„A”
feladat
Fallen Angel
Történetünk egy dohos pincében vette
kezdetét. Egy sötét, nyirkos helyen, ahol egy nő életet adott három gyermeknek.
Angel és TaeJin, az újdonsült szülők örömkönnyekkel a szemükben figyelték a
törékeny csöppségeket. Az ikrek közül a legidősebb fiú volt, a másik kettő
pedig kislány.
- A te neved TaeHyung - simogatta meg az
apa a kisfiú arcát. - TaeHwa - mutatott a középső gyermekre. – És TaeHee!
A boldogság nem tartott sokáig. Az
anyának egyszer csak fájdalmai támadtak. TaeJin ijedten figyelte az
eseményeket, hirtelenjében azt sem tudta, mit tegyen. Angel egyik pillanatról a
másikra eltűnt. Ekkor TaeJin keserves zokogásban tört ki. Pontosan tudta, miért
történt meg az eset. Elvesztette a szerelmét. Magára maradt a gyerekekkel, de
fogalma sem volt az apaság mikéntjéről. Tudta, hogy a kedvese miatt fel kell
nevelnie a gyerekeket. Ezért hát elköltözött velük.
Nem hiába volt az édesanya neve Angel.
Tudniillik, a főangyal képes emberi alakot ölteni, és így szabadon járkálni a
Földön. Csakhogy egy alkalommal, amikor éppen az utakat rótta, hogy meglesse az
emberi világot, meglátta TaeJint. Első látásra beleszeretett és ez a fiú
részéről sem maradt viszonzatlan. Így történt hát, hogy megszegte az
alaptörvényt, ezért száműzték az Alvilágba. Bukott angyallá vált. Többé nem
léphetett a Földre.
A gyerekek közül a két idősebb
szárnyakkal született. Igazi, fehér, pelyhes, pihe-puha szárnyakkal. A
legkisebb gyermeken azonban nem látszott meg, hogy félvér. Ezért TaeJin fájó
szívvel vált meg tőle.
Húsz évvel később az apa szokatlan
kijelentéssel állt TaeHyung és TaeHwa elé.
- Be kell vallanom valamit. Nem voltam
veletek őszinte, és ezt restellem. De ideje, hogy megtudjátok az igazat.
- Miről beszélsz, apa? - kérdezte aggódva
TaeHwa, miközben apró kezeit az apjáéra csúsztatta, így bátorítva arra, hogy
kimondja, amibe belekezdett.
- Az az igazság, hogy van még egy
ikertestvéretek. A neve TaeHee. Kisebb mindkettőtöknél.
- Még egy húg? -
nyögött fel TaeHyung. - Mégis miért?
- Igen! Miért nem szóltál róla hamarabb?
- faggatták az apjukat a gyerekek.
- Azért, mert rajta nem látszott meg,
hogy… más.
A szobára csend telepedett. A fiú és a
lány is tisztában volt azzal, hogy nem olyanok, mint az emberek. TaeJin mindig
is úgy nevelte őket, hogy ne érezzék kívülállónak magukat, de mivel közösségbe
nem járhattak - túl könnyen lelepleződtek volna -, nem sok sikerrel járt.
- És hol van most? - érdeklődött TaeHwa.
- Egy gyermektelen pár örökbe fogadta.
- Egy gyermektelen pár? - kérdezett
vissza a fiú.
- Úgy van.
- Megkeressük! Apa, áruld el! Melyik
családnál van? - állt fel a lány határozottan.
- Hogy mi? - az öreg szeme elkerekedett.
Nem volt annyira idős, de már nem is volt fiatal.
- Kérlek!
Hamarosan útnak indult a két testvér.
Kénytelenek voltak gyalog menni. Az apjuk miatt, aki ember, képesek elrejteni a
szárnyaikat, az emberek így nem láthatták azokat. Akárcsak az édesanyjuk, az
arkangyal. Hogy pontos legyek, a volt főangyal.
A városba sétáltak. Ritkán jártak emberek
közé, az édesapa nagyon féltette őket. De még így is hamar megtalálták az
állomást, és felszálltak egy vonatra. Sajnos TaeJin csak annyit tudott az
örökbe fogadó szülőkről, hogy elköltöztek. A pontos házszámot nem tudta
megmondani. Így a két gyerek az adott városba készült. Hogy pontos legyek,
Busan-ba.
A város ismeretlen volt számukra, egy
egész napig csak bejárták az utakat. Még sötétedés előtt sikerült találniuk egy
szállodát, ott töltötték az éjszakát. Másnap útnak indultak, és többször is
betértek egy-egy boltba, hogy útbaigazítást kérjenek.
