26.

„B” feladat

-                      Gyere elő,kérlek! Ne bujkálj a sötétben!- nyújtotta felé vékony kezeit a mennyei teremtmény. A démon tagadólag megrázta fejét.

A sötét árny mögül nézte a fiatalabbat. Arcára hatalmas mosoly ült ki,mint mindig. Szelíd,lányos arca volt,mint minden angyalnak. Pajkosan csillogó,mogyoróbarna szemek,amelyekbe ha az ember belenézett,egészen új világ tárult elé. Egy tiszta,gyönyörű világ. Olyan,amilyet ő nem ismert,és soha nem is fog megismerni.

A szellő lassan áramlott a kora tavaszi napnyugtában,meglengetve a puha hajkoronát. A fiú leengedte a karját,lehunyva pilláit és élvezte a tavasz üde illatát. A kellemes meleg beáramlott fehér inge alá,szárnytollai közül egy kiesett és repült a széllel és virágszirmokkal együtt. Hatalmas csönd volt,a két világ közti átjárónál senki nem tartózkodott.

Itt napnyugta után felvilágítottak a kis lampionok,amik szinte lebegtek a cseresznyefákról. A démonok ekkor – ha voltak – visszamentek alvilági celláikba. A lámpások miatt nem volt már árny,ahova el lehetett rejtőzni,hiába volt éjjel. Az angyalok ettől függetlenül nem mertek napnyugta után a tisztáson tartózkodni.

Tekintete még mindig az előtte álló,fényben úszó szépséget pásztázta. Látta a ragyogó aurát körülötte,sokkal fényesebb volt,mint a lámpások. Egyik keze csípőjén nyugodott,míg másikat combja mellé ejtette,egyik ujját belebújtatva fehér szűkfarmerje zsebébe. Fejét fölemelte. Azzal az édes,gyönyörű mosolyával nézett rá,amivel az idősebbeket szokta mindig lekenyerezni. Ezzel az arccal bármit megszerzett amit akart. Néha megkérdőjelezhető volt,melyikük is a démon kettejük közül.

-                     Kérlek,gyere elő! Kíváncsi vagyok az arcodra,sose láttam még démont!

-                     Minek akarsz te démont látni? - húzta össze a szemöldökét a rejtőzködő.

-                     Kíváncsi vagyok rád! Hyung szerint a démonok rémisztőek,de én nem hiszek neki-kezdett körbe-körbe járni,néha felszökellve – Szép hangod van. Én még nem láttam olyan személyt,akinek szép a hangja,de arca rémisztő. Meg amúgy is – állt meg ismét előtte – legyél bármilyen lény,kedves vagy,mindegy,hogy nézel ki.

Furcsa,naiv kis lények az angyalok. De kétségkívül mind gyönyörű. Némelyik,amelyikre nem figyelnek örök kis gyermek marad,ahogy Taemin is. Órákon át képes volt sétálgatni a mezőn,amit mindennap látott,mosolyogva szaladt egy-egy elszálló madár után,majd amikor elkapta,hozzávitte megmutatni. Akár egy hűséges kiskutya. Olyan büszkeséggel nézte,mintha nehéz lett volna elkapni egy szelíd kisállatot.

Csak keserűen elmosolyodott,ahogy a vigyorgó,gyermeklelkű őrszemen. Túl fényes,túl világos,túl jó volt neki. Ő mindig árnyvilágban élt,csak akkor látta a fényt,ha feljött ide. Fekete szemei nem is tudtak volna hozzászokni máshoz. Legfeljebb a tűz fényét tudta elviselni hunyorítás nélkül,az átjárók fényét még a sötétség mélyéből sem bírta.

Árny és fény,angyal s démon. Hatalmas különbségek,és még is milyen jól megvannak együtt. Ártatlan a bűnössel cseveg,rút a szépségre mosolyog,még ha nem is láthatja. Állt ott zsebre vágott kézzel,lassanként fölnézve az égre. Ahol ő állt,ott szürke fellegek gyűltek,villámlott,dúlt az égi háború,minek végét nem is lehetett látni. Ahol beszélgetőpartnere állt,ott csillagok világítottak,beragyogva az eget. Néha fel lehetett fedezni pár kósza angyalgyermek árnyékát,akik az égben repülve fogócskáztak,mígnem tanítójuk be nem rendelte őket szobájukba.

-                     Kérlek,gyere már elő! - kérte megrökönyödve a fiatalabb – Minden áldott nap itt könyörgök neked,de te elő sem dugod az orrod! Sőt,még a nevedet sem tudom!

-                     Van egy pár dolog,amiről elfeledkezel,kölyök – szólt nyugodt,mély hangján – Nekem semmi hasznom nem lenne abból,ha akárcsak a kezemet nyújtanám ki,hogy lásd. Ha még is kijönnék az árnyéból menten égetné a bőröm a fény,én meg hülye lennék fájdalmat okozni magamnak – lassan hátat fordított a fiúnak,majd elindult befele a sötétségbe – Amúgy meg Yesung a nevem.

Állt ott,de nem indult. Várt valamire,bár még ő sem tudta mire. Fekete bakancsa előtt por és hamu keveréke szállt a levegőbe. Érezte háta mögött a szellőt,ami a másik világból jött és hozta magával a növények kellemes illatát. Jóval édesebb volt,mint az a bűz,amit ő ismert. Néhanapján egy kicsit túl édes is volt számára,de fintorát mindig elrejtette angyaltársa előtt.

A szellő mást is hozott magával : egy kis fehér tollpihécskét a még mindig rá váró angyal nagy,hófehérnél is fehérebb szárnyáról. A pihe megpihent a vállán,ő pedig nemes egyszerűséggel lesöpörte azt fekete körmű ujjaival. Szeme sarkából hátra pillantott,de az angyal már nem volt ott.

-                     Egész hamar föladta ma…

Egy lépést tett előre. Körülötte a porállagú talaj ismét felporzott,fekete árnyat vonva köré. Hangos,gonosz kacagások töltötték be az eget : felkeltek a kis kölyökdémonok. Ők ilyenkor bújtak elő szórakozni,rémálmot okozni a földön élőknek,néha átmerészkedve a mennybe,hogy ott is szórakozzanak kicsit. Fejét csóválva haladt tovább,amikor valaki megragadta a karját.

Vékony ujjak fonódtak köré. Amilyen törékenynek tűnt,olyan erős valójában. Mosolyogva hátra tekintett. Persze,hogy a kis angyal volt ott,szorosan tartva őt. Kétségbeesett arccal nézett rá,ujjai lassan az övé köré fonódtak. Egész testében remegett.

-                     Látod? Nem adtam fel!

Hangja egészen halk,cincogó volt. Őzike szemei nagyra nyíltak,amikor ismét felé fordult,telt ajkaira mosoly húzódott. Más alvilági lények egyáltalán nem tartották volna szépnek ezt a vigyorgó szent teremtést. Ők csak a félelmet,rettegést,kétségbeesett zokogást szerették. Épp ezért tűnt ki közülük ő,aki egy angyallal töltötte végtelen életének napjait. Ő,aki a mosolyt,önfeledt kacagást gyönyörűnek találta. Már az édeskés illatot és a vakító világosságot is kezdte megszokni. Arca eddig kemény,szigorú vonásai megszelídültek.

Bár a másik mosolygott,szemében még mindig némi bizonytalanságot fedezett fel. Álltak az útpadka két szélén,kezük pedig a két világ határánál fonódott össze. Az őrző egy lépést tett felé,lába az éjjeli világba lógott át.

-                     Kérlek! – kérte továbbra is,egyre fájdalmasabb arccal.

-                     Még mindig nem mehetek a fényre.

Felemelte másik kezét,és egy egyszerű mozdulattal kinyitott egy ernyőt,amit eddig háta mögött tartott. Kívül világos volt,akár a menny,ahonnan hozva lett,de belül feketeség honolt,olyan,mint az alvilág. A pokolfajzat felnevetett.

-                     Hát ennyire látni akarod az arcom? Három évszázad után csak most jutott ez eszedbe?

Apró bólintás volt a válasz,ő pedig az ernyő alá állt. Így indultak meg az úton,fokozatosan elhaladva a határtól. Sátáni lény még sosem járt itt,ekkora fényességben.

Taemin jól megnézte magának a másvilágról jövő lényt. Fekete haja volt,nem sokkal hosszabb,min az övé. Szemei teljesen feketék voltak,mindössze pupillája világított vörösen. Dermesztő,fagyos tekintete unottan pásztázta a különböző színű lampionokat. Nem volt túl magas vagy izmos,pedig a lexikonokban óriási,harcos sátánok vannak illusztrálva. Igaz,azok kegyetlen gyilkosoknak voltak leírva,Yesung pedig nem tűnt annak. Túl kedves az arca. Még ijesztő szemei is túl békések voltak ahhoz,hogy meglássa benne az esetleges gyilkolási vágyat.

Nyeszlett,csontos kézfeje még mindig az idősebb apró,furcsa körmökben végződő kezéhez simult.

