27.

„A” feladat

I need a hug, please

Szeptember elseje van, ami egyet jelent: iskola kezdés. Catherine Lawson vagyok és most kezdem a harmadik évemet a Koreai Nemzeti Művészeti Egyetemen, fényképész szakon. Úgy egy hónapja költöztünk ide, Szöulba szüleimmel. Rohadtul nem vártam ezt a napot, hiszen új környezet, új iskola és új emberek. Már a gondolattól is kirázott a hideg. Nem tetszett a dolog, de megértettem. A szüleim egy új élet reményében vállalták el az új munkájukat, és mivel az utóbbi időben nem éppen a jó magatartásomról voltam híres, hoztak magukkal. Bár, mivel az embernek 22 évesen nem az a legnagyobb álma, hogy a szüleivel lakjon, megegyeztem velük, hogyha nem csinálok semmi hülyeséget, elköltözhetek egy saját lakásba. 3 hónapot adtak, ami szerintem kicsit sok, de megígértem magamnak és Neki is,hogy változtatok az életemen, és megpróbálok a régi Cath lenni.

Még utoljára megnéztem magamat az egészalakos tükrömben, majd lementem reggelizni, ahol anya várt a kedvencemmel.

- Jó reggelt! De rég ettem már palacsintát – néztem anyára, majd adtam neki egy puszit és neki álltam a reggelim elfogyasztásához. – Apa?

- Korán elment dolgozni. Nem eszel többet? – kérdezte, mikor letettem a villámat.

- Nem, köszönöm, de nagyon finom volt! – dicsértem, majd hozzátettem, mikor szúrós szemekkel nézett rám. – Tudod, hogy ha ideges vagyok, nem tudok sokat enni.

- Jól van, most elnézem neked. Lassan indulnod kellene.

- Igaz is, már megyek! Szia!

Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsomat, majd beültem, hogy időben beérjek a pokolba. Olyan húsz perc alatt oda is értem, ahol a portás bácsi útbaigazított, hogy hol is találom meg az igazgatói irodát. Mikor odaértem, illedelmesen bekopogtam, majd egy ”Szabad”bementem.

- Jó reggelt kívánok Ms. Lee!

- Jó reggelt Ms. Lawson! Mielőtt bármire is rátérnénk, szeretném Önt üdvözölni az iskolánkban! – mondta mosolyogva.

Én csak biccentettem egyet, persze a mosoly nem maradhatott le. Remélem hamar végzek, komolyan már fáj a szám a sok művigyortól. Oda is adtam Neki a papírjaimat, amit alaposan szemügyrevett, és csak elégedetten hümmögött párat. Mikor végzett, megkaptam az órarendemet, és felajánlotta, hogy felkísér a teremhez, nehogy eltévedjek. Nem tehettem mást, mint elfogadni az ajánlatát, hiszen én se akartam, hogy például a fiú mosdóban kössek ki. Az irodája ajtajánál előreengedett, majd miután becsukta azt maga után, elindultunk volna, ha nekem nem jönnek, és persze amilyen szerencsétlen vagyok, hanyatt is vágódtam.

- Nem tudsz vigyázni?! – kiáltottam rá az idegen srácra.

Hát igen, amióta az életemben történt egy tragikus és megrázó esemény, nem tudom valami jól kezelni az ilyesfajta dolgokat.

- Ne haragudj, nem akartam, csak nagyon sietek – mentegetőzött, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, de én csak elütöttem és felálltam egyedül.

- Még is mit csinál Mr. Lee? – kérdezte az igazgató felháborodottan, azonban mikor a srác már szólásra nyitotta száját, közbevágott. – Mindegy is. Nem kap büntetést a késés miatt, de cserébe el kell kísérnie Ms. Lawson-t a termébe, úgyis egy szakra járnak.

- Rendben, és köszönöm! – hajolt meg mélyen a fiú. – Gyere! – válaszomat meg se várva, elkezdett húzni a lépcsők fele.

- Tudok magamtól is menni! – rántottam ki kezemet az övéből, majd kicsit megmasszíroztam, ahol látszódtak fehér újlenyomatai, miközben már mellette mentem.

- Bocs, csak nem akarok sokat késni, mivel most van az eligazítás erről a tanévről. És tényleg sajnálom, hogy beléd rohantam – mondta lehajtott fejjel.

