„A” feladat
Ahogy a zongora előtt ült, teste meleg volt, lehelete
forró páraként szállt fel az őt körülölelő fagyban. Lénye még élt, szíve még
dobogott, de nem tudta, hogy mikor fog az is megfagyni. Belülről jött, a lelke
már hűvös borzongásként járta át végtagjait, lassan lefagyasztva azokat, hideg
ujjai élettelenül hullottak le a zongora fekete-fehér billentyűiről. A melódia,
melyet játszottak égette elhűlt énjét és már nem bírta elviselni füleiben a
boldogság meleg dallamát.
- Játszd újra! – hangzott fel a mellette ülő férfi
szomorúan csengő hangja, sötét gombszemeivel reménykedve nézett a fiatalabb
érzelemmentes íriszeibe. – Kérlek – tette hozzá.
- Nem – állt fel a fiatalabb a zongorától. – Nem megy, még
mindig nem tökéletes – csapta le a billentyűk fedelét.
- Taehyun – szólt halkan a másik, de nem mozdult a
helyéről, csak tekintetével követte a fiatalabbat. Többet akart mondani. Sokkal
többet, de nem akart rontani az amúgy sem fényes helyzeten.
- Nem, Mino. Hagyj – sziszegte, szemei mérgezett nyílként
landoltak a másik arcán, majd kikerülve az idősebbet a szobájába viharzott, a
kávészínűre festett faajtó hangos csattanással zárult be utána. A kis üveg
észrevétlenül került a kezébe, a fehér és piros kapszulák képe eltorzult a
maszatos üvegen keresztül, ahogy egy utolsó pillantást vetett rájuk, mielőtt
felpattintotta a tartó fedelét. A tabletták felsértették a torkát, ahogy
szárazon lenyelt belőlük talán féltucatnyit, a köhögés fájdalmas ingere azonnal
átjárta testét, amint megérezte a torkán végigszivárgó vért. A vörös folyadék
belepte az ujjait, és ráfröccsent hófehér ingjére, miközben fuldokolva
felköhögte azt. Kezeit fölsőjébe törölte mikor végre újra levegőhöz jutott,
majd a földre dobva a ruhadarabot elfeküdt az ágyán.
A légzése lassan helyreállt, megfeszült izmai ellazultak,
a gyógyszer fokozatosan kifejtette hatását. Szemei lecsukódtak, és mint
ilyenkor mindig, lelki szemei előtt mint egy éppen felhangzó zenemű, feltűntek
a múltjuk élénken villódzó képei. Ha kinyújtotta volna a kezét, talán elérhette
volna őket, olyan valóságosnak hatottak előtte.
Ajkai halvány mosolyra húzódtak ahogy hagyta, hogy
gondolatai egyetlen emlék körül lebegjenek tovább, és egy pillanatra
elgondolkodott hová tűnt az az énje…
Az idősebb
mosolyogva támaszkodott a fekete zongorának, a fiatalabb a vörös selyemmel
befedett széken ült, szemei csukva voltak, szája sarkában ott bujkált
jellegzetes mosolya ahogy ujjai szinte maguktól ugráltak a pianínó billentyűin.
A dal körbelengte a szobát, megmelengette a két fiú szívét és ahogy Taehyun a
kotta utolsó oldalára ért, mindketten azt kívánták bár sohase lenne vége.
Mino egy utolsó
pillantást vetett még a fiatalabbra, mielőtt a darab végső hangja is
elhangzott, majd elismerően biccentve elrugaszkodott a zongorától és a
táskájához sétált, hogy összepakolja a dolgait.
- Sokat fejlődtél.
- Tudom, szinte már
tökéletes volt – simított végig a zongora fedelén, ahogy lecsukta azt. –
Szinte…
- Ne izgulj, ha csak
fele ilyen jól el tudod játszani holnap, már nyert ügyed van – kapta a vállára
az idősebb a táskáját, majd kulcsait megforgatva a kezében biccentett egyet a
fiatalabb felé, és már ott sem volt.
Taehyun szorosan összeszorította a szemeit, nem engedhette
meg magának, hogy egyetlen könnycsepp is végiggördüljön az arcán. Nem volt
gyenge, erős volt, csak szüksége lett volna egy ölelésre, hogy valaki azt
mondja neki; Rendben leszel, itt vagyok.
Azt kívánta bár még azelőtt elaludna, hogy végleg
szétesik, de az álmai is felidézték a múlt rémeit, rá kellett jönnie, hogy
sosem szabadulhat már meg tőlük.
- Sajnáljuk Mr. Nam,
kérjük távozzon, köszönjük az eddigi részvételét – pillantott fel a papírjaiból
a hosszú asztalsor közepén ülő öltönyös férfi, szemei érzéstelenül mérték végig
a zongora mellett álló fiút, majd fejével a kijárat felé biccentett, mielőtt
újra a papírjaira pillantott. – Oh, és kérem küldje be a következőt – úgy tűnt,
hogy egyáltalán nem érdekli, hogy még jobban a fiú szívébe gázol, egyenesen
látszott, hogy a hócipője tele van az egésszel, és szíve szerint mindenkit
egyszerűen csak hazaküldene, és ő is lelépne úgy, ahogy van.
Taehyun üveges
tekintettel pillantott még utoljára a mögötte álló hangszerre, majd reszketeg,
bizonytalan léptekkel elindult a színpad szélénél lévő lépcső felé. A fülében
hallotta vére lüktetését, mely olyan hangosan száguldott ereiben, hogy elnyomta
a gondolatait és fogalma sem volt arról, hogy mit mondott az utána
következőnek.
Érezte, hogy a
csuklójára fonódik valaki keze, és fátyolos tekintettel pillantott a mellette
álló Minóra. Az idősebb aggódva nézett a szemeibe, másik keze a fiatalabb
hátára csúszott, hogy közelebb vonhassa őt magához, de Taehyun csak halkan
felmordult, majd ellökte magától Minót és vissza se nézve elviharzott.
Akkor még erősnek
hitte magát, de remegő lábai elárulták őt. Azt gondolta az az ölelés gyengítené
el, de már percekkel azelőtt a színpadon elbukott, már csak fél kézzel tudta
tartani magát a szakadék szélén, de a tenyere már izzadt és érezte, ahogy
lassan lefelé csúszik a nedves talajon.
Taehyun levegő után kapkodva ült fel az ágyában, a feje
sajgott, és a fájdalom belehasított a bal fülébe, amelyikkel nem hallott.
Hangtalan sikollyal az ajkain kapott a fejéhez, de mielőtt még bármit is
tehetett volna, elájult. Az álmok akár egy karmos fekete kéz nyúltak felé,
visszarántva őt, még véletlenül sem hagyva, hogy menekülhessen. Ébren is és
álmában is egy rémálomban élt és a démonjaitól sehogy sem tudott megszabadulni…
A teste rázkódott, a
légzése szabálytalan volt, a gondolatai ködösek, a szemei fátyolosak. A
hazaúton az eső is elkezdett szakadni, mintha tényleg minden ellene lett volna.
Térdre rogyva esett be a lakása előszobájába, szédült és hányingere volt. A
kabátját a fölre dobta, fekete bakancsait lerúgta a lábairól és botladozva
indult meg a konyha felé. Kezei meg-megrándultak, ahogy mindent kidobálva a
szekrényből kutatott egy fájdalomcsillapító után. Amint a kezébe került az
áhított gyógyszer, a szájába dobta, majd az asztalon pihenő vizesüveg után
nyúlva lehajtotta azt. Ám a gyógyszer alig ért le a gyomrába, az émelygés még
rosszabb lett és alig ért oda a fürdőszobába, hogy kipakolja a gyomra tartalmát
a vécébe.
Érezte a hányás
gyomorforgató utóízét a szájában, ám még nem volt elég ereje ahhoz, hogy
felálljon és kiöblítse, de lassan érezte ahogy marni kezdi a torkát, így erőt
vett magán. A szerkénybe kapaszkodva álló helyzetbe húzta magát, és a csap fölé
hajolva kiöblítette a száját. A hűvös csapvíz enyhítette a szájában lévő
förtelmes ízt, bár nem tűntette el teljesen, fogat mosni mégsem mert, ugyanis
félt, hogy attól újra elhányná magát, azt pedig semmiképpen sem akarta.
Szemei a tükörre
tévedtek és a látvány megrémisztette. A haja kócosan meredezett mindenfelé, a
szemei üresen csillogtak, alattuk sötét karikák éktelenkedtek. Ahogy elveszetten
bámulta a saját tükörképét, felrémlett előtte Mino arca ahogy még utoljára
kétségbeesetten nézett rá. Ajkaira szomorú mosoly ült ki és hevesen megrázta a
fejét – ami egy szörnyű ötletnek bizonyult, ugyanis a lassan enyhülő hányingere
visszatért – majd ellépve a csaptól elkezdte ledobálni a ruháit a földre. A
kopott fehér kádat teleengedte forró vízzel, majd erőtlen mozdulatokkal
beleült, halkan felszisszent, ahogy a bőrét égette a tűzforró víz, de lassan
hozzászokott a forrósághoz és testét jóleső meleg járta át.
Percekig ült a
kádban mozdulatlanul, végül erőt vett magán és lassú mozdulatokkal lemosta a
testét, majd mélyet lélegezve elmerült a lassan kihűlő vízben, hogy leöblítse
magáról a habot. Összeszorította a szemeit és hallotta a füleiben morajló víz
hangját. Imádta ezt az érzést, ilyenkor olyan volt mintha az ép fülére is
megsüketült volna. A világ elcsendesedett körülötte, érzékei lelassultak és úgy
tűnt számára, hogy a víz eltaszít tőle minden rosszat. A teste már fájdalmasan
vágyott az éltető oxigénre, de esze ágában sem volt levegőt venni. Abban a
percben túl jó volt minden körülötte ahhoz, hogy el tudja engedni a pillanatot.
Meg fogok halni…
A gondolat nem
kavarta fel különösebben, az elméjét pedig lassan szürke köd fedte be,
fuldoklott. Az ajkai egy utolsó, szinte már boldog mosolyra húzódtak, majd
mielőtt elvesztette volna az eszméletét még érezte, hogy egy kar fonódik a
teste köré, és felrántja őt a víz alól.
Taehyun újra zihálva ébredt, de nem a saját szobájában
volt. Fehér falak, fehér ágyak, és ágyneműk, minden túl tiszta és hipó szagú
volt. Kórház. Gyűlölte őket, az
orvosokat, akik betegnek bélyegezték és kezelni akarták, gyűlölte a nővéreket,
akik leerőszakolták a torkán az undorító gyógyszereket, gyűlölte, hogy minden
olyan tiszta és fehér volt. Menekülni akart, de túl gyenge volt hozzá,
végtagjai – hiába próbálta – nem mozdultak. A fejét nagy nehezen oldalra tudta
fordítani, szorosan behunyta, majd kinyitotta szemeit, próbálta tisztítani
látását és felismerni az ablakban álló alakot.
- Mino? – hangja rekedtesen és erőtlenül csendült fel
torkából, az ablakban álló férfi meglepetten kapta felé a fejét, majd miután
végigmérte, visszafordult, és tovább pásztázta az alatta elterülő Szöult.
- Felébredtél? – kérdezte meg a nyilvánvalót, ami
felidegesítette a fiatalabbat, de inkább nem foglalkozott vele, azt jobban
akarta tudni, hogy mit keres itt egy kórházi ágyon, karjában infúzióval, maga
mellett irritálóan csipogó gépekkel körülvéve.
- Hogy kerültem ide?
- Rohamod volt, mentőt hívtam hozzád, és behoztak. Csak
pár óráig voltál kiütve, az orvos azt mondta, hogy holnap reggel már
hazamehetsz – válaszolt Mino érzéstelenül, eközben továbbra is a hátát mutatta
a fiatalabbnak.
- Már ma haza akarok menni – morogta Taehyun.
- Persze, álmodozz csak, fel se tudsz állni – horkant fel
Mino, majd összefonva karjait a mellkasa előtt közelebb sétált a fiatalabb
ágyához. – Remélem nem azért csináltad, hogy megúszd a holnaputáni hangversenyt
– nézett mélyen a fiatalabb szemeibe, mire ő lehunyta azokat, hogy még véletlen
se kelljen az idősebb sötétbarna íriszeibe pillantania. – Taehyun – sóhajtotta
– tudom, hogy mostanában nem úgy mentek a dolgok, ahogy szerettük volna őket,
de remélem tudod, hogy még mindig ugyan olyan fontos vagy nekem és... – de nem
tudta befejezni, mert az egyik orvos lépett be a kórterembe és nyugodt
arcvonásokkal közelebb sétált hozzájuk.
- Örömmel látom, hogy felébredt – mérte végig a
fiatalabbat, egy halvány mosolyt küldve felé. – Mivel úgy tűnik minden rendben,
így legkorábban holnap reggel saját felelősségre elhagyhatja a kórházat, az úr
már rendezte a papírjait – biccentett Mino felé, aki egy aprót bólintott
válaszképp. Az orvos egy utolsó pillantást vetett még a kezében tartott
papírjaira, majd meghajolt. – Amennyiben bármi másra szüksége lenne, a
hívógombbal eléri az ápolónőket – tette még hozzá, majd sarkon fordult, és
magukra hagyta őket.
Taehyun ülőhelyzetbe tornázta magát, majd sóhajtva
pillantott az őt figyelő Minóra.
- Hazamehetsz – morogta, elfordítva a fejét, mert nem
bírta állni az idősebb tekintetét. – Nincs szükségem bébiszitterre.
- Taehyun – akart mondani valamit Mino, de végül csak újra
felsóhajtott, majd egy aprót bólintott. – Reggel érted jövök – hadarta még
gyorsan, majd ő is elhagyta a szobát.
Taehyun egyedül maradt a nyomasztó kórteremben, ahogy
szemeivel végigmérte a fehér berendezést, kirázta a hideg. Nagy nehezen újra
lefeküdt az ágyra és magára húzta a takarót, de szinte azonnal undorodva tolta
el magától, mert most érezte csak meg az orrfacsaró fertőtlenítőszagot ami az
anyagból áradt. Fogát csikorgatva fordította el a fejét hátha így
megszabadulhat a bűztől, tekintete pedig megakadt az ágy melletti székre
terített mogyoróbarna sálon. Kezét erőtlenül nyújtotta ki, hogy ujjait a puha
anyag köré fonva magához húzhassa azt. Ahogy az arcához emelte a ruhadarabot,
orrát megcsapta Mino parfümjének jellegzetes illata, arcára pedig keserédes
mosoly ült ki. Lehunyva szemeit magához ölelte a sálat, és halkan sóhajtva
mélyen belélegezte az édes illatot. Hagyta, hogy az álom ködje lassan újra
ellepje elméjét, és utoljára még arra gondolt, hogy ez majdnem olyan érzés,
mintha az idősebb átölelné őt, és, hogy mennyire szüksége lenne egy ölelésre.
Mino halkan nyitott be a házba, nem mintha lett volna
otthon bárki is így, hogy Taehyun a kórházban éjszakázott. Halkan sóhajtva
vette le a cipőjét, majd bújt ki a kabátjából, hogy a fogasra akassza, és csak
akkor vette észre, hogy a sálja nincs a nyakában. Egy pillanatig lefagyva
meredt maga elé, de aztán eszébe jutott, hogy a kórteremben a székre terítette,
így nem aggódott rajta túl sokat.
A konyhába sétált és kinyitotta a hűtőt, hogy valami ehető
után nézzen. A szeme megakadt az alsó polcra fektetett két üveg szodzsun, de
végül csak megrázta a fejét, és visszacsukta az ajtót.
Reggel Taehyunt az ablakon beszűrődő napsugarak keltették.
Nyöszörögve dörzsölte meg a szemeit, majd nyújtózkodott egyet. Már sokkal
jobban érezte magát, nem fájt minden testrésze mint az azelőtti napon, de még
nem volt teljesen rendben. Felült az ágyban, majd a nyaka köré tekerve a sálat
amivel egész éjszaka aludt, kipillantott az ablakon. Első látásra úgy tűnt,
mintha egész Szöul lángokban állt volna az ablak alatt. Fényes volt, gyönyörű.
A sárga és a vörös árnyalatai tökéletes harmóniában mosódtak össze, a legszebb
narancssárgát festve a nyugaton még fekete égboltra. Bár a zongorajátékom is ilyen
tökéletes lenne. – gondolta Taehyun, majd behunyva szemeit feljebb
emelte az arcát és hagyta, hogy a felkelő nap sugarai felmelegítsék hófehér
arcbőrét.
Ám nem sokáig élvezhette a pillanatot. Egy fiatal ápolónő
lépett a kórterembe, és mosolyogva az ágyához sétált, tekintve, hogy az ő
helyén kívül az összes üresen állt.
- Jó reggelt! – köszöntötte őt a hölgy, majd a kezében
hozott pohár vizet és gyógyszereket az éjjeliszekrényére helyezte. – Az utolsó
adag gyógyszere. Ha bevette őket, akkor szabadon elhagyhatja a kórházat –
hajolt meg, majd meg sem várva az ágyon ülő válaszát, elsietett. Taehyun
elhúzva száját nyúlt a gyógyszerekért, majd egyesével lenyelte őket a vízzel. A
torka kapart kissé, még mindig érzékeny volt miután a nyugtatókkal felsértette,
de megkönnyebbülésére nem kezdett el vérezni.
Nemsokára megérkezett Mino, segített neki felöltözni utcai
ruhába és összepakolni azt a pár cuccot, amit előző nap behozott számára. Csak
néhány szót váltottak egymással, még mindketten csak akkor kezdték el
feldolgozni a történtek súlyát, és egyenlőre nem akartak róla beszélni. A nap
többi része is kínos csöndben telt, Taehyun pedig már kezdte remélni, hogy Mino
nem fogja többet felhozni a másnap esedékes hangversenyt. Este fürdés után
halvány mosollyal hajtotta álomra a fejét, de mikor reggel felkelt az öröme úgy
vált köddé, mint a tűz amire vizet locsoltak. A konyhában állva két ujja közé
fogta az asztalon hagyott papírdarabot, a gyomra apróra zsugorodott a hírtelen
rátörő idegességtől. A fehér lapon Mino gyöngybetűi díszelegtek fekete tollal; ”Tízre érted megyek. Vettem neked egy új
inget, a kanapéra raktam, alig várom, hogy lássalak benne zongorázni. Próbáld
meg újra a kedvemért, kérlek…”
Taehyun fogát csikorgatva gyűrte össze a cetlit, majd a
kukába dobta és bizonytalan léptekkel a nappaliba sétált. A torkában lévő
gombóc még nagyobb lett, szinte már fullasztó volt ahogy kibújva a saját
felsőjéből magára vette a szófára terített hófehér inget. Kirázta a hideg amint
a hűvös anyag a bőréhez ért, és remegő ujjaival alig bírta begombolni az apró
fehér gombokat. Tekintete megakadt a gallérba hímzett aranyszínű betűkön,
melyek a nevét formálták, és alig bírta visszanyelni a torkán felfelé kúszó
savas folyadékot. A lámpaláz árvízként tört rá, és érezte, hogy szédülni kezd,
ha nem ült volna le időben, valószínűleg a földön kötött volna ki másodperceken
belül. Ezért… Ezért nem sikerült legutóbb
se…
Kezét a szája elé kapta, és botladozva esett be a fürdőbe.
Öklendezett, de a gyomra üres volt, így nem tudott mit kihányni. A fájdalom
átjárta a testét, szeméből kigördült az első könnycsepp, majd zokogva ült le a
földre, hátát a hideg csempének döntötte. A vállai rázkódtak, igyekezett mély
levegőket venni, de nem bírt megnyugodni, vörös szemeiből megállíthatatlanul
potyogtak a könnyei, eláztatva a felsőtestét körbeölelő fehér ruhadarabot.
Megpróbált felemelkedni, de lábai nem tudták megtartani
őt, így többször is visszaesett a kőre. Végül nagy nehezen sikerült megállnia
két lábon, de még mindig nem tudott ellépni a faltól, aminek nekidőlt, hogy ne
rogyjon össze újból. Sírása nem csillapodott, és kezdte elveszíteni az uralmat
a teste felett. A falnak támaszkodva ellépdelt a kádig, majd tucatnyi
próbálkozás után beleült, magára engedve csapból folyó fagyos vizet. Kirázta a
hideg, vacogni kezdett, fogai összekoccantak, de nem bírt megnyugodni. Nyugtatót… A fehér pirulák utáni vágya
elviselhetetlenné vált, de akárhogy próbált, nem bírt kiszállni a kádból, hogy
elmenjen értük. Végül elvesztette a kontrolt…
Szemei már feldagadtak, alig látott könnyeitől, a ruhái
már teljesen magukba szívták a jéghideg vizet, a teste meg-megrándult és szinte
mindent levert a kád pereméről, ahogy a borotva után nyúlt. Mit művelek?
Kirázta a hideg, ahogy a fém a bőréhez ért, vére a fehér
ingjére csöppent, majd lassan elhalványult a vizes felületen. A fájdalom amely
átjárta végtagjait szinte elviselhetetlen volt, de nem állt meg azután sem,
hogy az első szó a bőrébe vésődött. A sírása lassan abbamaradt, és egy
pillanatra megállt, hogy lefagyva meredjen a karján végigfolyó vérre.
Megremegett, majd újra a bőréhez nyomta az éles pengét. A szabálytalan betűk
egyesével kerültek a bőrére, a fájdalom pedig már akkora volt, hogy zsibbadt
mindene, és közel járt az ájuláshoz. A feje fájt, a látása egyre homályosabbá
vált, teste megrázkódott, ahogy megint zokogni kezdett. Ahogy az utolsó betű is
kirajzolódott, a borotva kiesett a kezéből, összeszabdalt karja pedig erőtlenül
hullott az ölébe. A kádban lévő víz színe egyre sötétebb lett, ahogy a vére
lassan szivárgott a vágásokból. Még utoljára felemelte a kezét, hogy
elolvashassa a mondatot melyet bőrébe karcolt, majd teste elernyedt és a
vérveszteségtől elájult.
Ahogy Mino belépett a házba, azonnal meghallotta a csapból
folyó víz hangját.
- Taehyun! – kiabálta, és szíve kihagyott egy ütemet mikor
nem érkezett válasz. Nem vesződött azzal, hogy levegye a cipőjét, rohanva tette
meg az utat a fürdőig, és ahogy benyitott, elborzadva tántorodott vissza a
látványtól. Tántorogva lépkedett a kád mellé, majd térdre rogyva húzta magához
a fiatalabbat. A ruhái vérfoltosak és vizesek lettek miközben átölelte Taehyun
testét. Nem volt eszméleténél és rémisztően hideg volt, de még érezte szíve erőtlen
dobogását. Mino telefonja véres lett, ahogy kihúzta a zsebéből, és a hárombetűs
telefonszámot tárcsázva a füléhez emelte azt. Az idő lelassult körülötte, nem
bírta felfogni, hogy mi történik. A szemei lassan bepárásodtak, Taehyun
élettelen testét szorongatva ide-oda dülöngélt a földön ülve és érezte, hogy a
fiatalabb szívverése egyre jobban lassul.
Valaki felrántotta őt a földről, majd fehérruhás emberek
térdeltek a fiatalabb köré. Nem láthatta mi történik, mert egy erős kar kifelé
vonszolta őt a házból, de még így is hallotta, ahogy valaki azt kiálltja;
leállt a légzése.
Szabadulni akart, visszarohanni hozzá, de a csuklóját
tartó kéz sehogy sem eresztette őt. Egy sós könnycsepp végiggördült az arcán
miközben látta, hogy két ember hordággyal a kezükben eltűnik az ajtó mögött, majd az első cseppet
tucatnyi másik követte. Lassan feladta a küzdelmet, a szíve fájdalmasan
dobogott bordái fogságában, közben pedig homályos tekintettel meredt az ajtóra.
Végül mocskos, véres foltokkal díszített emberek léptek ki a küszöbön,
szemeikkel bocsánatkérően pillantottak rá, és akkor már tudta.
Ahogy letakart hordágyon kihozták a házból az élettelen
testet, végleg összeomlott, és abban a pillanatban hálás volt a mellette álló
embernek hogy nem hagyta, hogy a földre essen. Levegő után kapkodva próbált
közelebb lépni, arcán megfékezhetetlenül folytak végig könnyei, és amit
utoljára a számára legfontosabb emberből látott mielőtt a mentőautó ajtaja
végleg becsukódott előtte, az a hordágy mellett lógó kezére írt utolsó mondata
volt; Szükségem van egy ölelésre, kérlek.
Kritika
Kedves versenyző!
Fogadd
szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A
kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos
visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az
íráshoz!
Történetvezetés:
A
novella főszereplője Taehyun, egy zongoraművész, aki halláskárosodása és súlyos
szorongása, lámpaláza miatt képtelennek érzi magát arra, hogy fellépjen egy
hangversenyen, hiába próbálja őt mindenáron erre ösztökélni a vele együtt élő
Mino. Az összetört lelkű Taehyun a másik fiú törődéséért sóvárog, ám ezt nem
kapja meg, végső kétségbeesésében pedig végez magával.
A
történetvezetés összességében érthető, átélhető. Taehyun emlékei és álmai
kapcsolódnak egymáshoz, és jól elkülönülnek a szöveg többi részétől. Ám van a
történetben néhány homályos illetve többféleképp értelmezhető pont, ami
kérdéseket hagy az olvasóban.
Először
is, nem tetted egyértelművé, pontosan milyen kapcsolat van a két fiú között:
lakótársak és barátok, vagy szerelem fűzi össze kettőjüket. Igazából egyik sem
tűnik valóságosnak, mivel nem igazán mutatnak baráti vagy gyengédebb érzésekre
utaló jeleket egymás felé, illetve a múltból sem kerül elő olyan emlék, mely
világosan utalna a köztük levő viszonyra.
Mino
viselkedése már-már érzéketlennek is mondható: Egészen a legvégéig úgy bánik
Taehyunnal, mintha csak a menedzsere vagy az üzlettársa lenne: csupán a
hangversennyel van elfoglalva, még a másik öngyilkossági kísérlete után is.
Utaltál ugyan rá, hogy aggodalmat érez iránta, mégis szinte teljesen passzív
résztvevője marad csak Taehyun életének, s ezzel a nemtörődöm, távolságtartó
viselkedéssel mondhatni ő okozza a fiatalabb halálát. (A későbbiekben bővebben
is lesz még szó a fiúk karakteréről.)
Az
előbbivel összefüggő hiányosság, hogy a történet alig taglalja a kettőjük
életének részleteit; a múltjukat, azt, hogy hogyan találkoztak, milyen
pillanatokat éltek át együtt és hogyan telnek a hétköznapjaik most. Taehyun
múltjába nyerünk némi bepillantást a betegsége kapcsán, de ez is kicsikét a
levegőben lóg, mert nem derül ki belőle, hogyan kezdődött és mióta tart ez
nála, hogyan viszonyult a dologhoz Mino, és egyáltalán mennyire súlyos az
állapota.
Többféleképp
értelmezhető, zavaros volt a későbbi történések fényében az a jelenet is a
novella elején, amikor Taehyun bemenekül a szobájába, és bevesz fél tucatnyi
gyógyszert. Elsőre az a gondolata támad az olvasónak, hogy ilyen mennyiséget
csakis öngyilkossági szándékkal nyelhetett le, ám te azt hangsúlyoztad, hogy ez
már nem az első eset, hogy halomszámra kapkodja be a bogyókat, hogy
megnyugodjon; tulajdonképpen gyógyszerfüggő. Ezen a ponton tehát afelé vezeted
az olvasókat, hogy csak kábult állapotba szeretett volna kerülni.
Amikor
azonban a kórházban felébred, Mino először azt közli vele, hogy rohama volt, majd szinte érzelemmentesen
megjegyzi, hogy reméli, nem a hangverseny miatt tette ezt. Nos, a roham nem egyenlő az öngyilkossági kísérlettel,
de ami még fontosabb: Taehyun gondolatai nincsenek összhangban a szándékával,
ez pedig zavart kelt az olvasó fejében.
Karakterformálás:
Taehyun
gondolatait, érzéseit szépen átadtad a novellában, ám mivel a múltja és a
jelene hiányos, így nem nevezhető teljesnek a személyiségrajza sem. Nem tudunk
meg túl sokat arról, milyen ember ő; igazán csak az derül ki, hogyan viszonyul
a zongorázáshoz, Minóhoz és a betegségéhez. Talán a leginkább a motivációi
hiányoznak a képből: Miféle válogatás, megmérettetés volt az, amelynek kudarca
ennyire mély nyomott hagyott benne?
Minóról
még kevesebb dolgot árulsz el, mint Taehyunról. Főleg az érzéketlensége, vagyis
inkább az érzései, a gyengédsége hiánya érződik: Ott van a fiatalabbal, de
leginkább csak testben; ha életbevágó fontosságú, teszi is a dolgát, ám
egyáltalán nem áll mellette úgy, mintha valóban a legfontosabb ember lenne
számára, ahogy a végén gondolja.
A
karakterformálásról tehát összességében elmondható, hogy kissé kidolgozatlanra,
hiányosra sikeredett a szereplőid jelleme, a külsejük leírása pedig szinte
teljesen hiányzik.
Feladatmegoldás:
A
feladatmegoldás kapcsán csak jót írhatunk: Minden feltételnek eleget tettél, a
kép pedig szerves része a történetnek. Ügyes vagy, maximálisan teljesítetted a
feladat ezen részét. J
Stílus:
A
stílusod szép, érzékletes, és illik a történethez. A szóhasználatod is rendben
van, leszámítva néhány szlengbe hajló kifejezést. A mondataid érthetőek, ám
néha egymástól elkülönítendő gondolatokat, cselekedeteket is egyetlen mondatba
sűrítesz, melyeket a jól érthetőség érdekében külön kellene venni. Jó példa
erre a következő:
A
tabletták felsértették a torkát, ahogy szárazon lenyelt belőlük talán
féltucatnyit, a köhögés fájdalmas ingere azonnal átjárta testét, amint
megérezte a torkán végigszivárgó vért.
Ha
megfigyeled, kicsit olyan hatása van az ilyesminek olvasáskor, mintha egy
szuszra el akarnád hadarni az egész eseménysort, vagy mintha bele akarnál
tekerni a történésekbe, holott ezek nem egyidejűleg következtek be.
Ide
sorolnánk még apró megjegyzésként, hogy néhány szóismétléssel is találkoztunk a
novellában. Igyekezz ezentúl névmásokkal (ezt, azt, ezzel, azzal, stb.) vagy
szinonimákkal (segítségedre lehet a http://szinonimaszotar.hu/)
helyettesíteni a sűrűn leírt szavakat, így sokkal színesebb lesz, amit végül
kiadsz a kezeid alól.
Előfordult
még, hogy olyan szavakat használtál egymás szinonimáiként, melyek két különböző
dolgot jelentenek: a tabletta és a kapszula nem egy és ugyanaz.
Formázás:
A
formázást tekintve minden kitételt ügyesen és következetesen betartottál; a
szöveg képe áttekinthető. J
Helyesírás:
A
helyesírásod szinte hibátlan. J
Csupán néhány szót írtál helytelenül, ezen kívül a vesszők használatában
találtunk hiányosságot.
Dicséret
illet a párbeszédeidért, mivel tökéletesen alkalmazod bennük az írásjeleket:
Ott hagyod el és teszed ki őket, ahol szükséges.
Jól
látszik, hogy igyekeztél egy szépen, érzékletesen megfogalmazott novellát írni,
mely hűen bemutatja Taehyun szenvedését, és nagy hangsúlyt fektettél a kép
egyedi felhasználására is. Ezek a dolgok nagyrészt a helyükön is voltak;
hatásos leírásokat olvashattunk a fiú kínlódásának részleteiről és sikerült
kihangsúlyoznod a legfontosabbat is: Neki csak egy ölelésre lett volna
szüksége.
Igazából
a történet ígéretes és egyedi módon indult, ám elkövettél egy nagy hibát a
kidolgozáskor: Olyan eseményeket nem fejtettél ki, hagytál homályban, illetve
tettél többféleképpen értelmezhetővé, melyek a történet gerincét adták. Jól
látod, nagyon fontos, hogy ne árulj el minden aprócska részletet,
hisz’ ezekkel felkeltheted az érdeklődést, ám ezzel együtt jól meg kell
gondolni azt is, mit rejtünk el az olvasók elől, és ez hogyan hat az
értelmezésre.
Igazán
akkor tudunk átélni egy történetet, ha megismerjük a szereplőket kívül-belül;
hogy kik ők, hogy néznek ki, mi motiválja őket, mit szeretnek, mi fáj nekik,
melyek a múltjuk meghatározó pillanatai, stb. Ez volt talán a legnagyobb
hiányossága a novelládnak, és egyben annak az oka, hogy nem keltett bennünk
igazi megrendülést, katarzist Taehyun halála. Nem ismertük meg őt és az életét,
így kevéssé tudtunk azonosulni vele.
További
sok sikert kívánunk!
A zsűri
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése