Egy álom
Az élet egyik legszebb időszaka talán a
kamaszkor, még akkor is, ha rengeteg nem kívánatos tényezővel jár együtt. Ebben
a rövid időszakban szoros barátságok és pillanatnyi vagy akár egy életre szóló
szerelmek kötődnek. Suhancnak lenni maga a lázadás a világ ellen, és az új
dolgok felfedezésének hatalmas vágya.
A szülőkkel folytatott viták
kiteljesedésének ideje is ez. Az ősök véget nem érő elvárásai és elképesztő
méreteket öltő aggodalma fojtogató és néha elszomorító. Sosem lehet nekik nemet
mondani, de elvárják, hogy ők tudjanak elsőként mindenről, ami velünk történik,
és ez egyszerűen őrjítő tud lenni. Naphosszat hallgathatjuk, hogy mit miért
csináljunk, és, hogy hogyan. Milliószor és talán még annál is sokkal többször
végig kell hallgatnunk, milyen felelőtlenek vagyunk és milyen esendőek. Aztán
jön a szokásos szöveg az anyagiakról és a közös fedélről a hajas fejek felett,
végül a végére egy már jól ismert enyhítés, ami gyakran a „szeretünk” vagy
éppen a jól ismert „én is voltam kamasz”.
Bármennyire is illékony minden egyes
béke, amit a szülőkkel kötünk, számunkra ugyanolyan értékes és felejthetetlen,
mint azok a szeretettel teli ölelések, amikkel kiskorunkban halmoztak el
minket.
Rövid életünk ezen pár évében
bontogatjuk a szárnyainkat, hogy rájöjjünk, mi is érdekel minket annyira, hogy
később komolyabban foglalkozzunk vele. Minden új dolognak nekivágunk, akár egy
kis gondolkodás után vagy felelőtlenül, de mindenképpen izgatottan és azzal a
ragyogó gyermeki kíváncsisággal, amitől csillog az ember szeme.
---
Hoseok régóta tudta, mihez akar kezdeni
az életével, és akkor is kitartott a tervei mellett, mikor mindenki más
elfordult tőle. Tisztán emlékezett a szülei reakciójára is. Minden egyes
alkalommal, ha lehunyta a szemét, maga előtt látta azt a tömény csalódást és a
hitetlenkedést a szemükben. Érezte a fájdalmat, ami összeszorította a szívét,
ahogy az anyja szavakkal is kifejezte nemtetszését, és elgyengült a lába, mikor
rájött, hogy azóta milyen szívtelen ridegséggel közelednek felé. A szemét
égették a visszafojtott könnyek, de sosem adta fel.
Hoseok kiskora óta tudta, hogy táncolni
szeretne, de ez a gondolat csak a gimnáziumi évek alatt alakult álomból szilárd
elhatározássá. Naponta gyakorolt és edzett, hogy fejlődjön, de sosem volt neki
elég. Bizonyítani akart a szüleinek, hogy büszkék legyenek rá, de ezt a célt
nehezebb volt elérni, mint először gondolta.
Bár Hoseok teljes szívével táncolt, és a
zene nem csak a testét, hanem a lelkét is megmozgatta, egy idő után minden
próba egy kínszenvedés lett a számára. Úgy érezte, nem képes többet nyújtani,
amitől csak még idegesebb lett. Egyre később járt haza, egyre kevesebbet evett
és az iskolai teljesítménye is láthatóan romlott. Eleinte a szülei leültek vele
beszélgetni, faggatták, hogy mitől változott meg ennyire, de a kérdések mögött
Hoseok nem érzett törődést vagy aggodalmat, és minden felajánlott segítséget
azonnal visszautasított.
Észre sem vette, de a családja után a
barátait is sorra ellökte maga mellől. Az iskolában nem figyelt az órákon, a
szünetekben pedig csak egymagában merengett, miközben zenét hallgatott. Tanítás
után mindig ő lépett ki elsőnek a teremből, és késő estig egy közösségi
portálon sem volt elérhető. Túlzó méreteket öltő maximalizmusa néha még saját
magát is taszította.
---
Július közepe felé egy szokatlanul meleg
napon már délután hazaesett. Haja izzadtan tapadt az arcához, a pólója teljesen
átázott és szabálytalanul lihegett. Az utóbbi időben rászokott, hogy futással
kezdi a napot, de mint minden másban, ebben is túlhajtotta magát. Egy kis
termet bérelt a belvárosban a megtakarított a pénzéből, amit ő maga keresett
meg. Kocogás után általában oda ment, hogy még gyakoroljon, de aznap reggel az
anyja megkérte, hogy hamarabb menjen haza, mert beszélni szeretnének vele.