- Semmi baj. Én is sajnálom, hogy úgy viselkedtem.

- Nem probléma! Egyébként Lee MinHyuk vagyok, de hívj csak B-Bomb-nak! – hajolt meg.

- Catherine Lawson! De szólíts nyugodtan Cath-nek – mondtam neki mosolyogva, ami most őszinte volt.

- Meg is érkeztünk – ahogy ezt kimondta, bekopogott, majd be is nyitott.

- Minhyuk, örülök, hogy végre befáradt – mondta gúnyosan a tanár.

- Elnézést, csak az igazgatónő megkért, hogy kísérjem el az új… - kezdett bele a magyarázkodásba, de nem jutott sokra, mert a tanár kiszúrt és én lettem az új áldozata.

- Mivel eddig nem láttam itt, gondolom új diák – komolyan mondom, ezért a felfedezésért Nobel-díjat érdemelne, de mivel ezt nem mondhattam, egy kisebb szemforgatás után bólintottam egyet.

- Akkor kérem mutatkozzon be! – mondta majd az osztály fele mutatott.

- Sziasztok! Catherine Lawson vagyok! Remélem jól kifogunk majd jönni! – ahogy végeztem a tanár leültetett egy szabad helyre, ami történetesen Minhyuk mellett volt.

Szinte még le se ültem, de a tanár már el is kezdte a mondanivalóját. Elég unalmas volt, így sikeresen elkalandoztam. Azon gondolkoztam, hogy meg kellene változnom, hogy újra olyannak kéne lennem, amilyen féléve voltam. De rájöttem, hogy gyenge vagyok ehhez, egyedül nem fog menni. A szüleimre nem támaszkodhattam, éjjel-nappal dolgoztak. Gondolataimat, drága padtársam zavarta meg, ahogy oldalba bökött.

- És mond csak, honnan jöttél? – kérdezte mosolyogva.

- Los Angeles-ből.

- És hogy-hogy ide költöztetek, meg miért?

- …

- Hát jó. Ömm.. mi a hobbid?

- …

- Tudod, egy beszélgetéshez két ember kell…

- Tudom.

- Akkor…

- Akkor szerintem ez azt jelenti, hogy nem akarok beszélgetni – szűrtem ki a fogaim között.

Nem szólt semmit, csak tátogott, de láttam rajta, hogy rosszul esett neki, amit nem is csodálok. Remek, ezt is jól megcsináltam. Egy ember próbál barátkozni velem, azt is elszúrom. Ezután nem is szólt hozzám, amit megértek, én se tenném a helyében. Valahogy kárpótolnom kellene, hogy enyhüljön a bűntudatom. De vajon mit csináljak? Addig gondolkoztam ezen, míg a tanár haza nem engedett minket. Mire felnéztem Minhyuk már nem volt bent, így a bocsánatkérést el kellett napolnom. Legalább át tudom gondolkodni, hogy mit mondjak neki. Komótosan keltem fel helyemről, majd mentem az udvarra a kocsimhoz. Mikor kiértem az udvarra megláttam Minhyuk-ot hat másik srác társaságában. Eléggé néztek valamit, érdekelt, hogy mit, mert az autóm is arra volt. Egy kicsit gyorsabb tempóra kapcsoltam, egy pár mondatfoszlányt sikeren el is csíptem.

- 12,9 másodperc alatt gyorsul százra.

- A végsebessége pedig 168 km/h.

- Ráadásul ez egy 4x4-es model.

Ennyi elég volt, hogy tudjam, hogy az én Dacia-mról beszélnek. Kicsit kellemetlennek éreztem, hogy ott bámulják, nekem meg be kellene ülnöm, de így… Áh, mindegy, majd csak lesz valahogy. Mikor újra nekiindultam, lehajtott fejjel mentem, és a hajammal is próbáltam takarni az arcomat. Már éppen nyitottam ki az ajtót, és kezdtem örülni a fejemnek, hogy sikerült észrevétlennek maradnom, de persze, hogy nem jött össze, mivel valaki a nevemen szólított.

- Cath?

- Áhh.. Minhyuk.. Szia! – úgy pördültem meg, mintha valami rosszat tettem volna, és most buktattak le.

- Te ismered ennek a szépségnek a gazdáját és még csak nem is mondod? – kérdezte felháborodottan a vörös hajú srác.

- Hé, nem tudtam, hogy az övé – vágott vissza Minhyuk.

Vöröske már éppen szólásra nyitotta a száját, mikor az egyik szőke srác közbeszólt.

- Srácok fejezzétek be! Szegény azt se tudja kik vagyunk, ti meg csak úgy letámadjátok. Ne haragudj, de ha Ukwon meglát egy új autót nem lehet lelőni – neveti el magát. – Amúgy Woo Ji Ho vagyok, de hívj csak Zico-nak!

- Szia, Én Pyo Ji Hoon vagyok, de a P.O. –t jobban szeretem – mondta az egyik legmagasabb, fekete hajú fiú.

- Ahn Jae Hyo, de csak Jaehyo – csókolt kezet, amin nem kicsit lepődtem meg.

- Szia, Kyung vagyok, Park Kyung! – ölelt meg a másik szőke srác.

- Én Lee Taeil vagyok, nagyok örülök! – Ő is megölelt.

- Szia, Én a kocsis srác vagyok Kim Yoo Kwon, de inkább Ukwon! – és jött a harmadik ölelés.

- Sziasztok! Catherine Lawson vagyok, de hívjatok csak Cath-nek, vagy ahogy szeretnétek – mondtam kicsit félénken.

- Rendben, akkor Én Pöttömnek foglak hívni! – vigyorgott ezerrel P.O.

- Én pedig Picurnak! – karolta át a vállamat Zico. – A srácokkal elmegyünk kajálni, jössz Te is?

- Nem hiszem, hogy szívesen jönne – intézte felém Minhyuk gúnyos szavait.

Köpni-nyelni nem tudtam, a fiúk is csak pislogtak. Tény, hogy nem voltak vele a legkedvesebb, de akkor se kéne így viselkednie. De csak azért se fogom hagyni magamat, sose szerettem, ha gúnyolódnak rajtam.

- Ami azt illeti, örömmel mennék, ha nem zavarok – néztem vigyorogva Minhyuk-ra, majd Zico-ra.

- Dehogy zavarsz! De ha már úgy is együtt megyünk, mi lenne ha kocsival mennénk, és amíg Te ismerkedsz, VALAKI más meg vezethetne – emelte ki a valaki szót.

- Óhh.. ez csak nem egy enyhe célzás akart lenni? – húztam fel a szemöldökömet.

- Nem édesem. Ez egy nagyon erős célzás volt – kacsintott.

Elnevettem magam, majd odadobtam neki a kulcsot, így legalább neki szerezhetek egy jó napot. Beszálltam leghátra, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen régen is nevettem már, és hogy mennyire hiányzott. Hihetetlen, hogy hét srác kellett ahhoz, hogy újra, ha még egy kicsit is a régi legyek. Zico ült be mellém, majd a többiek is beszállingóztak.

- Köszönöm kislány, hogy vezethetek – nézett rám mosolyogva Kwonnie a visszapillantó tükörben. Már becézem is, pedig még csak most ismertem meg, mi lesz még itt később?

- Egyébként hova megyünk? – kérdeztem Zico-t.

- Majd meglátod, titok! – öltött rám nyelvet.

- Gonosz vagy! – böktem oldalba, ami miatt kicsit megugrott.

Azt hiszem megtaláltam a gyenge pontját. Nem utaztunk sokat, mikor egy kis sarki büféhez értünk. Mindenki kiszállt, majd Taeil vette magához a szót.

- Isten hozott a város legjobb büféjében! – hajolt meg, színpadiasan, majd folytatta. – Ezt a nagyiék vezetik és nem azért mondom, mert elfogult vagyok, de eszméletlenül jól főznek.

Lehetett hallani a büszkeséget a hangjában, mikor a nagyszüleiről mesélt. Ettől csak még nagyobb lett a mosolyom, amit szerencsére most nem tudok letörölni.

- Nos, ez most egy nagy esemény lesz, mivel eddig nem hoztunk ide egy lányt sem. Úgyhogy ez egy nagy megtiszteltetés ám – nézett rám összehúzott szemekkel Kyung, majd a komolyságot nem bírva tovább elnevette magát.

- Hidd el, megtisztelve is érzem magam – kacsintottam rá.

- Na, menjünk, éhes vagyok már! – mondta Jaehyo.

Mikor beértünk, Taeil elment köszönni a nagyszüleinek, majd leültünk a legnagyobb asztalhoz.

- Nos gyerekek, mit kértek? – kérdezte Taeil nagymamája, majd mikor meglátott, hatalmas méretűek lettek a szemei. – Hát a kisasszony, kicsoda?

- Csókolom! Catherine Lawson vagyok!

- Igazából még mi se tudunk róla sokat, így mi lenne, ha mesélnél egy kicsit? – fordult felém Zico.

- Ömm.. hát.. rendben – kezdtem bele, majd mikor rájuk néztem, kilenc kíváncsi szempár nézett vissza, ugyanis az idős házaspár is csatlakozott hozzánk. – A szüleimmel a nyár végén költöztünk ide, Los Angeles-ből, 22 éves vagyok, a srácokkal egy egyetemre, illetve Minhyuk-kal egy szakra járok. Nos, azt hiszem ennyi.

- Ó, még egy fényképész lett a családunkban – nevetett az idős hölgy.

- Bizony! – helyeselt az unokája.

Hirtelen azt se tudtam mit mondjak, annyira megleptek. Alig egy órája ismerjük egymást, de már azt mondják, hogy közéjük, illetve hozzájuk tartozom. Erre még legvadabb álmaimban sem gondoltam volna.

- Picur! – hallottam meg új becenevemet.

- I.igen?

- Mi szeretnénk, ha közénk tartoznál, de neked kell eldöntened, hogy beszeretnéd-e tölteni az egyetlen női szerepet a csapatban – néz rám mosolyogva Jiho.

- Én..én.. igen, nagyon szeretném – mosolyogtam vissza.

Ennek örömére megebédeltünk, majd indulni készültünk. Karon ragadtam Minhyuk-ot, így ketten ballagtunk hátul.

- Szeretnék bocsánatot kérni, amiért olyan csúnyán viselkedtem veled, mikor Te csak kedves akartál lenni velem – néztem mélyen a szemébe.

- Semmi baj, a kocsinál én is elvetettem egy kicsit a sulykot, így Én is sajnálom.

- Akkor szent a béke? – nyújtottam felé a kezemet.

- Persze, Te lökött – ölelt át nevetve.

Négy  hónap telt el azóta, hogy megismertem a srácokat, és most egy közös lakásban élünk, ahol mind a nyolcan kényelmesen elférünk. Anyáék először nem akarták engedni, de mivel óriási változást láttak rajtam, megengedték. Igaz, még senkinek sem mondtam el a múltam egy bizonyos részletét, de talán hamarosan ezen is változtatni fogok. Téli szünet első napját írjuk, amit a srácok meg akarnak ünnepelni. Nem igazán értem, hogy ezen mit kell, de hát Ők már csak ilyenek. A délelőttöt végig aludtuk, délután pedig játszottunk, meg pihentünk. Én személy szerint Jiho ölében pihentettem a fejemet, miközben Ő hajammal szórakozott. Hát, Jiho még a megismerkedésünk napján elhívott randizni, amit nem utasítottam vissza. Elég sok randevút tudhattunk a hátunk mögött, mikor a barátaink közbeléptek mert már megunták a szerencsétlenkedéseinket. Így az Ő segítségükkel összejöttünk és nagyon jól megvagyunk. Igaz, mióta együtt lakunk voltak pár kisebb vitáink, de sose tudtunk sokáig haragudni a másikra.

Miközben figyeltük a többieket, rájöttem, hogy ma este elmondom a fiúknak, hogy miért is jöttem ide valójában. Gondolatmenetembe szépen bealudtam, csak egy lágy simogatásra ébredtem fel. Zico próbált ébresztgetni, míg szebbnél szebb bókokat suttogott a fülembe.

- Mennyi az idő? – nyújtózkodtam.

- Már nyolc is elmúlt, kicsim – cirógatott tovább. – Nem akartalak felébreszteni, de a többiek már nem bírtak magukkal.

- Nem baj, úgy is szeretnék veletek beszélni – mondtam komolyan.

- Kezdesz megijeszteni – nézett rám ferdén. – Srácok, gyertek!

- Na, végre, kezdődhet a buliiiii – kiáltott P.O és már hozta is a piát.

- Várjatok egy picit, szeretnék mondani valamit, vagy inkább mesélni. Lehet nem a legjobb pillanatot választottam és valószínűleg a hangulatot is meg fogom ölni, de ezt muszáj elmondanom – kezdtem bele, majd egy nagy sóhaj után belekezdtem. – Nem voltam veletek teljesen őszinte. Nem az volt a legfőbb oka az ideköltözésünknek, mert a szüleimet ide tette át a cége, hanem a húgom és Én miattam.

- Van egy húgod?

- Miért nem mondtad, és hol van most?

- Hány éves?

Jöttek sorba a kérdések, de figyelmen kívül hagytam, majd a könnyeim társaságában folytattam.

- Május 5-én volt Julie-nak a ballagása, így közösen megegyeztünk a családdal, hogy elmegyünk egy étterembe ebédelni. Az ebéd alatt folyamatosan szekáltuk egymást, majd a kocsihoz érve, Julie az én helyemre vágódott be. Megszokott volt, hogy ezt csinálja, de sose engedtem Neki, kivéve ezt az alkalmat. Mivel akkor volt a ballagása, ráadásul az érettségi előtt állt, gondoltam miért is ne, legyen Neki gyereknap, így hagytam – meg kellett állnom, már a sírás fojtogatott, de nem akartam abbahagyni, így mikor Jiho elkezdte hátamat simogatni, újra belefogtam. – Haza fele tartottunk, mikor a zöld lámpánál haladtunk volna tovább, csakhogy egy másik autó belénk jött. Onnantól se kép se hang, csak a kórházban tértem magamhoz. Belső vérzésem és pár törött csontom volt, a szüleim szerencsére nem sérültek meg komolyan, azonban láttam a szemükben a mérhetetlen fájdalmat. Akkor már tudtam, hogy baj van, de nem tudtam, hogy mi lehet az. Egyből a húgom hogyléte felől érdeklődtem, de nem kaptam választ, csak keserves sírást. Az orvos elmondta, hogy Julie még a helyszínen… meghalt – szipogtam. – Nem akartam elfogadni, hogy nincs már többé, ráadásul az Én hibámból.

- Mi? Már miért lenne a Te hibád? – kérdezte hirtelen Jiho.

- Azért mert az Én helyemen ült. Ha nem engedem meg Neki, akkor most Ő menne az egyetemre és nem Én – mondtam elfúló hangon.

- Édesem, nem Te tehetsz róla. Nagyon sajnálom ami a húgoddal történt, de ez egy szerencsétlen baleset volt, amiről egyedül a másik sofőr tehetett.

Próbált vigasztalni, de nem tud meggyőzni arról, hogy nem az Én hibám. Igaz csak részben, de akkor is, és ezzel együtt kell élnem.

- Miért érzem úgy, hogy ennek még nincs vége? – kérdezte Ukwon, miközben könnyeit törölgette.

- Mert nincs is. Azután teljesen megváltoztam. Kétszer követtem el öngyilkosságot, de mindig az utolsó pillanatban sikerült megmenteniük. Utána felhagytam azzal, hogy véget vessek az életemnek, helyette, belekerültem egy igen kétes társaságba. Éjjelente kiszöktem, ittam, cigiztem, párszor más szerhez is nyúltam. Utáltam magam, amiért a könnyebb utat választottam, de nem bírtam, mardosott a bűntudat, és a hiányérzet felemésztett. Aztán, egyszer mikor már sokadik alkalommal kerültem kórházba, a szüleim elbeszélgettek velem. Természetesen a húgomra hivatkoztak, amit nem tudtam elfogadni, de viszont elgondolkodtatott. Attól a naptól kezdve, felhagytam minden káros dologgal, és teljesen magamba fordultam. Legalábbis mikor egyedül voltam. Ha társaságban voltam, mindig ott volt az arcomon az az undorító műmosoly, amivel mindenkit sikerült megtévesztenem. Aztán itt kötöttünk ki és a többit már Ti is tudjátok.

Alighogy befejeztem, mindenki egy emberkén ölelt meg, ami nagyon jól esett, hiszen erre volt szükségem. Nem sajnálkozó szavakra, hanem egy mindennél többet érő ölelésre. Ezután beszélgettünk még egy kicsit, kérdezgettek, hogy milyen volt Julie, majd mindenki elment aludni. Igaz nem ittunk vagy buliztunk, de sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, aminél nem kívántabb többet. Egyedül azt sajnáltam, hogy Julie nem ismerhette meg ezeket a remek embereket, de tudom, hogy odafentről vigyáz ránk.