4.

„B” feladat

A lány és a földönkívüli

Óvatosan megpróbálok átmászni a kerítésen, de csak egy farönk segítségével tudom magam átlendíteni az íves kovácsoltvas felett. Mikor lehuppanok a földre, gyorsan körülnézek. Remélem, senki nem látott meg. Fogalmam sincs, hogy itt Dél-Koreában milyen szokások vannak, de azt hiszem a settenkedés beletartozik abba az egyetemes jelrendszerbe, ami nem sok jót sejtet az emberről. Pedig én nem járok rosszban. Csak épp nem tudok még megbarátkozni az új környezetemmel.

Nemrég költöztünk vissza a családommal Los Angelesből Tajvanba. Megjegyzem, fogalmam sincs, hogy miért. Én Amerikában születtem és jól is éreztem ott magam, amíg anyát és apát el nem kapta a honvágy. Ezért közel húsz év kihagyás után összepakoltak mindent, hogy meglátogassák a szülőföldjüket. Persze ennek elengedhetetlen része volt az, hogy engem és a nővéremet is elhozzák. Hát így kerültem egy jó hosszú repülő út után Tajnanba, abba a városba, ahol a szüleim összeismerkedtek. A landolás után az időeltolódás miatt kábán kapaszkodtam a testvérem karjába. Azóta is ezt a szédülést érzem. Egyszerűen nehéz megszoknom, hogy itt nem dollárral fizetek és nincsen Starbuck’s. Helyette viszont evőpálcika és osztriga omlett van. Viszont a jó dolgok közé sorolható, hogy itt legalább több a zöld terület, mint az USA-ban, és rengeteg a park, valamint a fákkal kiültetett sétány.
De még annyi időm se volt, hogy legalább ehhez hozzászokjak, mert a ,,hazatérésünk alkalmából" elindultunk meglátogatni népes rokonságunkat.

Most épp Dél-Koreában vagyunk, Daeguban, ahol kibéreltünk egy házat. Két utcával feljebb laknak a nagybátyámék, akik miatt ide utaztunk. BamBammal, a fiúkkal most találkoztam először, de azonnal megszerettem. Ennivaló kiskamasz, rengeteg baráttal és szókimondó természettel megáldva. Rögtön megmutatta nekem a város fontosabb helyeit, aztán némi beszélgetés után odaadta az egyik gördeszkáját is.

Na, igen… Én sose tartoztam azokhoz a lányokhoz, akik talpig sminkben, a legutolsó divat szerint öltözve és magas sarkú cipőben lépnek ki az utcára. Inkább a kényelmes és praktikus ruhákat kedvelem és bármelyik edzőcipővel megelégszem. A legnőiesebb tulajdonságom az, hogy festem a hajam és fülbevalót hordok. Emiatt az Államokban kicsit mindig furcsán néztek rám az emberek, de itt, ha végig sétálok az utcán, csak átsiklik rajtam a tekintetük. Mondjuk, nem tudom, hogy mi lehetne nekik a meglepő egy olyan országban, ahol a buddhista templomtól ötszáz méterre már egy felhőkarcoló tornyosul.

Hatalmas, zöld lombú fák alatt állok. Erre a helyre valamiért nem hallatszik el az autók zaja.

Minden csendes. Előttem egy sétaút kanyarog, lámpákkal feldíszítve. Senki nem jár erre, egyedül vagyok.

Elindulok, miközben jobbra-balra tekintgetve figyelem a környezetemet. Szellő borzol meg és mélyen magamba szívom a friss levegőt. Leülök az egyik fából épített padra és behunyom a szemem. Halkan dúdolni kezdek és hagyom, hogy a gondolataim messzire szaladjanak, de mikor léptek zaja üti meg a fülemet, elhallgatok.

Nem nézek oda, csak hallgatom, ahogy az ismeretlen közelít. Óvatosan csoszogva jön, amibe néha belekeveredik egy-egy koppanás is. Érdeklődve fülelek tovább, aztán a következő pillanatban valaki halkan felkiált, amit egy tompa puffanás követ.

A szemeim azonnal kipattannak és gyorsan körülnézek. 

Tőlem nem messze egy fiú fekszik arccal a füvön. Odasietek hozzá és leguggolok mellé.

- Jól vagy? - kérdezem aggódva.

- Azt hiszem igen. De talán fel kéne kelnem innen - támaszkodik rá az alkarjára.

- Várj, segítek - nyúlok a hóna alá.

- Köszi - kapaszkodik belém hálásan. Lassan talpra áll én pedig elvezetem oda, ahol eddig ültem.
- Most már sokkal jobb - sóhajt egyet. Felé fordulok, hogy be tudjak mutatkozni neki, de így, hogy jobban meg tudom nézni, elakadok.