- Azt mondta apa, hogy Choi Joo Young
volt a nő neve. Ennyiből tényleg megtalálhatjuk őket? – fogta el az aggodalom a
kisebbik testvért.
- Őszintén, fogalmam sincs. Minden
esetre, meg kell próbálnunk, ha már idáig eljöttünk. Nem igaz?
- De – sóhajtott a lány.
Egy napon azonban TaeHwa ágynak esett.
Amint a fiú ezt észrevette, azonnal telefonált édesapjuknak, aki azonnal
elindult utánuk.
-
TaeHwa! Minden rendben? - térdelt le Taehyung a lány mellé, aki nyakig
betakarózva feküdt az ágyában.
- Nem tudom - felelt őszintén.
- Mit érzel?
- Csak… fázok - halkult el a hangja a
mondat végére. Taehyung a lány homlokára tapasztotta kezét.
- Forr az agyvized? Iszonyatosan magas
lázad lehet! - pattant fel a srác, és egy lázmérő kíséretében tért vissza. -
Tessék! - A kezébe nyomta a kütyüt, majd visszafordult. - Hozok neked meleg
teát és gyógyszert!
Pár perc múlva vissza is tért a srác a
bögrével. TaeHwa felült, odaadta a lázmérőt a testvérének, majd elvette a
bögrét.
- Jézus! Te nagyon beteg vagy! - meredt a
szerkezetre a fiú. TaeHwa nem válaszolt, ellenben köhögni kezdett. - Megfáztál?
- Nem hiszem - rázta meg a fejét. És nem
Jézus, hanem TaeHwa
A fiú forgatta a szemét.
- Annyira azért mégsem vagy beteg. Akkor
viszont mi a baj?
- Mondom, hogy fogalmam sincs! - akadt ki
TaeHwa.
- Jó, bocs. De alig van színed. A szád is
egészen kiszáradt… Mit tegyek? - túrt két kezével a hajába idegesen. Taehyung
nagyon aggódott testvéréért. A lány miután megitta a teát, visszabújt a paplan
alá.
- Ne aggódj, a gyógyszer biztos hamarosan
hatni fog!
- Úgy legyen… - húzta a száját a fiú.
Órákig ücsörgött ott a lány mellett, aki eközben megpróbált elaludni. Nem sok
sikerrel járt, ráadásul egyre jobban fehéredett. A láza az egekbe szökött,
ezért a fiú hideg vizes borogatással próbálta enyhíteni azt.
- Taehyung, hagyd - fogta meg a fiú kezét
végül TaeHwa. - Úgysem fog lemenni.
- De… hé! Miért ilyen jégcsap a kezed? -
kapta el azokat.
- Nem tudom, Taehyung, de… - a mondatot
nem tudta befejezni, mert köhögni kezdett. Ám nem tudta abbahagyni. Majd’
megfulladt szegény lány, mire a Taehyung felültette és a hátát ütögette. Egy
idő után már vér is jött a köhögéssel, eláztatta az ágyat. Ekkor már késő este
volt. Taehyung gyönyörű arcán egyre több könnycsepp gurult le.
- Atyavilág! Mi történik itt? - rohant
sokkolva az apa a beteg ágyához. - Kislányom, mi történt veled?
- Saj… Sajnálom, apa! - lehelte utolsó
szavait a lány. Azzal szemei fenn akadtak, ereiben megdermedt a vér.
- Ne! Nem, ez nem lehet! - kiabált sírva
Taehyung. - Nem hagyhatsz el! Mi lesz velem nélküled? Ne merészelj elhagyni,
büdös kölyök! Különben megfojtalak! Hogy fogjuk így megtalálni a kistesónkat? -
szorongatta a hideg kezet továbbra is. Az apa szótlanul figyelte élettelen
gyermekét.
TaeHwa-t három nap múlva temették el.
Leültek vacsorázni, de egy falat sem ment le a torkukon. Még mindig. Taehyung
csak fejét az asztalra hajtva sírdogált. A gyászos hangulatot az apa törte meg.
- Taehyung! Akkor elmondod végre mi
történt?
A fiú felemelte fejét.
- Fogalmam sincs, mi történt. Még aznap
délelőtt jól volt. Aztán egyszer csak azt mondta, szédül, ezért lefekszik. De
be is lázasodott, aztán jött a vér… - visszagondolva újra elsírta magát.
A temetés miatt feladták a keresést, de a
fiú csak nagyobb kedvet kapott a lány megtalálásához. Már-már úgy tűnt, nincs
remény.
Az egyik boltban egy idős hölgy két nagy
táskát cipelt, és majd’ megszakadt. TaeHyung megsajnálta a nénit és a
segítségére sietett. Mint ahogy az ilyen kedves nagymamák szoktak, ez a néni is
beszélgetni kezdett. A srác elmagyarázta, hogy egy családot keres.
- Komolyan? Tényleg ismeri azt a
családot?
- Úgy van, ha mondom!
- És a párnak van egy lánya?
- Igen, igen! Gyönyörű az a kislány. Már
majdnem feladták a reményt, hogy szülessen gyerekük, amikor a jó Isten
meghallgatta imáikat!
- Meg tudná mutatni, hol laknak? Nagyon
fontos lenne!
- Persze, hogy meg tudom mutatni. Kövess!
De csak azért segítek, mert ilyen kedves voltál hozzám, fiam!
Azzal elvezette egy szűk utcába. Egy pici
ház volt egy eldugott helyen. Idegesen bekopogott. Közben a néni hazament. Egy
fiatalos, kedves mosolyú nő nyitott ajtót. Barna haja vízesésként omlott a
vállára, és frufruja mögül kukucskált ki.
- Segíthetek?
- Izé… a nevem Kim TaeHyung. Choi Joo
Young-ot keresem.
- Én vagyok – lépett ki az ajtó mögül.
- Tényleg örökbe fogadtak egy lányt? –
tért a lényegre azonnal a fiú.
- Mi? Ööö… nos, igen. De miért?
- Tudja, az apám nem rég vallotta be,
hogy van még egy húgom.
- Tessék? Az meglehet. Fáradj be, kérlek!
- Köszönöm! – lépett be a házba. A
nappaliba mentek és leültek egymással szembe, úgy folytatták a beszélgetést.
- Az apád hol hagytad? – kérdezte a nő.
- A szállodában maradt. Kérem, mikor
láthatom? Hogy hívják? Jól van? Pontosan hol van most?
- Hé, hé, lassíts. A nevét nem
változtattuk meg. TaeHee-nek hívjuk. És most éppen iskolában van. Neked is ott
lenne a helyed.
- Értem. Akkor… Nem akarok zavarkodni.
Később visszajöhetnék az apámmal? Nagyon szeretnénk látni.
- Természetesen. Örültem, hogy
megismerhettelek, TaeHyung!
- Szintúgy. Akkor… viszlát!
A fiú bánatosan visszakullogott a
szállásukra. Húga halála óta nagyon magányosnak érezte magát. Amikor még élt a
lány, nem is tűnt fel neki, hogy mennyire szerette. Na, ja! Akkor tűnik fel,
mennyire értékes számunkra valami – jelen esetben valaki -, amikor már
elvesztettük. Amikor megérkezett, csak szótlanul ledőlt az ágyra és eltakarta
szemeit a karjával, mert abból potyogni kezdtek a könnyek. Úgy érezte, megőrül
TaeHwa hiánya miatt. Boldog volt, hogy hamarosan láthatja az eddig eltitkolt
testvérét, de valahogy mégis fájt neki. Annyira szüksége lett volna egy
ölelésre… a gyomra golflabda méretűre zsugorodott. Amikor az apja kihívta enni,
csak egy tál levest kanalazott kedvtelenül. Aztán úgy döntött, nem akar Kukává
válni, és közölte apjával a jó hírt.
- Megtaláltam TaeHee-t.
- Mi? K- Komolyan? – kérdezte
hitetlenkedve az apja.
- Ühüm. Pontosabban, a nevelőanyjával
találkoztam. De akár lassan indulhatunk is és találkozhatunk vele.
- Akkor meg mire várunk? Hamarabb is
szólhattál volna! – Izgatottság fogta el TaeJint. Gyorsan elpakoltak, aztán
elindultak.
- Hahó! Nem zavarunk? – köszönt be
TaeHyung, amikor Joo Young ajtót nyitott.
- Nem zavartok! Gyertek be!
Az emeltről hisztis hangok szűrődtek a
földszintre. És bár Joo Young igyekezett elnyomni azokat, TaeHyung észrevette.
- Mi ez a hang?
Joo Young sóhajtott.
- Sajnálom. Az az igazság, hogy a mai
napig nem tudta, hogy mi a nevelőszülei vagyunk és hát… egy „kissé” kiakadt –
vallotta be.
- Értem. Akkor talán máskor visszajövünk.
Hirtelen azonban megszűntek a sikoltozó
hangok és egy kíváncsi szempár meredt lefelé a lépcső tetejéről. Félve bámulta
az idegen fiút, aki – mint nemrég kiderült – a testvére.
- TaeHee? – nézett fel TaeHyung. – Nem
akarsz lejönni? – lépett közelebb a lépcsőhöz a fiú. A szíve hevesen vert.
Izgult a lánnyal való találkozás miatt, de megpróbálta elővenni a lehető
legbarátságosabb arcát. A lány továbbra is csak csendben fentről vette
szemügyre az igazi családját. Nagyot nyelt, majd szipogva megdörzsölte a
szemét, mint valami óvodás kislány és vette a bátorságot, hogy lemenjen a
lépcsőn. Egyenesen TaeHyung előtt cövekelt le. A fiú mosolyogva nyújtotta felé
a kezét.
- A nevem Kim TaeHyung!
A lány továbbra sem szólt egy szót sem.
Ellenben kinyújtotta apró kezét. A fiú gyengéden megszorította azt. Ezután egy
hirtelen ötlettől vezérelve TaeHee a bátyja nyakába vetette magát. Mindenki
meglepetten figyelte az eseményeket.
- Mindig is akartam egy idősebb
fiútestvért! És most valóra vált az álmom – szorongatta TaeHyung nyakát. A fiú
zavarba jött, de halkan nevetve visszaölelte a lányt. Az a kedves szempár
azonnal meglágyította TaeHee szívét. Azonnal tudta, hogy nagyon kedvelni fogja
TaeHyung-ot. Nem azért hisztizett, mert az igazi családja nem jelentkezett
korábban, hanem azért, mert az életét hazugságban élte, de boldogan. Mikor kis
idő múlva elengedte, az apja elé lépett.
- Ne haragudj, hogy nem jelentkeztünk
hamarabb… - kezdte TaeJin, de a lány őt is megölelte. Tény, hogy akármennyi
szeretetet is kapott, mindig is imádta az ölelést.
- Örülök, hogy megismerhetlek titeket! –
törölt le még egy könnycseppet a szeméről. – Kértek valamit? – vette át a
fontoskodó házigazda szerepét.
- Azt hiszem, én elfogadnék egy pohár
valamit – felelt TaeJin.
- Máris hozom! – mondta és azzal
elillant. TaeHyung követte.
A magára maradt két felnőtt beszélgetni
kezdett. Elsősorban a gyerekekről volt szó. TaeJin megköszönte, hogy felnevelte
a lányt, mert ő képtelen volt rá. Most azonban már elég idős volt ahhoz, hogy
megértse a család helyzetét.
- Szóval, ha ő is úgy gondolja…
elengednéd hozzánk legalább egy kis időre?
- Persze, miért is ne?! Elvégre, a te
lányod… - válaszolta Joo Young fél mosollyal. A szívében ugyan volt fájdalom és
féltés, mint minden szülőében, de ez is bizonyítja azt, hogy jó anyja
TaeHee-nek.
- Köszönöm!
Időközben, TaeHyung és TaeHee a konyhában
beszélgettek. A lány éppen narancslevet készített elő, de elment az idő,
annyira lefoglalta őket, hogy bepótolják az elmulasztott időt. Kiderült, hogy
számos dologban hasonlítanak egymásra, ami nem is meglepő. Lassan végre
kijutottak a konyhából, de tyúklépéssel közlekedve, nem haladtak valami
gyorsan.
Egyszer csak TaeJin felpattant.
- Hogy elment az idő! Jesszus! Nagyon
késő van. Ideje hazamennünk! Örültem, hogy találkoztunk, de most jobb lesz, ha
tényleg megyünk.
- Így igaz. TaeHee, még beszélünk! –
vigyorgott a lányra TaeHyung.
- Bizony! – kikísérte a két férfit. –
Gyertek máskor is!
- Egy pillanat! – fordult vissza TaeJin.
– TaeHee! Lenne kedved eljönni hozzánk?
- Mi? – döbbent meg a lány. – Ööö…
Persze!
- Remek! Akkor majd TaeHyung-gal
megbeszélitek, mikor is lenne jó mindegyikünknek. Oké?
- Rendben!
TaeHee csak úgy ragyogott. Nagyon
hasonlított TaeHwá-ra. Csakhogy a haja szőke volt. A szemei pedig lilák voltak.
Mindenki megbámulta, aki csak látta, ám a szülők – pontosabban, a nevelőanyja –
ezt azzal magyarázta, hogy így született. A háta mögött Albínónak csúfolták a
lányt, de a becenév keletkezése mögött ott volt az irigység is. TaeHee már-már
belebetegedett a piszkálódásokba. Ezt azonban igyekezett elrejteni. Nemrégiben
vallotta be anyjának, mennyire utálja azt az iskolát.
- Apa! Ha nem haragszol, lenne egy
kérdésem…
- Mondd csak! – Fontos beszélgetésre
ültette le apját egy alkalommal TaeHee, amikor éppen ott aludt az igazi
családjánál.
- Ha… ideköltöznék, azt tolakodásnak
vennéd? Szeretnék iskolába járni itt. TaeHyung-gal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése