22.

„A” feladat

Műfaj: Dráma és egy nagyon halvány, leheletnyi fluff.

Remélem sikerült átadnom, amit szerettem volna. Kellemes időtöltést kívánok!

Zene ajánlott: Secret Garden: Here I am (az emlékeknél)

Újrakezdés

  

- Még mindig szeded?

- Ezt meg honnan veszi? - kérdem meg egy mosollyal ajkaimon, miközben belekortyolok gőzölgő teámba.

- Hm, honnan hozta ezt a fajta teát? Finom. - dícsérem meg.

- Ne tereld el a témát. - kéri.

- Mégis miért terelném? Egy egyszerű kérdéssel reagáltam a feltett kérdésre. Először válaszoljon ön, hogy én magam is tudjak! - nézek le az ölemben fekvő könyvre.

- Mostanában túlságosan nyugodt vagy a kérdéseim feltétele alatt. - figyel fel elirányuló tekintetemre.

- Baj az? - vonom fel ívelt szemöldököm a magasba. Nem szeretem a spekulációit.

- Nekem ugyan nem, de a szervezetednek annál is inkább. Mondtam, hogy nem szabadna egy nap egynél többet bevenned! - dorgál meg, mire halkan felnevetek.

- Ki mondta, hogy egy nap beveszek kettőt?  - nézek fel rá mosolyogva.

Csend ereszkedik ránk, majd mély sóhajt hallat a férfi.

- Miért nyúzod tovább azt a szerencsétlen könyvet? - a mosoly arcomra fagy, homály fedi le pupilláim, s már nincs is annyira jó kedvem.

- Miért olvasod el újra és újra? Nincs más, ami vonzaná a fantáziád? - még ekkor sem nézett fel, de tudom, hogy hallota amit kérdeztem, ezért is vártam a válaszára. Egy kis idő elteltével némán sóhajtott egyet, majd a könyv borítóját felém fordítva mutatta a címet.  Újrakezdés...

- Dr. Ryoo Seung Wan, véletlenül nem várja egy másik betege? - kérdezem, majd az ő általa említett tárgyat összecsukva a mellettem lévő éjjeliszekrényre rakom.

- Ami azt illeti, ma csak te  vagy a porondon, de ha esetleg nem vagy kíváncsi a képemre, akkor jobb lesz, ha távozom még mielőtt úgy döntesz, hogy hozzám vágsz valamit. - emeli fel kezeit maga elé, mint valami pajzsot a képzeletbeli tárgyak ellen.

- Nem venném zokon, ha pillanatnyi magányban részesítene. - bólint, majd az ajtó felé veszi az irányt. Sóhajtva dőlök hátra a párnák jól kifeküdt zugába és merengve gondolok vissza azokra az időkre.

Sötétedett és borúsak voltak a fellegek, de én töretlen jókedvvel sétáltam haza.  Bár tudtam, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat az ég, mégsem siettem. Nem láttam értelmét, amúgy is szerettem az esőt, így nem volt mitől félnem. Egy parkosított résznél járhattam már, mikor valakit megláttam egy fa tövében guggolni, térdeire hajtott fejjel, szipogva.

Tétovázásom közepette, - hogy odamenjek e hozzá vagy sem - eleredt az eső. Apró cseppekben hullott alá, mégsem kerülhette el az apróra összekuporódó emberke   figyelmét. Már éppen odaértem hozzá, mikor felnézett. Vizes haja arcára tapadt, ahogyan az enyém sem volt jobb állapotban. Őt figyeltem, ahogyan ő engem mért végig, majd   hatalmas szemeit rám emelte. A kezem nyújtottam neki, amit először nem akart elfogadni, de végül valamilyen oknál fogva mégis megtett. Felhúztam a földről és rámosolyogtam, s továbbra is a kezét fogva mutatkoztam be:

 - Jeremy vagyok! - húztam széles vigyorra a szám, mire ő is megeresztett egy mosolyt és bemutatkozott.

- Shin Woo!  - mondta ő.

Az ajtó halk csukódására figyeltem fel. Sóhajtva egyet, vettem kezembe újra a - már kihűlő félben levő - bögre teát és lassan kortyolgatva merengtem el egy álomnak tűnő régi, gyönyörű, de fájdalmas emléken.