Az első, amit észreveszek, hogy magasabb nálam. A végtagjai kamaszos nyúlánkságából arra következtetek, hogy fiatalabb is. Az arca lefelé keskenyedik, ami kiemeli az ajkait és a délutáni napfényben kicsit sápadtnak látszó a bőrét. De a vonásai még így is ártatlanok, kisfiúsak maradnak, ami miatt még inkább meglepő a mély, szinte már férfias hangja. Nagyon szeretnék a szemébe nézni, de...nem tudok. Ugyanis azt egy fekete alapon fehér cica-mintás alvómaszk takarja, ami alól kilóg a gézkötés. Végig fut a feje körül és a másik oldalon visszabújik a sötét anyag mögé.

- Most jöttem ki másodszorra egyedül a műtét óta. Adtak egy botot is, de nem nagyon tudom használni – babrálja világosbarna haját.

- Tényleg, nem látod valahol? – már felállna, de szelíden visszatolom a padra. Rögtön észreveszem a zöld fűben heverő segédeszközt. Felveszem, és a kezébe adom.

- Tessék – rákulcsolom az ujjait, hogy biztosan tudja fogni.

- Köszönöm! – vigyorog rám úgy, hogy szinte mind a harminckét fogát látom. – Engem Kim

Taehyungnak hívnak. És téged?

- Ambernek – felelem.

- Amerikai vagy? – kérdezi csodálkozva.

- Nem egészen… – gyorsan elmondom neki nagy vonalakban a származásom és az itt létem történetét.
- Kíváncsi vagyok, hogy nézel ki… - mondja, és az arcomra teszi mind a két kezét. Hosszú ujjait finoman végig húzza az állam vonalán, aztán felcsúszik a halántékomra, homlokomra és az orromat is megtapogatja. - Hm… Jó puha bőröd van. – Elnevetem magam.

- Fura srác vagy - bököm meg a vállát, mire egyszerűen felpattan és elgurul a pázsiton.

- Én szabad vagyok! - fordul a hátára. Fogalmam sincs, hogy miért, de mellé fekszek.

- Nem baj, ha megkérdezem, hogy mi történt? - nézek fel a kék égre.

- Szívesen elmondom - teszi a karjait a feje alá. - Otthon becsapta a szél az ablakot, mikor előtte álltam. Mindkét szemembe üvegszilánkok mentek, de meg tudtak műteni - magyarázza lelkesen. - Most már csak gyógyulnom kell. - Mielőtt bármit mondhatnék, észreveszem, hogy valakik közelednek felénk.

- Jobb, ha most felállunk - kecmergek fel a földről és felsegítem őt is. Ebben a pillanatban elsétál mellettünk egy pár. A nő magassarkú cipői hangosan, egyenletesen koppannak a betonon. A férfibe karol és vidáman, őszintén felnevet, mikor a másik mond neki valamit.

Egy kicsit nézem őket, aztán sóhajtok egyet.

- Hazakísérlek, jó?- fordulok mosolygós partnerem felé.

- Nem kell - rázza a fejét Taehyung. - Most a kórházban lakom és ez a park is a része. -Majdnem homlokon csapom magam. Mégis mit gondoltam?

- Nagyjából húsz perc és ott leszünk a főbejárat előtt - mutat maga elé kinyújtott karral.

- Ezt meg honnan tudod? . hökkenek meg.

- Azt mondták, hogy nem tudok megszökni, mert minden út visszavezet - von vállat. - Nem mintha annyira el szeretnék menni innen. Na, induljunk – lép egyet előre határozottan. A botja esetlenül csúszkál előtte, és nem úgy néz ki, mintha segítené a tájékozódásban.

- Inkább add azt ide - fogom meg a fehér műanyagot. - Amíg velem vagy erre nincs szükséged.
- Igazad van. Amúgy sem tudom használni - csukja össze némi küzdés után és belém karol.
- Mesélj magadról! - kéri. Nem akarok neki túl sok mindent elmondani, mégis fél óra múlva már azt ecsetelem neki, hogy milyen volt az élet a tengerentúlon. Lelkesen hallgat és rengeteget kérdez. Minden válaszomért cserébe ő is elmond valamit magáról.
Megtudom, hogy énekelni tanul és van két öccse, ráadásul minden vágya az, hogy egy ideig Szöulban lakhasson, valamint egyszer el tudja vinni az összes barátját a tengerhez.

Tele van optimizmussal, életerővel és vidámsággal, amit még a sérülése sem tudott elvenni tőle.
Egészen sötét lesz, mire bekísérem a portához. Némi unszolás után megígérem neki, hogy hamarosan újra eljövök hozzá. Egy öleléssel köszönök el tőle.

- Vigyázz magadra! - kiabálja, mikor már majdnem kint vagyok az ajtón. - Szia Amber! - integet utánam, aztán megjelenik egy ápoló és elvezeti. Ebben a pillanatban megcsörren a mobilom.
- Halló? - veszem fel azonnal.

