40.

„A” feladat

Personality Prison

 „…Gyermekként még mertem álmodni. Három évesen az ágyon ugráltam, és csak a jelen számított. Négy évesen már hercegnő szerettem volna lenni egészen hét éves koromig, amikor ez az álomkép szertefoszlott, már egészen mást akartam. Híres balett-táncos szerettem volna lenni, aki egyszer majd eltáncolhatja saját érzéseit, úgy, hogy azzal másoknak örömet okoz, miközben kiadja magából a feszültséget, úgy, hogy miközben önmaga lehet. Ez az álom vezérelt arra az útra, hogy táncot tanuljak, ám nem várt fordulat jött. Megérkezett az életembe a történelemóra, és egyből a régészet szállt közelebb szívemhez.  Ahogy teltek-múltak az évek, úgy idegenedtem el ettől is, végül csak nemes egyszerűséggel hosszabb nyári szünetet akartam. Végül továbbtanultam, és szerelmes lettem…

Az életem tökéletesen félresiklott az általános iskola után, hiszen semmi sem olyan volt, mint addig. Más iskola, ahol tökéletesen befogadtak, de mégis váltanom kellett. Többször is. Folyamatosan melléfogtam a választásaimmal, és ez okozta azt a kráter nagyságú mélypontot, amelyben jelen pillanatban is ülök. Egy gondolat cikázott fejemben, az hogy miért fogok folyton mellé? Majd egy napon minden megváltozott. Találkoztam egy tanárral, aki máshogy mutatta meg nekem a világot, és a jó út felé terelgetett. Így kerültem a SaeJong Zene Akadémiára.

Édesanyámtól kaptam huszadik születésnapomra egy Naplót, amelybe, eldöntöttem, hogy mindent lejegyzek, még akkor is, ha fájdalmas és soha többet nem akarok róla beszélni. Így történt, hogy rövid életcéljaim leírása után a táskámba tettem a kis piros bőr bevonatú könyvecskét és elindultam a harmadik iskolám első napjára.

Emlékszem, hideg reggel volt, a legkorábbi buszommal mentem be, és tele voltam kételyekkel. Vajon jól tettem, hogy megint átiratkoztam? El fognak fogadni? Nehéz lesz? Azután rájöttem, hogy életem egyik legnehezebb döntését hoztam meg, de valamit valamiért alapon kockáztattam. A hétfői napok tartottak életben, amit a Zene Akadémián töltöttem azokkal, akikkel még ha csak futólag is találkoztam, akkor is elfogadtak, és ami a legfontosabb, barátként kezeltek.

Busz utakon odafele sokszor gondolkodtam azon, hogy mi miért történt az utolsó előtti évemben, végül mindig oda jutottam, hogy ez biztosan csak egy megmérettetés, amit az élet szabott rám, azért hogy erősebb legyek, illetve, hogy tudjam kezelni a társadalom viszontagságait. Bár néha, életem mélypontjain – amelyek olykor kilátástalannak tűntek – feladtam volna. Ekkor jött jó tündér keresztanyám fekete hajkoronával, kedves mosolyával, csillogó szemével, elbűvölő hangjával és kimentett a szürke hétköznapokból, értelmet adva életem mindennapjainak.

-           Moon YeRim vagyok. Örülök, hogy közöttetek lehetek – mondtam az első napon, majd meghajoltam. Ezt követően a tanárnő megmutatta a helyem a középső padsor második padjában. Leültem, a padtársamra néztem és mosolyogva köszöntöttük egymást. Én pedig elővettem kis piros naplómat és harsogó nagybetűkkel belevéstem: „BENT VAGYOK”

A tanítás végén lassan egy és fél éves hagyományom szerint a hétfő délutánomat tündér keresztanyámmal és pacsirtáival töltöttem, ahol egy lehettem közülük, tökéletes idillben. Neki nem tudtam hazudni, előtte nem tudtam elrejteni érzelmeimet, mint az osztálytársaim előtt, végül rákérdezett, én pedig megszeppenve, kissé félve mondtam el neki mindent. Végül csak ennyit mondott: „Minden jó elmegy abból az iskolából és rájön, hogy nem oda való. Most már legyél boldogabb, és mosolyogj többet!”

-          HoSeok merre van? – kérdeztem tőle órák után.

-          Már nem jár a foglalkozásaimra – mondta elkeseredve.

-          Miért nem?

-          Azt kérdezd meg tőle magad. Ti közelebb álltok egymáshoz, mint mi.

Haza érve anyu meleg étellel várt. Leültem az asztalhoz, amelyet már gondosan megterített érkezésemet követően. De rá sem bírtam nézni. Hiába gőzölgött előttem kedvenc levesem, nem tudtam belőle sokat enni. Igazából bele sem ütöttem az orrom. Sok kérdés kavargott a fejemben, amelyekre csak HoSeoktól kaphattam választ. Így hát szobámba érve felhívtam.

-          Ma voltam bent, de a tanár azt mondta, nem jársz többet. Mi történt?

-          Saját bandám van. Velük gyakorlok.

-          Az jó.

-          Heten vagyunk, és nagyon jól megy minden. Képzeld, már egész jól összedobtunk egy új koncepciót.

-          Majd küldj képet!

-          Persze.

Nagyon örültem a sikereinek, és habár még nem is voltak hivatalosak, legbelül az elsőszámú rajongójuk voltam és szívből kívántam nekik, hogy menjen minden a lehető legjobban. Többször feküdtem le úgy, hogy imába foglaltam saját kívánságaimat, amelyek elé a barátaim sikerét helyeztem.

Nap nap után minden ugyanúgy telt. A tanárok próbáltak megismerni, az osztályban próbáltak befogadni, volt, aki erősebben, és volt, aki csak elfogadta, hogy ott vagyok, de különösképpen nem hozta lázba. Így teltek napjaim, hónapjaim, amelyeket nehezített a hajnalokig tartó beszélgetések sora, HoSeokkal.

Megosztottuk egymással mindent, mintha csak egymás mellett éltünk volna, terveinket a jövőre nézve, a múltat és hogy abban mit változtatnánk, illetve a jelenünket is. Boldogan böfögtünk a telefonkagylóba, ha annak ki kellett jönnie. Persze egymást jól le is szidtuk, ha kellett. Mindazonáltal baráti kritikákat szórtunk egymásra, hol komolyan, hol pedig komolytalanul. Minden tökéletes volt.

Úgy éreztem, hogy a világot is meg tudnám állítani az oldalán. Tényleg olyan volt, mintha a lelki társamra találtam volna. Megismerkedésünk nyarán pedig egyszer csak többet kezdtem el érezni, mint egyszerű barátság, de várható volt, hogy kosarat kapok. Akkor az nagyon rosszul esett, és az esetet követően hónapokig nem beszéltünk, majd valahogy ismét egymásra találtunk és folytattuk onnan, ahol abba hagytuk mit ha mi sem történt volna. Többször volt olyan érzésem, amikor többet kezdtem el érezni - megint -, mint barátság, amit egyből csírájában fojtottam el magamban, mondván a barátsága fontosabb.

Figyeltem, nehogy túl sok legyek neki, nem próbáltam ráakaszkodni, de ha arra került a sor, hogy nem bírtam tovább, elmondtam neki mindent. Szegénynek a nyakába zúdítottam gondjaimat, majd ezt követően többször is bocsánatot kértem. Nem szerettem, ha aggódott miattam. Azt akartam, hogy szálljon, de csak felettem, hogy mindig láthassam tündöklő szárnyait, ahogy azok megvédnek a Nap sebző sugaraitól.

Imádtam nézni, ahogy kibontakoztatja magát, vagy amikor a jövőbeli terveiről beszélt. Azok a csillogó szemek mindig megmosolyogtattak. Mikor együtt mentünk fagyizó-látogató körútra, vagy csak a nemrég megnyílt éttermet teszteltük a belvárosban. Vagy amikor azt fixíroztuk, hogy mennyire szeretnénk belevágni a másikat a főtéri szökőkútba. Végül azon kaptam magam, hogy úgy tekintek rá, mint egy idősebb bátyra, aki a valóságban fiatalabb, mint én. Ha kérdésem volt, bátrabban fordultam hozzá, mint saját szüleimhez. Tanácsait szentírásként vettem, és próbáltam úgy élni, ahogy ő azt tanácsolta.

Egész voltam. Önmagamra találtam… de… ma már ez nincs így. Életemet úgy tudnám leírni, mint egy parkot néző embert, akihez néha odalibben egy-két alak, leül mellé, beszélgetnek vele, majd hirtelen egy szó nélkül felállnak és tovább sétálnak úgy, mintha a velem töltött időt próbálnák behozni a saját életükben. Továbbiakban pedig tudomást sem vesznek rólam, csak próbálnak elmenekülni emlékem elől. Engem meg egyedül hagynak, a madarakkal, a fákkal, a természettel és belső vívódásommal.

A kémiaóra volt ez egyetlen olyan óra, mikor bátran elővettem a kis piros naplómat, és írtam bele. Beleírtam mindent. Buzgó jegyzetelést játszottam, miközben csak saját magamból írtam ki a milliónyi érzés millió-egynyi színeit, és próbáltam találni egy sémát, amellyel esetleg tudnék azonosulni, és hogy hasonlóan tudjak én is cselekedni. De végül mindig arra jutottam, hogy a saját utamat csak és kizárólag magamnak kell bejárnom, és akárhogy erőlködöm, más nem fogja helyettem megoldani a saját problémáimat, maximum csak segítséget kérhetek azok megoldásában, de volt, hogy még azt sem mertem. Minden kérdésemet magamba fojtottam, mindenért magamat okoltam, és még ha megpróbáltam kibeszélni, nem azt a fajta figyelmet kaptam, amelyet tényleg szerettem volna. Néha egy őszinte mosoly, egy erős ölelés, amelyből sugárzik a féltés és az erő, amely maradásra kényszerít és a jó útra terel, többet ért volna, mint az összes feleslegesen eltöltött éjszakázás, amit kioktatással tele kaptam.