Itt kezdődött el minden. Mintha valaki megírta volna ezt a jelenetet, mint egy elcseszett, de mégis jól kivitelezett romantikus dráma komédiában. Először a mosolya fogott meg.  Amikor fültől fülig ért a szája, akkor imádtam a legjobban és az ő vallomása szerint ő is azt szerette bennem a legjobban, hogy életvidám és talpraesett, mindenre kész ember vagyok. A mai napig bennem él az a vallomása.

Kopognak.

- Tessék? - szólok ki normál hangerőn. Rekedt hangom bizonyosan eléri látogatóm, ugyanis amint kimondom az invitáló szót, az ismeretlen ismerős betoppan a szobába.

- Jeremy, hogy vagy? - mosolyog rám szelíden egy ötvenes éveinek végén járó asszony.

- Shin Hye, micsoda meglepetés! - nevetek rá boldogan, majd nyomban felülök az ágyon és a nyakába vetem magam.

Mintha az elmúlt időket nem merengéssel, hanem csevegéssel töltöttem volna, most úgy beszélgetek vele fesztelenül.

- Itt ragadtál egy darabig, igaz? - mosolyog fancsali képem láttán.

- Yah! Ez a doki dilis...- fújtatok - azt híreszteli drogozom és hogy függő vagyok, de ennek a fele sem igaz! - puffogom ártatlanságomnak eleget adva.

- Biztosan nem rossz szándékkal akaródzik benn fogni téged.

- Egy perverz állat! - motyogom elbambulva.

- Kit nevezel te perverz állatnak, Mr. Én Most Inkább Meghalok, Mintsemhogy Egy légtérben Legyek Veled? - csukja be maga mögött az ajtót Ryoo doktor.

- Ch, azt ne mondja, hogy hazudok! Múltkor is letapizott! - mutogatok kezeire.

- A te érdekedben. - barom.

- Nincsenek szükségleteim. - vakkantom oda, mire elneveti magát.

- Szexuális sükségletekre meglehetősen nincs szükséged, viszont fiziológiai szükségletre annál inkább! - magyarázza ki magát, mire csak megforgatom a szemem.

- Ez nem latin óra doktor...-

- Óh, igaz is! Az eredményeidet kaptam meg, gondoltam nem bánod, ha elhozom neked még éppen időben. Nos én indulok is. Ennek a perverz állatnak a lánya az óvodában várja. - kacsint, mire elnevetem  magam.

- Üdvözlöm!

- Átadom. - int, majd távozik. Shin Hye-vel még beszélgetünk egy darabig, de a munkahelye miatt keresik, ezért távoznia kell. Erős a gyanúm, hogy még mindig a nyugdíja miatt vannak felháborodva, hiszen Shin Hye asszony rettenetesen jó munkaerő és kárbaveszőnek találják, hogy nyugdíjba szeretne vonulni. Mondjuk megértem, mindig alázattal dolgozik egy szava sem lehet az embernek, főleg, ha kedves, szerény és voltaképpen precíz is mellé.

Hiába próbálom az asszonyságra terelni a gondolataim, hogy ott maradjanak, valahogy mindig visszaférkőznek az elmémbe az emlékek.

A találkozásunk óta minden egyes nap beszélgettünk, jó barátokká váltunk. Rengeteg olyan alaklom volt, amikor a barátaim szidtak is miatta, ugyanis akárhányszor hívtak sörözni, valamilyen kifogással mindig kerestem valami kibúvót, aminek segítségével visszautasíthatom az ajánlatukat. Persze semmi nagy dologról nem vol szó "csak" Shin Woo-val volt találkozóm.

Lehet így utólag belegondolva kívülről úgy nézhettünk ki, mint egy turbékoló gerlepár. De egy cseppet sem bántam meg. Egyik nap ismét kibújtam a haveri találkozó alól, természetesen szokásommá vált így nem volt bűntudatom, hogy helyettük Shin-nel találkoztam.

- Nem fonak haragudni? - kérdezte egy alkalommal. Nyár volt és este, minden csillag jól kivehető volt. Kint feküdtünk a tetőn és az eget bámultuk.

- Nem izgat. Ha megharagszanak egyszer meg is fognak békélni. Különben is, veled sokkal jobb lógni, mint velük együttesen. Ők gyerek szemlélettel rendelkeznek én viszont...- félbeszakított.

- És mi van akkor, ha csak optimisták? - elnevettem magam.

- Akkor túlzásba esnek. Én magam realista vagyok. - mosolyogtam rá felé fordítva fejem. Nem számítottam rá, hogy ilyen közel leszünk egymáshoz, ha ő is felém fordítja a fejét, de lehettem akkor bármennyire is zavarban, tartottam magam és nem én voltam az, aki először elkapta tekintetét.

- Tudod nem értem még magam sem, hogy hogyan történhetett meg, de azt hiszem, hogy már az első pillanattól kezdve olyan vagy nekem, mint a levegő. - motyogta a csillagokat egymáshoz kötögetve tekintetével. Összevont szemöldökkel meredtem rá.

- Nem egészen értelek Shin Woo, beszélj érthetőbben! - Nem beszélt. Egyszerűen odahajolt hozzám és megcsókolt. Nem volt az a nagy durranás, igazából éppenhogy csak összeért a szánk, mégis mintha áramütés ért volna...

- Azt hiszem, hogy így már elég egyértelmű. - fordult vissza az ég felé.

Gondolataim ezer felé kanyarognak. Fáj belegondolni, hogy ezek csak múló emlékek. Félek, hogy egy napon elfelejtem őket...

Nem mertem egy darabig felé nyitni. Megijedtem a saját érzéseimtől, ezért napokig csak kerültem, ha összefutottunk is csak intettem neki, majd lehajtott fejjel elfutottam mellette. Azt hiszem, hogy megelégelhette akkor és ott a dolgokat, mert mikor jöttem ki az iskola épületéből, megint csak a menekülő stratégiát választottam, csakhogy ő már nem érte be egy látszat köszönéssel.

Utánam jött, megragadta a karom és afelé a park felé kezdett el vonszolni, ahol először találkoztunk.

- Ne haragudj, hogy ha esetleg megbántottalak, vagy megijesztettelek. Nem állt szándékomban. De kérlek, bármennyire is érdemlem meg ezt, ne tedd ezt velem! Nem akarom elveszíteni a legjobb, sőt az egyetlen barátom. - megkövülten álltam ott előtte. Nem zsarolt meg, mert hazudnék, ha azt mondanám, de jól sem esett az, hogy választás elé állít, akarva-akaratlanul.

- A barátod vagyok, csak adj egy kis időt...- mondtam, majd kitéptem kezem a szorításából és el akartam rohanni, de egy mondatával megállított.

- De nekem nincs időm Jeremy! - akkor még nem igazán értettem, de nem is nagyon érdekelt, ha őszinte akarok lenni. Csak a saját érzéseimet helyeztem előtérbe, önző módon csak magammal törődtem és az idő múlását egyfajta játékként kezelve prúbáltam arra bírni, hogy ne akarjon engem feladni.

- Kip-kop! - jön be egy nővér a szobámba.

- Jó estét Jeremy! Hogy érzi magát? - kérdezi, mie elhúzom a sámat, és a kis szekrényre tapasztom tekintetem.

- Ide adná kérem azt a könyvet? - mutatok a tárgyra, mire a fiatal ápoló készségesen eleget tesz óhajomnak és a kezembe nyomja a rongyosra olvasott papírtömeget.

- Találó a címe. - mondja.

- Igen, ez mindere a válasz kisasszony. Ajánlanám, csak egy jobb példányban, de az eredetiben. Valahogy nekem csak ez nyújt hasznot. A mostani, amit nemrég adtak ki egy fabadkát sem ér. Nem is értem, hogy hogyan engedhetik ki az ilyen felelőtlenül megírt műveket!

- Bizonyára a mai olvasók nem a csendre vagy a lélekre gondolnak az újrakezdéssel kapcsolatban.

- Mire gondol? - vonom fel szemöldököm.

- Talán egy új család, vagy vállalkozás, kinek mi?!

- Ah és az élet? Azt nem értékelik? - nevetek rá.

- Nem igen.

- Szomorú vagyok. Az, aki ezt a könyvet hátra hagyta rám...- mosolyodom el szomorkásan - az értékelte volna. 

Nem mond rá semmit. Némán bámulja a könyvet a kezemben, majd fanyarkás fintorra húzza ajkait.

- Ha végzett vele kölcsönadná egy olvasás erejéig?

- Te mit szeretnél újrakezdeni? - kérdezem meg mosolyogva a gyakorlatban álló lányt.

- Újra és újra az életemet.

