33.

„A” feladat

Főszerepben: Zhang Yixing

2012.02.23.

Kedves Naplóm!

            Az emberek mindig magukat helyezik előtérbe, én mégis… Szerinted baj van velem? Úgy érzem, a testem egyre gyengébb. Ahogy a napok telnek, fizikailag érzem a leépülést. Fájnak a lábaim, a kezeim, minden izmom sikolt a menekülésért. Mégsem tudok vele mit kezdeni, képtelen vagyok ezzel foglalkozni. A nap végén, az ágyon eldőlve érzékelem csak az izmaim húzódását, a csontjaim lüktetését. Ha ezek nem tűnnének fel; ha nem fájna, nem szólalna meg a lelkiismeretem, hogy vegyek erőt magamon, álljak fel, és legalább a duzzadt bokámat kössem be.

            Nem féltem a fizikai egészségemet, pedig kéne. Nagyon is fontos lenne, hiszen egy kisebb baleset, és a sok gyakorlás máris kárba vész. Egyedül ettől félek. Mi van, ha nem szerepelhetek? Semmi más nem késztet a gyógyulásra, csak ez az egy kérdés. Emiatt képes vagyok felkelni az éjszaka közepén, hogy friss borogatást rakjak a bokáimra; hogy bekenjem a felsértett, véres lábujjaimat.

            Sok mester aggódik miattam. Ezt még annyira sem tudom kezelni, mint a hanyagságomat magammal szemben. Néha inkább elmenekülök, még mielőtt egy-egy oktató lelki beszédbe kezdene. Nem tudnék rá mit válaszolni. Pszichológushoz akarnak küldeni… Mintha valami baja lenne az agyamnak. Szerinted igazuk van? Félek az emberek szemébe nézni, mindig csak a gúnyt és a fölényeskedést tükrözik a tekintetük. Kirekesztve vagyok már azóta, mióta betettem az épületbe a lábamat. Ennyit számít az, hogy nem európai, nem amerikai vagyok? Nagyon nehéz az elvárásoknak megfelelni, mintha tőlem sokkal többet kérnének számon, mint a többiektől. Néha úgy érzem, nem vagyok képes bemenni a próbaterembe; hogy inkább csak a tanórákra megyek be délután. De már megjegyeztem… Ezzel a hozzáállással képtelen lennék valóra váltani azt, ami miatt elutaztam ide. Ami miatt még annyit se láthatom a családomat, mint a többi társam. Csoda, ha szünetekben haza tudok utazni. Tudod… Innen nem olyan olcsó ám a jegy Kínába. Messze van. Nagyon. Talán ez a legnehezebb az egészben. Nincs mellettem senki, aki támogatna; aki nemcsak a rosszindulatú megjegyzések miatt keresi a társaságomat. Magamat kell ösztökélnem; meg kell tanulnom a balettben rejlő szépséget.

            Biztos vagyok benne, hogy ez elég érdekesen hangzik azok után, hogy éveken keresztül minden egyes naplóbejegyzésem e köré épült. Mégis… Úgy vélem, még nem bírtam ezt megtanulni. Mert igen, ezt meg kell tanulni, nem belátni; nem észrevenni. Nem elég, ha a csodálója vagy; ha minden napod ezzel van tele. Biztos vagyok benne, hogy egyszer képes leszek megtanulni. Akkor majd nem jutnak eszembe olyan gondolatok, mint az, hogy megint ugyanazt kell csinálnom; megint be kell mennem próbálni. Tudom, hogy leginkább az egyedüllét nyomja rá a mocskos súlyát a napjaimra, de… Amíg nincsenek kötöttségeim, addig minden percben a táncra tudok koncentrálni, és bebizonyíthatom apámnak, hogy nem volt igaza; hogy igenis képes vagyok rá; és hogy a balett nem csak lányoknak való. Ez nem kifejezetten női táncforma, hiába próbálja rám erőltetni az elképzeléseit. Én ezzel akarok foglalkozni, és tudom, hogy ez a karrier maximum harmincöt éves koromig biztos, de már azzal is tisztában vagyok, hogy utána mivel szeretnék foglalkozni. Még ha nem is biztos, de én… Szívesen dolgoznék utána egészségterapeutaként. Mindennél jobb érzés lenne, mikor egy-egy sérülésből felépülő fiatalt látnék elégedett és boldog mosollyal. A rehabilitáció mindig más időtartamú, így a segítségre állandóan szükség van. Eleinte biztos sok mindent elszúrnék, de tudom, hogy idővel sikerülne megállnom a helyemet.

            Lehet, jobb lenne orvoshoz mennem, s nem pszichológushoz, nemde? Az előbbi még mindig többet tudna segíteni, mint egy ember, aki a magánéletemben próbálna magyarázatot találni arra, miért nem vagyok képes foglalkozni a sérüléseimmel. De… Ezek nem is olyan komolyak, hiszen menni tudok, ahogy táncolni is. Mindennap ápolom, így másnapra jobb. Elég ahhoz, hogy végigvigyem a napot; hogy ne kelljen sántikálva mennem a balett-terembe.

            Ha nem lennénk elzárva… Ha lenne egy kis tér, egy kis szabadprogram… Könnyebb lenne. Nem olyan egyszerű mindennap a tükörben a saját alakodat méregetni. Minden kis hibád a szemed elé kerül. Megszokottan unalmassá és keserűen elfogadhatatlanná válik egy idő után a saját kinézetem. Mindig azt sarkallják belém, hogy mivel fiú vagyok, így muszáj rendesen táplálkoznom, megfelelő kalóriát bevinnem, de az elvártnál mégsem többet, hiszen gyenge karokkal a balerina-partner emelése egy pas de deux közben lehetetlen. Ahhoz komoly fizikai erőfeszítésre van szükség, és ezt… Beláttam. Elég hamar rá kellett ébrednem, hogy a próbák, a tanórák és a különórák mellett még valamilyen formában edzenem is kell a karomat. A megfelelő táplálkozás nem segít az izomzat erősítésében, hiába mondják, hogy az elég. A balerinákkal ellentétben én nem szedhetek hashajtót, nem vonhatom meg magamtól az ételt a megfelelő alak elérése érdekében. Nehéz elfogadnom magam… Még mindig nem érzem úgy, hogy sikerült elérnem a minimum szintet. Ezzel kapcsolatban sem.

            Annyi minden nyomaszt… Nem tudom eldönteni, sorba állítani, hogy mégis melyik a legnehezebb. A balettmesterek szerint a külvilág problémáit nem szabad a balett-terembe bevinni, kinn kell őket hagyni, hogy a feszültség ne kerüljön a légkörbe, ne zavarja a többieket. Én ezt mégsem tudom megoldani… Egyáltalán nekem való ez az egész? Már abban is bizonytalan vagyok, amiben eddig biztos voltam. Még mindig bennem van, hogy teljesítenem kell; hogy bizonyítanom kell, de már nem olyan erős ez a motiváció, mint fél évvel ezelőtt. A költözés, a kollégium, a balett-társak, az iskola… Mind-mind más, teljesen más, mint amire számítottam. Még ha a származásom nem is lenne elég, az ösztöndíj tulajdonosaként is én vagyok kiszemelve. Sokak szerint elloptam a lehetőséget olyan fiataltól, aki sokkal jobban megérdemelné ezt a helyet. Eleinte cáfoltam, lenéztem őket emiatt, de ma már… Elhiszem. Belátom, hogy nekik van igazuk. Nem lenne szabad itt lennem. Otthon kéne segítenem a szüleimnek, vigyáznom az unokahúgaimra és normális iskolába járnom. Mindig is nagy álmom volt eljutni ide; itt tanulni. Sydney egy megközelíthetetlen képzet volt számomra; egy csodás kép, amit az első itt töltött hetek le is romboltak. Már nem látom szépnek, nem érzem fantasztikusnak. Kifejezetten teherként élem meg, hogy nincs itt senki, akit közelebbről ismernék; aki képes lenne barátként tekinteni rám.