- Kislányom! Merre kószálsz? - kérdezi anya aggódva. - Már készülődnöd kellene az esti fogadásra! - Egy pillanatig elfelejtek levegőt venni, ugyanis teljesen kiment a fejemből a ma esti program. - Tudod, hogy ez milyen fontos alkalom apádnak! 

- Jó, jó, sietek - mondom kedvetlenül, aztán megszakítom a vonalat.

Pár éve kötelező részt vennem az ilyen – elsősorban - üzleti jellegű eseményeken és ki nem állhatom őket. Lehet azért, mert ez azzal jár, hogy fel kell vennem valami kényelmetlen és szűk ruhát, hogy aztán öt centis sarkakon tipegjek át egy fényes padlójú termen.
Nem baj - mosolyodok el, mert már a holnapi látogatásra gondolok. Még félig visszafordulok a kórház felé, aztán zsebre vágom a kezem és elindulok.

- Mondd, hogy te is utálod ezt - igazgatom meg magamon a pánt nélküli, térdig érő kisestélyimet. A ruha sötétkék színű és a derekamnál egy széles övszalag gondoskodik arról, hogy ne kapjak levegőt. Nagyon szeretném, ha Jackie is itt lehetne, de ő most az egyetemi vizsgáira tanul, így nem jött velünk. Mellettem BamBam áll, öltönyben és lakkcipőben.
- Nem tudom, hogy mit lehet egy ilyenen szeretni - tárja szét a kezét értetlenül.

Egy hatalmas teremben vagyunk, amit a város legjobb szállodájának egyik emeletén béreltek ki a nagybátyámék. A mennyezetről csillárok, a földig érő ablakok előtt pedig vörös bársony függönyök lógnak le. Egy kis pódiumon vonószenekar ül és lágy aláfestő zenét játszik. Mindenhol elegáns, középkorú férfiak és nők ácsorognak különböző italokkal a kezükben.

Pincérek suhannak át a tömegen tálcákkal egyensúlyozva.

Hirtelen kiválik a sokaságból az anyukám.

- Drágám, szeretnék neked bemutatni valakit - ragad karon és elvonszol az unokatestvéremtől, aki kajánul vigyorogva int utánam. Megforgatom a szemem és hagyom, hadd vigyenek.

Hamarosan pedig már egy ismeretlen enyhén őszülő férfi előtt állunk.

- Ó! Hát végre találkozunk! Akkor ő lenne az? - Enyhe akcentussal beszéli a koreait és nagyjából negyven körül járhat. Mellette egy jóképű tejfölszőke hajú fiú ácsorog, fekete szmokingban. Az arcáról nem lehet leolvasni semmit, csak egy halvány, udvarias mosoly ül a szája sarkában.

- Kérem, hadd mutassam be a lányomat, Ambert - mutat rám anya, mire illedelmesen meghajtom magam.

- Örülök, hogy megismerhetlek - viszonozza a köszönésemet az idősebbik. - Én Ruiji Wang vagyok, a fiatalembert pedig Jacksonnak hívják. - Ő is meghajol felénk, de nem szól egy szót sem.

- Menjünk ki, hogy tudjunk beszélgetni - javasolja anya.

Nem nagyon értem a helyzetet, de követem a felnőtteket és közben megpróbálom végig mérni Jacksont. A hajától élesen elüt a szemöldöke, de ez csak kiemeli széles arcából a tekintetét. Látszik, hogy sportol valamit, mert a teste szemmel láthatóan kidolgozott. A mozgása ruganyos és határozottságot sugall, amitől az a végleges benyomásom róla, hogy egy masszív és megingathatatlan önbizalmú ember sétál mellettem.

Hamarosan már az egyik erkélyen állunk.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy végre elmondjuk a gyerekeknek… - fordul hirtelen Mr. Wang anyám felé, aki bátorítóan rám mosolyog. Ettől viszont elfog az aggódás. Az jut eszembe, hogy apa vajon miért nincs most velünk. Idegesen piszkálom a ruhámat és csak még inkább az leszek, mikor folytatódik az elkezdett mondat.

- Amber, szeretném, ha hozzámennél a fiamhoz - közli minden kertelés nélkül.

Micsoda?!
Tágra nyílt szemekkel nézek rá.

- Nem várom el, hogy most azonnal beleegyezz a házasságba, de kérlek, gondold át - kéri, de én csak néma döbbenettel meredek rá továbbra is. Kicsit kínossá válik a csend, amit végül anya tör meg.

- Azt hiszem jobb, ha most egyedül hagyjuk a fiatalokat.

Egy perccel később kettesben maradunk és én végre megtalálom a hangom.

- Nem megyek hozzá egy idegenhez - fordulok Jackson felé összehúzott szemekkel, aki csak sóhajt egyet.

