16.

„A” feladat

Találkozunk odaát

A nap fénye be-beszűrődött a kicsiny tetőtéri albérlet spalettái közt. Az apró, rendetlen nappali padlóját kisebb fénycsíkok világították meg. Kint verőfényes napsütés volt. Hogy a lakás két lakója miért húzta be a spalettákat, mindenki előtt rejtély maradt. Esetleg valami titkos dolgot rejtegettek a világ szeme elől? Vagy csak magányra, sötétségre vágytak? Ezt senki nem tudta, talán még ők sem.

A lakást több éve két férfi lakta. Kim Jongin és Lee Taemin. Két elválaszthatatlan barát. Kiegészítették, segítették a másikat, és mindig ott voltak egymásnak, ha valami baj történt. Kiskoruk óta barátok voltak. Mindketten árván maradt utcagyerekekként tengették az idejüket. Együtt loptak, együtt csaltak, együtt küzdöttek az életben maradásért. A jövőjük kilátástalan volt. Nem tudhatták, mit hoz a holnap. Bármelyik nap különválaszthatták őket, ezért az emberek szemei elől is rejtőzködniük kellett. Senki nem ismerte őket. Úgy suhantak, akár az éjjeli árnyak. Titokzatosak és kiismerhetetlenek voltak.

De ahogy teltek az évek, kezdtek belefáradni az életbe. Túl sokat kellett küzdeniük a napi ételért. Ezért fiatalon, naivan belementek egy olyan üzletbe, amely hosszútávon még jobban megnehezítette a napjaikat. Csatlakoztak egy drogbáró csapatához, a Kéz nevű maffiához. Attól kezdve már nem Kim Jongin és Lee Taemin voltak, hanem Kai és T.Man, akik drogkereskedéssel keresték a kenyerüket. Az utóbbi időben viszont az üzlet nem ment igazán fényesen. Nem véletlen, hogy csak egy kis tetőtéri lakás bérlésére volt pénzük. Az életüket egyre több probléma forgatta fel. A rendőrség többször is a nyomukra akadt már, bármelyik pillanatban elfoghatták őket, ezért folyamatosan ébernek kellett lenniük.

Mindketten érezték, hogy mindennek véget kéne vetni. Nem akarták tovább ezt csinálni, de nem tudtak olyan egyszerűen kilépni. Mikor csatlakoztak a Kézhez, egy egyezséget írtak alá, amely kikötötte, hogy nem léphetnek ki. Mindketten tudták, hogyha ez mégis megtörténne, akkor azért az életükkel fizetnének.

Ezen a verőfényes, tavaszi napon Taemin és Jongin a lakásuk nappalijában kuporogtak. Mindketten csak meredtek maguk elé. Aznap semmi életkedvük nem volt.

A szobába egy apró légy szabadult be, és szüntelenül a plafonon körzött. A nagy csendben tisztán hallatszott a zümmögése, ez pedig pár perc után elkezdte idegesíteni Jongint. Legszívesebben felpattant volna, és egy újsággal addig püfölte volna a rovart, amíg az több darabra  esik szét. De mégsem állt fel, hanem szemeivel követte a légy útját. Talán abban reménykedett, hogy az állat pusztán a tekintetétől beadja a kulcsot.

Egy hirtelen pillanatban megcsörrent a telefon. Taemin a nadrágzsebéhez kapott, és kihalászta belőle a mobilját. Savanyú ábrázatát elnézve Jongin tudta, hogy semmi jóra nem számíthat. Barátja felé mutatta a készülék kijelzőjét. Az üzenetben egyetlenegy szám állt. Az évek során hozzászokott már, hogy számokban adják meg nekik, hogy hova kell menniük, ezért egyáltalán nem lepődött meg az SMS-ben írt kettes láttán. Ez azt jelentette, hogy a kettes raktárban fel kell venniük a drogszállítmányt, és ott eligazítják őket, hogy hova kell vinniük.

Jongin torkából egy mély, szomorú sóhaj szaladt ki, majd feltápászkodott a padlóról.

 - Elég kiakasztó, hogy éjjel-nappal hívhatnak minket. Mintha huszonnégy órás szolgálatban lennénk – jegyezte meg zsörtölődve, majd a bejárati ajtóhoz battyogott.

 - Lehet, hogy nincs egy perc nyugtunk sem, mert folyton a hívást várjuk, hogy mikor van ránk szükség, de legalább van munkánk. Ha nem lenne dolgunk, a pénztárcánk sem telne meg magától – vonta meg a vállát Taemin, aki próbálta optimista szemmel nézni a dolgokat.

 - Biztatóbb lenne,  ha legalább tudnánk, hogy mennyi pénzt kapunk. Emlékezz, mikor legutóbb a nagyfőnök rossz passzban volt, és a bevétel egy százalékát kaptunk meg. Pedig rengeteget dolgoztunk! Ő meg kiszúrta a szemünket a több millió wonos nyereség egy százalékával – mérgelődött Jongin, és magára kapta a bőrdzsekijét.

Taemin nem szólt semmit. Tökéletesen megértette a barátját, ugyanis ő pontosan így érzett. Utálta a munkáját. Irtózott annak a gondolatától, hogy emberektől pénzt szedjen el. Egyes esetekben pedig nagyon ellenére volt, hogy erőszakhoz kellett folyamodniuk. Amióta csatlakoztak a Kézhez, mázsás súlyú lelkiismeret furdalás nyomta a szívét. Igaz, erről eddig nem beszélt Jonginnak, de tudta, hogy a társa ugyanígy érez. Hiába, az erőszak mocskát már nem tudták levakarni a kezükről.

