3.

„A” feladat

Cím: Vita fugace (Múlandó élet)

Szereplők: Got7 - Jackson, Mark, Jaebum

Egyszer minden elkezdődik valahol. A felhőtlen gyermekkor, a sok nyűggel járó felnőtt lét, a hű barátság, az első igaz és örök lánggal lobogó szerelem, az élet.
Azonban, ahogy kezdete ugyanúgy vége is van mindennek. Vége a gondtalan gyermekkornak, a barátok elhagytak, és az igaz szerelmem most egy koporsóban, szemfedővel szemein piheni ki az elmúlt négy év fájdalmait és fáradalmait. Számomra mindennek vége...

De ne ugorjunk ennyire az életem közepébe! Kezdjünk mindent az elején, elvégre a házat sem a tetőnél kezdjük el építeni.

Minden az óvodában kezdődött tizennyolc évvel ezelőtt.

Gyönyörűen sütött a nap, így az óvó nénik kiengedtek minket az udvarra randalírozni. Mindenki fogócskázott, csúszdázott vagy bújócskázott, és olyan jókedvű gyermekkacaj töltötte be a teret, hogy összeszorult a szívem, mert csak én maradtam ki mindenből. Valamilyen indokkal, de mindig leráztak engem. Akkoriban még fájt, és rossz érzés volt. Mostanra viszont rájöttem, hogy a családom utasította a szüleiket, miszerint tartsák távol tőlem a gyerekeiket, nehogy rossz hatással legyenek rám.

Így most is egy szál pöttömként ültem csendesen Wei nénivel a fűzfa árnyékéban, és bámultam az eget. Mindig szerettem volna madár lenni, hogy elrepülhessek oda, ahol barátokat szerezhetek. Ahol nem kell annak lennem, mint aki akkor voltam.

- Elnézést! Maga Lee Wei óvónő? - állt meg előttünk egy fiatalos nő, jobbján a kisfiával.

- Igen - válaszolt neki Wei néni kedvesen mosolyogva.

- Áh. Örülök a találkozásnak - hajolt meg előttünk - Én Dorine Tuan vagyok, a múlthéten beszéltünk telefonon.

- Emlékszem, én is örülök a találkozásnak. Milyen volt az út ide?

- Főleg fárasztó és hosszú - mosolyodott el a nő, és a mellette eddig csendben álldogáló kisfiára nézett. - Ő a fiam Mark Tuan. Mikor kezdhetjük az ovit?

Amint rápillantottam nem tudtam levenni róla a tekintetem, megfogott benne valami. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi volt az, hiszen nem volt érdekes, vagy szépnek mondható. Talán vonzott, hogy talán még barátok is lehetünk, amolyan igaz barátok, testvérek, akiknek nincsenek titkaik egymás előtt. Mark Tuan...

- Mark, örülök a találkozásnak - üdvözölte óvó nénim az új fiúcskát is nagy mosollyal.

- Tudja, még nem igazán beszéli a nyelvet - kezdett szabadkozni a nő, azonban Wei néni félbeszakította.

- Semmi gond. Mellesleg akár már ma is kezdheti, és akkor majd holnapra behozza a szükséges dolgokat. De menjünk inkább a vezetői irodába és ott minden szükséges dolgot megbeszélhetünk. A többi óvónő majd vigyáz Markra. - állt fel Wei néni a padról, és elindult az épület felé.

- Rendben - mondta, majd leguggolt a megszeppent kisfiúhoz. - Mark, most egy kicsit elmegyek az óvó nénivel, jó? Azt mondta, hogy már ma járhatsz oviba. Szeretnél itt maradni mára? - kezdett angolul beszélni.

- Igen - felelte ugyanazon nyelven. - Jó lenne a beszédemnek. - mosolyodott el halványan, mire az anyukájának is egy apró görbület jelent meg ajkain.

- Ahogy gondolod kicsim, akkor legyél jó. - mondta, aztán követte Wei nénit az épületbe.

Mikor becsukódott az ajtó mögöttük a fiú leült mellém. Újra rá tévedt tekintetem. Kerestem, hogy mi lehet benne annyira más, amitől olyan furcsán érezzem magam. De kívülről nem látszódott rajta semmi. Csak egy átlagos hat éves gyerek, akit minden bizonnyal ugyan azok a dolgok kötnek le, mint legtöbbjüket. De akkor miért volt olyan más hatással rá, már csak az is, hogy ránéztem?

- Én Wang KaYee vagyok - fordultam a földet pásztázó kortársam felé, mire ő felém fordult, és halk suttogásba kezdett. Próbáltam minden szavára odafigyelni, de egy jó hangulatában lévő kamionosnak pont akkor volt kedve dudálni, így végül semmit nem hallottam szavaiból. - Bocsi, de megismételnéd?

- Én nem értem, amit mondasz - motyogta gyermekies angoljával, nekem pedig egy mosoly húzódott ajkaimra. Pedig ha tudta volna, hogy a mi családunk befolyása megköveteli az angolt.

- Azt mondtam, hogy Wang KaYee a nevem - válaszoltam neki, mire ő meglepődve pislogott rám.

- Te értesz engem? - egy apró bólintással feleltem - Lehetünk barátok, Wang... Ühm... elfelejtettem - mondta lehajtott fejjel.

- KaYee, de semmi baj - fogtam meg vállát biztatásképp - Találj ki nekem egy nevet, amit nem fogsz soha elfejteni! - ezekre a szavakra azonnal felkapta fejét, és egy hatalmas mosollyal arcán kezdett gondolkodni a lehetséges neveken.

***

- Jackson segítenél? - nyitott be Mark kopogás nélkül. Mert miért is kopogott volna... Hiszen az évek alatt szinte összenőttünk, így nem volt furcsa, ha valamelyikünk szinte haza járt a másikunk házába. És mivel szomszédok voltunk soha nem volt nehéz a másik házban kikötnünk.

- Miben? - emeltem rá tekintetem könyveimről.

- Ebben a szörnyű dologban - lépett az íróasztalom mellé és lecsapta rá a könyveit és füzetét.

- Már megint az irodalom? - forgattam meg a szemem, mert valahányszor könyvekkel és füzetekkel érkezett az szinte mindig irodalom volt.

- Még mindig - mondta mély levegőt véve. - És te is jól tudod, hogy soha nem is fog menni. A sok bonyolult írásjel miatt - motyogta maga elé, tökéletes kínai kiejtéssel. Nos, beszélni sikerült megtanítanom, de az írásjelekkel szerintem örökre hadilábon fog állni. - Legalább ne nevess ki! - lökött vállon, és csak akkor realizáltam, hogy én valójában mosollyal az arcomon bámultam Markot.

- Bocsánat. Honnan kezdjük? - mondtam, miközben tekintetem a könyvének szegeztem.

- A tegnapi anyagtól.

- Az hol van a füzetedben? - néztem fel Markra - Miért nem ülsz le? - kérdeztem meg a legmagátólértetődőbb dolgot, ami szembetűnt.

- Nincs itt a székem - Úgy ejtette ki rózsaszín ajkai között a szavakat, hogy már önmagában a hangsúlya is megbabonázott. Egy másik, elszigetelt világban jártam. Sokszor megtörtént már ugyan ez velem, de soha nem tulajdonítottam neki nagy szerepet. Akkor még tizenkét évesen azt gondoltam, hogy egyszerűen szebbnek látom őt mindenki másnál.

- Ja, igen, mert ma reggel átestem rajta, és eltört az egyik lába - magyarázkodtam és már megint elveszítettem a talajt a talpam alól, csakhogy ezúttal a szemei miatt.

- Értem, akkor ugye nem bánod?

- Mi-micsodát? - kérdeztem szinte dadogva, mire egy apró mosoly után, kezét levezette a szék karfájára, amin ültem, majd kijjebb húzva az asztaltól, elhelyezkedett az ölemben. Olyan közel volt, hogy éreztem az illatát. Éreztem a teste egyenletes mozgását légzés közben. Minden egyes apró rezdülését. Láttam, ahogy ajkait mozgatja, miközben próbálta a füzetében lévő szavakat kiolvasni.

- Hé, Jackson - lengette meg kezét arcom előtt - figyelsz?

- Hm... Igen - válaszoltam reflexszerűen - Ne nézz így! Figyeltem. Inkább kezdjük Si King életével.

- Az úgy sokkal több idő lesz - temette elveszetten arcát kezébe.

- Nem baj. Csak így fogod érteni a többit - átfontam karjaimat derekán, és elkezdtem szépen lassan felépíteni mondandóm, hogy lehetőleg minél jobban megértse.

***

Utolsó órám matek volt, mint minden csütörtökön. Már tűkön ülve számoltam a perceket, amíg drága tanárom - aki egyben az osztályfőnököm is volt - monoton hangon, a szokásos bájmosollyal arcán magyarázta az új anyagot. Nem igazán kedveltem őt, de ez kölcsönös volt. Hiába jó tanuló voltam, az osztályfőnöknek simán csak nem tetszett a fejem, vagy nem tudom, így egyszer lezárt négyesre, mikor csakis ötöseim voltak. Azonnal mentem az igazgatóhoz, hogy bírálja felül tanárom döntését. Az öreg úr nem merte megtenni, hogy nem tesz eleget a kérésem

Az utolsó öt percében az órának, már pattanó idegekkel figyeltem a falon lógó óra nagyobbik mutatóját. Úgy tűnt szándékosan jár lassabban, mint máskor. Zsebemben ekkor megrezdült a mobilom, amit aztán feltűnéstelenül elővettem, hogy megnézzem kikeresett.

Marktól kaptam egy sms-t. "Jacksonie ha vége az órádnak kérlek, gyere haza!" - jobb szemöldököm automatikusan felkúszott homlokom közepére, de aztán csak egy szusszantással lerendeztem a dolgot.

- Lehet megint segítenem kell neki a tanulásban. - gondoltam magamban. Bár még ez sem magyarázat arra, hogy most miért írt üzenetet, mert ha volt valami nehézsége a tanulással, mindig inkább bejelentés nélkül átjött.

"Nálunk vagy nálatok?" - pötyögtem be neki a rövid választ. A haza kifejezés már nagyon régóta nekem két házat jelent, így nem voltam benne biztos, hogy most kellett volna mennem.

„Nálatok.” - nem írtam vissza

- Hé JB! - böktem meg a padtársamat, és legjobb barátomat, persze csak Mark után. - Nem gond, ha áttesszük az ünneplés máskorra? Közbejött valami fontos. - súgtam neki egészen közel hajolva füléhez.

- Nem gond. Majd bepótoljuk, de akkor te fizetsz! - mosolygott rám, mire szemei vékonyka vonallá szűkültek.

- Mintha most nem én fizettem volna - bokszoltam vállába, éppen olyan erősen, hogy felszisszenjen.

- Az meg a másik - mosolygott továbbra is. - De ugye nincs semmi baj? - kérdezte megkomolyodott arccal.

- Nincs, csak Mark írt, hogy menjek haza. Biztos segíteni kell megint neki a tanulásban.

- Aki koreaira jár, és mindig előttük ül? - bólintottam, mire szemei felcsillantak. - Az a csávó nagyon király. Olyan szaltókat csinál, hogy csak bámulok. És az sem mellékes, hogy minden lány róla ábrándozik - sóhajtott egy mélyet.

- Úgy beszélsz, mintha te nem tudnál szaltózni, vagy annyira csúnya lennél - néztem rá nagy szemekkel.

- Nem arról alul értékelem önmagam, de neki lenne esélye Taeyeonnál, de nem használja ki. Annyira mázlis...

- Im Jaebum és Wang KaYee, - hallottuk meg az osztályfőnök magas hangját. Legalább már nem monoton hangsúllyal beszélt. - ha már annyira jól megy nektek a matematika, elmagyarázhatnátok ti helyettem, hogy hogyan oldunk meg egy harmadfokú hiányos egyenletet - kezdett puffogni, azonban mire befejezte a mondatát megszólalt a hőn áhított csengő.

- Sajnálom tanárnő - álltam fel a székről, majd hátamra vetettem a táskám. - de kicsengettek, talán következő órán. Szép hétvégét, ha addig is nem találkoznánk - Óra vége lévén kimentem a teremből és hazafelé vettem az utam.

Az utcákon sétálva gondolataim előszeretettel kalandoztak rossz irányba. Akaratom ellenére képsorozatok pörögtek szemeim előtt, amik mind egy különlegesen szép arc részletei voltak. Kicsi, tökéletesen ívelt, csillogó barna szempár. Pisze orr. Telt, rózsás ajkak, amelyek olyankor gyönyörű mosolyra húzódnak megmutatva hófehéren csillogó fogsorát. Mind ő maga volt, a lénye. És hiába próbáltam mindennel elvonni a figyelmemet útközben, lehetetlennek bizonyult küzdeni ellenük. Más volt ezt az érzés, és nem hasonlított semmilyen emberileg kifejezhető dologra. Furcsán jó és rossz volt. Talán a szívbe döfött mérgezett tőrhöz tudnám a legjobban hasonlítani, de még ahhoz sem igazán. Minden bizonnyal nem fájt annyira, viszont terjedt ez a kellemetlen dolog a testemben, akár a méreg. Vontatottan mozgott a testem, alig reagáltam az ingerekre. Fogalmam sincs hányszor dudáltak rám az autósok, csak haza akartam jutni, hátha akkor majd elmúlik ez az érzés. Futottam, és a futástól nehezen vettem a levegőt, de a házunk elé értem. Kinyitottam az ajtót, és beléptem a kihalt házba.

- Megjöttem! - kiáltottam el magam, azonban senki nem felelt. Sem a személyzet, sem édesanyám, aki mindig itthon szokott lenni, sem Mark.

Lerúgtam magamról a cipőim és a ház belseje felé indultam, benézve minden helyiségbe.

- Talán Mark a szobámban van - gondoltam magamban, mikor nem találtam senkit a földszinten.

Gyorsan vettem a fokokat, majd rontottam be a szobámba, ahol valóban itt volt Mark. Kezében egy tortával várt rám.

- Boldog tizennyolcadik szülinapot! - kiáltotta mikor meglátott.

Meghatódtam, hogy gondolt rá. Azon az estén sok minden világossá vált számomra. Azt hogy valójában Mark ürítette ki a házat. Hogy a "furcsa" érzés valójában Mark hiányának a hatása volt. De főként az, hogy Mark beteg és meg fog halni.

Egy világ omlott össze bennem, amit sírással adtam Mark tudtára. Csak sírtam, sírtam és sírtam.

Elmondta azt is, hogy már nagyon régóta latolgatta magában, hogy megossza ezt a hírt velem, de soha nem volt elég bátorsága hozzá. Most viszont, mivel már csak pár éve maradt el akarta mondani, hogy tudjak róla.

Ezek után, ha lehet még jobban összenőttünk. Hét csodálatos évet töltöttünk együtt, de abból csak hármat, mint egy pár. Azonban minden percet kiélveztünk, hiszen nem tudhattuk, hogy mikor következik be a legrosszabb.

Miután megtudtam a hetedik év novemberében így szólt hozzám:

"Jacksonie. Most már biztos vagyok benne, hogy ez az utolsó napom. Kérlek, ölelj magadhoz - szemei könnybe lábadtak. - Ölelj meg, mert félek elmenni."

Semmit nem mondtam, csak öleltem és szorosan tartottam, amíg el nem szállt belőle az élet utolsó szikrája is. De még mielőtt eltávozhatott volna megígértette velem, hogy nem fogom feladni az életet, és miután meggyászoltam őt találok valaki mást helyette, aki majd szerethet engem.

Tudtam jól, hogy ezt az ígéretet soha nem tudom majd betartani, de megígértem neki, hogy békében menjen el.

Az utolsó szava az volt, hogy szeret. És az utolsó szó amit hallott az volt, hogy szeretem.