42.

„A” feladat

Csak ölelj meg

- Azt hiszem, ma kihagyom a sulit - gondolta Hongbin, és átfordult a másik oldalára, mert bántotta az ablakon betűző napfény. Nem mintha bármi reménye lett volna rá, hogy elaludjon. Nem, mióta előző nap meglátta azt a dolgot, folyamatosan azt látta maga előtt, akárhányszor lehunyta a szemét. Így hát inkább az ajtót bámulta, amely mögött nemsoká meg fog jelenni valaki, ahogy azt emberemlékezet óta minden áldott tanítási napon megtette. De ennek Hongbin jelenleg vajmi kevéssé örült. A háta közepére sem kívánta azt a bizonyos személyt a tegnapiak után.

- Őt ez sosem érdekelte - gondolta. - Soha a legkisebb kétség sem merült fel benne afelől, hogy mások mit akarnak, csak elvette, ami kellett neki.

A szájára gondolt. A férfiasan mély hangjára. A csókokra, amiket akkor lopott tőle, amikor senki sem figyelt. A kezére a pólója alatt, és a sajátjára, ahogy a másik hasizmát simogatta...

- Nem, verd ki ezt a fejedből! - és püfölni kezdte az említett testrészt a párnájával. Nem használt. Ennyi erővel a karját is megpróbálhatta volna eldobni, azt sem lett volna sokkal nehezebb kivitelezni. Hangosat sóhajtott és szétvetett végtagokkal elnyúlt az ágyon, arcán a párnával.

- Talán inkább egy kocsmába kellene mennem suli helyett - morfondírozott, - és addig innom, amíg gondolni sem tudok semmire. Igen, néhány pohár whisky megoldaná a problémát. Legalábbis amíg részeg maradok. De mi értelme józannak lenni, ha az csak fájdalmat okoz?

Ekkor hallotta meg a bejárati ajtó csapódását, amihez a másiknak már régóta volt kulcsa. Csendben próbált erőt gyűjteni, hogy végigvihesse, amit eltervezett. Hallotta, amint az újonnan érkező felrobog a lépcsőn, és lendületből próbál berontani a szobába, azonban nagyot dübbent a Hongbin által előrelátóan bezárt ajtón.

- Hé - hallatszott Wonshik meglepődött hangja a túloldalról. - Odabent vagy?

Hongbin nem válaszolt, csak kelletlenül morgott egyet. Nem akart hozzászólni az idősebb fiúhoz.

- Tesó - próbálkozott tovább -, jól vagy?

- Na persze, "tesó" - fújt egyet bosszúsan Hongbin, majd vett egy nagy levegőt és kikiabált.

- Menj el!

- Mi van? - ha lehet, Wonshik meglepődöttsége még tovább fokozódott. - Mi a fene ütött beléd?

- Hagyj békén, nem akarom, hogy bejöjj!

- Figyelj, tesó, nem tudom, mi bajod van, de nyisd ki az ajtót és beszéljük meg!

- Azt lesheted!

- Rendben van - egyezett bele Wonshik. - Ha nem nyitod ki az ajtót, kinyitom én magamnak.

Egy pillanat múlva egy, az előbbinél jóval hangosabb dübbenés hallatszott, majd kisvártatva még egy, amibe az ajtó is belereccsent.

- Ez a hülye képes, és betöri - döbbent le Hongbin, a harmadik támadás hangja pedig végleg meggyőzte. Sietve kimászott az ágyból, elfordította a kulcsot és kinyitotta az ajtót, amíg még volt mit. Látta, amint a másik éppen lendületet vesz, hogy erővel juthasson át az akadályon.

- Egy percet kapsz - figyelmeztette, és remélte, hogy azt az egy percet ő is kibírja bőgés nélkül. Wonshik nem reagált a szavaira, viszont szégyentelenül végigmérte őt. Ekkor döbbent rá, hogy alsónadrágon kívül semmit nem visel.

- Ne bámulj, te szemét! - futotta el a méreg, és a korábbi sebességét is túlszárnyalva ugrott vissza az ágyba és rántotta magára a takarót. Wonshik diadalmasan, ajkain széles vigyorral lépett be a szobába.

- Miért? Eddig sosem zavart, hogy megnézlek.

- Mostantól viszont zavar! - vágott vissza Hongbin, és dühösen összeszűkült szemmel méregette Wonshikot, aki szemmel láthatóan értetlenül állt a kialakult helyzet előtt.

- Figyelj, áruld már el, hogy mi bajod, mert fogalmam sincs, és rohadtul nem tetszik, ahogy beszélsz velem - lépett Wonshik indulatosan az ágy felé.

- Nekem meg az nem tetszett, amit tegnap a suli mögött műveltél!

Wonshik megdermedt mozdulat közben. A szeme elnyílt és egy pillanat leforgása alatt kifutott minden szín a tekintetéből.

- Hogy mi? - nyögte.

- Mondom. Nem tetszett, hogy azzal a ribanccal smároltál.

Wonshik pislogott kettőt, majd lassan lerogyott az ágyra és a kezeibe temette az arcát.

- Ez nem ilyen egyszerű - sziszegte az ujjai között.

- Hát akkor mesélj, hallgatlak - játszotta az udvariast maró gúnnyal Hongbin.

- Először is, szögezzük le, hogy Hakyeon nem ribanc.

- Na ne! - csúfolódott tovább Hongbin. - Nyisd már ki a szemed és nézd meg, hogy ringatja a csípőjét járás közben! Vagy csináljon akármit, süt róla az egész, igazán nem kell sokat gondolkozni rajta.

- Ez nem igaz - ingatta a fejét Wonshik. - Sokkal több van benne, mint amit elsőre látni lehet.

- Remek - fújt dacosan Hongbin.

- Jó, oké, hogy milyen jól néz ki, de a személyisége is baromi vonzó, ha megismered. Valahogy feltölt energiával, amikor vele vagyok.

- Szóval szereted - Hongbin ezt inkább kijelentette, mint kérdezte, és érezte, ahogy a könnyek kezdenek összegyűlni a szemében.

Wonshik egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna.

- Igen, azt hiszem - bólintott.

Hongbin egy olyan mély levegőt vett, mintha egy medence aljára készülne lemerülni.

- És én? Szóval, ami eddig köztünk történt... az semmit nem jelentett neked? - megremegett a hangja, ahogy feltette a kérdést.

Wonshik ránézett, és egy pillanatig nem szólt semmit.

- Tesó... te vagy a legjobb barátom, de... áhh, olyan kurva bonyolult ez az egész! - markolt bele a hajába. Olyan hosszú ideig bámult maga elé, hogy a másik már azt hitte, nem is folytatja, és közben kicsordultak az első könnycseppek a szeméből.

- Tesó, nagyon sokat jelentesz nekem, és nem csak mint barát. De... rohadtul félek. Félek attól, amit érzek, félek, hogy elrontom. Egyáltalán azt sem tudom, hogy te mit érzel irántam...

- Ezt kérdezned sem kell - mondta Hongbin elfúló hangon.

Wonshik odakapta a fejét.

- Biztos vagy benne? Mi lesz, ha ez elmúlik, és akkor többé nem tudunk barátok maradni?

- És ha én azt mondom, hogy meg akarom próbálni? - kérdezte Hongbin, miközben a torkában lévő gombóctól már alig kapott levegőt, az arcán pedig végigfolytak a könnyek.

- Megtennéd? - kérdezte Wonshik tágra nyílt szemekkel.

- Csak... ölelj át! - zokogta Hongbin. Az idősebb olyan vehemenciával teljesítette a kérést, hogy egész egyszerűen hanyatt lökte őt, majd a helyzetet kihasználva csókolni kezdte, ahol csak érte; a száján, a nyakán, a mellkasán, Hongbin pedig csak szorította...

Jó egy órával később, miután életükben első alkalommal fedezték fel a másik testének minden részét, levegőért kapkodva feküdtek egymás mellett. A korábbi ruházatbeli egyenlőtlenségek megszűntek, hiszen már egyikük sem viselt semmit. Wonshik az oldalára fordult és cirógatni kezdte a fiatalabb fiú mellkasát.

- Hát... azt hiszem, hogy a sulinak mára lőttek - mondta, Hongbin pedig úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult, és magára rántotta a srácot.

- De amúgy tényleg, beszéljük már meg, hogy mi legyen - ült fel Wonshik a következő menet után. Hongbin a takarót átölelve figyelte a másik izmos, verejtékező felsőtestét -, mert azért ez így necces egy kicsit. Mármint érted, tegnap elvileg összejöttem Hakyeonnal, most meg itt dugok veled.

- Én nem akarlak elveszíteni - suttogta Hongbin.

- Én sem téged - nézett a szemébe Wonshik -, mert szeretlek. Jobban, mint akárkit. De azért lássuk be, Hakyeon is rohadt jól néz ki.

Hongbin válaszul csak felhúzta az orrát.

- De most komolyan, tesó, te sem rugdosnád ki az ágyadból, ha benne feküdne - győzködte Wonshik.

A másik fiú összeráncolta a homlokát.

- Hallod, ez nem is olyan rossz ötlet.

Összenéztek.

- Te is arra gondolsz, amire én? - kérdezte vigyorogva Wonshik.

- Azt hiszem - mosolygott huncutul Hongbin. - Lehet, hogy mégis be kéne menni a suliba...

- ...szóval arra gondoltunk, hogy mi lenne, ha érted... Mind a hárman járnánk egymással, mint egy háromszög vagy egy tricikli, vagy tudom is én...

Végül tényleg bementek a suliba, és Wonshik éppen kézzel-lábbal mutogatva próbálta elmagyarázni Hakyeonnak a nagy ötletet. Mert persze nem igazán találta a megfelelő szavakat, ráadásul még zavarba is jött.

- Na ja, a nagy alfahím - vigyorgott magában Hongbin. A reggeli önmagához képest mintha kicserélték volna, egész nap tréfálkozott, a barátaik tettek is néhány megjegyzést arra, hogy mennyire ragyog. Mintha elkapott volna néhány összenézést, elejtett vigyort a többiek részéről. - Lehet, hogy tudják? Végül is mindketten közkedveltek vagyunk, talán senki nem fog elítélni minket ezért. De ha mégis... - Megrántotta a vállát. Nem érdekelte semmi más, amíg Wonshikkal lehetett.

- Hát, végül is... - bámult elgondolkozva Hakyeon a két másik fiúra felváltva. - Egy jó pasival járni király dolog. És nem volt még benne részem, de azt hiszem, ez alapján kettővel... istenkirály lehet - húzódott a szája perverz vigyorra.

Aznap este igencsak kapóra jött a srácoknak, hogy Hongbin szülei elutaztak a hétre, hiszen így kéznél volt egy üresen álló ház, ahol lehetett csinálni... dolgokat. Ezekhez a dolgokhoz pedig nem ártott némi intimitás, ami - fogalmazzunk úgy - veszélybe került volna, ha a legfiatalabb fiú anyukája félóránként rájuk nyit, hogy kérnek-e még rágcsát.

A fiúk azonban rágcsálnivaló nélkül is kiválóan érezték magukat, legalábbis erről tanúskodhatott Hongbin ágya, amely igencsak megviselt állapotban szomorkodott a triciklizés végén. A hármas egymás hegyén-hátán hevert a fekvőalkalmatosságon; Wonshik elégedetten nyúlt el karját a házigazdát átkarolva, miközben a hasára az összegömbölyödött Hakyeon hajtotta a fejét.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele - szólalt meg kissé berekedve a mély hangú fiú, amint sikerült levegőhöz jutnia -, de én valami fenomenálisan érzem magam.

- Pokoli volt - értett egyet Hongbin. Hakyeon csak a fejét dörzsölgette ütemesen a srác hasizmához, ami feltehetőleg bólogatás akart lenni, de a szemei vidám csillogása mindent elárult, amikor végre kinyitotta őket.

- Amúgy, ha már ilyen hirtelen belekezdtünk a dologba - folytatta Wonshik -, nem ártana néhány szabályt lefektetnünk, hogy ne legyen ez az egész totál káosz. Például ha én ajándékot adok valamelyikőtöknek, akkor a másiknak is kell vennem. És ez vonatkozzon mindenkire.

- Nem lehet féltékenykedni - nyújtotta fel a kezét Hakyeon.

- Nem szabad elhanyagolni senkit sem - tette hozzá Hongbin.

- Semmiféle szexből nem szabad kihagyni engem! - indítványozta az ötletgazda, mire a legfiatalabb játékosan oldalba bokszolta.

- Hé, én komolyan mondtam! - tiltakozott amaz.

- Úgy érzem, megvan, hogy mivel fogunk büntetni, ha megharagszunk rád - nyalta meg a száját a legidősebb fiú. - Szépen kikötözünk valahova, és előtted fogjuk csinálni, egészen amíg sírva nem fogsz könyörögni, hogy engedjünk el.

- Te szemét! - ült fel Wonshik villámgyorsan, hogy megszorongathassa leendő kínzóját, de a másik fiú gyorsabb volt, és kacagva táncolt el a támadás elől.

Hongbin úgy nevetett rajtuk, hogy kis híján lefordult az ágyról.

- Mit szólnátok egy fürdéshez? - vetette fel az ötletet. - Azt hiszem, ránk férne.

- Ezzel arra célzol, hogy büdös vagyok? - kérdezte Wonshik, abbahagyva Hakyeon terrorizálását.

- Igen, többek között arra is - öltötte ki a nyelvét a fiatalabb.

- Úgy érzem, még meg kell nektek tanítanom, ki is a főnök - csóválta a mély hangú fiú a fejét. - De előbb irány a fürdő!

- Hát, srácok... azt hiszem, megvan a hármas kapcsolat első hátulütője - szólalt meg Hakyeon, miután utolsóként bepréselte magát a zuhanykabinba.

- És mi lenne az? - kérdezte kíváncsian Wonshik.

- Nem férünk el zuhanyzás közben - adta meg a választ Hongbin, és a fiúkból előtörő féktelen röhögés csordultig megtöltötte a már amúgy is túlzsúfolt fürdőszobát.

VÉGE