is fiú. Ráadásul nem is akármilyen. Egy nagyon jó hanggal megáldott. Mikor meghallottam egy sulis rendezvényen, ahol fellépett egyik barátjával, úgy gondoltam, elolvadok a hangjától. Annyira lágy és édes, mégis vonzó. Ehh már megint eljártak a gondolataim. Kiléptem a zuhanyzókabinból és a rengeteg pára kitört a kis helyiségből. A tükör elé álltam, és mint mindig, most is jó alaposan megnéztem magam. Mindig ugyanaz a kép fogad. Szokásos fekete haj, apró szeplők, megrepedezett ajkak. De nem ma. Eljött az idő, hogy kitörjek a szűk látókörömből és végre élni kezdjek. Elegem van abból, hogy mindenkinek én vagyok a padlószőnyeg, amin végig járnak nem egyszer. Hajamat oldalra fésültem, ezzel több fény kerül arcomra és nem lóg a szemembe a hosszúra nőtt hajam. Szemeimet is ki szeretném emelni, így kezembe veszek egy fekete szemceruzát és szépen kihúzom azok sarkait. Így valahogy nagyobbnak tűnnek tükreim. A szeplőimet direkt nem takarom el, mert nagyon édes külsőt kölcsönöz nekem. Abból a kupac ruhából, amit magammal hoztam, kiválasztok egy szűk fekete bőrnadrágot, egy zöld pólót, és mivel kint csak éppen kezd kimelegedni, ami jellemző a tavaszi légkörre, felveszem a fekete bőrdzsekimet is. Fürdőmből kilépve lerontottam a konyhába, ahol az asztalról elkaptam egy almát, majd betettem a táskámba, amit szintén út közben kaptam el. Az ajtónknál található egy nagy tükör, miközben vettem fel a lábbelimet, még egyszer jól végig mértem magam. Egy magabiztos mosolyt villantottam majd elindultam a suliba.

*-*-*

Miért nem tudtam akkor a seggemen megülni? Miért hagytam magam? Ha nemet mondok és elengedem fülem mellett, talán nem történik meg azon a napon az a szörnyű dolog. Miért voltam ilyen hülye? Minden amiatt a barom miatt van. A nevére sem akarok emlékezni. El akarom őt felejteni.

*-*-*

Mivel épp nem esett az eső, úgy döntöttem, gyalog megyek a suliig. Mikor fél úton jártam, elhaladt mellettem két ember, egy fiú és egy lány. Az egyenruhájukból ítélve fiatalabbak voltak nálam. Az én sulimban már nincs egyenruha, így azt veszek fel, amit szeretnék. Ahogy elnézem a két gyereket, ahogy kézen fogva sétálnak az iskola irányába, közben kacagnak az élet apróságain, az én arcomra is egy görbe kerül. Elfelejtem minden gondomat, és vele együtt azt is, ami nyomja a szívemet.

A suliban a szokásos társaság fogadott. Ez annyit tesz, hogy aki látta a csókot vele, ami mindenkit jelent, azok elfordulnak tőlem és kinevetnek. Nem igazán vannak barátaim, így mindig úgy érek be a suliba, hogy az óra majdnem elkezdődik. Így reggel nem kell senkivel sem egy levegőt szívnom. Na persze akadnak kivételek, akik nem vetnek meg a melegségem miatt, de nem nevezhetem őket a barátaimnak. Belépek a terembe és az fogad, ami minden reggel. Beszélgető, nevető emberek, akik mindig elhallgatnak, ha látják, hogy belépek. Miután lepakolok, azután újra belefeledkeznek félbehagyott beszélgetéseikbe. De feltűnt, hogy pár ember még azért rajtam legelteti a tekintetét és jól végig mérnek.

A nap végére kifáradtan indulok haza, és most nem a parkon át vezet az utam, ahogy általában, hanem a városon keresztül. Be szeretnék nézni egy üzletbe, mert láttam egy nagyon aranyos kis nyuszit, ami megfogta a tekintetem és nem engedte el. Belépve az üzletbe egyenesen a plüssök kirakatához indultam, majd szemben megálltam a kis pufi állattal. Az említett tárgy nem volt túl nagy, egy kulcstartóra simán rá lehetett akasztani. Fehér szőre puha volt, szemei üvegből voltak és pirosan meredtek előre. Ha az ember sokáig nézi, kicsit ijesztőnek nézhet ki, és már csak a vérben úszó fogóra lenne szükség ahhoz, hogy egyesek a gatyájukba csináljanak. Viszont a kis szőrpamacs a seggén haláli aranyos. Odaviszem az eladóhoz és megveszem. Amikor kiindulok, megpillantok egy hirdetést az ajtóra ragasztva. Olyan embereket keresnek egy munkához, akik jól tudnak színészkedni. Ha belegondolok, nekem ez nem megy annyira rosszul és a pénz sem ártana. Megnézem a címet, ahova menni kell, és tovább folytatom az utamat. Kicsit hideg szél fúj, és úgy tűnik, lőttek a reggeli tavaszi napsütésnek, mert kezd beborulni. Már látom a házat, ahova indultam. Nem tűnik elhagyatottnak, és ez egy kicsit megnyugtat. Az ajtóhoz sétálok, és bekopogok. Pár másodpercnyi várakozás után lépteket hallok az ajtó mögül és egy ismerős arc nyit nekem ajtót. Nem hiszem el, ez a fiú mindenhol ott van? Pontosan az áll most velem szemben, akik azon a gyönyörű napon megcsókolt. Maga a megtestesült tökéletesség, a mindig dögös és eszméletlen édes srác. Akibe nem mellékesen bele vagyok zúgva és el szeretném feledni. Kim Jonghyun. Végig mérem, lábaitól haladva felfelé vékony derekáig, majd szemem elidőzget a fehér atlétán és a széles vállakon. Feljebb haladva elnézegetem ajkait, amik akkor az enyéimet kóstolgatták, és végül a szemeibe nézek. Azokba az édes, csillogó kiskutya szemekbe.

-Kibum? – eléggé meglepettnek tűnik, de ezzel nincs egyedül – hát te? A munkával kapcsolatban jöttél?

-Fején találtad a szöget, Kim.

-Kim? Miért nem a nevemen szólítasz? Elvége ismerjük egymást. Még az első csókod is nekem adtad.

Rám kacsintott, majd beinvitált. Ez egy hatalmas bunkó. Ismeretségnek nevezi, hogy tudja a nevem és hogy melyik suliba járok? És mégis honnan tudja, hogy az volt az első csókom?

-Honnan gondolod, hogy az volt az első? – kérdem, miközben szétnézek odabent. Mindenhol embereket látok, akik sürögnek-forognak. Látok egy dagadt embert, aki mindenkinek parancsolgat. Feje kopasz és hatalmas szemüveg van rajta. Gondolom, valami rendező lehet, vagy egy befolyásos színész. A kérdésem meghallva Kim felvonta a szemöldökét és értetlenül nézett rám – Mi az? Szerinted előtted senki sem csókolt meg?

-Hát, hogy is mondjam. A bénaságodból ítélve eléggé úgy tűnt – na de kérem szépen, nem is voltam béna. Annyira. – Még a fogaink is összeütköztek. Minek tudod ezt be, ha nem a kezdők szerencsétlenkedésének?

Válaszul csak elfordultam és elindultam a dagadt kopaszhoz. Közelebbről nézve még dagadtabbnak tűnik és ráadásul árad belőle a cigaretta ocsmány bűze. Fekete kabát van rajta, kopott farmer és bakancs. Fülében három fülbevaló díszeleg. Megkocogtatom a vállát és szembe fordult velem. Így látom, hogy kabátja nincs begombolva, egy fehér felső van rajta, nyakánál egy hatalmas kivágás. Nyakában egy hatalmas nyaklánc virít, amire az van ráírva, hogy ShinDong. A nyakék a póló vágásáig ér, ahonnan kilátszódnak mellszőrei. Az ember első gondolata az lenne: gusztustalan.

-Szép napot – hajoltam meg – láttam egy hirdetést, és szeretnék jelentkezni a munkára.

-Örvendek – hajolt meg ő is – ha gondolod, már ma is kezdhetsz. Az egyik tagnak most úgyis szüksége van egy társra a produkciójához. Bling Bling – intett kezével egy ismeretlen nevűnek, de amikor az odaért, ledöbbentem. Bling Bling? Miért hívják Jonghyunt Bling Blingnek itt? Ennyire ismert lenne? – Íme a társad a forgatáshoz. Mutass meg neki mindent, amit tudnia kell, és készítsd fel. Sok sikert.

A dagadék tovább állt, én meg csak ledöbbenten álltam és levegőt venni is elfelejtettem.

*-*-*

Kezeimen veszek egy kis erőt és benyúlok a zsebembe. Kiveszem azt a kis nyuszit és csak nézem. Ha belegondolok, minden ezzel a kis szőrpamaccsal kezdődött. Miatta mentem be az üzletbe és miatta láttam meg azt a kibaszott hirdetést is. Ökölbe szorulnak ujjaim, megszorítom a plüsst és eldobom egy kiáltással. A büdös életbe!

*-*-*

-Hát Kibum, úgy tűnik, együtt fogunk dolgozni – kinyújtotta felém a kezét. Lesheti, hogy én pont vele fogjak kezet. – Hé, jöjjünk ki egymással. Elvégre semmi nem történt, ami miatt utálnunk kéne egymást.

-Nem történt semmi? Ennyire nem emlékszel arra, hogy mi történt? Miattad utál az egész iskola! Miattad törtem össze lelkileg, te idióta! Ne várd el tőlem, hogy köztünk minden rendben legyen.

-Rendben van. Nem várom el. De próbálj meg úgy viselkedni a forgatásokon, hogy ne vegyék észre, mennyire megfojtanál. Gyere, még át kell öltöznöd – elindult egy ajtó felé, gondolom az az öltöző. – Egyébként meglepett, hogy vállaltad a munkát. Tudod, mire vállalkoztál egyáltalán?

-Egy munkára, ahol színészi tudás kell. Van valami extra? – kérdeztem, mikor elővett egy nagyon szűknek látszó nadrágot, bilincseket és láncokat. – Az miért kellesz? Valakit meg fognak kötözni?

-Legközelebb olvasd át jól a hirdetéseket.

Elindult felém és a kezembe nyomta a gatyát, ami szűkebb volt annál, ami most van rajtam. Azt mondta, vegyem le a pólómat és kövessem. A nadrágba nehezen bújtam bele, de sikerült. Egy húzással lekaptam a pólómat és követtem őt ki az ajtón, majd egy sötét függönyön is áthaladtunk. Azt a képet, amit ott láttam, nem fogom elfelejteni egyhamar, az biztos. Mindenhol láncok csüngtek a falból, egy polcról rengeteg ostor mutatkozott be. A hely nem volt túl nagy. Egy kamera állt szemben a láncokkal teli fallal, ahova, ha jól sejtem, engem is ki fognak tenni.

-Kim, mi ez az egész? – fordultam az idehozóm felé, de ő nem mondott semmit, csak odavonszolt a falhoz. Én készségesen nyújtottam a kezem, amikor kérte, és felláncoltak a falra. – Kim! Válaszolj! Mit fognak velem csinálni? Miért nem válaszolsz?

Ordibálni kezdtem, kapálóztam, de megéreztem a bilincseket a csuklómon, úgyhogy gyorsan abbahagytam. Jonghyun még egyszer a szemembe nézett, és láttam egy apró csillogást a szemében..könnyek? Elindult a szoba másik végébe, majd bejött a dagadék is. Amikor megpillantott engem, széles vigyorra húzta ajkait. Odasétált a leláncolómhoz és valamit súgott a fülébe, mire a másik csak egy aprót bólintott és elfordította a fejét. ShinDong az ostoros polcról lekapott egy vöröst, a végén egy kis gombolyaggal és lassú léptekkel sétált hozzám.

-Remélem felkészültél a forgatásra – vigyorgott – nem velem fogsz szerepelni, de szeretném kipróbálni, milyen a hangod, ha fáj valamid.

Ez az ember sem százas. Minden bizonnyal élvezi, ha mást bánthat. De én nem akarom, hogy bántsanak. Most már kijelenthetem: félek. A hájas még rám néz egyszer, majd meglengeti bőrömön a hosszú eszközt. Szorosan összezárom szemeimet és próbálok másra koncentrálni, de nem tudom nem észrevenni a fájdalmat. Ahogy erősebben üti a bőrfelületemet, egyre erősebben ordítok. Fáj.

*-*-*

-Nem szép dolog kisállatokkal megdobálni az embert, Kibum.

Ez a hang. Ezer közül is felismerem.

-Mit akarsz itt? Nem volt elég?

Lépteket hallottam, amik felém tartottak. Nem akarom, hogy a közelembe jöjjön.

-Menj innen! Hagyj békén!

De ő csak közelebb jött majd leguggolt és a szemeimbe nézett.

-Gyönyörűek a szemeid.

*-*-*

A fájdalom, amit érzek, leírhatatlan. Ahol az ostor hozzámért, hosszú, piros csíkok díszelegnek. Ha kicsit is megmozdulok, azonnal éles fájdalom nyilall minden testrészembe. Nem bírom.

-Kérem, hagyja abba!  Kérem! – kiabáltam a dagadtnak, és az végre megállt. De nem azért, mert én kértem. Hátrafordult a függönyhöz, ahonnan egy újabb ismeretlen lépett felém.

-Ő az új hús? – nézett rá ShinDongra az ismeretlen – Eléggé helyes a pofija. Forgatás után az enyém lehet?

Úgy csorgatja a nyálát, mintha valami drága étel lennék, amit ritkán kap meg az ember. Gondolom ShinDong a főnök, mivel mindenkinek ő dirigál, így ennek a srácnak is. Hála az égnek, nemet mondott arra, hogy az övé legyek. Kicsit megnyugodtam.

-Mr.Bling Bling, Mr.Jinki, kérem, tegyék a dolguk, csak ügyesen. Sok szerencsét.

Végre kilépett a kis szobából. Fájdalmas szemekkel néztem Jonghyunra, majd az imént megnevezett bizonyos Jinki nevű alakra. Első látásra meg nem mondaná az ember, hogy ez az aranyos arcú fiú képes lenne bárkit is bántani. Viszont amikor odalép ő is az ostoros polchoz, kezdek kételkedni abban, hogy azért van itt, hogy a sebeimet ápolgassa. Jonghyun odamegy a fiúhoz és beszélnek valamiről. Kis idő múlva Kim előveszi a mikrofonállványt és beteszi a kamera elé. Szóval egy videónak a forgatásán én egy kellék lettem. Kezd világos lenni a dolog. Elindul a zene és mellé Jonghyun kezd el énekelni. Ez az a hang, amit annyira imádok. Borsódzik a hátam a lágy, dallamos hangszíntől. De azonnal elfelejtem a gyönyört, amikor a refrénhez érünk. Akkorát csattan rajtam a hosszú eszköz, hogy egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni.

*-*-*

-Ne nézz rám! Hagyj békén! Menj innen!

Rémületemben kapálózni kezdtem, de nem volt jó ötlet, mert a csuklóim megint sajogni kezdtek. Hirtelen felszisszentem.

-Biztosan fájnak. Hadd nézzem meg – meg fogja fogni a kezeimet. Ne fogdosson engem. Hagyjon békén – Ez csúnyán néz ki. Miért nem olvastad el rendesen azt a hirdetést? Most nem történt volna ez, te butus kis Bummie.

-Miért hívsz így? Ez túl aranyos hozzám.

Nem értettem, hogy tudok beszélni ehhez a fiúhoz. Legszívesebben felpofoznám. De nem megy. Nem megy, mert szeretem.

-Te vagy túl aranyos. Gyere, keljünk fel, meg fogsz fázni, és azt senki sem akarja.

Megfogta a derekam, mert kezeim túl gyengék voltak, és felemelt maga mellé.

*-*-*

Folyik a vér testem minden pontjáról és pontjából. A zene hirtelen elhalkul. Vagy elájultam, vagy Jonghyun állt meg. Remélem, az előbbi, mert akkor nem érzem többet a fájdalmat. Kinyitom a szemeim, amit időközben valahogy becsuktam, és homályos alakokat látok. Ki tudom venni, hogy az egyik alak Jonghyuné, a másik pedig a dagadt főnöké. Valamin nagyon vitatkoznak. Jinki eltűnt valahol, de jobb is, hogy nem látom. Ránézek a függönyre, ami megmozdul. Ismét belép rajta egy ember. Nem tudom megmondani, hogy néz ki, mert nem látom tisztán, de annyi biztos, hogy fiú és fekete a haja. Rápillant a veszekedő emberekre, majd odalép hozzám, és a csuklómmal babrál. Azonban nálam itt minden elsötétül és elájulok.

Sötét álmomból egy dal kelt fel. Az a dal, amit Jonghyun énekelt. Most tartunk a refrénnél és tisztán hallok minden hangot. Evil, evil machi criminal in my mind, Evil, evil machi terminator on the time, Evil, I bameul gyeondil su ga isseulkka, Evil, evil neomu janinhan I kkumeul nwa. A dal eszméletlen jó, de az emlékek, amik hozzá fűződnek, sosem tűnnek el. Behunyt szemeimre vízcseppek hullnak, végig folynak az arcomon, beterítik az egész testem. Kinyitom szemeim és csak bámulok az ég felé.

*-*-*

Karját derekam köré fonta és elindult velem egy irányba. Nem voltam képes realizálni, hogy mégis hova megyünk, csak azt fogtam fel, hogy már nem esik rám az eső, és egy meleg kanapén ülök. Szétnéztem, és mindenhol fából kiépített bútorokat láttam. Több időm nem volt nézelődni, mert megjelent előttem a „megmentőm” egy bögre teával a jobb kezében, a balban pedig elsősegély dobozzal. Karjaim még mindig túl gyengék voltak a fogáshoz, így ő a szám elé helyezre a bögrét, és úgy itatott meg. Egy pár csepp kifolyt a szám sarkán, de ő ügyesen letörölte egy szalvétával. Kinyitotta a dobozkát, és elővet belőle egy nagy darab vattát meg egy köteg ködszert. Kezeim óvatosan letörölgette a vattával, majd lefertőtlenítette valami löttyel, ami nagyon csípett. De ez a fájdalom fel sem ér azzal, amit ott szenvedtem akkor. Végezetül betekeri mind a két kezemen a csuklóimat és ad rájuk egy-egy puszit.

-Hogy érzed magad Bummie? – ha ezzel a mosollyal nézel valakire, az nem tud rossz választ adni.

-Hyung..

Meglepetten kapta fel tekintetét, majd újra szemeimbe nézett.

-Igen?

-Hyung.. Ölelj meg, kérlek.. – esdeklő tekintettel néztem rá, nem értettem mi ütött belém, de vágytam az ölelésére, arra, hogy hozzám érjen. – Jonghyun, ölelj meg.

A megszólított ismét meglepetten nézett rám, de pár pillanat múlva karjait szorosan derekamra kulcsolta, én pedig sajátjaimmal átöleltem a nyakát, már amennyire fájdalmam engedte. Örökké így szeretnék maradni vele. Még ha miatta is szégyenültem meg, még ha ő miatta is lettem egy roncs.. Szeretem, és ez a szerelem nem fog elmúlni. Ő pedig mintha csak a gondolataimban járt volna, épp annyira tolt el magától, hogy ajkaink összeérhessenek. Nem volt hosszú csók, csak egy röpke pillanat. De ebben az apró gesztusban benne volt mindkettőnk rejtett érzelme a másik iránt.

-Köszönöm, Kim Jonghyun.

És tovább ölelkeztünk a kanapéján úgy, mint akik sosem akarnak elválni többet. És ez így van jól. Többet nem engedjük el a másikat.

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés :

A történet hatásosan indul, egy szomorú, fájdalmas jelenbeli képpel Kibumról, aki épp kint van a hideg utcán, és visszaidézi az eseményeket, amelyek ide juttatták. Egy kevés bepillantást nyerhetünk mindennapjaiba, majd végigéljük vele kínjait egészen a jelenig, amikor is meglepő fordulatot vesz eddig sanyarú sorsa.

A kezdő kép és a folyamatos visszaugrások erre a jelenbeli idősíkra ügyes megoldások, ám azt kell mondanunk, a történetalkotásnak összességében nézve elég sok hiányossága van. Először is, egy munka keretében embereket kínozni, egyáltalán bármilyen formában ártani nekik bűncselekmény, szóval teljességgel lehetetlen az az elképzelés, hogy valaki egy olyan plakátot tegyen ki, amelyen nyíltan ilyesmire keres jelentkezőket. Ugyanezért kizárt, hogy ezt a cselekedetet rögzítsék, és a nyilvánosság elé tárják, hacsak nem szeretnének néhány órán belül találkozni a rendőrséggel. Másodszor, ha ettől eltekintünk, az is igen abszurd feltételezés, hogy miután egy szadista csoport ilyesmit tett valakivel, egyszerűen csak kirakja az utcára, megkockáztatva azt, hogy az illető feljelentést tegyen ellenük.

A legnagyobb logikátlanság illetve ellentmondás azonban magának, Jonghyunnak a viselkedésében keresendő, aki az egyik pillanatban flegma és gúnyolódó, a másikban végignézi Kibum kínzását, azután pedig gyengéd és óvó, szerető fiúvá válik, akinek a fiatalabb végül boldogsággal omlik a karjaiba, mintha mi sem történt volna. Igazán az sincs megmagyarázva, hogyan került Kibum szinte félholtan az utcára, bár az még ennél is érdekesebb, hogy ha Jonghyun valóban szerette, hogy hagyhatta, hogy ilyesmik történjenek vele, sőt, már az iskolában is hogyan vehetett részt abban, hogy megszégyenítsék.

Karakterformálás:

Az előbbiekből kifolyólag a karakterformálásodban nagyjából ugyanannyi hibát és zavart látni, amennyi pozitívumot. Ügyesen jellemezted a szereplők külsejét, hogy milyen érzéseket keltenek egyes külső tulajdonságaik a főszereplőben, ám a belső tulajdonságaikat tekintve több esetben egymásnak ellentmondó információval láttad el az olvasót.

Kibum kapcsán azt írtad, talán azóta utálják őt az iskolában, hogy előttük csókolta meg Jonghyunt, ezzel bizonyítva, hogy a fiúkat szereti. A nemi irányultsága valóban ok lehet a kiközösítésre, de arra is nyomós indok kell, hogy az osztálytársak ilyen aljas csapdát állítsanak neki, erre a dologra pedig egyáltalán nem derült fény, csak arra, hogy a fiú ki akar törni ebből a kiközösített szerepből. Talán ez a hirtelen jött igyekezete vezette oda is, hogy végig sem olvasta azt a bizonyos hirdetést, ami elfogadható viselkedés részéről.

Az viszont rendkívül ellentmondásos, ahogy Jonghyunról nyilatkozik: A korábbi megszégyenítés dacára kezdetben tökéletesnek és őszintének nevezi, majd a színházban néhány mondat elég, hogy ellenszenvessé, bunkóvá váljon a szemében, a kínzás után – értelemszerűen – tovább fokozódik az ellenérzése iránta, mégis, a másik érthetetlen gondoskodására érthetetlenül hirtelen megbocsájtással reagál.

Ahogy korábban is leírtuk, Jonghyun viselkedése még az övénél is kevesebb realitással bír: egyszerre önelégült, magabiztos, nemtörődöm, kegyetlen, kedves és gondoskodó is, ami teljességgel lehetetlen, hacsak nem egy pszichiátria betegről beszélünk.

A mellékszereplők közül Shindong karakterét hitelesen körülírtad, a külsejéhez pedig illett is az a fajta magatartás és gesztusok, amelyeket mutatott. Jinkiről azonban tulajdonképp semmit sem tudtunk meg azon kívül, hogy aranyos pofija van, és hogy élvezetét leli Kibum kínzásában; ő az a szereplő, akit akár ki is hagyhattál volna a történetből, mert semmiben nem befolyásolta a történéseket a jelenléte.

Feladatmegoldás:

Rátérve a feladatmegoldásra, a történeted megfelel az előírtaknak: többféle érzést, hangulatot is megjelenítettél, a képen szereplő mondat pedig megtalálható a történetben. Ez a megoldás viszont kicsit olyannak tűnik, mintha utólag toldottad volna a novellához, mivel nem kapcsolódik szervesen a történet többi részéhez az ölelés.

Stílus:

A stílusodat tekintve több dolgot is észrevettünk. Először is, a legszembetűnőbb és egyben legnagyobb hibád, hogy folyamatosan ugrálsz a jelen és a múlt idő használata között. A jelen idő bár divatos, és könnyűnek is tűnhet elsőre, ugyanakkor kellő írói tapasztalatot és odafigyelést is igényel az, hogy csakis a már korábban megtörtént eseményeket, cselekményeket írd múlt időben. Azt javasoljuk, a továbbiakban inkább egységesen múltban próbálj írni, így nem eshetsz az imént említett hibába.

A szöveget olvasva észleltük még, hogy a kifejező, bővített mondatok mellett elég sok a túl rövid mondat egymás után. Az ilyen, néhány szavas mondatok hatásosak lehetnek a hangulat fokozásása, de ha túl sokszor használod őket, darabossá teszik a szöveget és megzavarják a gördülékeny olvasási folyamatot.

Találkoztunk még szóismétlésekkel, furcsa, kitekert kifejezésekkel (pl.: kint csak éppen kezd kimelegedni), szleng- illetve trágár szavakkal is; ez utóbbiak használatát pedig igazából semmi sem indokolta. A fanfiction a szépirodalmi szöveg kategóriába sorolható, így csak akkor vihetünk bele ilyesmit, ha a karakter személyisége vagy a helyzet azt kikerülhetetlenül megkívánja.

A nevek leírásában is találtunk némi problémát. Koreában nem igazán szokás Mr-ezni egymást, esetleg akkor, ha külföldiek előtt folyik a beszélgetés, de ha már megteszed, legközelebb figyelj oda rá, hogy Jinki a szereplő keresztneve, nem pedig a vezetékneve. Egy másik ide kapcsolódó dolog: Ha a neveket egységesen egybeírtad, akkor semmi sem indokolja azt, hogy Shindong nevével másképp járj el.

Formázás:

A formázást tekintve betartottad az előírt kitételeket, ám a tördeléssel gondjaid akadtak. A bekezdéseid többsége hosszabb a kelleténél, ugyanakkor minden egyes entered után sorköz éktelenkedik. Az előbbi nehézkessé teszi az olvasást, mert akarva-akaratlanul többször is elolvassuk ugyanazt a sort, ha az agyunk nem talál valami kapaszkodót a sok hasonló sor között. Sok esetben Kibum gondolatai összefolynak így a történésekkel, néha egész eseménysorokkal is. Igazából nem létezik kőbe vésett szabály a tördelésre, de általánosan elmondható, hogy legjobbak a három-hat soros bekezdések, az ennél hosszabbakat már tanácsos kettéosztani.

A térközről azt kell tudni, hogy feladata a gondolati és időbeli elkülönítés, s te több esetben helyesen, eszerint is használtad. A Word azonban automatikusan beszúr egy kis plusz helyet, miután lenyomtad az entert, amivel viszont feleslegesen darabolódik a szöveg, így a térközt célszerű mindig nullára állítani, és csak azon sorok után beszúrni, ahol „ugrani” szeretnél.

Helyesírás:

A helyesírásod jó, látszik, hogy igyekeztél betartani a nyelvtani szabályokat, ám azt javasoljuk, legközelebb többször olvasd át az írásodat, mielőtt közzéteszed, ugyanis volt pár elgépelés, értelmetlen szó illetve mondat benne, amelyeket ki tudtál volna így javítani.

Összességében elmondható, hogy érdekesen indítottad, és különös, váratlan fordulattal zártad a novellát, ezzel felkeltve a figyelmet, és eleget téve annak kitételnek, hogy többféle hangulat is megjelenjen a történetben. Azonban ha mélyebben is belemegyünk a történésekbe, azt tapasztaljuk, hogy a korábban felsorolt ellentmondások hatására a novellád sajnos egyáltalán nem lett egységes; kicsikét olyan, mintha több történetből, vagy inkább több dimenzióból gyúrtad volna össze, néha mellőzve a realitásokat is.

Azt ajánljuk, hogy a továbbiakban még az írás elkezdése előtt gondold át, milyen személyiséget szeretnél adni a szereplőidnek – legjobb, ha ezeket le is jegyzed magadnak -, és ezek mentén alakítsd a viselkedésüket, hogy életszerűek legyenek. Továbbá mindig tartsd szem előtt a valósághűséget; ha kell, nyugodtan nézz utána egyes dolgoknak, mielőtt leírnád őket.

További sok sikert kívánunk!

A zsűri