A két férfi gyorsan felöltözött, és magához vette a pisztolyát. Szorosan egymás után léptek ki a napsütötte utcára. Mivel mindkettejük szemét sötét napszemüveg takarta, nem látták olyan fényesnek a világot, mint amilyen valójában volt.

Beültek a régi, rozoga autójukba, és elindultak az úti cél felé. Mindketten szótlanok voltak, köztük már-már késsel lehetett vágni a feszültséget. Merev testtel ültek, és maguk elé meredtek. Taemin ujjai alig láthatóan remegtek a kormányon. Nem szerette volna elvégezni azt a munkát, ami rá várt.

 - Szerinted mennyit kapunk? – kérdezte hirtelen Jongin. Taemin kissé meglepődött a kérdés hallatán, és egy ideig nem is tudott mit felelni.

 - Attól függ, hogy a nagyfőnök milyen kedvében lesz – szólalt meg végül. – De, ha megint csak az egy százalékot kapjuk meg, én feladom. Többet nem csinálom ezt, ha még annyi értelmét sem látom, mint eddig.

Jongin meglepődött ezen a kijelentésen, nem is válaszolt rá semmit. Több hónapja motoszkált egy olyan gondolat a fejében, hogy mi lenne, ha lenne elég pénzük, hogy elmehessenek külföldre. Új életet akart kezdeni, de tudta, hogy Koreán belül a Kéz nagyfőnöke még a föld alól is előkutatná őket, és akkor mindkettejük életének vége lenne. Legbelül érezte, hogy ez csak egy gyerekes ábránd az ő részéről, mely soha nem fog megvalósulni.

Fél órával később egy elhagyatott raktárhoz értek. Jongin kipattant a kocsiból, és a kapuhoz ment. Gyorsan megkereste a bejáratnál lévő aprócska kapucsengőt, majd csengetett. Pár másodperccel később egy mély férfihang megszólalt:

 - Jelszót kérek! – mondta enyhe akcentussal.

 - Te most szórakozol velem, Kris? – felelte Jongin kis gondolkozás után.

 - Meglehet. Nos, kivel van dolgom?

 - Kai és T.Man – felelte a fiú, miközben lopva a kocsiban ülő barátjára sandított.

 - Nyitom a kaput, gyertek be kocsival!

Jongin a járműhöz ballagott, és beült az anyósülésre. Addigra a raktár kapuja lassan kezdett kinyílni. A rozsdás, régi szerkezdet eléggé el volt már használódva, így percekbe telt, mire a kint lévők be tudtak menni.

Taemin gördülékenyen behajtott az épületbe, és leállította a motort. Mindketten kipattantak a kocsiból. A raktár belmagassága nagyobb volt, mint amilyennek kívülről látszott, de a bent lévő ládák miatt a belső tér nem tűnt olyan hatalmasnak, mint amilyen valójában volt.

Az egyik ládákkal telepakolt sorokból előlépett egy kapucnis alak. Ernyedt testtartással, magabiztos léptekkel ballagott a két férfi felé. Két ujja között lazán egy égő cigarettát tartott. A szájához emelte, és mélyet szívott belőle. A félhomályban vörösen izzott a csikk végén lévő parázs. A férfi szája szétnyílt, majd sűrű füstöt fújt ki az ajkai között. Se Taemin, se Jongin nem dohányzott soha. Fiatalabb korukban mindig ki akarták próbálni, de nem volt pénzük rá. Az idő múlásával pedig elvesztették az érdeklődésüket ezután. Látták, hogy teszi tönkre az emberek életét a kábítószer, az alkohol, a cigaretta és társaik.

Az alak lustán a kapucnijához nyúlt, és lehúzta a fejéről. Erős arcvonásai, határozott szemei mindkettejüknek ismerősek voltak. Nem mással álltak szemben, mint Krissel. A Kéz kínai tagjainak vezetője volt. Általában ő csempészte be a Kínában beszerzett drogokat és fegyvereket Koreába.

 - Rég nem találkoztunk – törte meg a csendet Kris.

 - Igazad van – felelte Jongin. – Akkor még nem volt olyan rövid a hajad, mintha átmentek volna rajta fűnyíróval.

Kris kissé elmosolyodott, majd megrázta a fejét.

 - Kai, te soha nem változol – csóválta a fejét. – Na, de térjünk a lényegre! Még ma le kell bonyolítanotok egy üzletet! Van egy pasas, aki már évek óta tőlünk veszi a kokaint. Rengeteg tartozása van. Összesen százhúsz millió wont kell bevasalni rajta. Abból kilencven milliót ér az az adag, amit most kell átadnotok neki. – Itt rövid szünetet tartott, hogy a vele szemben állók fel tudják fogni a hallottakat. - Szerencsétekre a nagyfőnök jó kedvében van. Ha elvégzitek a munkát, a pénz harminc százaléka a tiétek.

Taemin és Jongin álla leesett. Nem hittek a fülüknek.

A fiatalabbik gyorsan nekiállt fejben számolni.

„Mit is mondott? Százhúsz millió won harminc százaléka, az jóval több, mint harminc millió. Ennyi pénzt még életünkben nem kaptunk!” – gondolta, és próbálta elrejteni az idétlen vigyorgását.

Taemin képtelen volt gondolkodni. Rossz érzés töltötte el. Érezte, hogy ennyi pénzért cserébe biztos valami nehéz, megoldhatatlan dolgot bíztak rájuk. De akarata ellenére is becsúsztak a fejébe olyan gondolatok, hogy mit kezdene a megkeresett pénzzel. Utcagyerekként azt sem tudta volna elhinni, hogy egész élete során fog annyi pénzt keresni, amennyit egy üzlettel kaphatnak.

Kris hangja vetett véget a két barát gondolatainak:

 - Este kilencre hozzátok el nekem a pénzt! Éjfélig el kell szállítanom a nagyfőnöknek a nyereséget, úgyhogy nincs sok időnk – mondta, miközben az óráját fürkészte. – Itt egy papír, ezen a van a cím, ahova mennetek kell! – nyújtott át egy cetlit Jonginéknak. – A kliens elméletileg hétre megy a helyszínre. A találkozótok vele egy régi gyárban lesz, az üzletet ott bonyolítsátok le! És ne feledjétek, nincs kegyelem!

Taemin elvette a papírfecnit Kristől, majd lepacsizott vele. Jonginnal a kocsihoz battyogtak, és beszálltak. Az út elején egyikük sem szólalt meg. Mindketten feszültek voltak, és semmi másra nem vágytak jobban annál, minthogy végre vége legyen a napjuknak.

Jongin üveges tekintettel bámult ki a járgány koszos ablakán. Akármerre nézett, mindenütt csak boldog embereket látott. Miden vidám volt, a város árasztotta magából a derűt. Tavasszal Szöul mindig megszépül, ez pedig az emberekre is nagy hatással van. De Jongin jól tudta, hogy a városban mindig jelen van a sötét oldal is. Akármilyen tökéletesnek is tűnik kívülről, a feketepiac és az illegális dolgok mindig jelen vannak. A férfi pedig bármit megadott volna azért, hogy ő is boldogan élvezze a tavaszt, akárcsak azok az emberek, akiket az utcákon látott. De tudta, hogy neki ez lehetőség nem adatott meg. És valószínűleg soha nem is fog.

A kettejük között honoló feszült csendet az idősebbikük törte meg:

 - Szerinted hol lakhat a nagyfőnök? – kérdezte Taemin. – Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen lehet a birtoka…

 - Fogalmam nincs – vont vállat Jongin. – De mivel Kris azt mondta, hogy kilencre vissza kell érnünk a pénzzel, hogy ő éjfélig elszállíthassa, arra tudok következtetni, hogy nem a közelben lakhat. De szerintem több birtoka is lehet. Ha én egy maffia vezére lennék, biztos minden napom máshol tölteném. Nem tudhatnám, hogy mikor támadnának rám.

Taemin elgondolkodott a hallottakon, majd helyeslően bólogatott. Fúrta az oldalát a kíváncsiság. El sem tudta képzelni, hogy a nagyfőnöknek ténylegesen mennyi pénze lehet, de a sok drog- és fegyverkereskedésből, amit a Kéz lebonyolított már egy kész vagyon gyűlhetett össze neki.

 - De szerintem hagyjuk ezeket a témákat – szólalt meg a fiatalabbik, kissé feszengve.

 - Miért? Ne mondd, hogy téged nem érdekel, mi történik azzal a pénzzel, amit mi az életünk kockáztatásával szerzünk meg! – hitetlenkedett Taemin.

 - Érdekel. Viszont honnan tudhatnánk, hogy a kocsit nem poloskázták be? Sőt, biztos vagyok benne, hogy benyomkövetőztek minket. Ha netán figyelnek, és hallják a beszélgetéseink, akkor nem szerencsés olyan dolgokról beszélnünk, amik bajba keverhetnek minket.

A volán mögött ülő Taemin gondolatban lekevert magának egy pofont. Legbelül tudta, érezte, hogy folyamatos megfigyelés alatt vannak. Szinte ijesztő módon mindig arrafelé kaptak feladatot, amerre tartózkodtak. Már felmerült benne annak a gondolata, hogy lehetséges, hogy aszerint kapják a Kéz tagjai a küldetéseiket, hogy melyikük van a legközelebb az adott helyszínhez.

Jongin le sem vette a szemét a GPS-ről. Ahogy közeledtek a célhoz, a gyomra annál jobban görcsbe szorult. Kettős érzések kavarogtak benne. Nem akarta lebonyolítani az üzletet. Egyszerűen undorodott attól, amit tenni készült. De a másik része remélte, hogy minél előbb elvégzi a feladatát. Mivel a járgány kesztyűtartójában több millió won értékű kábítószer volt, félt az esetleges lebukástól. Igaz, Taeminnel mindketten szemüvegben és sapkában voltak, valamint a drogot is feltűnésmentesen sikerült átvenniük, az agyában ott motoszkált az a gondolat, hogy mi fog velük történni, ha tetten érik őket.

Pár perc múlva odaértek arra a címre, amit Kris adott meg nekik. Elhagyatott környéken voltak. Az idő is egyre hűvösebb lett, a napot pedig felhők takarója takarta el. Annak a vidámságnak, amit nemrég láttak, nyoma veszett. Mintha jött volna egy fuvallat, és magával vitte volna a tavaszi hangulatot.

A két férfi kiszállt a kocsiból, és szemügyre vette az épületet. Egy régi, lerobbant gyár előtt álltak. A Kristől kapott papír szerint a gyár raktárépületébe kellett menniük a telek nyugati oldalára.

Régebben a gyárba egy sorompón át lehetett bemenni, de azóta a terület körbe volt kerítve. Magas drótkerítéssel körbevették a telket, ez pedig jelentősen megnehezítette Jonginék dolgát.

 - Nem lehetett volna valami egyszerűbben megközelíthető helyszínre rendezni ezt az egészet? – morgolódott Jongin.

 - Ha úgy nézzük, ennek is megvannak a maga előnyei – gondokozott el Taemin, majd mikor látta, hogy barátja értetlenül néz rá, folytatta. – Több, mint kilencven millió won értékű kokaint fogunk eladni. Ekkora pénzösszeggel nem lehet játszani! Annak is megvan az esélye, hogy bunyóra kerül a sor. Ha valaki netán megsérül, és nem tud elmenekülni a helyszínről, azt itt biztos, hogy nem fogják megtalálni egy ideig. Ennek az üzletnek pedig titokban kell maradnia a világ előtt!

Jongin egyetértően bólogatott, majd kinyitotta a kocsiajtót, és belenyúlt a kesztyűtartóba. Előhúzta belőle a két szobrocskát, amibe a kábítószer volt rejtve, és az egyiket átadta Taeminnek.

 - Tudom, hülyén hangozhat, de mi lenne, ha gumikesztyűt vennénk fel? – kérdezte némi hezitálás után az idősebbik, mire Jongin furcsán nézett rá. – Nem akarok nyomokat hagyni magam után. Észrevétlen akarok maradni, ahogy eddig. Tudom, az emberek eddig sem ismertek minket, valószínűleg az ujjlenyomatainkat sem tudnák azonosítani. Én soha nem voltam anyakönyvezve, téged pedig már halottá nyilvánítottak. Szóval nem kéne ezek miatt aggódnom, de azért mégis jó érzés lenne, ha nem kötne minket semmi sem ehhez a helyhez.

Barátja először furcsállta az ötletet, de végül úgy döntött, ő is kesztyűt húz. Felnyitották a csomagtartót. Magukhoz vettek egy-egy pisztolyt, majd a drogot rejtő szobrot a kezükbe fogták. Körbejárták az egész telket, végül találtak egy rést a drótkerítésen. Addig bontották, amíg be nem fértek rajta. A gyár raktára mögött lyukadtak ki. A régi épület fémajtaját megette már a rozsda. Jongin próbálta kinyitni, de félt, hogy az elnyűtt fémkilincs a kezében marad. Szerencséjükre az időtállónak bizonyult, viszont a régen becsukva hagyott ajtót csak nagy nehezen tudták kinyitni.

Beérve megcsapta arcukat az állott, dohos levegő. Orrfacsaró bűz terjengett a levegőben, de ez abban a pillanatban egyiküket sem érdekelte. Mindketten merev testtel, feszülten néztek körbe. Pár betörött kis ablakon némi fény szűrődött be, de ezekben a látási viszonyokban nem igazán láttak sok mindent.

Egyszer csak valami megzörrent. Az egyik sötét sarokból három alak körvonala rajzolódott ki. Középütt egy kisebb, két oldalt pedig két magasabb. Az idegenek feléjük közeledtek. Minél közelebb kerültek Jonginhoz és Taeminhez, annál jobban ki tudták venni az alakjukat. A két szélső nagydarab férfi leginkább verőembernek tűnt, de a középső velük ellentétben  méregdrága öltönyben battyogott. Szájából egy meggyújtott szivar lógott. Egyik kezét felemelte, és végigsimított kopasz fején, mely a gyér fényben meg-megcsillant. Karba tett kézzel megállt pár méterre az akkor érkezőktől.

 - Kik vagytok? – kérdezte rekedtes hangon, miközben  apró, véreres szemeivel végigpásztázta őket.

 - Szállítmányt hoztunk – felelte Taemin, és igyekezett magabiztosnak látszani.

 - Oh, már vártam. De, ha már elhoztátok, miért nem adjátok oda?

 - A kokainnak ára is van – vágta rá Jongin. – Miután megkaptuk a százhúsz millió wont, magáé a cucc.

A kopasz férfi felhorkantott, majd gúnyos mosolyra húzódott a szája.

 - Amit rendeltem, annak az ára kilencven millió. Ne próbálj meg többet kiszedni a zsebemből!

 - Ezzel tisztában vagyok. De azt a megbízást kaptam, hogy a tartozását is vasaljam be magán. Higgye el, okkal kérem a százhúsz milliót.

Jongin agyába hirtelen beugrott a raktár ajtaja. Mikor bejöttek rajta, nem úgy tűnt, mintha nem sokkal előtte használták volna.

„Mégis hol jutottak ezek be, ha nem ott, ahol mi?” – gondolkozott el, de gondolatait hamarosan megszakította a pasas rekedt hangja.

 - Ebben a bőröndben van kilencven millió. Többet nem kaptok! – mondta, miközben a jobb oldalán álló ember maga elé tartotta a bőröndöt.

 - Ez esetben elbúcsúzhat a kokójától – vágta rá csípősen Jongin.

Taemint meglepte barátja elszántsága. Jól tudta, hogy az egész csak színészkedés, de mégis meggyőzően hatott. Viszont azt nem tudta, hogy Jongin mit fog lépni, ha erőszakra kerül a sor. Igaz, mindketten el akarták kerülni, de már világossá vált számukra, hogy ezt az üzletet nem tudják békésen lebonyolítani.

A középen álló férfi intett az oldalán állóknak. Jongin hirtelen a hátsó zsebében lévő pisztolyhoz kapott. Tudta, hogy nem hezitálhat. Ha a szükség meghozza, lőnie kell.

A két nagydarab ember Taemin és Jongin felé közeledett, majd hirtelen fegyvert rántottak elő. Ebben a pillanatban Jongin óvatosan meglökte a barátja karját. Egyedül nem tudott két ember ellen menni. Tudta, hogy Taemin utálja az erőszakot, már a fegyver gondolatától is undorodott, de nem látott jobb megoldást. Barátja mintha hallotta volna a gondolatait, a pisztolyáért nyúlt, és megmarkolta. Egymásra néztek, majd szinte egyszerre rántották elő a fegyvert. Mindketten gyakorlott lövészek voltak, és már előre felmérték a célpontjukat. Míg a két férfi csupán fenyegetésből fogta a fegyvert, de Jonginék meghúzták a ravaszt. Látszott rajtuk, hogy nem voltak felkészülve erre. Talán azt hitték, rá tudnak ijeszteni kettejükre. Ehelyett mindketten a földre rogytak. Nem olyan helyre kaptak golyót, ami rögtön megölhette őket, de éppen elég fájdalmat okozott nekik.

 - Na, mit lesz a százhúsz millióval? – kérdezte Jongin, miután kicsit lenyugodott.

A férfi nem felelt semmit, előrántott két pisztolyt, és vakon lövöldözni kezdett. Mindketten meglepődtek erre a cselekedetre, erre egyikük sem számított. Valószínűleg a férfi nem lehetett tudatában a cselekedetének. Bizonyára be volt állva. Az erős hangok és a röpködő golyók megrémítették Jongint és Taemint. Futni kezdetek két ellentétes irányba. Próbáltak kitérni a golyók útjából, de a férfi szinte folyamatosan lőtt. Jongin tudta, hogy le kell állítania, mielőtt megsérülnének. Gyorsan a férfi lábára irányította a fegyvert, és célzott. Abban a pillanatban, mikor meghúzta volna a ravaszt, a kopasz pasas rálőtt. Éppen idejében sikerült elugrania, de akarata ellenére sikerült meghúznia a ravaszt.

Az események túl gyorsan történetek, nem tudta őket olyan gyorsan feldolgozni. A vér zúgott a fülében, a szíve eszeveszettül lüktetett, lélegzete pedig szaggatott volt. Azt hitte, kihagy a szíve egy ütemet, mikor ráeszmélt, hogy szíven lőtte a férfit, aki addigra már a földön feküdt, és az utolsó lélegzetének egyikét vette.

 - Tűnjünk el! – futott oda hozzá remegő hanggal Taemin.

Jongin megkövülten meredt a férfira. Az agyába beleégett a kép, amely a szeme elé terült. Akárhányszor becsukta a szemét, nem tudott szabadulni a vérben fürdő, haldokló férfi látványától. És azt a férfit ő ölte meg. A vére az ő kezén száradt.

 - Jongin, hallasz engem? – lökte vállon barátja.

 - É-én… M-megöltem – lehelte remegő hangon.

 - Nem, nem ölted meg. Még él. De nekünk innen el kell tűnnünk! A két nagydarab kezd már lábra állni. Bármikor nekünk eshetnek.

Jongin belátta, barátjának igaza van. Remegő lábakkal megindult a pénzzel teli bőrönd felé, mely az egyik férfitől nem messze hevert. Felkapta, és a tőle telhető leggyorsabb léptekkel megindult az ajtó felé, amit Taemin addigra már kinyitott.

A nap már lemenőben volt. Nagy, sárga korongja rózsaszínes fénnyel terült szét az égbolton. Lélegzetelállító látványt nyújtott, de a két férfinek nem volt ideje gyönyörködni benne.

Amilyen gyorsan csak tudtak, a kibontott drótkerítéshez rohantak. Miközben átbújtak alatta, a drót több helyen is beleakadt a ruhájukba és a hajukba, de nem érdekelte őket. Taemin már rohant volna a kocsihoz, hogy mielőbb eltűnjön, de Jonginnak más tervei voltak. Még mindig egész testében reszketett, de szerette volna megszerezni, amiért a gyárhoz ment. Még csalódottabbnak érezte volna magát, ha nem sikerül megszereznie a százhúsz millió wont.

Gyorsan körülkémlelt, majd meglátott az út túloldalán a bozótban egy autót. Odaszaladt, levette az egyik kesztyűjét, és minden gondolkodás nélkül keresett egy nagyobb botot. Tudta, hogy a járgány a raktárban meglőtt pasasé. És azzal is tisztában volt, hogy a férfinek van annyi pénze, amennyire szüksége van. Csalódottan és meggyötörten érezte magát. Abban a pillanatban azt hitte, hogy a pénz mindent megold. És úgy érezte, hogy a férfi harminc milliós tartozása őt illeti.

Gondolkodás nélkül többször rávágott az anyósülés felöli oldal ablakára, amely egyre jobban berepedt. Az üvegszilánkok a földre hullottak. Miután Jongin elég üveget távolított el ahhoz, hogy be tudjon nyúlni a kocsiba, eldobta a kezében tartott fabotot. Gyorsan behajolt az utastérbe, és kinyitotta a kesztyűtartót. Megtalálta, amire számított. Gyorsan magához vette a férfi bőrbukszáját, és remegő kézzel kinyitotta. Meg sem nézte, mennyi pénz van benne. Neki csak egy dolog számított. A harminc millió won kellett neki, amit fürge ujjakkal kiszedett a bőrtokból. Ezek után a pénztárcát az anyósülésre dobta, és a kocsihoz szaladt, ahol Taemin már türelmetlenül várta.

Gyorsan bepattant barátja mellé, aki gyorsan beindította a motort, majd gyorsan elhajtott a helyszínről.

 - Hány óra van? – törte meg a csendet Taemin.

 - Nyolc körül lehet – felelte Jongin.

 - Remélem, jó a sejtésed. Ha sietünk, akkor kilencre visszaérünk Krishez.

Jongin bólintott, majd elfordította a fejét, és a gondolataiba mélyedt. Fáradt volt, a történtek pedig megviselték. Egy kezén meg tudta számolni, hányszor kellett rálőnie valakire, de azok közül egyik sem talált el életveszélyes helyen senkit sem. Fejében folyton az a gondolat motoszkált, hogy milyen jó lenne, ha nem függenének a Kéztől. Ha normális életük lehetne, ha élne  még a családjuk, ha úgy élhetnének, mint mások. Az ő életük a rettegésről és a bujkálásról szólt. Egy nyugodt napjuk nem volt.

Taemin kissé aggódott Jongin miatt. Nem volt biztos benne, hogy legbelül milyen érzések keveredtek barátjában, de remélte, hogy nem magát emészti a történtek miatt.

A távolban már látni lehetett a magas épületet, ami mellett a kettes raktár volt. Pár perc múlva oda is értek. Jongin kikászálódott a járgányból, és a csengőhöz ment.

 - Kihez van szerencsém? – szólt bele morcosan Kris.

 - Szállítmányt hoztunk – felelte unottan Jongin.

 - Nyitom a kaput, gyertek be!

Jongin visszament a kocsihoz, és bepattant barátja mellé. A kapu lassacskán kinyílt, ők pedig gyorsan behajtottak. Bent Kris már türelmetlenül várta őket.

 - Gyerünk, nem érek rá egész nap! – sürgette őket. – Megvan a százhúsz millió won?

Egyszerre bólintottak, majd Taemin elővette a csomagtartóból a bőröndöt, Jongin pedig a zsebéből előkaparta a maradék harminc milliót.

 - Remek, akkor gyorsan átszámolom – mondta Kris, elvonult a pénzzel.

Pár perccel később a bőrönddel a kezében tért vissza, mit átnyújtott Taeminnek.

 - Pontosan megvan a pénz. A harminc százaléka harminchat millió won, amit beraktam nektek a bőröndbe.

Mindketten bólintottak, megköszönték Krisnek a segítségét, majd haza indultak. Remélték, hogy attól kezdve egy ideig nem lesz feladatuk, és pihenhetnek. Nos, akkor még nem tudták, hogy másnap mi fog várni rájuk.

Következő nap még az idő is gyászos volt. Szakadt az eső, a szél pedig orkánszerűen süvített. Az utcán egy árva lélek nem volt, minden kihaltnak tűnt.

 - Eléggé lelombozó az idő – jegyezte meg Taemin, mikor kinézett az ablakon. – Tegnap meg nem mondtam volna, hogy ma így be fog borulni.

 - Egyetértek. Ilyen időben az embernek létezni nincs kedve – helyeselt Jongin.

Miután beállt kettejük közé a csend, egy varázsütésre megszólalt Taemin mobilja. A férfi gyorsan kikapta a készüléket a zsebéből. Volt egy olyan érzése, hogy semmi jóra nem számíthat. A sejtése pedig beigazolódott. Üzenete jött.

 - Mit írtak? – kérdezte Jongin kissé kíváncsian.

 - Csak annyit, hogy várnak minket az egyes raktárban.

Mindkettejüket meglepte ez az üzenet. Életük során egyszer jártak az egyes raktárban. Akkor, amikor csatlakoztak a Kézhez. Általában a nagyfőnök is ott szokott lenni, és az a beavatás és a kivégzés helyszíne volt. Szöul külvárosának egyik eldugott raktárát nézték ki erre a célra, és eddig a köznépből még senki nem jött rá arra, hogy valójában mik zajlanak abban az elhagyatott épületben.

Taemin és Jongin gyorsan magukra kapták a bakancsukat és a kabátjukat, majd útra keltek. A nagy vihar és a rossz látási viszonyok miatt csak araszolva tudtak haladni, és több órájukba telt, mire elértek a raktárhoz. Gyorsan kipattantak a kocsiból, majd a szakadó esőben elindultak a bejárat felé. A kapu mellett egy alig észrevehető gomb volt felette egy kis hangszóróval. Ez szolgált csengőként.

 - Ki az? – szólalt meg egy rekedt hang, miután Jongin megnyomta a csengőt.

 - Kai és T.Man. Hívattak minket – felelte.

A kapu lassú nyikorgással kinyílt, de éppen csak annyira, hogy a két férfi beférjen rajta. Bent dohos, fülledt volt a levegő. A sötétséget csak egy kis petróleumlámpa fénye világította meg. Az épület másik felében egy elnyűtt bőrfotelben foglalt helyet a nagyfőnök. Szájában szivar lógott, és nagy füstfelhőt fújt. Az arca már megint máshogy nézett ki, mint legutóbb, mikor látták. Folyton átplasztikáztatta magát, és mindig más személyazonossággal élt. Hogy mikor, milyen néven született, és, hogy eredetileg hogyan nézett ki, senki nem tudta. Vagy egy tucat nagydarab leborotvált fejű pasas strázsált a két oldalán. Taemin és Jongin feszülten, idegesen megálltak előttük.

 - Miért hívatott? – kérdezte a fiatalabbik, mire a nagyfőnök lassan kiemelte szájából a szivart.

 - Ugye tudjátok, hogy a rendőrség nyomot fogott? – kérdezte gúnyosan.

Mindketten meglepetten egymásra kapták a tekintetüket. Fogalmuk sem volt róla, hogy a hatóságok a nyomukra akadtak. Mindenesetre magukban azért imádkoztak, hogy ne az ő hibájuk legyen.

 - Melyikőtök volt az az eszement, aki otthagyott a tegnapi helyszíneteken egy hullát?! – ordított rájuk a nagyfőnök.

Taemin a cipőjének orrát bámulta. Nem mert felnézni. Előző nap reménykedett benne, hogy a férfi túlélte a lövést, és sikerült megmenekülnie. Szégyellte magát, amiért aljas módon elmenekült. Egy valamire való maffiózó mindegyikőjüket megölte volna, és valahol a külvárosban a Han folyóba dobta volna a holttesteket. Viszont nekik kettőjüknek ilyenben nem volt tapasztalatuk, hiszen még soha nem öltek embert.

Jongin gyomra összeszorult a hír hallatára. A tudat, hogy a megölt férfi vére lemoshatatlanul az ő kezén szárad, végtelen bűntudattal töltötte el. Nem akart több ilyen esetet, ki akart lépni a Kézből.

 - Máskor nem fog előfordulni – mondta Taemin, miután sikerült összeszednie magát.

 - Remélem is – vágta rá a nagyfőnök, majd szívott egyet a szivarjából. – Az, hogy egy halottat ott hagytatok magában is rossz húzás volt. Az embereim már kimentek, hogy megsemmisítsék a menthető bizonyítékokat. És elég sokat találtak. Pedig ti már nem kezdők vagytok. Be kell valljam, nagyobbra becsültelek titeket. Láttam bennetek valamit, ami csak kevés emberben van meg. De úgy látszik, romlik a szemem. Az egyetlen, amiért nem öletlek meg most titeket az az, hogy nem vagytok bent semmilyen adatbázisban, így a kilétetekre csak nehezen tudnának rájönni. Az ilyen emberek pedig jól jönnek a Kéznek.

Az idősebbikük szívéről nagy kő esett le. Ez eddig hallottak után meg mert volna esküdni arra, hogy ebben a raktárban fogják lelni a haláluk. Már nem várt semmi másra, csak haza akart menni, és aludni szeretett volna. Álmában legalább lehetett normális élete. Lehetett családja, szülei, normális munkája. Mindent valóságossá tudott tenni, amire csak vágyott.

Jonginban vegyes érzések keveredtek. Úgy érezte, jó, hogy életben hagyták őket a hibájuk után is, de mégis kissé csalódott volt. Volt benne egy olyan érzés, hogy lehet, hogy mégis jobb lett volna, ha meghal. Már tényleg kezdte úgy érezni, hogy az utolsókat rúgja. Az egész életét nyomorban élte le. Folytonos kudarcok, bujkálás az emberek elől, bűnözés és elfojtott frusztrációk gyötörték. Az egyetlen, aki miatt élt, az Taemin volt. Ő tartotta benne a lelket. Ő volt az, aki a másik fele volt. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból különösen erős volt köztük a kötelék. Nem akarta magára hagyni barátját, de úgy érezte, élete végéig nem bír úgy élni, ahogy eddig. Változtatni akart.

 - Menjetek! – szólt rájuk a nagyfőnök.

Taemin mélyen meghajolt, és hátrálni kezdett. Másra sem vágyott jobban, minthogy kikerüljön ebből a nyomasztó légkörből. De, mikor felnézett, meglepődött. Jongin, mint akinek földbe gyökerezett a lába, meg sem mozdult.

 - Kai, amit mondtam, rád is vonatkozik. Tünés! – kiáltotta dühösen a nagyfőnök.

 - Sajnálom, főnök, de… Én ki akarok lépni – suttogta alig hallatóan. Talán reménykedett benne, hogy nem hallják meg.

A raktárban megfagyott a levegő. Taemin nem hitt a fülének. Már azon volt, hogy odarohan a barátjához, hogy magával rángassa, de mielőtt ezt megtehette volna, a nagyfőnök megszólalt.

 - Ezt a kérést nem vonhatod vissza! Aki ezt egyszer kimondja, az nem hűséges tagja a Kéznek. Ennek fényében pedig mi teljesítjük kérését. – Fejével a mellette álló férfiakra nézett, majd megszólalt. – Fogjátok le!

Négy ember vette körbe Jongint. Ketten megragadták a felkarját, egy a fejét fogta, a negyedik pedig a lábát.

Taemin remélte, hogy csak egy rossz álomba csöppent. Tudta, hogy mi fog történni. És azt nem bírta volna ki. Nem tudta volna megemészteni, ha megölik Jongint. Egész testében remegett, és a hányinger kerülgette. Már azon volt, hogy odaszalad, és valamiképpen megpróbálja megakadályozni, amire készülnek. De a nagyfőnök jól tudta, mi jár a fejében.

 - T.Mant is fogjátok le! – adta ki az utasítást, mire két nagydarab, tetovált fickó Taemin felé vette az irányt, akinek még arra sem volt ideje, hogy elfusson. Megragadták a karját, és vasmarokkal fogták.

Magában azt remélte, hogy csak egy rossz álomba csöppent. De egyre inkább kezdte feladni a reményt.

A nagyfőnök felállt a bőrfoteléből, és közelebb sétált Jonginhoz. Magához hívott egy fickót, akinek a fülébe suttogott valamit. A férfi pár perccel később egy pisztollyal tért vissza. Mielőtt a nagyfőnöknek átnyújtotta volna, még gyorsan megtörölgette.

 - Kai, azt mondtad, ki akarsz lépni… Tudtad, hogy ez egyenlő a halállal. Akkor, mi értelme volt? – kérdezte a nagyfőnök.

 - Az én döntésem, hogy miért tettem, az én dolgom – felelte kurtán Jongin.

Valójában maga sem volt tisztában vele. Csak ki akart keveredni abból az állandó mókuskerékből, amiben élt. És ez volt az egyetlen megoldás. Úgy érezte, boldogan fogja elhagyni ezt a világot. Az egyetlen fájdalmat számára Taemin jelentette. Szeretett volna elbúcsúzni tőle. De nem tehette. És, ha tehette volna, akkor sem mert volna barátja szemébe nézni.

Jongin gondolatmenete akkor szakadt meg, amik a nagyfőnök felemelte a fegyvert. A fejére célzott. A következő pillanatban már meg is húzta a ravaszt. Jongin fejébe iszonyú fájdalom mart. A testéből kiszállt az erő. Érezte, hogy halántékán folyik végig a vére. Legszívesebben ordított volna. A fájdalom lassacskán felemésztette egész testét. Pár rövid, szenvedéssel teli perc múlva kiszállt belőle az élet. Akik eddig tartották, elengedték, így élettelen teste a földre hullott.

Taemin legszívesebben őrjöngeni kezdett volna. Karjait ide-oda cibálta, de túl erősen szorították. Úgy érezte, legszívesebben az összes jelenlévőt lelőné. De nem tette. Nem volt hozzá bátorsága. Inkább magába roskadt. Jongin halála után már nem volt számára senki sem, akire számíthatott. Az eddigi életkedve is elpárolgott, ködbe veszett.

Úgy érezte, egész életében egy gödör mélyén vergődött. És Jongin volt az, aki egyszer-egyszer kihúzta a csapdából, melyben élt. De barátja halála számára azt is jelentette, hogy ő örök életére a gödör mélyén rekedt. Nem látott kiutat, tehetetlennek érezte magát. Torkában folyamatosan egy nagy gombóc volt. Régi emlékek öntötték el az elméjét. Ugyanezt érezte akkor, mikor az édesanyja öngyilkos lett. Akkoriban ő volt számára a legfontosabb. És ő minden szó nélkül magára hagyta. Az akkori fájdalmát elásta a szíve rejtett zugaiba, és igyekezett nem felszakítani a régi sebeket. De sajnos ez nem jött össze neki. Jongin halála feltépte a gyerekkori sebeit, ezzel még nagyobb fájdalmat okozva Taeminnek. Már csak az időben bízhatott, azt remélte, hogy idővel a szívén ejtett sebek beforrnak.

De ahogy teltek a napok, Taemin egyre tehetetlenebbnek érezte magát. Bent ült a sötét nappaliban, és a régi emlékeit elevenítette fel. Nem tudta feldolgozni, ami történt. És nem tudta megérteni, hogy mi történhetett Jonginnal, ami ahhoz vezette, hogy lépjen ki a Kézből. Egész élete során mindenben megértette a barátját, de ezt képtelen volt felfogni, hogy miért tette.

Végül már fizikai fájdalmat is érezni kezdett. Mintha a szíve apró szilánkokká törött volna, melyek belülről szúrták volna a belsejét. Magányos volt, és reményvesztett. Legjobban egy ölelésre vágyott, és néhány megnyugtató szóra. De nem volt, aki ezt megadhatta volna neki. Ráadásul Jongin halála után pár napra a rendőrség is megjelent a lakásánál. Valószínűleg a nyomára akadtak. Szerencsére nem sikerült bejutniuk, de Taemin tudta, hogy csak idő kérdése, és megtalálják a módját, hogy törjenek rá.

Nem látott más kiutat. Nem volt értelme tovább élnie. Meg akart halni. De mielőtt Taemin végleg véget vetett volna életének, írt egy levelet. Remélte, a jövőben ezzel segíthet valakinek. Ha már az ő élete tönkrement, másé még lehet jó.

Ha valaki elolvassa ezt a levelet, én már nem fogok élni.

Hogy ki is vagyok én? Lee Taemin. A szüleim nem voltak

tisztességes emberek. Nem emlékszem, mit dolgoztak, de

sokszor kellett menekülnünk a hatóságok elől. Apám alkoholista

volt, mindig is utáltam. Titokban született gyerek voltam.

Nem anyakönyveztek, semmilyen feljegyzés nincsen rólam.

Nyolc éves koromban anyám öngyilkos lett, apám meg utcára

dobott. Ott találkoztam Kim Jonginnal. Folyton bujkálnunk

kellett, nehogy árvaházba kerüljünk. Ő volt az, aki a lelket

tartotta bennem. A legjobb barátom volt, ő volt a másik

felem. De már nem él. Megölték. Igaz, egyikünk sem volt

jó ember, mert drogkereskedők voltunk. De nem önszántunkból.

Hanem a pénz miatt. Mikor kicsik voltunk, nem volt mit ennünk.

Nagyobb korunkra ezért tértünk ilyen útra. Azóta százszor meg

százszor megbántam már, hogy csatlakoztam egy maffiához, a

Kézhez. Ha nem csatlakoztunk volna, Jongin még élne.

Ők ölték meg. És rajta kívül még további több száz embert.

És a sornak még nincs vége. Minden nap több ember hal meg

a Kéz által. Ezért, ha egyszer valaki rám találna, és megtalálná

ezt a levelet, az kérem segítsen abban, hogy a Kéz tagjait

letartóztassák. Északon a város szélén régen volt egy nagy

gyár. Azóta már lerombolták. Az egyetlen, ami maradt belőle,

az egy raktár. Ebben a raktárban van a maffia főhadiszállása.

Remélem, az utókornak nem kell rettegnie a Kéztől. Remélem,

minél előbb véget ér a ténykedésük.

                                         Minden jót:

                                                                Lee Taemin

Pár nappal később a rendőrségnek sikerült betörnie Taemin lakásának ajtaját. A férfit a nappali padlóján heverve találták holtan. Kezében egy pisztoly volt. Feje vérben fürdött. Valószínűleg fejbe lőtte magát. Pont, ahogy Jonginnal tették. A rendőrség megtalálta a levelét. A hitelességét nem tudták alátámasztani, de már régebb óta gyanakodtak arra a környékre, amit Taemin említett a Kéz tartózkodási helyét illetően. Úgy döntöttek, fontolóra viszik a dogot, és lehetséges, hogy nyomozni kezdenek az ügyben.

Azt pedig, hogy Taemin pontosan miért lett öngyilkos, senki nem tudta pontosan. Talán még ő maga sem. Ha akarta volna, új életet kezdhetett volna. Igaz, sok erőfeszítésébe került volna, de lehet, hogy végül normális életet tudott volna élni. Lehet, hogyha valaki lett volna mellette, ha valaki bíztatta, megölelte volna, ez nem történt volna meg. De keserűségében nem látott más kiutat. Talán reménykedett benne, hogy Jonginnal még találkoznak odaát.