Hoseok először gondolt rá, hogy
bosszantja egy kicsit a szüleit, de már így sem volt valami fényes a
kapcsolatuk, és az anyja szemében volt valami különösen komoly fény, ami nem
hagyta nyugodni. Lélekben felkészült rá, hogy esetleg őt kezdik el faggatni,
vagy csak egyszerűen közlik vele, hogy eleget játszadozott, és ideje már valami
komoly elfoglaltság után néznie, amiből később gond nélkül megélhet.
Ahogy betoppant a házba, az anyja egyből
előtte termett. Megeresztett felé egy gyengéd mosolyt, amitől Hoseok egy
pillanatra le is fagyott, de az még jobban megdöbbentette, mikor elküldte
zuhanyozni, és felajánlotta, hogy addig előkészít neki egy kis limonádét. Ezek
után Hoseok már komolyan gyanakodva engedelmeskedett, és körülbelül öt perc
elteltével már a szüleivel szemben ült a nappaliban, kezében egy pohár hűvös limonádét
szorongatva, amibe még bele sem ivott.
Nem tudta nem észrevenni, mennyire
ragyog az anyja arca, hogy az apja mennyire szeretettel öleli a feleségét; hogy
milyen boldog mindkettejük mosolya. Hoseok első gondolata az volt, hogy a
ballagása óta nem látta őket ilyen gondtalannak, aztán reménykedni kezdett,
hogy talán a szülei végre megértették őt, és azért szeretnének most vele
beszélgetni.
- Biztosan kíváncsi vagy, miért
szeretnénk ilyen hirtelen beszélni veled – kezdte az anyja izgatottan.
Hoseok egy aprót bólintott, hogy
folytassák.
- Tudod, ez egy nagyon komoly dolog, és
anyáddal sokat gondolkodtunk rajta, hogyan mondhatnánk el neked – mondta az
apja olyan nyugodt és törődő hangon, amit Hoseok talán még sosem hallott tőle.
Reménykedve nézett a szüleire. Egyre
jobban hinni akarta, hogy miatta ilyen boldogok mindketten; hogy végre
megértették a művészetét és a vágyait, vagy legalább elfogadták, és nem kell
többet hajtania, hogy bizonyítson nekik. Annyira szerette volna megmutatni
nekik, hogy mennyit fejlődött azóta, hogy legutóbb látták táncolni. Minden
egyes új mozdulatot be akart nekik mutatni, és elmagyarázni, hogy hogyan
kapcsolja össze őket más elemekkel, és milyen dalokra a legalkalmasabbak.
Apja egy nagyot sóhajtott, mire Hoseok
lesütötte a tekintetét, mintha rajtakapták volna, miközben valami illetlen
dolgot csinál. Mert Hoseok úgy érezte, hogy azt teszi. Ha nem is vette észre,
elvárásokkal nyitott a szülei felé, és ezt szörnyű hibának vélte. Vett egy mély
levegőt, és belekortyolt a limonádéba. Nem érzett benne cukrot, és ettől
megdobbant a szíve. Még tisztán emlékezett rá, mikor részletezte az anyjának a
saját magára kiszabott szigorú fogyókúrája mibenlétét, és ez a pohár limonádé
azt bizonyította neki, hogy odafigyelt rá. Őszinte mosollyal nézett a szüleire.
- Lesz egy kistestvéred.
Hoseok arcáról lefagyott a mosoly, és
némán bámult maga elé. Nem tudta mennyi idő telt el, de mikor az apja
figyelmeztetően köhintett egyet, egy erőltetett vigyorral felnézett és
bólintott egyet.
- Remélem, büszkék lesztek rá – közölte
halkan, majd felállt és a csönddel kísérve a szobájába sétált.
---
A nyár további részében egyre többet
ment el otthonról, de mikor véletlenül maradt, azt vette észre, hogy akaratlanul
is segít az anyukájának, akinek már szépen gömbölyödött a hasa. Ilyenkor Hoseok
mindig kérdezgette, jól van-e, nincs-e szüksége valamire, de sosem volt igazán
közvetlen, inkább egyfajta szerény udvariasság jellemezte minden egyes tettét.
Egyik nap anyja megkérdezte, hogyan halad a tánccal, de ő pirulva kitért a
kérdés elől. Nem értette, miért reagált így, hiszen minden vágya volt hallani
ezt a kérdést. Csak később jött rá, hogy bármennyire is közelebb érezte magához
az anyját a baba miatt, egy olyan mély szakadék is megjelent közöttük, amit
átlépett volna, ha válaszol. Hoseok még nem állt készen egy ekkora lépésre.