- Még el sem kezdődött, ne akard újra kezdeni. Majd, ha egy határon túl lépsz, akkor vedd elő ezt a könyvet és akkor akard újrakezdeni.

Nem hiába mondom ezt neki. Én jó magam is már rengeteg határt léptem át.

                                         *                        *                     *

- Úgy tűnik, hogy egyre jobb lesz az állapotod. - lépdel mosolyogva felém a doktor.

- Nahát, hol van a könyved?! - csodálkozik rá a tárgy mibenlétében.

- Odaadtam egy olyan embernek, aki még csak most kezdett el élni. - mosolygom rá. - Lehetne egy aprócska kérésem önhöz? - nézek rá reménykedve az orvosra, aki nevetős szemekkel tekint rám.

- Attól függ, hogy mennyire apró. - nevet, mire én is megeresztek egy bánatos mosolyt.

- Ma van az évfordulója annak, ogy elment. Már 3 éve annak. Kimehetnék a temetőbe? Vinni szeretnék neki egy csokor virágot.

- Legyen, de este hatra mindenképp legyél itt!

- Úgy lesz. - bólintok komolyan, majd szedem a sátorfám és indulok is. Gyorsan beugrom a virágoshoz és köttetek egy egyszerű, de mégis szép csokrot, ami fehérrózsából áll. Megköszönöm a férfi segítségét, majd irányomat a temető felé veszem. Lassan haladok a sorok között, egyenesen a célpontom felé, majd mikor odaérek letelepszem a sír előtti padra és merengve bámulom a sírkőre írt adatokat.

Egy hónap elpazarlása után végül mégis amellett döntöttem, hogy barátok attól függetlenül még lehetünk. Mikor ezt közöltem vele, majd kicsattant az örömtől és én is azt gondoltam, hogy örömet okoztam neki. Valójában én voltam a legnagyobb fájdalma.

Újabb egy hónap telt el, s én is végre ráébredtem, hogy mit is érzek valójában. Közölni akartam vele, de ő aznap, valahogy kíváncsi természetet produkált.

Nálam voltunk, a lakásomon. Ő a kedvenc könyvét olvasgatta én meg őt figyeltem. Egyszer csak egy mély sóhajt hallatott, majd megszólalt.

 - Ennyire megleptelek volna? - igen meglepett.

- Szeretlek! - nyögtem ki és néztem rá bambán.

A világ legelcseszettebb szerelmi vallomása volt, de abban az adott helyzetben nem tudtam máshogy, csak fázis késéssel reagálni.

- Ó, valóban? - vonta fel akkor szépen ívelt szemöldökét, mire én végre rá nézve, könnypárás szemekkel meredtem rá és csak bólintottam.

Nem akartam visszavonni. Tudtam, pontosan tudtam, hogy mit érzek iránta. Nem láttam értelmét a felesleges szavaknak, hogy kikerüljem a válaszadást, nem mert azzal csak az idő ment volna kárba, még több, mint amennyi már amúgy is elment. Ezek után rengeteg szép napot töltöttünk együtt.

                                            *                           *                             *

Születésnapomat ünnepeltük. Én sosem voltam hajlandó a szükségesnél többet költeni magamra, de ő akkor ragaszkodott a két személyes bulihoz. Egy tortát rakott az asztalra, majd így szólt;

- Kívánj valamit! - kérte, mire én lehunytam a szemem és a gyertyára célozva egyszerre kívántam és fújtam el a lángot. Kinyitva a szemem elmosolyodtam, majd nevetős hangon megkérdeztem.

- Elmondhatom, hogy mit kívántam? - költői kérdésnek szántam, ezért nem is vártam volna meg a válaszát, úgy folytattam volna tovább, de ő abban a pillanatban félbeszakított egy csókkal és azt mondta.

- Tartsd meg a gondolataidat! Ha elmondod nem fog valóra válni. - figyelmeztetett, mire csak megforgattam a szemeim, de hallgattam rá és nem mondtam neki semmit.

 Túlzásnak tartanám azt mondani, hogy panaszom nincsen, viszont még nagyobb hazugságnak, hogy van. Világ életemben mindig az igazak szavát vallottam, nem érdekelt, hogy ki mit gondolt vagy hitt rólam úgy voltam vele, hogy ez az én személyes dolgom és ebben senki nem cáfolhat meg. Legemberibbnek tartottam azt, ha valaki igazat mond semmint, hogy hazugságban tengesse napjait és úgy élje le az egész nyomorúltságos kis életét azon töprengve, hogy valyon hol, vagy mikor ronthatta el úgy igazán.

Én magam mindig is reális ember voltam. Voltak jobb és rosszabb napjaim is egyaránt, de mindig  talpon bírtam maradni és ezt dícséretesnek tartottam magamban. Dehát az ember mégis csak ember, így mivel én is az vagyok nekem is voltak, - illetve vannak - sebezhető oldalaim, amiket előszeretettel használtak fel ellenem a rosszakaróim, s mivel nem is egy  volt, igazán hamar a földbe tiportak lelkileg, bármennyire is próbáltam ellent állni a föld kecsegtetően hívogató érintéseinek, hiába. Én magam is a földre kerültem nem is akárhogyan...

Ugyan olyan átlagos napnak indult az a nap is. Bár felfigyeltem arra, hogy gyönyörűen világít a nap, valahogy mégis rossz előérzet vett rajtam uralmat. Ez az érzés az egész napomat kitöltötte. Már-már szürreálisnak tartottam az egészet, hiszen soha nem volt még velem olyan, hogy a gondolataim munka közben elkalandozzanak."

Most mégis ott tartok, hogy eme képeket, amiket most vissza idézek csak megcsóválom a fejem és tovább emlékezem vissza szerény átlagosnak induló napomra, az elejétől a végéig:

 "kár hányszor figyelmeztettek aznap a munkám során, valahogy mindig elbambultam, a gondolataim nagyon messze jártak tőlem, de próbáltam több kevesebb sikerrel koncentrálni. A napom végén főnököm számonkérésre hívatott az irodájába, s egy hosszabb monológ után végre engedett felszólalni, de mivel nem volt különösebb indokom arra, hogy miért viselkedtem úgy ahogy, ő maga csak megcsóválta a fejét és távozásra intett.

 Mivel tél közepe tájékán jártunk, ezért jól felöltözve indultam haza, de még mielőtt véglegesen az otthon melegét élvezve betehettem volna a lábam a lakásba, először is elmentem a pékségbe és vettem egy kis csemegét otthon ülő szerelmemnek. Boldog mosollyal arcomon válogattam a péksütemények között, mikor megcsörrent a mobilom. Shin Woo volt az, így nagy örömmel szóltam bele a készülékbe, de annál nagyobb aggodalommal tettem azt le.

A pékségben hagytam az ételt, amit nagy boldogsággal szedtem össze. Már lélekszakadva rohantam hazáig.

- Shin Woo! "

 Viszhangzott! A fejemben viszhangzik ó a rohadt életbe is!

Beteg volt. Igen, egy olyan betegsége volt, ami visszafordíthatatlanná vált, nem lehetett kezelni sem, csak csillapítani. Nem volt hátra sok ideje. Azt hittem belehalok a puszta gondolatba is, annak a puszta gondolatába, hogy ő nem lesz többé.

" Jeremy...- szólított meg egy alkalommal. Szemei karimásak voltak az alváshiánytól, lefogyott és a torka is kapart, halkan beszélt mégis tisztán csengtek akkor szavai.

- Kérlek búcsúzzunk el! - kérte, mire én hitetlenkedve meredtem rá.

- Hogy kérheted ezt tőlem!? Hogy van merszed...Aish!

Akkor káromkodtam először, ezt ő is megjegyezte. Szét voltam csúszva, nem tudtam, hogy mit tegyek.

- Ne kérj tőlem ilyet! Holnap is jövök! - jelentettem be és nem érdekelt, hogy megpróbált visszatartani, visszakozni én hűen, töretlenül tartottam ki saját igazam mellett. Másnap megint bementem hozzá. Aznap is esett az eső, mint akkor, amikor először találkoztunk.  Leültem az ágya szélére, megfogtam a kezét és beszélni kezdtem.

- Vége van, igaz? - hullott le egy könnycsepp arcomról. Nem akartam sírni, de egyszerűen nem volt erőm felemelni a kezem, hogy letöröljem az első könnycsepp után a többit, amik záporként hulltak a fehér paplanra.  Gondolataim vegyes érzelmekkel kavarodtak össze, bensőmben egy érzelem tornádó söpört végig.

- Emlékszel, hogy amikor találkoztunk esett az eső? Ugye emlékszel rá? - szorongattam  kezét töretlenül.

- Most is esik..- vékonyodott el a hangom, de még sikerült visszafognom a tomboló orkánt, ami bennem volt.

- Tudod, hogy mi volt az a kívánság, amit nem mondhattam el? - a gépek egyenletes pittyegései jelezték, hogy még életben van. A falra másztam volna legszívesebben tőlük.

- Hazudtál nekem Shin Woo-hyungnim! Azt mondtad, hogyha nem mondom el akkor valóra válik, de te mégis el fogsz menni!  - kitört belőlem.

Ó igen, de még hogy!

Arra eszméltem fel, hogy orvosok és ápolók tömörülnek be a kicsinyke szobába.

- Egy, kettő, három...bzz! Töltést! - meghalt.

Szemeim előtt lebegtek az emlékek, ahogy ott feküdt ernyedt testtel élettelenül, élettel telinek láttam. Azt láttam, hogy felül, hogy rám mosolyog és azt mondja semmi baj. Hittem neki, de valahogy ez a fantom kép nem tartott sokáig. Azt hiszem elájulhattam, arra már nem emlkészem, de arra viszont tisztán, hogy azt a könyvet fogta a kezében. Igen, azt a rongyosra olvasott könyvet fogta a kezében. Ott lebegtem az édes némaságban, őt figyeltem, ahogy olvas. Lapozott egyet, de nem nézett fel, ezért én szólaltam fel először:

- Most már értem Shin. Már értem. - sírtam fel némán."

Megrezdülök a szél hűvös fuvallatára. Kinyitom íriszeimet és már a lassan sötétedő égre emelem tekintetem.

- Esni fog. - állapítom meg. Lerakom a csokrot a márványlapra, majd megállok előtte és tiszteletteljesen meghajolok.

- Hibáztam, tudom jól, de ettől függetlenül még te sem vagy egy szent Shin Woo. - kezdek el magyarázni.

- Azt mondtad, minden rendben lesz...Egyszer már becsaptál, ugye nem tervezted azt most is? - állok a sír előtt, üveges tekintettel meredve rá.

- Én mindig őszinte voltam veled.Mindent direktben gondoltam át. Mindig csak azért, hogy ne okozzak neked fájdalmat. De nem sikerült, s mégis én érzem magamat elárulva! Te egy egyszerű egfázásra már rohantál gyógyszerért nekem. Főztél rám és ápoltál. Mégis úgy érzem, hogy én többet adtam. Veled voltam, mindig csak veled. Öleltelek, de te eltaszítottál. Legalább elmondhattad volna! - leszek kissé hisztérikus, de azonnal átváltok kétségbeesett hangvételre.

- Shin, hát nem irónikus? Nemsokára esni fog...- keseredem el és simítok végig a márványlapon.

- Ha most itt lennél, egy esernyőt tartanál a fejem fölé ugye? - nevetem el magam és a hirtelen kibuggyanó könnyeimet kézfejemmel állítom meg.

- De nem vagy itt. Miért nem vagy itt? - szipogom.

- Annyira hiányzol. - suttogom elhaló hangon.

- Szükségem van rád. - rogyok le a sír elé és dőlök rá a kőre.

- Szükségem van az ölelésedre. - kétségbeesetten kapaszkodom az emlékeimbe. Elkezd csöpörögni, de én csak fekszem ott mozdulatlanul. Egyszer csak gondolok egyet, felmászok az egész lapra és magzatpózba kuporodva élvezem az immáron zuhogó eső hűvös cseppjeit testem minden pontján.

- Szeretlek. - csukom be íriszeim, ezzel sötétségbe borítva elmémet.

Ott abban a pillanatban, amikor minden elsötétült előttem rájöttem, hogy a szerelmünk ennél valósabb és egyben meseszerűbb már nem is lehetne. Azt Isten arra adta az életet, hogy tanuljunk, hogy megtanuljuk mindazt, amit ő már egyszer átélt. Megtanuljunk érezni. Fájdalmat és boldogságot. Szerelmet és ármányt. Félelmet és büszkeséget. Nem könnyű az, ha ez mind együtt jár az élettel, de pont ezért van melletünk valaki, aki segítségével mindezt átéljük, megtapasztaljuk, megtanuljuk. Immáron három éve, hogy egyedül tanulok tovább, de mégis úgy érzem, hogy újra és újra megélem azt a kort. Azt az időszakot, amikor megismerkedtünk.