-          Milyen napod volt? – kérdeztem egy hűvös esti napon HoSeoktól.

-          Elment. Mizu? – kérdezett vissza.

-          Ma is arra ébredtem rá, hogy tizenkét macskával fogok meghalni, amelyeket a kedvenc énekeseimről fogok elnevezni, és talán még zárdába is vonulok majd. Annyira döntésképtelen vagyok.

-          Te nem döntésképtelen vagy, hanem hülye – elnevette magát.

-          Most miért? Minden olyan lánynak, akinek egy csepp önbecsülete és őnértékelése sincs, annak van barátja, egyedül én vagyok itt Forever Alone helyzetben. De csak azért, mert én nem teszem szét a lábam minden édi-bédi, aranyos pofinak, illetve néhány kocka hasú, IQ Ninjának  – mondtam. Ismét feljött a szerelmi élet téma, amelyről mind a ketten imádtunk beszélni. – Komolyan elkezdtem latolgatni a zárdába vonulás lehetőségeit.

-          Ide figyelj! Ha te bevonulsz, én megrontalak!

-          Idióta! – mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat.

Tényleg mindent megosztottam vele. Iskola, magánélet. Ma már belátom, hogy még én sem ismertem olyan jól magam, mint ő engem. Még táncolni is együtt táncoltunk, pedig ő szentül állította, hogy nem tud. Szerettem volna, ha eljön velem az őszi bálra is. Minden vicces és vakmerőségnek tűnő dologra rávettük egymást, így történt, hogy együtt játszottunk Szupermeneset, még megismerkedésünk hajnalán, vagy amikor csak miatta hazudtam a szüleimnek, hogy grill partira megyek, csak azért hogy elmehessek hozzájuk, hogy megnézzem életem első horror filmjét. Azért mentem bele, mert mellette biztonságban éreztem magam.

Bátran bújtam mögé, ha elgyengültem vagy csak szimplán életképtelennek éreztem magam, azonban még ha gyenge is voltam, kibújtam onnan, nehogy őt is elgyengítsem saját gyengeségemben.

Azt hittem, barátok vagyunk, azt hittem, ugyanannyit jelentek neki, mint amennyit nekem Ő. De tévedtem. Rá kellett jönnöm, hogy neki nem vagyok olyan fontos, mint amilyennek én hittem. Hinni szerettem volna, hogy ugyanazt az eget látjuk, de… hiábavaló ábrándban ringattam magam. Felismertem a különbségeket kettőnk között, és azt, hogy teljesen olyanná váltam, mint Ő. Olyan lettem, mint egy kaméleon.

EQ szintem megmutatta, mennyire nagy részemet teszi ki ez a sok embernek jelentéktelennek tűnő apróság, amely az emberi lét egyik legfontosabb elemét adja. Egyik pillanatról a másikra azon találtam magam, hogy akár egy szóval olyan érzelmeket volt képes kiváltani belőlem, amelyek az akkori állapotomat nem is jellemezték. Teljesen megváltoztatott.

De ami a legnagyobb különbség volt kettőnk között, az az volt, hogy míg ő pillanatok alatt túltette magát egy-két dolgon, addig én, volt, hogy napokig, sőt mi több hetekig abban a kilátástalannak helyzetben szenvedtem. Senkit sem engedtem a közelembe. Egyre magasabb falat építettem magam köré, amelybe senkit és semmit sem engedtem be. Aki a közelembe akart férkőzni, azt ellöktem, majd több embert is elmartam magam mellől, és mire észbe kaptam… mindent elvesztettem. A barátaimat, a szocializálódási képességemet, az álmaimat és majdnem a családomat is. Egy csődtömegnek éreztem magam, akit a saját védelmi fala ejtett rabul, majd bilincselt magához, miközben addig-addig mondogatta azt, hogy „Nélkülem te meghallssz!”, hogy elhittem neki. Nem mertem lebontani, mert féltem a külvilágtól és az ott élőktől. Véleményemet magamban tartottam, hiába volt jó. Megvédeni és kiállni magam mellett sem tudtam többé. Egyszerűen… elhagytam magam, miközben a kicsi YeRim iszonyatosan toporzékolt, ordított bennem, és folyamatosan azt mondogatta, „Te ennél több vagy! Erősebb vagy, ne hagyd el magad! Kérlek, éljünk együtt, újra. Vannak álmaid, ne hagyd, hogy a kétségbeesés és a külvilág irányítson téged! Éljünk újra, együtt! Ne légy gyilkos!”

De nagy nehezen mindig visszatértem a sötétség mélységéből, és újra kezdtem mindent a nulláról, hisz ez idő alatt az eddigi munkámat leromboltam, amit azelőtt létrehoztam. HoSeok mindig segített visszahozni, miközben fogalma sem volt arról, hogy mit tett. De én, oktalan, mindig megbocsátottam neki. Úgy tettem, mintha meg sem történt volna ez a zuhanás, pedig valós volt, és mélyebb, mint bármilyen álom.

