30.

„A” feladat

A fáradékony mágnesek elmélete

Lehet, hogy túl erősen öleltem. De muszáj volt. Mert senkinek sem akartam odaadni.

-          Murakami Haruki

A motor hangosan bőgött, miközben még az utolsó méterekért imádkozó buszsofőr bemondta azt a mindent lezáró szót; végállomás. Az ablakok párásan csillogtak, tükörképeiket elnyelte a sötét délután, a fák egyre sűrűsödő lombozata.

Ahogy kitárult az ajtó, a pára kiszökött, és halovány szellemként megkezdte erdei bújócskáját, egyszerűen köddé vált. Az pedig, mint a jóllakott óvodás, bekebelezte, elrejtette, csakúgy, mint a kiszökő meleget és az utca fényében sápadtan megcsillanó szerelmes arcokat. Köd volt, mindent magába fojtó, terjengő vakság.

A sofőr halványan krákogott, mire a két utas összerezzent, nem mintha nem dideregtek volna amúgy is. Egymásra néztek, bólintottak és kiengedték a busz kapaszkodóit kezeik görcsös szorításából.  Lassan kinéztek a jeges valóságba, cipőik alatt ropogott a fagyott hó, miközben mégis meg-megcsúsztak. A fiú karon ragadta a lányt, és bevezette a sötétségbe. A talaj valahogy megváltozott. A vékony gallyak jegesen csillogtak, csakúgy, mint a fák ágai. Kissé lejjebb a törzseken pedig fagycsíkok cikáztak, mintha csigák ezrei támadták volna meg az erdőt a múlt éjjel. A tökéletes fagytenger ködös látóhatárában, lassan egy sötét alak bontakozott ki. Ekkor egyszerre gondoltak valami rémisztőre, hisz vastag kesztyűbe bújtatott kezeik melegen összefonódtak, miközben olyan erősen szorították egymást, hogy a lány szeme hirtelen könnybe is lábadt.

Az apró csepp gyorsan gördült le kerekded arcán, és ahogy maga után nedvességet hagyott, úgy tette a lelki fájdalmat fizikaivá, igazivá, csípősen érezhetővé.

- Le akarok menni – szólt erőtlenül a fiú, miközben bumszli kezével próbálta csapzott haját igazgatni. Kissé nedvesen tapadtak a tincsek egymásra, de már nekik se hiányzott sok, hogy mint a könnycseppek, oda ne fagyjanak.

A lány fájdalmasan dörzsölte arcát, de mégse akarta ilyen meggondolatlanul itt hagyni a veszélyes erdő fagyott valóját. Bármelyik pillanatban eltaknyolhattak, és előre tudta, hogy ő nem tudná levinni barátját, és talán még az ellenkezőjén is elgondolkozott.

- Jó Baek, menjünk – adta végül meg magát, és ahogy összekulcsolták ujjaikat, valami megnyugtató melegség járta át, talán mindkettejüket, de ezt a lány nem tudhatta biztosan.
Aprókat lépve érték el a buszt, és ahogy az ajtó szétnyílt, orcájukat megcsapta a bent maradt emberszag édes melegsége, melyet tökéletesen tetőzött a fölcsavart fűtés tudata. A köd, mintha csak kísérne őket, visszacsúszott az apró légtérben és az ablakokra mászva zárta el a külvilágot. Szinte már rózsaszínen kevergett az egyre nehezedő levegőben.

- Fáradt vagyok – nyöszörögte Taeyeon, miközben orrát igyekezett barátja épphogy kibukkanó nyakába fúrni. A fiú hirtelen rezzent össze a hideg bőr érintésére, és már épp leszidta volna kedvesét, de amint a nehéz köd nyaka köré tekeredett, inkább hagyta magát ellazulni, és rebegő szempilláit lecsukódni.
Ahogy a busz ütemesen haladt le a hegyről, az utasok apránként elbóbiskoltak, ellazultak és csak akkor kapták föl nehéz fejüket újra, amikor a régi és roncsolódott hangszórókból megszólalt az a tipikus gépies nő; végállomás.
Az éles hangra ébredtek mind, és amint kiléptek az esős éjszakába, hirtelen nyakukba szakadt a város, az élet, és az a rengeteg vízcsepp, amit esernyő hiányában elszenvedtek. Behúzott nyakkal egymásba kapaszkodva indultak el a buszmegálló felé, miközben oldalról egy sárgás villamos visítva hasított el mellettük.

- Hallottad, hogy elkészült egy új vonal? Pontosabban összekötöttek kettőt…- A lány értetlenül rázta a fejét, mire Baek arcvonásai megkeményedtek, s szája éles vonallá vékonyodott, nem mintha ajkai amúgy is túl teltek lettek volna. – Néha tájékozódhatnál…- vetette oda barátnőjének. Valahogy minden kedve elment a szokásos értetlenkedéstől, most már csak egyszerűen nem tudta elhinni, hogy párja ennyire tudatlan, ennyire nem érdekli, mi zajlik körülötte… Persze ha kedvenc amerikai popsztárjairól lenne szó, rögtön tudná, hogy melyik fát vágták ki, melyik énekes próbaterme előtt.

Taeyeon imádott ilyen értelmetlen dolgokról beszélni, cicás szemei ilyenkor megteltek csillogással és szája széle is apró mosolyra húzódott, miközben hadarva számolt be egyszerre mindenről. A fiú csak ekkor vette észre, hogy arcvonásai meglágyultak és bugyuta vigyor terült el képén. Egy hajléktalan felvont szemöldökkel figyelte őt, majd halkan motyogott valamit megsárgult szakállába. A férfi vadul hintázott ülőalkalmatosságként szolgáló zöldesszürke sörös rekeszén. A motyogást mélyen elnyomta a recsegés, és Baek egyszerűen késztetést érzett rá, hogy Taeyeont még jobban magához húzza, és teljes testével védelmezze, eltakarja a szerencsétlen elől.

A lány viszont csak sótömbként állt mellette. Kezei erőtlenül lógtak maga mellett, miközben szemeiben ezernyi gondolat hullámzó, borús szivárványa játszott. Baek egy darabig értetlenül meredt rá, majd kezét kezére kulcsolva húzta volna maga után párját, de ő nem mozdult.

- Gyere, légy szíves - suttogta, mire a lány csak kitépte kezét a hosszú ujjak szorításából.

- Nem. – A fiú idegesen nézett félre az egyre inkább őrültnek tűnő hajléktalanra. Legszívesebben most azonnal hazarohant volna. Mérhetetlenül elege volt Taeyeon folyamatos megsértődéseiből. Egyáltalán nem bírta elviselni a kritikát… De ha most itt hagyja a lányt, még lehet, hogy csinál vele valamit ez a szörnyű férfi, meg hát mégis, akkor biztos szakítanának, de azt nem lehet. Csak egyszerűen nem.

- Drágám kérlek, gyere – nézett esdeklően barátnőjére, akinek kipirosodott arcán apró könnycsatornák cikáztak. Kezével gyengén letörölte őket, de a fiú hiába kereste tekintetét, nem nézett barátjára, viszont bágyadtan megindult az aluljáró kijárata felé.

~*~

Csöndben voltak egymás mellett mindaddig, míg a régi és rázós, de fűtött busz föl nem vette őket. Közben Baek néha bepróbálkozott, de minduntalan csak óriás és néma falakba ütközött.

- Akkor most nem beszélünk? – hallotta meg párja ingerült hangját a lány.

- Dehogynem – szólalt meg a leghidegebben, ahogy csak tőle telt, de ez is csak egy fintort váltott ki a másikból.

- Akkor válaszolnál a kérdésemre? – jött az ingerült válasz.

- Már válaszoltam.

- Nem.  Az az előttire még nem. – Baek összehúzta szemöldökét és egyszerűen megint csak nem tudta elhinni, hogy ennyire feledékeny, vagy, hogy ennyire leszarja, vagy a kettő egyszerre. – Azt kérdeztem - kezdte lassan és tekintetét belefúrta a másikéba –, hogy mi a baj?- a fiú hirtelen nem tudta, hogy üvöltsön, sírjon vagy üssön. Komolyan. Mi a baja?

- Te vagy a baj – suttogta maga elé a lány, de alig bírta befejezni, mert a mondat felénél a busz nagyot rázkódott, és a szegény tömeg össze-vissza esett s kelt. Egy idős hölgy átkozódva óbégatni kezdett:

- Ó, hogy azokat a redvás kátyúkat nem lehet kikerülni! – zsörtölődött, miközben egyensúlyát megőrizvén rámarkolt öreg, de erős kezével Baek vékonyka karjára. Erre a fiú ijedten ugrott egyet, és a pillanat adta zűrzavarban, Taeyeon szavai egyszerűen szertefoszlottak, kisuhantak a véletlenül résnyire nyitva hagyott csúsztatós ablakok sarkán és elvesztek az éjszakában.

Mire teljesen visszaállt a rend, a lány csak halkan annyit válaszolt:

- Csak megint úgy érzem, hülyeként kezelsz, mintha egy egyszerű csitri lennék – és már kezdte is volna boncolgatni tovább, de Baek beelőzte.

- Nem. Megint túlgondolod. Szimplán elképeszt, hogy ennyire nem tájékozódsz, elvágod magad teljesen a külvilágtól és egy másik ország idealizált álomképének burkába menekülsz.

- Tudom, hogy életképtelen vagyok, elég lesz! – szorította ökölbe kezeit Taeyeon.

- És megint túldramatizálod…- sóhajtott a fiú, miközben a lány arcát fürkészte. Megint nem nézett rá, sőt nedves pilláit lezárta, tekintete önmaga sötétségébe veszett. Alig tudta könnyeit visszafojtani.

- Sajnálom.

- Nem! Ne mondd ezt. Mindig mindenért csak bocsánatot kérsz – háborodott föl a fiú, majd végül halkabban és nyugodtabban folytatta – Én csak azt mondom, ez neked is jót tenne. Így szinte nem is tudunk beszélgetni. - Ahogy a szavak kiszaladtak a száján, észre se vette, mennyire maga alatt vágja már rég a fát. Baek az ujjait bámulva dörzsölgette őket. Nem akart többet megszólalni, úgyse tudnak ők beszélgetni. Egyszerre volt mérges és kétségbeesett, és a beálló csend egyszerűen rettentően ingerelte.

- Na, jó, figyelj. Nem úgy gondoltam, de tényleg szeretnélek megkérni, hogy tájékozódj, élj egy picit, mert ez a te érdeked is. És itt nem arról beszélek, hogy….na, mindegy úgyis érted – mosolygott erőltetetten, mire a lány haloványan elvigyorodott.

- Olyan rettentő nyomi vagy – szorította meg párja hosszú kesztyűbe bújtatott ujjait.

- Te is, hidd el, te is – engedte ki a tudatlanul bent ragadt levegőt a fiú. Sóhajtásában megkönnyebbülés csengett.

A színek mintha kifakultak volna, pedig az eső a párás köd utolsó foltjait is elmosta. Tompán hatott minden rájuk. A bemondó lágyan ejtette a dallamos utcaneveket, és a jelző sípolása is, mint halovány madárcsipogás jutott el tudatukig. Komótosan botorkáltak a nagy üvegajtó felé. A sötétben oldalt elsuhanó autók vöröses-sárgás fénycsíkjai átfestették ruháikat. Taeyeon fáradtan dőlt szeretett házi oszlopára, bár a fiú nem sokkal volt magasabb, talán csak egy fejjel. Baek két lábbal támasztotta magát, semmibe se kapaszkodva. Teste megkeményedett, szinte érezni lehetett, ahogy valami hideg mészkő lassan beborítja csontról csontra, porcról porcra, apránként, teljesen. Egyszerűen a lány lehetetlennek vélte eldönteni, hogy valami gond van-e, még mindig, vagy ennyire koncentráltan támaszkodik. Taeyeon szívén súlyos ólomgolyó haladhatott át, mely után, mint egy tátongó seb lüktetett minden, de leginkább a terjengő üresség.

A buszoknak megvan az a rossz szokása, ami az emberekhez is igen hasonlatos, hogy mikor épp készülsz elhagyni, még az utolsó pillanatban, beléd rúg, elkap, fékez egyet és összeráz. Nem bírna nem így tenni.

Kezeik összekulcsolva, lépteik kusza egymásutánja váltotta föl a neonfényű lassulás nehézkességét. Ahogy kezeiket és lábaikat egyre csak perzselte a hideg, megsokszorozták lépteiket.

- Te nyomi – szólt halkan Baek. A lány bágyadtan nézett föl a mélybarna szemekbe, melyek az utcai fények hiányában, sötéten csillogtak és meredtek rá.

- Hm? – felelt, de a vastag sál teljes mértékben eltakarta száját, így a fiú alig halhatta.

- Ugye tudod, hogy szeretlek? – kérdezte halovány mosollyal az arcán.

- Igen, tudom – szólt Taeyeon a sálbarikád mögül. – De én jobban – nevetett barátjára, miközben aránytalanul nagy, kabátba bújtatott karjaival ügyetlenül rácsimpaszkodott.
 A percek teltek, sárgásan száguldó autók el-elhaladtak mellettük, néha egy busz visítva tört magának utat a zsongásban, de a két test egymásnak simult, egymásba olvadt és sehogy se akart szétválni.

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés:

A történeted a mi értelmezésünk szerint egy igencsak átélhető, mindenki számára megtapasztalható élethelyzetet ír le: Baekhyun és Taeyeon kapcsolata lassan-lassan a szakítás felé sodródik, de ők még nem mernek, nem tudnak elválni egymástól, inkább görcsösen kapaszkodva a másikba próbálják menteni a kapcsolatukat. Úgy éreztük, kiválóan, hatásosan átadtad ezt a szituációt. Igazi, a mindennapok békés, biztonságos ízét szerethetően hordozó slice of life történet volt ez, egyszóval ilyen szempontból nagyszerűen megvalósítottad az elképzelésedet. Megemlítenénk még, hogy a címet igazán ötletesnek és egyedinek találtuk. :)

Azonban olykor sajnos nem volt elég tiszta nekünk, hogy hol vannak szereplőink konkrétan, és hogy mit akarnak csinálni. Például az elejefelé Baekhyun megszólal egyszer, hogy "Le akarok menni", de mivel csak utána írod le, hogy a történet eleje egy hegyen játszódik, értetlenül pislogtunk csak először, hogy pontosan miről is beszélnek most.

Szóval elmondhatjuk, hogy bár rengeteg leírást használtál, mégis olykor nehézkes volt elképzelnünk, hogy Baekhyun és Taeyeon épp hol vannak, sőt, annak a leírását sem éreztük elég konkrétnak, mikor a legelején először leszállnak a buszról.

Karakterformálás:

 Ennél a szempontnál sajnos gondban voltunk nálad. Bár mindkét szereplődről kiderülnek alapvető dolgok (Baekhyun két lábbal áll a földön, ingerlékeny, de törődő; Taeyeon sértődékeny, szereti az amerikai sztárokat), és egy ilyen rövid történetnél természetesen nem várhatjuk el tőled, hogy a karaktereidnek komplett jellemet tudj varázsolni, mégis hiányosnak éreztük őket.

A külsejük sajnos jóval kevésbé elképzelhető volt, mint a jellemük; pár kisebb informácót adtál meg róluk, de mégsem eleget, hogy az is el tudja képzelni Baekhyunt és Taeyeont, aki nem ismeri őket.

Feladatmegoldás:

A feladatmegoldásod többé-kevésbé megfelelő volt. A történeted nem fluff, és a többféle érzelem, hangulat is megtalálható benne.

Viszont az első és leginkább szembeötlő probléma, hogy a történeted fél oldallal rövidebb a minimumként megadott négy oldalnál.

A második dolog, hogy úgy találtuk, hogy túlságosan is képletesen értelmezted a feladatot. Értettük, hogy azt akartad átadni, hogy Baekhyun szereti Taeyeont, és ezért próbálja a jó irányba terelgetni, de az igazság kimondásával sajnos sikerül megsértenie (= túl erősen ölelte), de ha a Murakami Haruki-idézetet nem írtad volna oda a mű elejére, korántsem lett volna a mondanivalód ölelés szempontjából nyilvánvaló, tehát belemagyarázott érzést keltett.

Egyszóval ölelés terén jóval konkrétabb feladatmegoldást vártunk volna.

Stílus:

Stílusod szemet gyönyörködtető, kifinomult, igen kellemes és látványosan művészi. Egy dologra viszont úgy érezzük, fel kell hívnunk a figyelmedet: ügyelj arra, hogy gyönyörű stílusod ne menjen az érthetőség rovására, és hogy ne tűnjön miatta a történet bonyolultabbnak, mint amilyen. Egy írás lényege, hogy szórakoztasson, hogy érzéseket váltson ki belőlünk, és ennek fontos eszközei a költői képek, de arra mindenképpen figyelni kell, hogy ne tegyenek egy jelenetet kuszává és a kelleténél nehezebben értelmezhetővé.

A másik, ami feltűnő volt, hogy bár rengeteg leírást használtál, helyenként mégis nehezen tudtuk elképzelni a történések helyszínét, de erről írtam már fentebb a történetvezetésnél.

Végezetül megemlíteném még, hogy nagyon ügyelj a szóhasználatodra! Egy ilyen választékosan kifejezett történet esetében, mint amilyen a tiéd is, a leíró részeknél egyáltalán nem odaillőek a szlengszavak és a káromkodás, mint például: "bármelyik pillanatban eltaknyolhattak", "közben Baek néha bepróbálkozott", és "Baek összehúzta szemöldökét és egyszerűen megint csak nem tudta elhinni, hogy ennyire feledékeny, vagy, hogy ennyire leszarja, vagy a kettő egyszerre."

Formázás:

A formázásoddal nem volt sok probléma. Leginkább a történet elejénél a bekezdések közé becsúszott felesleges 10 pontos térközök a feltűnőek, de két túlságosan hosszú bekezdést is találtunk. Zavaró volt még, hogy egyes soroknál feltűnően nagy szóközök tátonganak az egyes szavak között.

Nyelvhelyesség:

A nyelvhelyességed majdhogynem teljesen rendben volt. A vesszőkkel nyilvánvalóan meggyűlik kissé a bajod, és egy-két elírást is felfedeztünk.

Mindent összevetve hétköznapi témájú, mégis feltűnően egyedi, kedves és emlékezetes történetnek találtuk A fáradékony mágnesek elméletét. Javasoljuk neked, hogy fektess nagyobb hangsúlyt a karakterek megalkotására, és nagyon vigyázz arra, hogy a stílusod díszítettsége ne tudjon túlságosan is elburjánzani. Hajrá, csak így tovább!! :)

A zsűri