7.

„A” feladat

Emlékek peremén

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zúzódik, zizzen, izzad és buzog.

(József Attila)

Egy régi emlékemben éltem.

Körülöttem gyerekek, előttem egy üres asztal, melyen megannyi ceruza és zsírkréta, mégsem vígasztalt. Még a feladatomnak sem tudtam eleget tenni, mert sem ollóm, sem papírom nem volt. Csak némán bámultam a körülöttem lévőket. Vörös arcukon mosoly, buzdító öröm, szemeikben csillogás, míg az enyém komor és lehangoló, tekintetem pedig sötét, mégis vágyakozó.

− JunSu, hát te nem rajzolsz semmit? – kérdezte Nana. Az egyedüli szempár, mely akkor is ragyogott, ha rám kellett néznie. Ajka félénk mosolyra húzódott, majd áttolt hozzám egy hófehér lapot – rajzolj valamit anyukádnak…

A fájdalom rántott vissza a valóságba. Éreztem, hogy a harag elborítja az elmémet. Reszketve lépdeltem a sötét utcán, egyenesen, mintha tisztában lettem volna az utammal. Bár az agyamat köd borította, lábaim mégis határozottan vezettek… valahova…

− Nekem nincs anyukám – mondtam sértett hangon, mire Nana zavartan nézett engem, végül oda tolta nekem a ceruza készletét – akkor csak rajzold le, amit szeretnél.

− Nem szeretek rajzolni – makacskodtam. Gyerekhez méltó komolysággal néztem az apró Nanára.

Hűvös viselkedésem ellenére, Nana sosem tágított. Ő volt talán az egyetlen, akit a szokottnál kicsit közelebb engedtem. Mert nem adta fel és titkon, mintha pontosan tudta volna, hogy lelkembe mi az, amire mindennél jobban vágyom.

Apró sóhajjal – mint egy beleegyezésképpen- elvettem az egyik ceruzát. Nana boldogan felkuncogott, azután pedig újra a rajzába mélyedt. Én pedig ott maradtam a fekete ceruzával és a hófehér papírral.

Bágyadtan pillantottam körbe. Lassú léptekkel haladtam a kikövezett járdán, melynek apró repedéseit feltöltötte az esővíz. Hol apróbb, hol nagyobb tavacskák keletkeztek az út felületén. Végül megálltam egy ismeretlen ház előtt. Kis ablakai és nagy ajtaja volt. Bár a sötét megnehezítette, hogy jobban szemügyre vehessem a viszonylag régebbi stílusú építményt, ennek ellenére ismerősnek éreztem.   Furcsa érzelmek kavarogtak bennem. Még bennem volt az emlék által nyújtott melegség, de már úton volt, – torkom elszorult – közeledett az ijedtség.

Végig a fekete színnel dolgoztam. A fehér lapon már volt egy fekete ház, kis ablakkal, nagy ajtóval és egy aprócska emberrel. Ez voltam én. Tanácstalanul pillantottam Nana felé, aki elmélyülten színezett mellettem.

− Nana – suttogtam halkan, mire felkapta a fejét. Tekintete azonnal lapomra vándorolt, hosszú ideig nem is szólt semmit. Végül a kezébe fogta a sárga zsírkrétát és rajzolni kezdett a lapomra. Néma csendben figyeltem, amint megfontoltan rajzol, aztán elégedett mosollyal hajolt hátra.

− Egy napocska! Tessék – adta oda nekem a zöldet – A fű legyen zöld, a háztető pedig piros!

Rajzolt velem. Színezés közben pedig folyamatosan magyarázta mi milyen színű legyen. És még ha szégyelltem is, hogy nem voltam jó rajzos, mégis örömmel töltött el a segítsége. Amint a rajz elkészült elégedetten néztem végig rajta. Valami azonban hiányzott. Minden rajznak volt egy címe, csak az enyémnek nem. Ajkamat rágcsálva vettem kezembe ismételten a fekete ceruzát, majd lassú, kimért mozdulatokkal firkantottam fel a nevét: Ölelés

− Miért kapta ezt a nevét? Hiszen nincs is mellette senki. – Nana értetlenül nézte a címemet. Szégyenlősen hajtottam le a fejemet. – Na, várj csak! – Újra színest ragadott, majd a szomorú fekete emberke mellé odarajzolt egy valamivel nagyobb narancssárga színű lányt – Látod, most már van értelme!

Halvány mosollyal néztem a rajzot. A narancssárga lány megölelte a fekete fiút. Ölelés, igen csak erre volt szükségem.

Egy hangos sikollyal tört ketté az emlék, majd futásnak eredt. Azonnal utána mentem, éreztem, láttam és tudtam, hogy meg kell tennem. Bár a ház ismeretlen volt, otthonosan mozogtam, hosszú lábaimnak köszönhetően a lépcsőfordulóban utolértem. Mind a ketten a földre estünk, ő hangosan sírt, menekülni próbált.

Vele együtt küzdöttem és tartottam. Komor tekintettel szorítottam a földre, majd teljesen fölé kerekedtem. Újra felsikoltott és egy óvatlan mozdulatomnak hála az arcomba karmolt. Mérgesen nyomtam neki a földnek – Ne – sikoltotta.

Hangosan zokogtam. Összekucorodva az ágyon, a kezem vérzett a belevésett vágy ott éktelenkedett sebes bőrömön „egy ölelésre van szükségem”, de még így sem múlt el a belső fájdalom. Nem tudtam kihez bújni, nem tudtam kiben megbízni. Csak hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a félelem. Éreztem a hiányt az életemből, tudtam, hogy ez miatt volt, hogy a világ úgy megrendült. Reszketve feküdtem a könnyeimben, bezárva a szobámba, ahol már nem hallotta senki a segélykéréseimet, nem láthatott semmit az igazi énemből.

− Engedjen el kérem, könyörgöm! – Hangos sírása rázott vissza a valóságba. Bágyadtan néztem a szemébe – Ha van magában könyörület, csak… hallgasson meg. Miért teszi ezt?

Értetlenül néztem ijedt szemeibe. A könnyeken túl mégis volt valami más, valami ismerős csillogott. A bágyadtság lassan illant, éreztem a közelgő emlékáradatot, de vissza akartam fogni. Tekintetem ködösült, szorításom erősödött, mire a lány felhördült.

− Elég, kérlek! Maradj velem, maradj velem kérlek!  - megváltozott a hangja, és közvetlenül szólított. Nem mozdultam.

Olyan érzés volt, mintha józanodtam volna. Környezetem élesedett, az alattam lévő lány arca is megelevenedett. Arca sápadt, orrából vér csordogált, ajka felrepedt. Szemei könnyesek, írisze kitartóan csillogott. Apró teste reszketve feszült ellen az enyémnek, de hiába, ebből a csapdából nem tudott menekülni. Hosszú fekete haja szétterült a szürke márványkövön, itt-ott üvegszilánkok csillantak meg benne a kintről beszűrődő fényekben.

− Engedj el – suttogta halkan. Mikor nem tettem semmit lenyelte a feltörő zokogását és újra megkért rá – Kérlek, engedj el!

Ahogy csuklója körül lazult a szorításom, úgy éreztem, hogy testemet utoléri valami nem várt, de hatalmas erejű ismeretlen érzés. Hagytam, hogy felüljön, amikor megtámadott egy újabb emlék...

Ebből azonban nem volt menekvés. Megannyi sikoly és kiáltás visszhangzott a fejemben. Az életükért küzdő arcok, félelemmel itatott nyögések, csonttörések, majd az utolsó sóhaj, amely elhagyta az ajkukat. Ijedten tapasztottam a fülemre tenyeremet. Nem, nem akartam hallani. De csak jöttek. Szüntelen és könyörtelenül. A tetteim, a saját kezem által: Vérbe fojtott szó, kiáltás, mind mögött egy gyilkos, egy árnyék, egy emlékmás. Az volt ő, ő volt az, ő voltam, ÉN voltam. 

− NEM – kiáltottam fel hangosan és ijedten.  

Értetlenül néztem magam elé, ahogy a köd felszállt elmémről, s a valóság, akár a vad sodrású folyó utat tört megrepedt, a bűntudatot elzáró gáton. Reszketve tértem észhez a kábulatból, jeges veríték csordult végig az arcomon. A felismerés, hogy a kezemben tartott lány éppen az életéért küzdött, rosszabb volt minden kínnál, amit életem során átéltem. Mi lett belőlem? Hogy jutottam el idáig? Nem volt több válasz, nem volt több biztonságot adó emlék csak a kőkemény valóság, az igazság.

Lecsúsztam a fal mentén, hangosan kapkodva a levegőt bújtam el gyilkos karjaim mögé. Akár egy rémült kisfiú, úgy éreztem magam. Minden emlék, ami idáig elkísért, most kopottan kucorog valahol emlékeim között. Féltem, nem volt egy olyan foszlány sem, mely békét adott volna zaklatott lelkemnek, dübörgő szívemnek. Éreztem a nyomást, a gyomromban lévő csomót, mitől lassan ordítottam volna, de ebből a tömlöcből nem volt kiút.

Nem várt érintés fogadott a következő pillanatban, amely olyannyira megijesztett, mint maga a valóság, mely pillanatok alatt felborította az életemet. Rémülten pillantottam fel. Az ördögre számítottam, mégis egy angyal nézett rám. Kezeit bizalmatlanul újra felém nyújtotta, ajkait szóra nyitotta, de nem felelt, néma maradt.

Könnyekkel küszködve figyeltem, amint erőre kap, s megemeli a karomat. Vékony ujjai lecsúsznak a kezemre, majd a tenyeremet az égnek fordítja, benne a heg, a régi emlék, mely mára már üres szóvá változott.

− Junsu – suttogta könnyes szemekkel – te vagy az…!

Felismert, arcán megannyi érzelem suhant át, de csak sírt és úgy figyelte a tekintetemet. Végigsimított a hegemen, hangosan szipogva kúszott közelebb hozzám. Szaggatottan vette a levegőt, majd végül magához ölelt.

Sápadtan engedtem át magam az ismeretlen érzésnek. Szívem hevesen vert, lüktetett ereimben a vér. Könnyezve hagytam, hogy öleljen, hogy szeressen. Szeretnek? Létezik még olyan ember, aki képes engem szeretni? Lelkiismeretem újabb ostorcsapására végül megtörtem. A bennem kavargó érzések, az emlékek és a tettek végül nem engedték át a teljes szeretet. Zokogva kapaszkodtam az angyalom törékeny vállaiba. Egy gyilkos nem érdemelhet meg ekkora szeretet. Mégis odáig jutottam el, hogy az egyetlen embert, aki képes engem szeretni…

− Minden rendben lesz – suttogta reszkető hangon az angyal, majd kibontakozva ölelésünkből a kezébe fogta az arcomat. Hideg, hosszú ujjai nyugtatóan simogatták az arcomat. Még ebben a helyzetben is képes volt szeretni. De ugyanakkor a félelemtől csillogott a szeme. Nem szabadna így bántanom. Jól tudtam, hogy mi a feladatom. – Junsu

− Gyere velem – suttogtam, mikor végre megtaláltam a hangomat.

Kék és piros fényben úszott az utca. Hangos kiáltások és sziréna zaja mosódott egybe. Minden oly zavaros és kísértetiesen ijesztő volt. Tudtam az okát és tudtam a következményét is. Megfogtam az angyal vállát, magam előtt tolva léptem ki a ház rejtekéből. Ő reszketve haladt előttem, hol hezitálva, hol kicsit szaporábban.

− … kérlek, engedj el – könyörgött félve.  – Ne tedd ezt, kérlek!

− ENGEDJE EL A HÖLGYET! LÉPJEN HÁTRÉBB ÉS ENGEDJE EL A HÖLGYET!  LÉPJEN…- bágyadtan néztem a kék fényben úszó sötét ruhás embereket. Mind szörnyetegnek látott. Félt, kiabált, nem tudta pontosan, hogy mire számíthat. Halvány mosollyal cirógattam meg az angyal vállát, majd felsóhajtottam.

Végül pedig megtettem, amiért már oly régen szomjaztam. Egy hirtelen mozdulattal fordítottam magam felé az angyalt és menekültem a karjaiba egy csipetnyi szeretetért. Ő volt csak elég bátor ahhoz, hogy megöleljen egy szörnyeteget.

Ebben a pillanatban hangos dörrenés rázta meg az utcát, hangját nem követte semmi, csak rémisztő morajlás. Majd elhallgatott minden, s mintha a fájdalmat egyszerre elvágták volna. A félelem köddé vált, lelkiismeretem elhagyott, nem maradt más csak a csend és a végtelen nyugalom. Testem elernyed, a gravitáció uralkodott immáron teljesen feletette. Tüdőmből kiszakadt egy utolsó lélegzet…

 Egy hangos sikollyal tört ketté az életem, de végre olyan nyugalom járta át a testemet, amit mindig is kerestem. Sosem kérdeztem sem magamtól, sem mástól, hogy miért nem kaphatok szeretet. Egyszerű tényként fogtam fel, s akárhányszor fáj, egy kedves emlékbe menekültem. Az emlékek, az érzelmek végül olyanokká váltak, akár a pirkadó madár, karcsú és koronás, de áttetsző, mint minden látomás…