            A próbaterembe muszáj magammal vinnem mindent. A balett lelkileg legalább olyan megterhelő, mint fizikailag. Én maximálisan beleviszem az érzelmeket, mindig ott táncolom ki magamból a fájdalmat, ha pedig boldog vagyok, az visz előre. Így élem túl, és a balett ettől több mint sport. Ez az egy, ami még mindig képes elfeledtetni velem mindent, ami miatt meghátrálnék. Pár órára sikerül ismét ugyanolyannak látnom a jövőmet, mint fél évvel ezelőtt. Nagyon sok fiatalt láttam, aki képes volt feladni az álmát; aki meggondolta magát, és elhagyta a kollégiumot, az intézményt. Én nem akarok közéjük tartozni. Talán már nem is apámnak akarok bizonyítani, hanem magamnak? Úgy érzem, nem vagyok képes folytatni, mégis… Nem vagyok gyenge. Nem akarok mindent magam mögött hagyni, ha már egyszer ilyen messzire eljutottam. Nem dobhatok mindent csak úgy el, nem lehetek egy szerencsétlen balfék, aki képes még saját magát is átvágni a kosárpalánkon. Erősnek kéne lennem, és mindent tűrnöm, folytatnom, és nem tekinteni hátra. Mégsem megy. Mindig van valami, ami miatt megtorpanok; ami miatt állandóan visszanézek, és még apró lépéseket sem látok, ami biztosítana arról, hogy fejlődtem. Úgy érzem, csak egy helyben toporgok, és az istenért sem vagyok képes előre haladni. Megrekedtem egy szinten, ahonnan nem tudok egyedül feljebb lépni.

            Sokszor próbáltam barátokat szerezni, vagy csak beszélőpartnereket, de mindenki hátat fordítva röhögött ki, vagy gúnyos megjegyzések közepette hagyott maga mögött a szétrombolt önbizalmammal. Már nem elég, ha csak magamnak teljesítek. Szükségem van valakire, aki kedves szavakkal támogat; aki miatt képes lennék a fejlődésre. Akkora ez a kollégium, tele van emberekkel, képtelenség, hogy mindenki ilyen önfejű, öntelt majom legyen. Biztosan akad olyan is, mint én.

            Ne is áltassam magam, mi? Esélyem sincs itt barátságokat kötni. Nem lesz soha senki ezen a nyomorult helyen, aki képes lenne hozzám normális szavakat intézni. Az oktatók is csak azért kedvesek velem, mert ők tapasztalt emberek, akik tudják, hogy az ítélkezéssel semmit nem oldanak meg. De még velük sem tudok mélyebb kapcsolatba lépni; egyszerűen lehetetlenség bennük megbízni. Tudom, hogy hasonló helyzeten mentek ők is keresztül, hiszen mielőtt balettmesterekké váltak volna, nekik is át kellett vészelniük ezt a hosszú kilenc évet. Mégis… képtelenség rájuk úgy tekinteni, mintha kedves emberek lennének. Pedig nem tettek ellenem semmit. Tényleg nem. Mindig őszinték voltak, soha nem hazudtak, egyszer sem hitegettek. Lehet, ez a baj? Tartok attól, hogy mit szólnának, ha mindent elmondanék nekik? Ha őszinte volnék? Ezért nem akarom a pszichológust sem? Félek, hogy elküldenének? Elküldhetnének csupán csak azért, mert jobban foglalkozom a teljesítményemmel, mint a fizikai épségemmel?

            Néha azt kívánom, bárcsak elmondhatnám mindezt másnak is. Tudod, néha elég frusztráló a gondolat, hogy úgymond magamban beszélek. Csak a naplómba írok, mintha a kérdéseimre megjönnének a válaszok, holott csak saját magamnak állítom fel az akadályokat, s összezavarodom. A megoldás soha nem kopogtatott még az ajtómon, mindig csak egyre több és több lett a probléma. Bíznom kéne abban, hogy mindez egyszer megszűnik? Hogy valamikor majd csak jobb lesz? Úgy érzem, ezt hiába várom. Fél év hosszú idő, nagyon hosszú, és elegendő arra, hogy felébressze bennem a kétségbeesést, a magányt, az összetörtség érzését. Mindez mégis olyan kicsinek tűnik. Csak akkor jutnak eszembe a nehéz, lelki dolgok, mikor próbálok megoldást találni a testem épségben tartására. De… Szeretem csinálni, nézni és tanulni ezt a táncformát, az életem része lett. Ez nemcsak egy különóra suli után, hanem létforma. Nekem ez adja a legtöbbet. Nem lennék képes csak úgy feladni mindezt, csakhogy fizikailag helyrejöjjek.

            Szeretnék a színház részévé válni; egy kiemelkedő táncos lenni, aki képes az emberekkel közölni a művészetet. Hiszen a nézőben azt kellene erősíteni, hogy hagyja magát szabadon; hagyja hatni a gondolataira a mozdulatot, bízzon a fantáziájában. Sokan képtelenek erre. Az emberek többségének sokkal kényelmesebb, ha a szájába rágják, mi egy darab mondanivalója, ahelyett, hogy magában formálna alakot a látott balett-lépés. Szeretném, ha egyszer sikerülne másokkal is megszerettetnem mindazt, amit én is megkedveltem ebben a táncformában. Úgy érzem, hogy ha egy ember olvasni tudna a táncomban; ha ki tudna igazodni a mozdulataimba rejtett fájdalmon, akkor sikerülne találnom valakit, akiben feltétel nélkül megbízhatnék. Aki a tagadásom ellenére is képes lenne mellettem maradni, és biztatni a nehéz időkben. Makacsságom miatt nem lenne könnyű egyből rábíznom minden bajomat, de ha valaki nagyon közelíteni akarna felém, az nem hátrálna meg, nemde? Biztos kitartana, és ebből kifolyólag már féltenem sem kellene a becsületemet. Mindent el tudnék neki mondani, hogy utána ő is elpanaszolja a gondjait. Létezik olyan ember ezen a környéken, aki képes lenne megállni mellettem? Aki nem csak egy kínainak nézne, hanem egy élő embernek, akinek szüksége van támaszra?

            Sokszor magamat hibáztatom, hogy nincs mellettem senki, de valamilyen szinten tudom, hogy helyesen cselekedtem mindeddig. Az a pár alkalom, mikor valaki próbált barátkozni velem… Önfejűen ellöktem magam mellől mindenkit. Kínában azért, mert tudtam, ide fogok jönni, és esélyem sem lett volna vele tartani a kapcsolatot, itt meg… Talán csak a második hónapban próbált meg lépni felém egy nálam fiatalabb lány. Én mégsem éreztem igazinak, úgy véltem, csak akar valamit… Valami nem helyénvalót. Nem sokat beszéltünk, de alig egy hónapra rá már ahhoz a csoporthoz szegődött, amelyik folyton-folyvást a bénázásaimat kutatva keseríti meg a napjaimat. Tényleg ennyire szerencsétlen lennék? Nem kellenék senkinek? Otthon kellett volna maradnom, mi? Akkor nem csak két-háromhavonta látnám a szüleimet. Anyám biztos fel tudna vidítani, és képes lenne elfeledtetni velem minden sérelmet, amit ez a hely okozott.

            És tessék! Könnyeimet úgy kell visszanyelnem, a torkom ég, de a szobatársam már javában alszik. Ha nekiállok sírni, biztosan felkelne, és holnap már az egész intézmény arról sutyorogna, hogy mekkora egy szerencsétlen, gyenge alak vagyok. Nem szeretek édesanyámra gondolni. A törékeny alakjára, a vállára omló fekete, fénylő hajára és a káprázatos, vidám mosolyára. A szemei mindig szeretettől csillogtak, akárhányszor rám tekintett, én mégis képes voltam otthagyni. Szüksége lenne rám. Mindig is szüksége volt rám. Még ha ezt nem is hangoztatta, könnyű volt rájönni. Egy szeretetre éhes, sóvárgó asszony, aki képtelen vigasz nélkül túlélni a napokat. Csupán egy gyengéd öleléssel képes voltam felvidítani. Azután mindig jobb kedvre derülve folytatta teendőit, amiben nem voltam rest segíteni. Soha nem volt teher. Az elutazásommal azonban azt sugallhattam felé, hogy nem akarok tovább mellette lenni; hogy elegem van a folytonos ténykedésből. Szemei találkozásunkkor már csak szomorúan villognak, mintha megbántottam volna; még a szeretetem kimutatásával sem javul a helyzet. Mintha elvesztettem volna azt, aki a világon eddig a legtöbbet jelentette számomra.

            Egy pillanatra meg kellett állnom, s minden, ami az agyamban volt, elszállt. Muszáj volt letörölnöm az arcomat végigmaró könnyeimet. Nem lenne szabad ilyen későn még a laptopot bújnom, mégsem tudtam kihez fordulni. Néha visszaolvasom a régi bejegyzéseket, amiket még akkor írtam, mikor Kínában voltam. Nehéz elhinni, hogy akkor még bírtam barát nélkül. Nem éreztem szükségét, nem voltam annyira kimerülve, mint most.

Mindig csak jó dolgokat írtam, mintha nem lettek volna fájdalmaim. A sorokat végigfutva folyton elém tárulnak azok a napok, amiket képes voltam neked leírni. Egyik dokumentumfájl tartalma sem bonyolult, mindegyik örömöt és boldogságot foglal magába. Főleg az, amelyikben leírtam, hogy aznap jött meg a levelem az intézetből… Hogy felvettek. Elolvasva szinte ugyanaz a boldogság kerít hatalmába, de mégis valami más. Akkor még nem tudtam, mi vár rám. Nem voltam tisztában azzal, hogy a fáradalmas napok végén csak egy megnyugtató ölelésre fogok várni. Egy olyan biztos karok ölelésére, ami képes elhitetni velem, hogy az élet szép, és mindig van kihez fordulni. Fáj belegondolni, hogy ezalatt a fél év alatt a kollégiumban már szoros barátságok születtek; hogy mindenkinek van az életében egy, vagy akár több olyan személy, akihez akármilyen problémával rohanhat, mert meghallgatja. Segít neki, tanácsokat ad, biztatja. Ez hiányozna a legjobban az életemből? Egy barát? Egy odaadó, kedves ember, akit ugyanúgy tudnék szeretni, mint ő engem? Létezik, hogy nekem a Sors nem szánt senkit sem erre a célra?

Aggódok. Most csakis magam miatt. Nem a fizikai egészségem miatt, hanem amiatt, hogy a lelki problémák egyvelege összeroppant egyszer. Váratlanul, csak akkor, mikor egyáltalán nem számítanék rá. És senki nem lenne ott. Se anyám, se egy barát, se te… Senki.

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés:

A történeted érdekessége, hogy egy naplóbejegyzésen keresztül tárja elénk Yixing életét, érzéseit. Ennek tudható be, hogy párbeszédekkel nem találkoztunk, ezzel szemben részletes képet kaptunk arról, amilyennek a fiú látja, érzi magát és a környezetét. Nagyon tetszett nekünk, ahogyan elénk tártad, milyen fontos szerepet is tölt be az életében a balett, olyan tényeket, megállapításokat közölve erről a művészeti formáról, amelyek valóban élővé tették számunkra, hogy egy balett-táncos fiatalember sorait olvassuk épp. Szintén pozitívum még a történetvezetésben, hogy megjelenítetted Yixing „hátországát” is az anyukája személyében.

Egyetlen dolog, ami talán egy kis csorbát szenvedett a naplóformának köszönhetően, az a cselekmény. Kicsikét olyan érzetünk volt, mintha Yixing mindvégig egy burokban élte volna az életét, ami elszigetelte őt a külvilágtól, más emberektől, s csak a balett és édesanyja iránti határtalan szeretete volt képes áthatolni ezen a burkon. Tulajdonképpen szinte mindvégig csak ez a magányosságérzés hatotta át az egész novellát, és mivel nem voltak párbeszédek, egy picit lapossá, egysíkúvá vált a történet.

Karakterformálás:

A főszereplő jellemét, gondolkodását, lelki vívódását szépen átadtad a novellában, ez a történeted egyik legnagyobb erőssége. :) Yixingnek van múltja, jelene és jövőbeli tevei, céljai, vannak gyökerei Kínában, amelyek fájón húzzák vissza szívét a szülőhazájába. Az egész történet tulajdonképp az ő monológja, de – ahogy maga is megállapítja – mivel a naplóírás nem nyújt válaszokat a kérdéseire, végkövetkeztetésként is csupán ugyanazt tudja feltételezni, amivel indította a gondolatfonalat: talán csupán csak arra lenne szüksége, hogy valaki törődjön vele, óvja őt és mellette legyen.

Azt viszont meg kell jegyeznünk apró hiányosságként, hogy Yixing külső tulajdonságairól szinte semmit nem osztottál meg velünk. Érthető, hogy egy ilyen jellegű történetben könnyen idegenül hat, ha a főszereplő elkezdi a saját küllemét jellemezni, de lett volna erre néhány kínálkozó alkalom; gondolunk itt mondjuk arra a részre, hogy minden nap a testét kell néznie a tükörben, figyelnie kell a megfelelő kalóriabevitelre, de az izmait is erősítenie kell. Szinte adja magát itt a kérdés, hogy miért nincs magával megelégedve. Talán gyengébbnek vagy véznábbnak érzi/látja magát a kelleténél, vagy épp ellenkezőleg? Mit mutat az arca? A magassága előnyére válik a balettben, vagy inkább nehézkessé teszi számára? Milyennek látja magát a többi balett-táncos fiúhoz vagy épp a nem táncoló kortársaihoz képest?

Feladatmegoldás:

A kép tartalmát ügyesen felhasználtad a novellában; Yixing történetét végigkísérte a hiányérzet, vágyott egy másik ember törődésére, ölelő karjaira. Egyetlen dolgot hiányoltunk kissé: A hangulat mindvégig szomorkás, melankolikus volt, szinte csak egy pillanatra reppent fel valami másfajta érzés is Yixing soraiból, abból az időből, amikor megtudta, hogy felvették őt az iskolába.

Stílus:

A stílusod illeszkedik a napló műfajához, ezzel együtt kellőképp választékos és kifejező. Nem csúztál át egy túlzottan hétköznapi, szlenges vagy épp indokolatlanul depresszív kifejezésmódba; ügyesen megoldottad a feladatot. :)

Egyetlen ide kapcsolódó apróság, hogy az idegen kifejezéseket célszerű lábjegyzetben megmagyarázni az olvasóknak; legközelebb tegyél így, ha a pas de deux-höz hasonlót használsz a szövegben.

Formázás:

Az általunk előírt formázási szabályokat maradéktalanul betartottad, szép munka!:) Megjegyeznénk viszont még itt, hogy kissé hosszúnak találtuk a bekezdéseidet. Bár nincs erre előírt szabály, érdemes sűrűbben, 3-6 soronként tördelni a szöveget, mert ez megkönnyíti az olvashatóságot.

Nyelvhelyesség:

Néhány szó egybe- és különírását illetve egy elgépelést kivéve nem találtunk hibát a szövegben.

A napló mint műfaj elsőre könnyű választásnak tűnhet, hiszen látszólag elég csak azt leírni, ami a főszereplő fejében jár; valójában azonban nehéz egyedi és érdekes, szórakoztató módon megírt naplót készíteni. Láttuk, hogy igyekeztél logikusan, áttekinthetően és átérezhetően leírni mindazt, ami Yixing fejében kavarog, ami a szívét nyomja, ez pedig elég szépen sikerült is. Hiányoltuk azonban a katarzist. Rögtön azzal a melankolikus hangulattal indítottál, ami meghatározta a történetet, ebből pedig szinte semmi sem zökkentett ki minket olvasás közben, így egy kissé „elfáradtunk” a novella végére.

Javasoljuk, hogy ha a jövőben ebben a műfajban írsz, próbáld meg egy kissé színesíteni a történéseket, vagy ha ez nem megy, játssz egy kicsit az idővel. Figyelemfelkeltő lehet, ha mondjuk egy későbbi cselekménnyel, gondolattal indítod a novelládat, és utána bemutatod, mi vezetett el eddig. Szintén hasznos lehet, ha több naplóbejegyzésből álló történetet alkotsz egyetlen bejegyzés helyett. További sok sikert kívánunk!

A zsűri