-          YeRim! Tudnánk beszélni? – egy este így kezdte.

-          Persze, mond csak!

-          Tudod, van az a lány… – a rejtélyes lány. Semmit sem tudtam róla, csak annyit, hogy páratlan szépsége és kedvessége olyannyira megbabonázta az én legjobb bátyámat, hogy szinte megbolondult érte.

-          Megint?

-          Ah, YeRim, én ezt nem bírom! Miért vagyok ennyire szerencsétlen, hogy egy lányt sem tudok felszedni?

-          Nem vagy szerencsétlen, csak még nem jött el az igazi. 

-          De én… – kezdte. Az ilyen mondatok mindig azt jelentették, hogy meg sem hallotta, amit én mondtam neki. Levegőnek vette, amit mondtam neki, egyik fülén be, másikon ki.

Én próbáltam elmondani neki, hogy ne siettesse a dolgokat, én próbáltam megvédeni a saját hülyeségétől a vicceken keresztül. Annyira szerettem volna, ha csak egyszer komolyan elgondolkodik azon, amit mondtam neki. Én csak szerettem volna, ha ugyanolyan marad, amilyen volt. Az a kedves, dilinyós, különös mosolyú bohóc, aki a saját természetességével képes volt mindenkit megbabonázni. Ha pedig megszólalt, akkor egyből feküdt mindenki a nevetéstől. Mindig mosolyogtam mellette, és még ha nem is mondtam, úgy éreztem, hogy szép és egész vagyok az oldalán.

Elviseltem, hogy mennyit tépi magát a miatt a titokzatos lány miatt. Egyszer-kétszer egy-egy nyers viccel próbáltam felpofozni, mert úgy éreztem, hogy kivételesen most nekem kell őt megmenteni saját magától, de nem értette. Nem vette az intő jeleket, végül hónapok teltek-múltak el, számomra se veled, se nélküled helyzetben. Ugyanazok az érzelmi hullámok törtek rám, ő kihúzott, végül Ő mélyebbre süllyedt.

Egyik napon azon kaptam magam, hogy teljes depressziós hangulat szállt a beszélgetéseinkre, és ez hála az EQ-mnak tökéletesen rám szállt. Az iskolában is rontottam, a személyiségem, önbecsülésem egyenlő lett egy hangyáéval, bár ez sértő lehet a pici, dolgos állatnak. Élet és halál penge éles határán egyensúlyoztam egy balettcipőben, amely túl sokszor billent ki a rossz irányba, de valahogy mindig vissza találtam az arany középútra. Ekkor jöttem rá. El kell őt hagynom.

Végső elgyengüléstől megmakacsolva magam erőt vettem magamon és egy utolsó lehetőséget adtam magunknak. Az iskolájában beszéltünk meg találkozót, de ő csak annyit mondott két perc után…

 - Mennem kell órára. Majd beszélünk – arcáról sugárzott a flegmaság, és az, hogy mennyire nem érdekli az a tény, hogy ott vagyok, és próbálok vele humanoid típusú kommunikációt folytatni. Ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban.

Otthonomba érve egyből írtam neki, mert erőm már nem lett volna felhívni, hisz biztosan elcsuklott volna a hangom, majd az utolsó pillanatban meggondoltam volna magam. De be kellett látnom, hogy tovább már nem volt út. Meg kellett kérnem az életem parkjában, hogy álljon fel és távozzon a padról, amely mellett akkor több mint két és fél éve ült. Végül ezt írtam:

-          Undorítóan viselkedtél! Csak ott álltál, értelem a szemedben nem is látszott, figyeltél rám egyáltalán? Soha nem voltál ilyen velem… Jelen pillanatban annyira kiábrándultam belőled, hogy most még a megismerkedésünk napját is ÁTKOZOM!! Nem fogok veled többet beszélni, mert az rám is kihatással van. A te depressziós hangulatod és undorító viselkedésed. Remélem, soha többet nem látlak!!! Vedd úgy, hogy meg sem ismetél! A végsőkig hittem abban, hogy ha négyszemközt beszélünk, akkor talán jobb irányba tudlak terelni, de te esélytelen vagy. Kívánom, legyen szerencsés életed. Váljanak valóra az álmaid, és találj egy lányt, aki megbecsül és szeretni fog téged. De az utunk itt véget ér.

Indulatosságom átcsapott a fejem fölött, és miután elküldtem, csapott szíven a felismerés, tényleg megtettem, ellöktem magamtól HoSeokot.

Ordítani kezdtem, mint akinek egy tőrt szúrtak szívébe. Könnyek nélkül üvöltöttem, miközben fejemet ütögettem, hogy „Hogy lehetsz ennyire ostoba? Ellököd magadtól azt, aki a világot jelentette neked!” Végül megjelentek a könnyek… Szívem legmélyéről törtek fel, Niagara-vízesésként indultak világjáró körútjukra. Szívem facsarta arcának képe, mosolya lelki szemem előtt lebegett, és minden egyes mimikája egy-egy tőrt szúrt fájó szívembe. Kócos haja, amelyet néha megengedett, hogy befonjam, minden a múlté és az enyészeté lett.

Saját halálomat kívántam abban a pillanatban, csak hogy ne érezzem azt a rettentő nagy fájdalmat. Mindenemet feladtam volna, hogy ismét beszéljen velem, csak hogy hallgasson rám, hogy ismét megöleljen, rám mosolyogjon, és azt mondja, „Elmegyünk kajálni?”

Az ágyon feküdtem hosszú csendes órákon keresztül, és a nyakláncom szorongattam. Mikor jött az érzés, felüvöltöttem és szívemhez szorítottam kezemet. Azt hittem, a sok sírásban meghalok, sokáig reménykedtem ebben, és valahogy egyre jobban elhittem. Azonban ma már tudom, hogy ez lehetetlen, hisz csak mély álomba szenderülsz, majd ha felkelsz, ismét lesz annyi erőd, hogy újra kezd. A sírásba nem lehet belehalni, hiába tűnt olyan kilátástalannak minden, biológiailag lehetetlen volt.

Újra akartam élni az elmúlt két és fél évet, újra akartam élni minden percét, amit vele töltöttem. Vissza akartam menni az időben, hogy figyelmeztessem az akkori énemet, hogy mi fog történni, és hogy csinálja máshogy. Szólni akartam magamnak, hogy… változtass. Bár ha jobban belegondolok, nincs min változtatnom.

Minden emlék, amelyet féltőn őriztem, egyszeriben belém mélyesztette karmait és ismét egy falat építettem, de ezúttal a már meglévő falon belülre. Ezzel is még kevesebb helyet hagyva magamban, reménykedve, hogy ez a hely majd megfojt, olyan kicsit lesz.

Ma már otthonosan mozgok a kis, saját építésű börtönömben, amely egy csepp kegyelmet sem mutat. Elzárva megfosztom magam minden nemű érzelemtől, és még a lét esélyét sem hagytam meg magamnak…”

Szobámban ülve kihúzom a fiókom, kiveszem belőle a kis piros naplómat, tolltartómból kihalászom a kedvenc tollam, megszorítom a mellemen nyugvó, pengető alakú nyakláncot, amelyet még tőle kaptam, majd egy pillantást vetek a szobám falára feltűzött koncertjegyekre, amiket karácsonyra akartam neki adni, ajándékba, még az előtt, hogy mindez megtörtént volna. Mély lélegzetet veszek, kinyitom a naplót, és bőszen jegyzetelni kezdek az éjszaka kellős közepén, az asztali lámpa fényénél.

Kedves naplóm!

Azt hiszem, abbahagyom a napló vezetését. Ahogy visszaolvastam az elmúlt két és fél évemet, arra a döntésre jutottam, hogy nem lenne jó dolog, ha erre az időkre emlékeznék, szóval még át is gondolom a megsemmisítésedet… De hisz annyi szép és fájdalmas pillanatot töltöttünk együtt, hogy téged nem tudlak elengedni. Abba már belehalnék. Így az utolsó oldaladra még írok valamit, amit, kérlek, őrizz meg a jövőnek és soha, senkinek, semmilyen esetben se mutasd meg!

Szeretném, ha tudnád, kedves kis naplóm, én még mindig ugyanolyan vagyok. Még mindig félek az emberektől, még mindig nem tudok megbízni bennük, de legfőképp a magamba vetett hitem illant el, egy pillanat alatt, de ami a legszörnyűbb, még mindig nem óhajt visszatérni. Álmodni még mindig nem merek, barátaim száma közelebb áll a nullához, mint a háromhoz, és belül úgy érzem, hogy ők sem igaziak. HoSeok után csak egy üres tér maradt itt, belül a mellkasomban, amelyet nem tudom, hogy valaha képes lesz-e betölteni bárki más. Habár sok mindent elveszítettem, egy dolog megmaradt, a remény, hogy egyszer majd jól leszek, és lehetek olyan egész, mint azokban az időkben.

 Utolsó bejegyzésem, és a mostani között bő két hét telt el, ez idő alatt tudod, mi vált világossá bennem? Az, hogy hiába telt el annyi idő az óta, én még mindig ugyanúgy érzek, mindent. Ugyanúgy hiányzik, ugyanúgy sírásig üldöz az együtt töltött idő emléke, és ugyanúgy meg akarom óvni. Meg szerettem vele osztani az életem eseményeit a legapróbb történéseket, és szeretnék megbújni a védőpajzsa mögött, szeretném látni védelmező angyalhoz hasonló szárnyait. Szeretnék még vele nevetni, és együtt fagyizni vagy csak egy szót váltani.

De tudod, mire jöttem még rá, ami kicsit is megmelengeti a jéggé fagyott szívem? Arra, hogy én akkor őt szerettem. Nem úgy, mint egy szerelmes, csak, mint egy barát. Szerettem vele lenni, szerettem vele beszélgetni, szerettem mindent, ami ő volt és jelentett nekem. Sőt, mi több, még mindig jelent számomra. Ne adja Isten, történne vele valami, én lennék az első, aki rohanna, hogy életét adja érte. Még mindig mennyit jelent a buta szívemnek, ugye? Nevetséges… Szánalmasnak érzem magam.

Akkor nem ismertem el, hogy az a mag, amelyet annyiszor eltapostam, csak még mélyebbre került bennem, és mostanra egy szép fa bontakozott ki belőle, amelyet a megélt élmények táplálnak. Bár csak tudnám, meddig tudom ezt a fát táplálni ezekből az emlékekből!? De tudod, mi a legjobb? Fel tudok mászni a fára, és amikor a lomkoronában ülök és lábam lógatom, kilátok a falon kívülre, és észreveszem a világ szépségeit. Ilyenkor úgy érzem, akár ki is ugorhatnék a falon túlra, csak egy dolog visszatart. Tudod mi? A félelem, hogy senki sem kapna el, és hogy senki sem várna kint.

De mint mondtam, a remény még bennem él, hogy egyszer csoda történik velem, és újra élhetek. Még egy utolsó dolog, amit még feltétlenül meg szeretnék osztani veled. Sokkal tartozok HoSeoknak. Megtanított élni és igazán szeretni, amit addig nem is tudtam, hogy tudok. Bár tudom, hogy ez nem jut a fülébe, és tudom, hogy soha sem fog más miatt megváltozni. Hiszem, hogy az a nagy változás, amely mindannyiunk életében egyszer bekövetkezik, nála is be fog. Úgy hiszem, sok fajtaérzés kavarog most is benned, kis naplóm, de ne ítéld el őt! Hisz te is szeretted volna, ha személyesen ismerted volna. Te is könnyen a szívedbe zártad volna őt.

 Tudom, hogy titokban tartod, és nem mondod el senkinek sem. Bízom benned. Végső szó jogán csak annyit szeretnék még megosztani veled, hogy ahogy telik az idő, úgy érzem még közelebb magamhoz. Nem hiszem, hogy valaha el tudnám őt engedni, igazán. Talán ha elfutnék saját magam elől, akkor. Sem.

Életem labirintusa folyamatosan kibővül, a falaim minden negatív gondolattal egyre szűkösebbet leszek, és csak egy kérdés fogalmazódott meg bennem az idő múlásával: Vajon mikor emészt föl?

Furcsa még az is, hogy akárhányszor gondolok rá, mindig elmosolyodom. Melegség jár át, és bízom abban, hogy jól van, és hogy mosolyog. A történtek ellenére reménykedem abban, hogy csak bennem esett kár, és ő jól van. Megbocsátás van bennem irányába, de ha meg kellene fogalmaznom, hogy miért, nehezen tudnám ezt megtenni. Van még egy dolog, amit leírok neked, amitől félek, és ami legjobban megmutatja a memória szelektálását. Már nem emlékszem a mosolyára. El tudom képzelni, milyen érzés volt, mikor rám mosolygott, de nem látom magam előtt, csak a széles vállát, enyhén hosszú haját, ölelő karjait, ahogy telik az idő, úgy nő a szeretetem az irányában. A történtek ellenére is.

Szeretlek, kedves barátom, HoSeok.

Tényleg kívánom neked a legjobbakat.

Kérlek, azért mosolyogj, ha rám gondolsz.

 Érezz tisztán!

Ne sírj!

Mosolyogj!

Szeress!

Élj!

Örökké szeret, volt legjobb barátod, YeRim.

Nem tudlak feledni

 

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés:

Első benyomásként egy elgondolkodtató, mesélős, kissé melankolikus történetnek ígérkezett számunkra a novellád, később azonban meglepően hatott ránk a folytatás; ez esetben viszont sajnos nem a legpozitívabb értelemben.

Összességében elmondható, hogy YeRim szenvedése az, ami leginkább kicsúcsosodott az egész cselekményből. Kifejezetten hangsúlyosan, már-már túlzásba vitt részletességgel írtad le, hogy éppen hogyan érez, miközben a történések, és leginkább az okok, melyek ilyen lelkiállapotba taszították, homályosak, sok helyen megmagyarázatlanok maradtak előttünk többszöri olvasás után is. A legnagyobb probléma talán az volt, hogy egyes fontos tények és karakterek szinte csak úgy belecsöppentek a történetbe, nem magyaráztad el az okokat, a körülményeket, ami megnehezítette számunkra a fonal követését.

Úgy kezdted, hogy YeRimnek a továbbtanulás miatt iskolát kellett váltania, ám kiderült, hogy ezt neki többször is muszáj volt megtennie, arról már viszont egy szót sem írtál, miért történt így. Jön utána a Zeneakadémia, amivel kapcsolatban szintén nehezen kibogozható, hogy nem ez a harmadik iskolája, mert ide csak hétfőnként jár foglalkozásokra HoSeokkal együtt. Ugyanakkor arról a bizonyos iskoláról szinte semmit nem közöltél, pedig YeRim elég sokat emlegeti.

A lány említ még az utolsó előtti évében valami válságot, ám ez sincs megmagyarázva, ahogyan az is csak később vált számunkra nyilvánvalóvá, hogy a tündér keresztanya és az a bizonyos jószándékú tanár egy és ugyanaz a személy. Ez a nő segíti őt lelkileg, ennyi biztos, de hogy konkrétan mi is a lány problémája, az teljes homályban marad, ezt pedig leginkább ez a rész példázza:

A tanítás végén lassan egy és fél éves hagyományom szerint a hétfő délutánomat tündér keresztanyámmal és pacsirtáival töltöttem, ahol egy lehettem közülük, tökéletes idillben. Neki nem tudtam hazudni, előtte nem tudtam elrejteni érzelmeimet, mint az osztálytársaim előtt, végül rákérdezett, én pedig megszeppenve, kissé félve mondtam el neki mindent. Végül csak ennyit mondott: „Minden jó elmegy abból az iskolából és rájön, hogy nem oda való. Most már legyél boldogabb, és mosolyogj többet!”

• HoSeok merre van? – kérdeztem tőle órák után.
• Már nem jár a foglalkozásaimra – mondta elkeseredve.
• Miért nem?
• Azt kérdezd meg tőle magad. Ti közelebb álltok egymáshoz, mint mi.

Nem lehet tudni, mire érti azt a két idézőjeles mondatot a tanárnő, utána a HoSeokkal kapcsolatos párbeszédről pedig szintén nem derült ki elsőre, hol áll az időben. Azt vettük észre, hogy a többi párbeszédedről is hasonlók mondhatók el: Többségében kevéssé lényeges dolgokról szólnak, inkább kiragadott kis párbeszédtörmelékek, amelyek nélkülözik a fontos momentumokat, illetve azokat, amelyek világossá tennék számunkra, mi is történik pontosan. Az egész történet folyamán homályban marad, hogy ők mit csinálnak konkrétan azon a Zeneakadémián. Énekelnek, hangszeren játszanak, esetleg mindkettő? Hogy haladnak ezzel? Hoseok milyen stílusú bandában van, és ott milyen pozícióban?

Ami viszont a legzavarosabb volt számunkra, az YeRim HoSeokkal való kapcsolatának alakulása, illetve az, hogy a lány mi miatt is került letargikus lelkiállapotba. Értettük, hogy beleszeretett a fiúba, és ez törést okozott a barátságukban, sőt, mivel az érzés újra és újra felbukkant a szívében, nagyrészt ez keserítette meg az életét. Ugyanakkor ez a rész volt az, ami bővebb kifejtést érdemelt volna akár YeRim gondolataiban, akár sokkal részletesebben beleszőve a párbeszédekbe is, mert szinte csak találgatni tudunk annak kapcsán, mi lehetett az oka, hogy elkezdte építgetni magában az első falat, mi volt az, ami miatt ellökte magától az embereket, még a családját is.

Karakterformálás:

YeRim érzéseiről nagyon sokat írtál, ám ehhez képest meglepően kevés jellemvonása derül ki a történetből. Kötődik a zeneművészethez, de kérdéses, hogy ezen belül konkrétan mihez, szerelme és lelki jóbarátja HoSeok, zárkózott és érzelmileg nagyon labilis, nem bízik az emberekben. Nem tudni pontosan, mi árnyékolja be a múltját és a jelenét, mik is azok az álmai, amiket emleget. Annyi látszik belőle tisztán, hogy egy végletesen szentimentális ember, aki a saját keszekusza érzéseinek és gondolatainak áldozatává válik. A külsejéről egyáltalán nem írtál, így a kinézetét sem tudjuk magunk elé idézni.

Hoseokról személyisége talán kicsit jobban érezhető azáltal, amiket YeRim elmond róla, bár elég ellentmondásos is a róla kialakult kép: Egyszerre látszik kedves, odaadó és védelmező barátnak, és egy YeRimhez hasonlóan szentimentális figurának, aki a végletekig leszívja a másik energiáját a saját problémáival. Az ő külsejéről megemlítesz pár dolgot, azonban ezeknél szintén többre lett volna szükség ahhoz, hogy az olvasó előtt megjelenjen a fiú.

Feladatmegoldás:

Minden előírást teljesítettél, ám maradt bennünk egy kis hiányérzet a választott kép megjelenítését illetően, mert bár YeRim depresszív lelkiállapotában természetesnek is tekinthető, hogy szüksége lehet egy ölelésre, csak egyetlen helyen említetted meg ezt.

A másik dolog, amit még egy kevés kívánnivalót hagy maga után, az a többféle hangulat és érzés megjelenése. Ugyan találkoztunk néhány örömteli, pozitív gondolattal, érzéssel, de olyan mély depresszív hangulat áradt a történet egészéből, hogy ezek szinte elvesztek számunkra, mire a novella végére értünk.

Stílus:

A stílusod összességében választékosnak és kifejezőnek mondható, ügyesen építetted fel a mondataidat, látszott, hogy tudsz bánni a szavakkal. Találkoztunk néhány olyan dőlt betűvel szedett szóval, amelyeknél nem találtunk okot ilyesfajta kiemelésre, és itt-ott felbukkant néhány szóismétlés is, ám ezek nem rontottak sokat az írásod élvezhetőségén.

Ennek ellenére mégsem dicsérhetünk meg a stílusod kapcsán, ennek oka pedig a már előbb említett túlzásokig fokozott, nyomasztóvá váló szenvedésleírás a történetben; gondolunk itt különösen ezekre a részekre:

Egyik napon azon kaptam magam, hogy teljes depressziós hangulat szállt a beszélgetéseinkre, és ez hála az EQ-mnak tökéletesen rám szállt. Az iskolában is rontottam, a személyiségem, önbecsülésem egyenlő lett egy hangyáéval, bár ez sértő lehet a pici, dolgos állatnak. Élet és halál penge éles határán egyensúlyoztam egy balettcipőben, amely túl sokszor billent ki a rossz irányba, de valahogy mindig vissza találtam az arany középútra.

Végül megjelentek a könnyek… Szívem legmélyéről törtek fel, Niagara-vízesésként indultak világjáró körútjukra.

Az ágyon feküdtem hosszú csendes órákon keresztül, és a nyakláncom szorongattam. Mikor jött az érzés, felüvöltöttem és szívemhez szorítottam kezemet. Azt hittem, a sok sírásban meghalok, sokáig reménykedtem ebben, és valahogy egyre jobban elhittem.

Ma már otthonosan mozgok a kis, saját építésű börtönömben, amely egy csepp kegyelmet sem mutat. Elzárva megfosztom magam minden nemű érzelemtől, és még a lét esélyét sem hagytam meg magamnak…”

Életem labirintusa folyamatosan kibővül, a falaim minden negatív gondolattal egyre szűkösebbet leszek, és csak egy kérdés fogalmazódott meg bennem az idő múlásával: Vajon mikor emészt föl?

Formázás:

 A bekezdéseid  megfelelő hosszúak voltak, és az elején szépen betartottad az előírt formázási követelményeket. Ügyesen érzékeltetted az időugrást is.

Elég csúnyán mutatott viszont a szövegben, hogy a párbeszédeket felsorolás és számozással oldottad meg, ezáltal oszlopszerű tömbökbe álltak össze ezek a részek. Észrevettük még, hogy a HoSeoknak szóló levél után balra zártan és 1 pontos sorközzel folytattad a történetet; kár ezért a kis figyelmetlenségért.

Nyelvhelyesség:

A helyesírásod rendben volt, ám akadt egy kis gondod az egybe- és különírással illetve a vesszőhasználattal. Ez a két oldal segítségedre lehet a továbbiakban:

http://lumosfrpg.darkbb.com/t143-helyesiras

http://helyesiras.mta.hu/helyesiras/default/kulegy#

A novelládat elolvasva úgy találtuk, arra fektetted a legnagyobb hangsúlyt, hogy átadd a főszereplő vívódását, lelki agonizálását, ez viszont olyannyira túlhangsúlyozottan jelent meg a szövegben, hogy minden más érzést, gondolatot elnyomott, és az olvasók számára is nyomasztóvá, nehezen emészthetővé tette a történetet.

Belekaptál még több olyan dologba, témába, amelyek később lényegteleneknek bizonyultak a cselekményvezetésben, illetve nem fejtetted ki azokat a lényeges momentumokat YeRim múltjában, amelyek a jellemét és a gondolatait formálták; homályosak az okai és a motivációi is. Sok egymásnak ellentmondó állítás elhagyta a lány száját, ami önmagában nem is lett volna probléma, ha kellően kibontod magát a cselekményt, és kellő indokot nyújtasz erre, ennek hiányában viszont indokolatlanul zavarosnak hatott az ő gondolkodása is.

Összességében azt kell mondanunk, hogy az átgondolás hiánya érződik leginkább a novelládból, és ez az, ami a kidolgozatlansága mellett a másik legnagyobb hibája. Azt javasoljuk, a jövőben próbálj vázlatot írni, mielőtt belekezdenél egy történetbe. Ez sokat segíthet abban, hogy ne maradjanak oda nem illő illetve elvarratlan szálak a cselekményben. Segít még ez átgondolni azt is, mekkora jelentőséget érdemes szánni a történetben az érzelemkifejtésnek, és melyek azok a kulcsfontosságú momentumok, amelyeket meg kellene jeleníteni a párbeszédekben.

Látszik, hogy van tehetséged az íráshoz, csak egy kicsivel több megfontolásra van szükséged, mielőtt elkezdenél megalkotni egy művet. Sok sikert kívánunk neked a továbbiakban!

A zsűri

.