Az ő lassú lépései egyáltalán nem tudtak igazodni a saját,szinte szökellő járásához,csak nagy önfegyelemmel tudta lelassítani magát. Kicsit furcsa volt neki mellette lenni. Szöges ellentétek voltak,mind külsőleg,mint belsőleg. És még is úgy érezte,jobban érzi magát mellette,mint társai közt.

-                     Már egy ideje csöndben vagy. Te nem ilyen vagy,általában be nem áll a szád. Mi van veled? – bökte meg finoman könyökével az oldalát a mellette haladó.

-                     Csak elgondolkodtam. Te nem olyan vagy,mint a többi ördögi alak,akiről olvastam. Miért van ez?

-                     Nem tudom. Sosem voltam az az öldöklős,bár nekem is voltak kisebb csínyeim,még párszázados koromban. De az már nagyon rég volt. Sosem voltam az az igazi sátánfajzat,mint aminek kellett volna lennem - vonta meg nemes egyszerűséggel a vállát – De miért érdekel ez téged?

-                     Csak úgy. Furcsálltam,hogy te nem akarsz darabokra cibálni,mint a többi társad. Meg van benned valami,amire kíváncsi vagyok,csak még nem tudom mi az. Pedig annyira,de annyira fúrja az oldalam! – nyafogott szokásos gyermeteg hangján.

Csak a fejét csóválta. Valami háromszáz év után sem változik.

Fehér,puha szárnya meg-meg érintette a hátát,néha fejét is megsimogatva. Közelebb húzódott hozzá,hogy a repülő végtagok biztonságos árnyékába húzódjon. A fiatalabb teste sokkal melegebb volt,mint amit eddig tapasztalt. Hiába volt odalent,a pokolban tűz és parázs,meleget ő nem tapasztalt. Csak az odakerültek érezték és szenvedtek tőle. Hallott történeteket,hogy az angyalok gondoskodó ölelésénél nincs kellemesebb és melegebb érzés,de sose hitt benne. Most azonban,hogy ilyen közel került hozzá,hogy hátán érezheti a szárnyak biztonságos takarását már biztos volt a pletykákban.

Szinte eltűnt a puha tollak közül,csak koromfekete cipője és nadrágja látszott ki a fehérségből. Legszívesebben elő sem jönne onnan soha többet. Elbújva egy árnyban,mégsem egyedül fagyoskodva.

Szomorúan sóhajtott,lassan megnyalva ajkait,felfedve fehér,hegyes metszőfogait. Nem sétálhatnak örökké így,hiába végtelen ez az út. Örül,hogy hallgatott a szent lényre,és előjött. Sosem látott ilyen szép helyet. Már sajnálta,hogy a fények képesek lennének megölni őt,erről az oldalról sokkal szebbnek látszanak. A fák között ezer meg ezer lámpa lebegett,kékre,sárgára,vörösre és ezek keverékére festve a tájat. A szürkés útkövekről oly’ módon tükröződik vissza ragyogásuk,mintha vízen sétálnának.

Lassan felemelte a fejét,a mellette gyaloglóra nézve. Némán nézte,ahogy a karján ülő énekesmadarakkal társalog elmélyülten. Az állatok mihelyst megpillantották őt egyből riadtan elröppentek.

-                     Szép a világotok. Innen sokkal szebb – jegyezte meg halkan.

Halk kuncogás ütötte meg a fülét. Szórakozottan,bár óvatosan belecsípett a világos bőrbe. Vidám sikkantás hallatszódott a kisebbtől,aki szórakozottan odébb szökkent. Yesung sietve ment utána,nehogy fény érje,mert az örök nyomot hagy rajta. Nem akart megbélyegezett lenni egész örök életére.

-                     Most már boldog vagy? – bökött fejével felé – Örülsz,hogy itt vagyok? Hogy láthatod az arcom?

-                     Nem azért nyaggattalak,mert látni akartalak. Túl kell lépned a saját határaidat,merni,megismerni az ismeretlent. Nem szabad bezárkóznod a megszokott kis világodba. Nem az alvilágból akartalak kirángatni a saját megismerésemre,hanem a te saját börtönödből,hogy te megismerhesd ezt a világot.

A démon teljesen ledöbbent. Nem gondolta volna,hogy a fiú ilyen komoly dolgokra gondolt,amikor a sötétségből való kilépéséért könyörgött. Hálásan elmosolyodott,finoman megszorongatva a kis kézfejet.

-                     Köszönöm! – ölelte lassan magához.