- Én sem szeretnélek elvenni téged - mondja rezzenéstelen arccal. Egymásra meredünk, és arra gondolok, hogy ennél furább helyzetben még nem sokszor voltam.

- Miért akarnak hozzád adni? – bukik ki belőlem az első kérdés, ami eszembe jut.

- Fogalmam sincs - teszi karba a kezeit és grimaszol egyet. - Azt hiszem a szüleinknek kicsit agyára ment a sok utazás - csóválja meg a fejét. Akaratlanul is elnevetem magam.

- Szóval akkor ti sem vagytok idevalósiak - lépek hozzá közelebb.

- Nem. Igazából én félig kínai vagyok. Eddig Amerikában laktam - teszi hozzá.

- Akkor beszéljünk angolul - váltok át a másik nyelvre. Sokkal könnyebben megy, mint a koreai.

- Van kedved beszélgetni? - ül le az egyik kőpadra.

- Ha nem fulladok bele ebbe a cuccba, akkor igen - rángatom fel a ruhámat fintorogva, hogy ne látszódjon ki a dekoltázsom.

- Pedig nagyon csinos vagy - bólint felém elismerően.

- Nem érdekel - vonok vállat. - Alig lehet benne levegőt venni. - A cipőm ráadásul már szinte elviselhetetlenül nyomja a nagylábujjam. Egy mozdulattal lerúgom magamról mind a kettőt. - Na, így már kényelmesebb - dünnyögöm.

Hirtelen egy pincér jelenik meg a semmiből.

- Frissítőt? - nyújt elénk két italt. Én elveszem az egyiket, Jackson pedig leemeli a másikat.
- Igyunk arra, hogy nem lettünk jegyespár - javasolja, mire hangosan felnevetek, és az övéhez koccantom a poharamat.

Hamarosan már úgy beszélgetünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Rengeteg a közös témánk, ráadásul mindkettőnknek hasonló humora van. Nem tudom, hogy mennyi idő telhet el, de egészen addig nem is érdekel, amíg az ajtó felől meg nem hallok egy hangot.

- Jacks! Ezer éve nem láttalak haver! - BamBam vetődik ki elénk szélesen vigyorogva.

- Ti ismeritek egymást? - pislogok meglepetten.

- Két éve találkoztunk először Szöulban. A szüleink üzlettársak. - Avat be Jackson.

- Látom megszabadultál a kínzóeszközödtől - mutat a lábamra az unokatesóm.

- Képtelen vagyok megjátszani magam a nem-vőlegényem előtt - rázom meg a fejemet színpadiasan. Döbbenten néz ránk, mire gyorsan elmondjuk neki a részleteket.

- Pedig szerintem összeillenétek! - nevet fel. Egymásra nézünk Jacksonnal és egyszerre mondjuk:

- Nem.

- Egyébként hogy találtál meg minket? - terelem gyorsabb tovább a témát, mielőtt BamBam mondhatna még valamit.

- Igazából anya küldött ki, hogy szóljak nektek. Lassan indulnunk kell. - Erre visszahúzom a cipőmet és belekarolok a két fiúba.

- Akkor menjünk! - Vidáman ballagunk át hármasban a széles termen. Az utcán egy-egy öleléssel köszönök el tőlük és szállok be a kocsinkba.

- Hogy érezted magad ma, kislányom? - kérdezi apa óvatosan, mikor már hazafelé tartunk. Mindig ez az első kérdése, ha elmegyünk egy ilyen eseményre. Általában mindig ugyanazt válaszolom, de ma más a helyzet.

- Jól. Nagyon jól - mondom mosolyogva, aztán már csak az elsuhanó házakat és üzleteket nézem.

Másnap már reggelinél megmondom a döntésünket anyának a házassággal kapcsolatban, amit ő teljes mértékben elfogad.

- Én nem számítottam másra, de Wang úr ragaszkodott ehhez az egészhez - mondja.

- Apa tudott róla? - utalok a tegnap estére.

- Nem. De mit gondolsz Jacksonról? - kanyarodik vissza az őt érdeklő témához.

- Azt hiszem barátok lettünk - mosolyodok el, miközben magamra húzom a kedvenc pulcsimat. - Most viszont elmegyek sétálni, jó? - nyomok egy puszit az arcára.

- Vigyázz magadra, kicsim!

- Oké! - kiabálok neki vissza az előszobából.

Felkapom a kölcsön kapott gördeszkát és kisétálok a házból, hogy elguruljak a kórházig.

Amint meglátom a kerítést, már tudom, hogy hol fogok bemenni.

Rálépek a rönkre és egy pillanat múlva már a parkban állok. Innen már ismerem az utat a bejáratig. A recepción megkérdezem Taehyung szobaszámát, és a hölgy kedvesen elmagyarázza, hogy juthatok el hozzá.

- Szia! - lépek be hozzá mosolyogva. Ruhástul ül az ágyán, a lábait maga alá húzva és a jöttömre felém fordítja a fejét.

- Van itt valaki? - kérdezi kicsit ijedten, mire észbe kapok.

- Amber vagyok - mondom és közelebb megyek hozzá. - Megígértem, hogy meglátogatlak.

- De jó!  - arra nyúl a kezével ahonnan a hangomat hallja. Leülök mellé és a tenyerét az arcomra simítom. - Tényleg te vagy az - tapogatja meg az orrom, mire felnevetek.

- Menjünk sétálni! - javasolja, miközben némi küzdés után belebújik a papucsába.

- Rendben.

Kiballagunk a parkba, ahol rögtön elmondom neki a tegnap estét és a házassági ajánlatomat is.

- Pedig énekeltem volna az esküvőtökön - jegyzi meg, miközben belém kapaszkodva egyensúlyozik egy kőlépcső szélén.

- Nem akarsz most énekelni? - kérdezem, inkább viccnek, mint komoly kérdésnek szánva.
Válasz helyett viszont belekezd egy olyan koreai dalba, amit még én is ismerek. Lehunyt szemmel hallgatom, és mikor eljön az a rész, ahol rappelni kell, bekapcsolódok.
Ösztönösen hangsúlyozok és érzem, hogy jó, amit csinálok. Mikor vége lesz a szövegnek és visszatér a fődallam, bekapcsolódok az énekbe. Egy hosszú, kitartott hanggal lesz vége a dalnak.

Szusszanok egyet és látom, hogy Taehyung elmosolyodik.

- Ez nagyon jó volt - emeli fel a fejét és a nap irányába fordítja az arcát. - Bárcsak minden nap ezt csinálhatnám! - szorítja meg a kezem és lép egyet. Aztán elenged és kitárt karokkal forogni kezd, miközben fokozatosan távolodik tőlem. Beborítja a fény és a felsője alá befúj a szél.

- Nézd Amber! Repülök! - Nevetve futok oda hozzá és megragadom a pólója szélét.

- Azért csak óvatosan! Még lezuhansz itt nekem! - húzom oda magamhoz. Az állát megtámasztja a kulcscsontomon és átkarol. Habozás nélkül viszonozom az ölelését, miközben be kell ismernem magamnak, hogy megkedveltem. Az a pár óra amit eddig eltöltöttem vele elég volt ehhez.

- Örülök, hogy itt vagy velem - dörmögi a fülembe, én pedig elmosolyodok.

- Én is örülök, hogy megismerhettelek - suttogom.

Felhők kúsznak át az égen és az árnyékok végig suhannak rajtunk. Közel egy percig állunk így.

- Éhes vagyok - töri meg a csendet Taehyung.

- Én is - dörgölöm meg a hasam. - Azt hiszem ideje hazamennem. És neked se tesz jót, ha megerőlteted magad.

- Mindenki ezt mondja - fintorog egyet, de azért hagyja, hogy visszavezessem a főépületbe.
- Holnap is eljössz? - kérdezi reménykedve, mikor már a szobájában vagyunk. Ránézek, és akkor sem tudnék nemet mondani, ha nagyon akarnék.

- Hát persze - szorítom meg a kezét.

Ekkor viszont kopognak, és egy ápoló érkezik az ebéddel. Elköszönök és nagyon halkan, óvatosan csukom be magam mögött az ajtót, mikor kimegyek.

Aznap este a nővéremmel, BamBammal és Jacksonnal elmegyünk egy karaoke terembe, ahol Jackie kihasználja az alkalmat, hogy rákérdezzen a hosszú városi ,,sétáimra”. Nem akarom az igazságot a fiúk előtt elmesélni neki, mert úgy érzem ez az én titkom. A mosdóban végül elmondom neki, hogy találkoztam Taehyunggal.

- Szereted? - kérdezi komolyan, karba tett kézzel.

- Csak úgy, mint egy barátot - fordulok a tükör felé. Tényleg így érzem, és azt hiszem, ezt ő is tudja.

- És mikor mész hozzá megint?

- Holnap reggel. Ha észrevétlenül ki tudok menni a házból, persze… - tűnődök el egy pillanatra.

- Majd segítek - ajánlja fel testvériesen a falazást, mire kis híján a nyakába ugrok.

- Köszi! Te vagy a legjobb! - szorítom magamhoz. Felkuncog és megpaskolja a fejem búbját.

- Jól van, jól van… - fejti le magáról a karjaimat. - Menjünk vissza, mielőtt még aggódni kezdenek a fiúk. - Egyetértően bólintok, de amikor benyitok a termünkbe, azt kell látnom, hogy legalább egy tucat ember bulizik a majdnem-vőlegényem és az unokatesóm előadására. Nevetve állunk be a kisebb tömegbe és a következő számnál már én is magamhoz ragadok egy mikrofont. Közel egy órán át szórakoztatjuk mini-közönségünket és mikor késő éjjel hullafáradtan beesek az ágyamba azzal alszom el, hogy a délelőtti közös éneklésre gondolok a kórház lépcsőjén.

A következő napokat szinte csak a kórházban töltöm. Jackie tényleg sokat segít nekem és egyszer el is kísér.

- Fura egy srác… - mondja nekem, miután Taehyung egy órán át beszél neki arról, hogy milyen lenne, ha a bálnák tudnának repülni.

- Talán - vonok vállat. Engem már nem tud meglepni semmi vele kapcsolatban. Ráadásul, ahogy a családjáról és magáról beszélt, rá kellett jönnöm arra is, hogy bár még ő is csak egy kölyök, de bizonyos dolgokban már sokkal érettebben gondolkodik, mint a kortársai. És szinte már természetellenesen vidáman áll hozzá a dolgokhoz. Számára az egész világ egy csoda és emiatt mindennek tud örülni. Az esőt ugyanúgy szereti, mint a napfényt és képes akár percekig egyetlen fűszálat nézegetni. Csak úgy dől belőle az optimizmus és az életszeretet, ami árnyékot vet a saját aggodalmaimra. Nem akarok messze kerülni tőle - gyakran jut ez eszembe, ahogy őt nézem, de nem mondom ki hangosan. Egyre inkább félve gondolok arra, hogy mi lesz, ha vissza kell mennünk Tajvanba.

De nem hagyja, hogy ezek a dolgok maguk alá temessenek. Akárhányszor eszembe jut a költözés vagy bármi, ami nyomaszt, rögtön mond valamit, amivel eltereli a gondolataimat.

Aztán egy nap megtörik bennem a hallgatás.

- Nem akarok elmenni innen - mondom halkan. A szobájában ülünk és pálcikákból építünk várat.
- Akkor ne menj. Még sokáig maradhatsz - tesz le az asztalra egy evőeszközt. Elég messze van attól, amit eddig összeraktunk, de következő pálcikával áthidalom a távolságot.

- Nem hiszem. Nem tudom - bizonytalankodok. - Fogalmam sincs, hogy meddig maradunk még itt - sóhajtok fel.

- De ha hazautaztok, akkor végre újra láthatod az ottani barátaidat és a házatokat - mosolyog rám ártatlanul és nekem összeszorul a szívem. Jacksonra és BamBamra gondolok meg a gördeszkára, ami a szobámban van.

- De én nem akarok újra beleszokni valami másba. Nekem itt is jó - győzködöm. - És nincs olyan sok barátom, mint hiszed - horgasztom le a fejem. Eszembe jut a repülés, a hosszú autóutak és az a pillanat mikor megérkeztünk ide. Tae az arcomra teszi a tenyerét.
- Nincs semmi baj - mondja. - Amíg vannak emberek, akik hazavárnak, amíg van, aki gondoljon rád, addig bárhol otthon tudsz lenni. - Egy pillanatig csak nézek rá, aztán ahelyett, hogy mondanék valamit, inkább szorosan magamhoz ölelem.

Órákkal később elköszönök tőle, de ahelyett, hogy kigurulnék a kórház területéről, még kiülök a parkba. Egyre jobban szeretek itt üldögélni. Igazából, már szinte várok valakiket. Ha minden igaz, akkor hamarosan fel kell, hogy bukkanjanak. Egy perc...még egy…
Aztán már meg is hallom őket. A pár léptei egyenletesen koppannak a betonon. Végül hangjuk is elér hozzám és elsétálnak előttem. Ahogy nézem őket, hirtelen az jut eszembe, hogy talán ők is csak megragadnak minden lehetőséget arra, amíg még együtt lehetnek. Talán hamarosan nekik is búcsúzniuk kell egymástól, de inkább nem gondolnak erre. Ki tudja, hogy mennyire kényelmetlen a magassarkú cipő vagy mennyire fáradt egy-egy mosoly. Amíg ott vannak egymásnak, addig minden este kisétálnak ide. Addig nézem őket, amíg el nem tűnnek a látóteremből, aztán lassan felállok és hazamegyek.

Egy hét múlva arra érkezem, hogy Taehyung a cicás szemtakarója eltűnt, helyette egy vastag keretes, fekete napszemüveg takarja az arcát.

- Mi történt? - kérdezem és leülök az ágyára.

- Levették a kötésemet - mondja ki a nyilvánvalót. - De egyelőre nem nagyon látok semmit. Az orvos azt mondta, hogy még három nap, amíg a retinám megnyugszik - magyarázza komolyan.
Aznap nem megyünk ki az épületből, hanem csak ülünk a szobában és néha bekapcsoljuk a tévét is, de csak azért, hogy zenét hallgassunk rajta, végül pedig útra kelünk a hatalmas, kastély-szerű intézményben.

Egymásba karolva megyünk végig a hosszú folyosókon és a lépcsőkkel együtt tekergünk össze-vissza. Már alkonyodni kezd, mire ráveszem magam, hogy hazamenjek. Épp akkor hozzák neki a vacsorát, mikor kilépek a szobájából. Ismerősként köszönök az ápolónak, aki kedvesen visszamosolyog rám, aztán kisétálok az épületből.

Szürkés felhők úsznak az égen, esőt ígérve. A napfény alig látszik és én egészen idáig kicsit aggódva kémleltem az eget. Ma kabátot is hoztam magammal, hátha útközben érne a zuhé, de szerencsére eddig nem volt rá szükségem, most pedig itt vagyok a kórházban.
A szívem a torkomban dobog, ahogy a már ismerős fehér ajtó előtt állok.
Itt a nagy nap. Ma végre tényleg látni fog engem. Vajon mit fog szólni, hozzám? Így is kedvelni fog?

Gyorsan elhessegetem ezeket a gondolatokat. Hiszen mindentől függetlenül én az maradtam, aki eddig voltam és ő sem változott meg. Legalábbis az elmúlt napokban nem. Bár azért látszott rajta, hogy izgul. Mondjuk, ez érthető is, hiszen hosszú idő után tudja majd újra szemügyre venni a környezetét.

Délután érkeztem, hogy a családja vele tudjon lenni a reggeli vizsgálatok ideje alatt és meg tudjanak beszélni minden szükséges további intézkedést az orvossal. Felsóhajtok - és ezzel együtt megpróbálok megszabadulni az aggodalmaimtól is, - aztán benyitok a szobába.
Taehyung az ablak előtt áll, a háta mögé tett kezekkel. Finoman megköszörülöm a torkom.
- Szia. Amber vagyok - mondom és becsukom magam mögött az ajtót. Abban a pillanatban megpördül és elvigyorodik. Elég messze vagyok tőle, de még így is látom, hogy mindkét írisze fekete.

- Amber! Hogy te mennyire szép vagy! - tárja ölelésre a karjait. Odafutok hozzá, és ahogy a mellkasához bújok, nem sok hiányzik ahhoz, hogy elsírjam magam. De végül úrrá tudok lenni az érzelmeimen és rámosolygok.

- Kimegyünk sétálni? - kérdezem tőle, felé nyújtva egy sötétzöld vastag pulcsit, amit valószínűleg a szülei hoztak neki.

- Hát persze! Mindent látni akarok! - bújik bele a ruhájába. Kézen fog és maga után vonszolva kiviharzik a szobából. Lefutunk az előtérbe, aztán ki a kertbe és végül a parkba. Minden zugot végigjárunk, amihez bármilyen közös emlék köthető. Megmutatom neki a kerítést is, ahol bemásztam és a padot, ahol elesett. Kifulladva veti le magát az ülőalkalmatosságra és nagyot nyújtózkodik.

- Ez csodálatos! - Mellé telepedek és a közelgő estétől fázósan összehúzom magam, mire közelebb csúszik hozzám és átkarolja a vállam. Csendben ücsörgünk így, miközben lassan besötétedik.
És akkor meghallom. Fel sem kell néznem, mert tudom, hogy kik jönnek.

- Nézd csak! - súgom halkan.

Ekkor azonban szellő suhan át a fák között és hirtelen esőcsepp koppan előttem a betonon.
Kinyílik egy esernyő és a következő pillanatban a pár elsétál előttünk. Ugyanúgy összebújnak, ahogy mi és ahogy távolodnak tőlünk a lámpák kigyúlnak mögöttük.
A fények narancssárgára festik az elázó fák leveit és tükröt varázsolnak a vizes betonból, ami vibrálva veri vissza azt a tengernyi színt, amit a világítás adott neki. A park többi lámpája pedig fehéres fénygömbökként izzik a párás estében.

Tágra nyílt szemekkel csodáljuk az elénk táruló látványt.

- Látod, fényt hoztak az éjszakába - mondja Taehyung, mire megborzongok. Nem kell semmit mondanom, úgyis mindketten ugyanarra gondolunk.

Azt kívánom, hogy bárcsak maradhatnánk még, de az eső egyre jobban esik.
- Vissza kéne mennünk, így csak megfázunk mindketten. – Tudom, hogy még ő is maradna, de nem szeretném, ha miattam betegedne meg.

- Rendben - szipog egyet és elenged. - Versenyzünk a bejáratig?

Kézen fogva futunk vissza és miután tiszta ruhába öltözött és én is megszáradtam megcsörren a mobilom. Anya az, és ellentmondást nem tűrően közli, hogy apával eljönnek értem a kórházhoz.
Nehéz szívvel teszem le a telefont és egy öleléssel elköszönök a barátomtól.
- Amint lehet, újra találkozunk - mondom és gyorsan lefirkantom neki a telefonszámomat, aztán kilépek a szobájából.

A kocsinkban - nagy meglepetésemre - hárman ülnek. A hátsó ülésről Jackie mosolyog rám és kicsit félrehúzódik, mikor bezuttyanok mellé.

- Kislányom, beszélnünk kell - kezdi apa, de nem tűnik mérgesnek. Szótlanul bólintok és várom a folytatást. - Úgy döntöttünk, hogy ide költözünk. - A szívem egy nagyot dobban.
- De...miért? - kérdezem és hirtelen az az érzésem támad, hogy a dolognak több köze van hozzám, mint hinném. Anya veszi át a szót.

- Úgy néz ki, hogy apádat áthelyezik és… - tart egy pillanatnyi szünetet. - Úgy gondolom, hogy neked is jót tesz Daegu.

- Ne haragudj hugi, de kénytelen voltam elmondani nekik - emeli fel a kezeit védekezően a nővérem egy széles mosollyal az arcán.

Ha akarnék, se tudnék rá haragudni, sőt legszívesebben magamhoz ölelném a családomat.

- Annyira szeretlek titeket! - vetődök rá Jackie-re és nyomok egy cuppanós puszit az arcára.

Pár nappal később pedig már minden holmink megérkezik Tajnanból. Ahogy a bútoraim a helyükre kerültek azonnal elzárkóztam a családom tagjai elől, hogy mindent el tudjak rendezni. Épp az egyik dobozomat bontom fel, mikor valaki bekopog.

- Gyere be! - szólok ki, de fel sem nézek, mikor az ajtó kinyílik és Taehyung lép be rajta. Fekete szeme végig siklik a falakon, megnézi a szekrényeimet és a halvány színű függönyöket. Mosolyogva figyelem, mert látom rajta, hogy tetszik neki, amit lát. Végül viszonozza a mosolyom és odalép elém.

- Szia Amber. Üdv itthon.

Két nappal később Jackson felhív, hogy meghívjon magához egy kisebb összejövetelre.
- Jackie is jöhet? - kérdezem.

- Persze, az a jó, ha minél többen vagyunk – mondja és szinte hallom, ahogy vigyorog. -Remélem csini leszel! - Erre nem mondok semmit, csak megforgatom a szemem, majd elköszönök tőle.

Egy órányi készülődés után indulunk el este a tesómmal. Még mindig nem vagyok hajlandó magassarkú cipőt felvenni, de azt hiszem a kellő helyeken passzentos ruhadarabjaimmal és a sminkemmel még így is ízléses és nőies vagyok. Erről Jackie is biztosít, aki azt vallja, hogy az igazi szépséget az önbizalom adja. Ezzel nyitunk be Jacksonék házába, ahol már szól a zene.

- Végre! - Esik a nyakunkba a házigazda, ahogy belépünk az előszobába. - Most, hogy végre mindenki itt van, kezdődhet a buli! - Mire észbe kapok, már maga után ránt a nappalijukba, hogy táncoljak vele. Fogalmam sincs, hogy miért hagyom, de egy idő után nem is érdekel, csak egyszerűen jól érzem magam. Mikor kifulladva levetem magam a kanapéra hirtelen BamBam vetődik le mellém.

- Ahhoz képest, hogy semmi nincs köztetek, eddig csak Jacksonnal voltál - üvölti túl a zenét, mire meglököm.

- Nagyon vicces vagy…- mondom, de igazából nem haragszom rá és ezt ő is tudja.

- Gyere, bemutatlak egy-két embernek! - kiabálja lelkesen és a következő fél órában legalább egy tucatnyi idegennel ismertet össze. Mikor végre elszabadulok mellőle, eldöntöm, hogy egy kicsit kiszököm a friss levegőre. Ahogy átvágok a házon, megpillantom Jackie-t, aki szemmel láthatóan nagyon jól érzi magát a társaságban. Egy magas, vigyorgós sráccal beszélget, akit -, ha jól emlékszem - Hoseoknak hívnak. Mosolyogva lépek ki a teraszra és egy lámpásokkal megvilágított ösvényen elsétálok a kert végébe. Felnézek a csillagos égre és nem érzek semmi mást, csak határtalan boldogságot.

- Ugye milyen szép? - Taehyung hirtelen lép ki mellém a sötétből. Valahogy éreztem, hogy ő is a vendégek között van, bár a nagy tömeg miatt egész este nem láttam.

- Igen - bólintok egyet és a kezemet nyújtom neki, hogy meg tudja fogni.

- Azt mondják az emberek, hogy amilyen furcsa vagyok biztos az egyik bolygóról jöttem - mutat felfelé, mire elnevetem magam.

- A lényeg az, hogy most itt vagy - mondom neki.

- Hát igen… jó itthon lenni.

- Bizony - bólintok egyetértően és életemben másodszorra érzem azt, hogy tényleg hazaérkeztem.