---
A baba kora tavasszal látta meg a
napvilágot. Egy egészséges kisfiú volt, és mint minden kicsi gyermek,
természetesen szörnyen aranyos és ölelnivaló. Hoseok végtelenül büszke volt az
anyjára, és mikor a kezébe vehette a kistestvérét, igazán boldognak érezte
magát. Vidáman gügyögött a kis babának és csak bután mosolygott a szüleire.
Hónapokkal később jött rá, hogy egy
kistestvér nem feltétlenül áldás, hanem lehet maga a pokol is. Megesett, hogy
csak éjfél után esett haza, mert nem vette észre az idő múlását, de a szülei
még arra sem méltatták, hogy leszidják miatta. Az apja kijött elé, és
figyelmeztette, hogy ne keltse fel a kicsit, majd visszament a hálóba, hogy
aludni térjen. Hoseok leforrázva állt a bejárati ajtóban, majd bement a
szobájába, és amilyen halkan csak tudott, ő is lefeküdt aludni. Másnap reggel
kora hajnalban távozott. Késő estig nem látták otthon.
Hoseoknak be kellett vallania, hogy
magányos. Mikor kiderült az iskolában, hogy született egy kistestvére, az
osztálytársai egytől-egyig odamentek hozzá a szünetekben. Megkérték, hogy
mutasson képeket a testvéréről, de mikor közölte velük, hogy nem szokása
fotózni szegény babát, egy idő után békén hagyták.
---
Hoseok több oldalt is talált a neten,
ami azzal a kérdéssel foglalkozott, mely az ő legnagyobb problémáját
jelentette. Nem tudott mit kezdeni a kistestvérével, aki naphosszat fürdőzött a
szülei szeretetében és gondoskodásában, míg ő továbbra is igyekezett
fenntartani egy erős kamasz elhatározott és felelősségteljes álarcát. Magának
is nehezen vallotta be, de a szíve mélyén csak annyit szeretett volna, hogy a
szülei bejöjjenek a szobájába, megöleljék és viccelődve elkezdjék kérdezgetni
arról, hogy mi van vele.
Bármennyi cikket is olvasott, egyiknek
sem volt képes hinni. A legtöbb azt írta, neki kéne megtennie az első lépést,
de ő erre egyszerűen képtelen volt. Nem érzett magában elég bátorságot egy
ekkora lépéshez, és akaratlanul is egyre messzebb taszította magától a szüleit.
---
Legközelebb közvetlenül a pályaválasztás
előtt ültek le beszélgetni. Hoseok testvére békésen szundikált a kiságyában,
míg ő maga a szülei vizslató tekintetével nézett szembe a nappaliban. Érezte,
hogy azt várják tőle, közölje, végre elhatározta magát, és minimum orvos vagy
ügyvéd szeretne lenni a jövőben. Komolyan állta a szülei tekintetét, és
elhatározta, hogy most végre tenni fog valamit, de legalább kiáll magáért és az
álmaiért.
- Mindannyian tudjuk, hogy tovább kell
tanulnod, fiam. Előtted az élet, és most kell eldöntened, pontosan mit is
szeretnél kezdeni vele – mondta az apja szigorú éllel a hangjában, amitől
Hoseok csak keserűen elmosolyodott és bólintott egyet. – Pár éve említetted a
táncot, de anyáddal reméljük, hogy azóta megkomolyodtál, és biztosabb terveid
vannak a jövőddel.
Hoseok dühösen felhorkant, majd lazán
hátradőlt.
- Táncolni szeretnék – jelentette ki
magabiztosan, amivel csak annyit ért el, hogy az apja dühösen nézett rá.
- Nagyon bíztam benne, hogy ez az
elhatározásod megváltozott, de ugyanolyan ostoba és meggondolatlan vagy most
is, mint régen!
Hoseok hitetlenkedve nézett az apjára,
majd az anyjára, aki csak lesütötte a tekintetét és hallgatott.
- Én csak azt szeretném, ha megértenétek,
miért táncolok, de ebben az utóbbi pár évben egyetlen egy őszinte utalásotok
sem volt arra, hogy valóban érdekel titeket, miért táncolok – vette oda a
szüleinek Hoseok mérgesen. – Éveket töltöttem gyakorlással, és rengeteget
fejlődtem, akár érdekel titeket, akár nem. Ebbe fektettem az időmet és minden
energiámat. Nem fogok lemondani róla csak azért, mert ti kértek rá! – emelte
fel a hangját, mire az anyja összerezzent. – Holnap lesz egy kisebb fellépésem,
gyertek el – tette még hozzá mosolyogva.
Felállt, hogy visszavonuljon a
szobájába, de az apja megállította. Szomorúan visszanézett rá, és akkor valami
megváltozott benne. Elhatározta, hogy most végre színt vall, és ha lehet,
mindent megváltoztat.
- Már régóta csak annyit szeretnék, hogy
átöleljetek, hogy érezzem, tényleg a fiatok vagyok – suttogta maga elé
megkeseredetten. – Csak egy ölelésre van szükségem – motyogta, majd hátrahagyva
a szüleit visszavonult a szobájába, hogy a lehető legjobban fel tudjon készülni
a holnapi fellépésére.
---
Másnap a színpadon állva bámulta az előtte elterülő végtelen
sötétséget, míg a reflektorok erős fénye már vakítóvá
nem vált. A zene lüktetett körülötte, és ő otthon érezte magát. A színpad volt
a mindene, és hitte, hogy arra született, hogy mások örömére hasznosítsa a
saját képességeit. Mosolyogva mozdult az ütemmel együtt, miközben a családjára
gondolt, akik talán ott ülnek a fekete tömegben és büszkén nézik a
produkcióját.
Hoseok minden lépése pontos volt és
könnyed, mégis erőteljes és látványos. A dal végén lehajtott fejjel átölelte
magát, és csak állt mozdulatlanul, míg ki nem aludtak a fények és mindent be
nem töltött a taps.
Kritika
Kedves versenyző!
Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a
novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott
szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni
neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!
Helyesírás:
A helyesírásoddal majdhogynem semmi gond nem volt. Elvétve
vesszőhibákat találtunk nálad, de elgépelésektől mentes a történet, szóval
remek munka.
Formázás:
Ebbe sem lehetett belekötni. A kritériumoknak
megfeleltél, a bekezdések nem voltak hosszúak, az időugrásokat jól láthatóan
választottad el, így maximum pontot kaptál rá.
Stílus:
A stílusod már kialakult – legalább is mi úgy látjuk –
a versenyzők nagy részével szemben. Kifinomult, „mesélő” stílusod megkapó.
Szépen és egyszerűen fogalmazol, ami a te védjegyed (legalábbis ebből a
történetből ítélve).
Igazából, ha az író megtalálja a hozzá illő
írásstílust, mely átalakulva a részévé válik, az nagyon szerethetővé teszi az
irományt, és fantasztikussá varázsolja az olvasásélményt.
Gratulálunk, hogy te megtaláltad ezt a magából
nyugodtságot árasztó, „mesélős” stílust.
Feladatmegoldás:
A kritériumok nagy részének megfeleltél. Nem volt
fluff, benne volt a kép, és több érzelem is feltűnt a műben, mint a bizonyítási
vágy, a szeretetéhség és a siker élménye - mindezek tették jelentőségteljessé
és igazi kamasszá a karaktert. Azonban a
történeted valamivel kevesebb volt, mint négy oldal, így pontot vesztettél.
Karakterformálás:
Hoseok egy tipikus kamasz, aki szenved az ilyen
életkorban gyakori szeretetéhségtől. Belekukkanthattunk a tinédzser érzelmi
életének fontosabb pontjaiba, amivel egészen megismerhetjük, azonban a külsejét
nem részletezted.
A szülők mint karakterek életszerűek voltak, és
kiemelendő az apa ábrázolása. A férfi mondatai, viselkedése (még ha nincs is
hangsúlyozva) érzékeltetik, hogy ő a családfő, a férfi a háznál.
Történetvezetés:
Jó volt, hogy a fontosabb életeseményeket kiemelted. Talán
ami kissé zavaróbb lehet, hogy túlságosan steril a történet, nem eléggé
személyes érzetű. Bár ezzel ellentétben pozitívum, hogy minden mondatodnak
jelentősége van, amik felett, ha átsiklik az olvasó, már nem ugyanolyan élményt
ad át, mint amilyet (talán) te szerettél volna.
Igaz, ez a mű az érzelmekre fektet nagy hangsúlyt, de
kíváncsiak lettünk volna a színekre, a szobájára – ami úgy tűnt, az egyetlen
pont a házban, melyet tényleg a sajátjának érezhet a főszereplő -, mert ezeknek
a leírásából rengeteg mindent kiszűrhet az olvasó a karakterről.
A történet megkapó és elnyerte a tetszésünket. Azonban
ez az építő kritika inkább lett vélemény, mint kritika, de hát az
írásstílusodból látszik, hogy egy rutinos, megfontolt író vagy.
A zsűri
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése