38.

„A” feladat

Cím: Törékeny illúziók

páros: Jimin x Jungkook (BTS)

Jimin szemszöge:

(Drága) Kedves Naplóm!

Ismét előveszlek, mert te vagy az én mentsváram. Bár igaz, ami igaz, az utóbbi egy évben nem igazán vettem hasznodat. Ám ezt kérlek ne értsd félre! Nem úgy értem, hogy már nem kellesz, csak… Te is tudod, én mindig a jó emlékeket szerettem beléd írni, most azonban már nem tudom, kinek önthetném ki a bánatom. ( Már ha kilehet valakinek is a világon.)

 Mindig úgy voltam vele, hogy csak a szép emlékeket írom le, mert hát, mint tudjuk „a szó elszáll, az írás megmarad”.

Kissé bánom is, hogy most  nem a repdeső örömömről írok, így is alig látom a lapot és, amit írok az elnyelni kívánt könnyeim feltörése miatt.

Gyengeség, ha egy fiú sír? A könnyek mindig a gyengeség jelei? Egyáltalán, mi számít gyengének? Az, ha tesi órán nem bírom el a kétszáz kilós súlyokat? Vagy talán, ha  boldog emberek láttán görcsbe áll a gyomrom?

Boldogság.( Mi az?)

 Ez a gyengeségünk. Az-az egyetlen apró dolog, ami képes minket előre vinni, ami képes rávenni minket, hogy illúziókat alkotva fussunk az ismeretlenbe, és törjünk magunknak utat, ezek az utak pedig  a célok. A célok, csak az eszközök, a boldogság megszerzéséhez.

Sosem szerettem, mikor valaki azt kérdezte, mi akarsz lenni nagykorodban vagy mi a célod. Mindkettő ugyan azt kérdezte: Mi a te boldogságod?

És hát persze, hogy válaszoljak arra, amire már én sem tudom a választ?

Régen tudtam, mi  a dörgés, hogy mit akarok, hogy hogyan akarom, de mára... Elérhetetlennek tűnik minden.

Olyanok ezek a célok, mint a Nap. Csak tündökölnek előttünk, átjár minket a melegségük, a gondolatuk, hogy lehet az egész a miénk. Ritkán, de mikor süt a Nap, szerintem mindenki megállt már, hogy csak hagyja, hogy süsse a bőrét. Azok az apró pillanatok olyanok, mint a boldogság.

Pár pillanatig érzed, de addig olyanok, mint a megváltás, ám ha nem tűnik fel, hopp! Már tova is száll a perc és a pillanat, forog tovább a Föld és a Nap is, már más szögben, mást talál el a fényével, te pedig csak keresheted a következő lehetőséget, hogy újra azt érezd, amit az eltelt időben.

Sokan mondják, hogy a boldogság a szerelem, a siker, a család, az álmok…

Vagyis csak annyit mondanak, hogy sikeresek akarnak lenni, hogy szerelmesek akarnak lenni, hogy családot akarnak alapítani, mégis, senki nem jelenti ki utána, hogy azért akarok sikeres lenni, hogy boldog legyek,mert ez tenne azzá.

 Talán csak az egyik önmagában nem tehet elégedetté és kiegyensúlyozottá?

Nem csak talán, biztos, hogy nem! Eddig az egyetlen, amit akartam, az a siker volt, az pedig minden áron.

Ám közben fel sem tűnt, hogy a szerelem is szép lassan a vénáimba itta magát.

Hihetetlen, de egy év elég volt arra hogy mindkettőt elveszítsem.

 Ch, egy év? Egy pillanat.

Egy másodperc volt, aminek sosem szabadott volna megtörténnie. A francba is az egésszel! Utálom magamat, az életemet, az egészet, amit magam köré teremtettem!

Kusza ez az egész így, mi?( Már nekem is az.)

Hát ugorjunk egy fejest a gondolataim kútjába, hadd mutassam be, mi történik, ha elveszted a gyeplőt, amiről fogalmad sincs, hogy a te kezedben volt, és szép lassan, az életed él téged, nem pedig te az életed…

***

-  Na és te, Jimin, mit akarsz majd csinálni nagykorodban? - kérdi barátságos mosollyal az irodalom tanárunk, aki nemrég kapott meg minket osztálynak, bár ez kissé kellemetlen, mivel már rohamosan közelít a nyári szünet, jövőre pedig már végzősök leszünk.

-  Én? Színész! - jelentem ki büszkén, egy nagy mosollyal az arcomon, mire a tanárunk arcán csak egy elismerő fölfelé gördülő vonal jelenik meg és pár nyugtázó bólogatás annak kíséretében.

-  Van már hozzá tapasztalatod? - érdeklődik tovább kedvesen.

- Jiminnek? Hisz’ minden felelete kész színészi kabaré! - szól közbe az egyik osztálytársam nevetve, mire a többiek is kisebb harsogásba kezdenek, de a tanítónk gyorsan orvosolja a kialakult zsibongást és jelzőileg megkocogtatja a tanári asztalt maga előtt, mire én veszem át a szócsövet ismét:

-  Igen. A helyi színházban dolgozom is. Most is lesz egy darab, amit előadunk, ha van kedve, jöjjön el! - küldök felé egy bátorító mosolyt, amire csak kuncogva rábólint. Szegénynek furcsa lehet, hogy félévkor a nyakába aggattak egy mindjárt végzős osztályt, nem is ismer minket, se az eddigi tudásunkat.

-  Jungkook - szólítja meg a mellettem ülő fiatalembert, aki eddig a füzetébe mélyedve pingálgatott végig, de  a hangra csak összerezzenve egyből felpillant, s a szemkontaktust felvéve a tanárnő folyatja a kérdését -, te mi szeretnél lenni?

- Nem tudom - von vállat a fiú kissé érdektelenül, majd kínos mosollyal az arcán megvakarja a tarkóját -, talán… Tervező, de nem biztos! - vonj meg vállait ismételten. Olyan kis határozatlan, minden esetre én még így is nagyon kedvelem.

Gyerekkorunk óta legjobb barátok vagyunk, és szinte mindent ketten csinálunk.

Ő is a színháznál dolgozik, mint háttér vagy jelmez tervező. Minden délután együtt megyünk haza, együtt jövünk suliba, a többiek gyakran piszkálnak is minket olyanokkal, hogy biztosan járunk, pedig én ebbe még sosem gondoltam bele.

Nem is tudom, abszurdumnak tűnik, hogy én meg ő... Együtt, mint egy pár?

 Még most is csak nevetnem kell ezen az ötleten, mivel igazából, még sosem volt senkim. Nem érdekelt a szerelem, a párkapcsolat, meg ezek a hülyeségek.

 Kookie-t tudom hogy azért valamennyire érdeklik, neki volt már barátnője, bár csak két hétig, és akkor is mindig velem volt, mert idegesítette a csaj.

Csak a srác mozdulatait figyelem és a pad alatt végigsimítok  a combján, ő rám néz, s elmosolyodik, ami engem is arra késztet, hogy mosolyogjak. A meghitt pillanatot a többiek ”Ahwww”-ozása töri meg, amire csak morogva nézek hátra rájuk. Ezért szar a második pad…

Ám a következő, amire észbe kapok, hogy a mellettem ülő átkarolja a nyakam egy ölelésbe húzva, odafordulok, erre egy puszit nyom az arcomra, majd a fülemhez hajol hogy belesúgjon:

-  Szard le őket… - Imádom, amikor ezt csinálja! Fogalmam sincs miért, de imádom!

-  Azt mondod? - mosolygom rá, mire csak határozottan bólint, én meg a vállára döntöm a fejem. - Rendben.

 Csoda, mi? Van, amibe tud határozott lenni ez a kis bolond…

***

Délután együtt indulunk haza, szép lassan, minden lépést ugyanabban a ritmusban meglépve, mint  másik.

 Én csöndben megyek, hagyom, hogy a Nap melengesse a bőröm, s közben hallgatom a mellettem ugrándozó Jungkook  következő ötleteit arról, milyen közös munkát szerezzünk a  nyárra.

 Ám, ez az idillikus idő, a város nyüzsgése körülöttünk, a sok járókelő, a forróság, ami a betonból árad.

Szinte magával ragad az egész, beszippant a hangulat, a nyár közeledtének hangulata.

Meleg szellő suhan át a tágas utcákon, a forróság csap ránk a földtől és az égtől is, de a kettő között a meleg fuvallatot gördítő lágy szél, ami enyhén simogatja az arcom, s a kusza hajtincseim közé befúrva magát halad tovább.

Ezek a hetek a legjobbak.

Csak várjuk a pihenőt, szinte tűkön ülve, mégis félig lazán már. Ilyentájt már nem tanulni járunk be, csak együtt lógni, szerintem ez az időszak mindenkinek emlékezetes az iskolai évekből.

Habár emlékszem, tavaly ilyenkor nem volt túl jó hangulatom.

Párás volt az idő és esett minden nap, Kook meg korházban volt.

Úgy utálom… Már gyerekkora óta baj van a szívével. Örökletes dolog, a családjukban a legtöbben ebbe haltak bele, bekrepált a szívük és bumm!

Ennyi volt az élet... Micsoda közhely.

Ő pont megfázott, ráadásul asztmás is, így csőstül jött a gond. Viszont kiheverte és velünk maradt! Micsoda megkönnyebbülés volt!

A színházi próbákon mindent elszúrtam, mert csak rá tudtam gondolni.

Nem vagyok az a vallásos gyerek, de megesküszöm, érte egész héten, minden este imádkoztam. Mikor bementem a korházba megkönnyebbülés volt, hogy ő már ott várt a kórterem előtt és csak szorosan megölelt.

Azok a tipikus Kookie féle agyonszorítalak ölelések. Mindig kiroppantotta a hátam, ami elsőre nagyon furcsa érzés volt, de hozzászoktam, ám mostanában leszokott arról, már csak átkarol finoman és gyengéden bújni kezd, egyre jobban hozzám simulva. Olyankor az egyik kezem mindig a derekán csúsztatom végig és húzom jobban magamhoz, a másik kezemmel pedig a buksiját hajtom a vállamhoz, a fejbőrét simogatom vagy a tincseit túrva.

Fiú létére nagyon jó illata van, szinte vágyom, mikor vele vagyok, hogy beszippanthassam az a megnyugtató aromát, amit szinte már az aurája áraszt magából. Andalító…

Ahogy  merengek a saját emlékezetemben, egy hirtelen hang és egy, a vállamnak csapódó kéz egyből visszaránt a jelentbe:

-  Figyelsz te rám, Jimin? - csapkod meg párszor Jungkook kissé felhorkanva.

-  Mi? Ja... Aha! - bólogatok hevesen. - Izé, mit is mondtál? - simítok a tarkómra kínos mosollyal.

-  Ah, hihetetlen vagy! - nevet fel édesen, közben nekem dőlve, majd megfogja a csuklóm, ami ismét csak azt jelzi, mint mindig, hogy valahova el akar rángatni, mert az eszébe jutott valami. - Gyere! Dög melegem van! Nekem kell egy fagyi!

-  Rendben, vezess! - adom át neki az irányítást, mást úgyse tudok tenni, és az igazat megvallva nem is akarok.

 Elismerem, olyan meleg van, lerohad rólam a ruha! Jól fog esni az a hűs krém, na meg, szeretem nézni ahogy ez a csibész, aki épp rángat, hogyan nyalakodik valamin.

Gyakran azon gondolkozok, hogy ha lány lennék, én tuti Kookba lennék szerelmes. Nagyon aranyos fiú, és ahhoz képest hogy milyen komoly tud lenni, mindig is hordoz magával egyfajta gyermekies bájt, amivel csak úgy vonzza az emberek tekintetét és a lényüket magához.

***

Ah, most mondd meg, hogy szúrhattam így el? Miért voltam mindig is olyan vak?

Rég rájöhettem volna, hogy nekem ő kell, hogy miatta volt minden egyes perc teljes. Elszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy cserben hagytam, hogy nem tudtam vele ott lenni, megvédeni, amikor igazán kellett volna.

Minek lettem én az, ami, ha ennyire nem vagyok képes? Nem, inkább meg sem akarom érteni a saját hülyeségem.

Túl naiv voltam, mint minden gyerek, azt hittem uralom a sorsom, az életem, hogy én irányítok.

Mindig utólag jövünk valahogy rá, hogy mi csak a cselekmények eszközei voltunk.

Ha egyszer is kiléptem volna az irányítható bábú szerepéből, most nem itt tartanék se én, se ő…

Ah, inkább folytassuk. Mi is volt ezek után? Pár vidám nap míg a sulinak vége nem lett, de aztán?

***

-  Namjoon, haver! Örök hálám! - csapkodom meg a fiú hátát egy baráti kézfogás után.  Miért jó egy rendezvényszervező ismerős? Intézett nekem meg Kooknak munkát, ami nagyon jól jön. Már két hete csak ezen agyalunk, hogy hova mehetnénk…
-  Ugyan már, ne köszönd, ez nekem is kapóra jön! Két ember kellett volna, oké hogy nem nagy cucc a munka, de figyu’, rohadt jó bulikon vehettek részt egy hétig, szarrá tomboljátok magatokat majd, garantálom! - vigyorog kajánul.

-  Áh, pohárszedés egy fesztiválon? Nem hangzik olyan szörnyen! - nevetek.

-  Pláne, hogy mindig tartunk a csőcselék elhúzása után egy kisebb bulit magunk közt a többi dolgozóval - magyarázza.

- Fesztivál after parti?Jó ég! - vigyorodok el én is. - Hát, szerintem Jungkooknak is tetszeni fog ez az ajánlat.

- Beszéljétek le! Jövő héten indul a szezon! - vereget vállon, majd a napszemüvegét kikapja a hanyagul  összegombolt ingjének nyakából, s fölkaja, megbizonyosodva arról hogy a haja még mindig jó,beletúr az amúgy is rövidre vágott szőke tincsekbe a haja tetején, majd lehúzza a maradék egy kortyát,és indul is.

Csak vidáman kapom elő a telefonom a halászgatyám zsebéből majd a gyorshívót benyomva egyből csörgetem a legjobb barátom. Csak hallgatom a telefonbúgását, közben a jégkockával bőségesen ellátott gyömbérlevem szívószálát piszkálom. Harmincnyolc fok van. Őrjítő… Hogy lehet ilyen meleg, mikor még épp csak elkezdődött a szünet? Mindenesetre, ez most kevésbé foglalkoztat. Boldog vagyok!  Van melónk, lesz pénzünk, megvehetem, amit Kook szülinapjára kinézett magának ebből az összegből, és még félre is tudok rakni!

-  Szia! Na, mi volt? - kérdi egyből a tárgyra térve, ahogy felveszi az elektronikus szerkezetet.

-  Áldhatd a nevem! Lebeszéltem - mesélem diadalittasan -, megvan a meló, egyből mehetünk is majd.

-  Komolyan?! - Hallom a hangján,hogy megörült a hírnek. Hát igen, inkább egy jó kis partin szedjük a poharakat a hús szelőben a szabadtéren négy órában, mint tíz órát rohadjunk egy gyárba reggel hattól…

-  Hát persze!

Hogy mit éreztem akkor? Elégedettséget, elég erőt magamban,talán azokban a percekben, már boldog voltam.

Mi mást kívánhatna magának egy fiatal nyárra? Jó társaság, bulik, jól fizető munka, amit nem egyedül kell végig csinálni. Hát többet ennél, vastagbőr van az arcán annak, aki ezzel nem elégszik meg. Én az elején mindennél jobban az voltam. Szétáradt bennem az adrenalin az izgatottságtól, felemésztett az öröm és teljes mértéken bekebelezett, ahogy aláírtuk a szerződést, a vigyor lemoshatatlanná vált az arcomról.

Az estéket  hosszúra, már a hajnalba nyúlóak voltak, de ezt sem én, sem Jungkook nem bánta. Lehet hogy nem nagy meló volt, de nekünk elég volt. Minden hajnalban még a többiekkel is eldumálgattunk egy két sör mellett. Bár Kook nem szerette, így mindig átadta nekem a lehetőséget, hogy kiigyam az övét úgy maradék két kortyig neki. Rengeteg új ismerősünk, barátunk lett, napközben meg mindig vagy az egyikünknél, vagy a másikunknál aludtunk egy ágyban.

Én szerettem vele aludni, olyan, ellazító volt egy pörgős éjjel után valakivel együtt aludni, aki szorosan bújt hozzám. Titkon már kezdtem ezt várni, a műszak elejétől kezdve, hogy mikor  alhatunk megint, ketten.

***

Ma van az utolsó este, hogy melóznunk kell. Mivel ez a fesztiválutolsó napja, őrült nagy a vágta, beszélgetni sincs most időnk.  Viszont jó annak a tudatában lenni, hogy „amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten”. Kemény meló után édes a tombolás, ahol már nem nekünk kell takarítani, utána pedig csak hazamenni és aludni.

Na meg, ma van Kook születésnapja, így a mai after parti egyben az ő szülinapi partija is. Már megvan az ajándéka, mert a napi béreket mindig félre raktam,  a többiekkel is ledumáltam, hogy együtt köszöntsük fel. Torta, sör helyett ma pezsgő és koktélok…

Bár egy valami zavar. Kookie most az utolsó napokban amikor nekem épp dolgom volt, mindig egy sráccal dumálgatott. Fogalmam sincs miért, de állatira zavar, pláne az, hogy én azt a srácot annyira nem ismerem, csak a nevére emlékszem, valami Minho, vagy ki az Isten csapása… Mikor meglátom őket együtt, agy csak a gyereket egymagában, a gyomrom görcse feszül, úrrá lesz rajtam egyfajta ellenszenv felé. Nem szeretek vele látóközelségbe lenni… Miről beszélhetnek? Mivel nevetteti meg folyton az a csávó? Valamiért veszélyeztetve érzem a posztom Kooknál, már ha van ilyen.

***

-  Boldog Születésnapot, Jungkook! - kiált föl hangosan a kis közösség a buli közepette, s már kapcsolják is a Boldog születésnapot című számot, miközben én hozom a csillagszóróval ellátott tortát.

-  Boldog tizennyolcat! - mosolygok a fiúra, aki széles mosollyal, ámulatba esve bámul rám, és a tortára, majd ahogy a csillagszóró kialudt, elfújja a gyertyákat, s a taps közepette felvágja a tortát.

-  Olyan kedves ez tőletek! Meg se érdemlem... Köszönöm! - ölel meg mindenkit egyesével, mielőtt adna a kezükbe papírtányéron egy szeletet a süteményből.

-  Kook… - keresem fel, miután mindenki megtalálta már a jókívánságaival.

-  Igen? - mosolyog rám, a szájáról nyalogatva le a maradék habot, ami a tortából rákenődött.

-  Csak - nézem végig a jelenetet kicsit eltátott ajkakkal, majd megrázom a fejem, így kiszakítva magam a diszkrét bámulásból-, csak szerettem volna átadni az ajándékod - mosolygok rá, s mellé huppanva felé nyújtom a széles, de lapos csomagot,a szép díszborításában.

-  Nahát! - lepődik meg, de látom hogy ez kellemes meglepetés volt. - Megnézhetem? - kérdi izgatottan.

-  Persze, hiszen a tiéd - bólintok rá, így duplán igenelve.

Egyből kibontja, majd csak eltátott szájjal nézi a csomag tartalmát, és az ölembe ugrik szinte örömében, a nyakamat átölelve.

-  Úr Isten! Egy rajzpad?! Normális vagy? Ráadásul nem is akármilyen márkájú…Jimin, nem vagy normális! Köszönöm! Ezt soha,semmivel nem tudom meghálálni neked! - néz a szemembe, s az öröm mellett látom azt a minimális bánatot, amit a saját monológja vége okoz neki.

-  Dehogy nem! - mosolygok, a derekát átkarolva - ezzel én tartoztam neked, már jó ideje...

-  Ugyan mivel? - kérdi értetlenül, mire csak végigsimítok az oldalán.

-  Azzal, hogy velem vagy - felelem egyszerűen.

-  Na persze… - néz rám durcásan a számára butaválasz miatt.

-  Akkor… - gondolkodom el, majd még vidámabban nézek rá - most például, hogy megölelsz! - nevetem el magam, és szorosabbra fogom az ölelésünk, mire nevetve ő is így tesz.

Ám a következő percben szétszakítanak minket:

-  Srácok, egy italt? - jön felén Minho, akit kissé fennakadva kezdek szuggerálni.

Igen, neki is most kell besétálni… Sétálni? Bele trappolni a mi kis tökéletes pillanatunkba…

-  Aha, köszi! - veszi át az egyik poharat Kook, egyből leszállva rólam,s csak koccintásráccal, majd mindketten az italukba isznak. Ja, nekem meg nem hozott, de mindketten kérünk-e, jópofa…Kook meg észre se veszi. Az a tenyérbe mászó vigyora gyereken, amivel nézi Jungkookot miközben iszik. Hát esküszöm pofán köpném!

-  Táncolunk? - mosolyog Kookra,a könyökét nyújtva felé, mire a felkért fiú csak hevesen bólogat, majd rám néz.

- Addig vigyázod a poharam? - nyomja a kezembe mosolyogva - köszi! - mennek is. Na szép… Pohártartó lettem, hát ez csodás, a pofám leszakad…

Őket nézve morgok magamban, s közben elkezdem Kook italát fogyasztgatni. Valami… elég furcsa lett a harmadik korty után. A színek felélénkültek. A zene.. Olyan… Egybefolyt. Mintha az előbb jobban kihallottam volna. Felakarok állni, de mintha a lábaim külön részek lennének tőlem, meg sem tudom mozdítani, csak bámulom s próbálom rávenni a mozdulatra.

Mi van velem? Ez olyan… Huh! Aszta, most így megnézve Kookot,olyan szép. Szebb mint az előző percekben, szinte látom körülötte az auráját, ami csak úgy vakít! Olyan, mint a Nap… Most így minden úgy tetszik.. Mit is akarok én? Színészkedés? Nem is kell az! De akkor mi kell? - morfondírozok.

-  Jimin! - ugrik mellém Namjoon - hát szevasz! Mi a dörgés?

-  Te is látod Kookot, ahogy ragyog? - ámuldozok a srácon, kitágult pupillákkal.

-  Na, mi van? Volt valami a piádban? - nevet fel, majd nagyot sóhajt - basszus, de mázlisták vagytok…

-  Miért? - nézek rá - milyen nagy a fejed! - ámuldozok.

-  Az eddig is ekkora volt! Csak az egóm teret hódít - vigyorog - tudod, optika… De ’asszem elintéztem magam!

-  Miért? - ráncolom a szemöldököm már belassulva.

- Hát, tudod, még három hónapja olyan kilátástalan volt a csajommal a helyzet, meg minden, szóval összejött az élet, és jelentkeztem katonának.

-  Az menő! - vigyorok kajánul el. - Véded a hazád, mi a baj vele? Onnantól tökre becsült leszel, vágod… Ilyenek - iszok még.

-  Jaja. Viszont, most meg rendbe jöttünk a csajommal, ezt meg nem tudtam már lemondani. - sóhajt mélyet - neki meg el se mondtam, nem volt pofám. Most hogy minden patent lenne... - kezd bele bánatosan. - Reggel hatra ott kell lennem a toborzáson…

-  Mennyi van most? - kapom fel a fejem. Már kezdek felpörögni.

-  Négy óra, lassan fél öt…

-  Hát.. Én a helyedbe totál mennék! - dőlök el.

-  Kajak? - lepődik meg.

-  Abszolúte! - Röhögök, s felülve nézek előre, de egyből lefagy a jókedv az arcomról, ahogy Kook és az a pasi előttem smárolnak, elég szorgalmasan - Tudod mennyire kajak? - kérdem kissé ingerülten. - Elmegyek helyetted!

-  Mi? - lepődik meg - Fix?

- Itt dögöljek meg, ha nem! - nézek a szemébe komoran.

- Apám! Ember, isten vagy! - vigyorog rám lepacsizva, s megyünk ki a motorjához, egyből odavisz, hogy a személyiével és mindennel én vonuljak be.

Sosem hittem volna, hogy egy ilyen dologra veszem rá magam. Hogy fáj valami ennyire, hogy szinte az életem árán is menekülök a tudattól. Azóta megszakadt mindennel és mindenkivel a kapcsolatom. Szépen eljöttem onnan. Őszinte szóval, tudhattam volna, hogy valamit nyilván kevert a srác Kook italába. Az nélkül is csókolóztak volna? Vajon utána mi volt?Megőrjít a tudat… Még mindig fáj, ahogy megelevenedik előttem a kép, mégis… Bűntudatom van, hogy pontaznap egy szó nélkül,bármi nélkül otthagytam másokkal. Mégiscsak, én voltam a legjobb barátja.

Amióta megtettem ezt, minden egyes nap megbánom a tettem. Egy öt éves szerződés lett aláírva…Még a szüleimnek sem küldtem egy sms-t sem. Persze mára rájöttem, szerelmes lettem Jungkookba, azért voltam ilyen érzékeny az egészre. Mit tehettem volna? Már ha tehettem volna bármit is… Ő vajon érzem irántam többet valaha is? Ha nem, talán nem is baj, hogy idekerültem. Ő mindig előbb cselekvő típus volt,ha akart volna valamit… lépett volna felém, nem? Ez még rosszabb így. Egy titkolt, viszonzatlanszerelem, ami miatt képes voltam vásárra hozni a bőröm, valóban nem vagyok normális.

Ami itt van, az maga a pokol, de már kell, különben nem vagyok éber. Ha nem süvít a fülembe a fegyverek hangja, nem érzem, hogy élek. Hibásan döntöttem volna? Rengetegember halálát én okoztam, de itt csak egy szabály szerint élünk, egy kérdés, ami képes eldönteni minden végkimenetelét: Én vagy ő?

Ennyi elég abban a röpke percben a kibiztosításhoz, és a célzáshoz.

Az elején rettegtem, minden egyes pillanat olyan volt mint egy rossz rémálom, csak vártam hogy vége legyen a napoknak, de jöttek az esti gyakorlatok, plusz a szívemet nyomó terhek, a felismerés, hogy mindent elengedtem. Az iskola, szerelem, barátok, munka…Mindent feladtam, az álmaimat is. Hogy megbántam-e? Hogy megtörtem-e?

Megtörtem, egész pontosan akkor,abban a percben,amikor a velem együtt tanuló kopasz egy sikertelen lövészvizsga utána szemem láttára, mellettem lőtte magát fejbe. Csak bekapta a finomszerkezet elejét, és gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt. Abban a percben én ledermedtem, ahogy más vére végigfolyt az arcomon, abban a pillanatban éreztem, hogy ez valami ominózusabb dolog, mint bármi más az éltben,hogy ez nem játék.

***

Az óta nem agyalok olyanokon, amiknek nincs itt az ideje, csak teszem amire tanítottak, amit tennem kell. Bár sokat segít a fájdalom, ami belülről csócsálja szét az ereimet, egyre kijjebb haladva.

Eladtam volna a lelkem az ördögnek? Legyen, és akkor legyen az övé az a szenvedés is, amikor Jungkook jut az eszembe.

Most viszont, egy év után, haza kell térnem, de nem önszántamból teszem, alkaron lőttek, a csont meg szilánkosra tört. Remélem nem leszek egyből rokkant, már ért a kinevezésem! Úgy sincs, ami ide kötne…

Nem is tudom miért,de ellátogatok egy volt osztálytársamhoz, aki ledöbbenve hívbe magukhoz egy kiadósbeszélgetésre:

-  Veled, mi lett? Egy éve, csak pletykák terjengtek, hogy katona lettél - pislog meglepetten.

-  Az nem pletykavolt - erősítem meg -, valóban az lettem.

- Öltél? - néz rám hitetlenül.

-  Öltem - ejtem ki ezt az egyszerű szót halvány mosollyal az arcomon - a hazánkért. - Eszmei értékrend.

-  Oh… - bólogat - Jungkook, összetört…Folyton utánad sírt. Már szóba se hozhattunk, csak ha meglátta a neved elsírta magát. Azt hittük ő tudja, mi lett veled, de olyankor,ha rákérdeztünk, szinte sírórohama lett, úgy kellett a suli orvost hívni, és rendre hazaküldték… Nagyon durva volt!Most is…

-  Engem ő nem érdekel - nézek rá komoran, elsötétült szemekkel. Nem akarok a létezéséről se tudni!

-  Kórházba van - néz rám, folytatva a téma feszegetését - ez volt az évben.. Az ötödik öngyilkossági kísérlete… Az elsőt mikor megkérdeztük, miért, azt mondta abban reménykedett, hogy megjelensz, és leállítod, de ahogy sose jöttél.. egyre jobban elkeseredett…

-  Az ő baja - sétálok az ablakhoz, kinézve rajta - hülye az, aki más miatt tesz kárt magában…

- Miért lettél katona? - jön a hirtelen kérdés.

-  Mert hülyevoltam… - mosolyodok keservesen el - de már megszoktam a tudatot…

- Tudom, hogy nem érdekel, de… Én pont Kookhoz készülök. Tudod, ma  van a szülinapja, és, pár volt osztálybelivel egy kis ajándékot csináltunk neki. Nem nagydolog, igazából csak a kezünkre írtunk egy-egy kis szöveget, amivel emlékezhet ránk.. nem lenne kedved írni neki egyet?Biztos örülne…

-  Miért ne? - vonok vállat, mire ad egy alkoholos filcet, és elgondolkodok, mit szokott mondani nekem az a kis hülye, majd angolul fel is írom  kezemre: „Szükségem van egy ölelésre, kérlek”.

-  Hm, ez aranyos - mosolyodik el, s lefotózza, majd ki is nyomtatja és fölteszi a többi két közé akis táblára. - Gyere, vigyük el neki…

-  Mi? - lepődöm meg. - Erről nem volt szó.

-  Jó, akkor te kint megvársz a folyosón, oké? Nem szeretek a kórházba egyedül menni. Olyan nyomasztó… - néz könyörgően.

-  Legyen - sóhajtok fel.

Újra látni őt? Félek… Mi lesz a véleménye? Haragszik,vagy elfelejtett? Annyira összevagyok zavarodva, minden túl gyors, úgy érzem erre még nem készültem fel. Hányni fogok,a nyomrom liftezik, levert a víz, a szívem úgy ver hogy valószínűleg minden órának bezavar. Regén úgy éreztem az ő arca láttán boldog lehetek, most mégis a félelem van rajtam úrrá. Félek a fájdalomtól, ami elől most nem menekülhetek el, már előresajog a szívem,nekem ez sok!

Napló, inkább most elraklak, mielőtt annyit kattogok és írok, hogy a tollal fogok öndestruktív folyamatokat végrehajtani, és ha eddig nem voltak szuicid gondolataim, hát most Dunát lehetne velük rekeszteni…

Félek. Az igazság, hogy jobban, mint egy bevetéstől…

***

-  Jungkook! - sétál hozzá be a volt osztálytársam, az ajtót résnyire nyitva hagyva,így hallom a bent zajló párbeszédet. Csak idegesen állok az ajtó mellett katonásan haptákba vágva magam. - Szia! Boldog születésnapot!- hangzik az életvidám üdvözlés.

-  Boldog? - hallom a megtört hangot, amire a szívem egyből elszorul, s csak hátravetem a fejem a falnak támaszkodva,Istene, de hiányzik… - Mitől boldog? Még élek.

-  Ne légy ilyen! - sóhajt a másikgondterhelten - hoztam neked két ajándékot is! - oszlatja el a bánatfelhőket egyből. - Tessék!

Egy kis papír zörgés, a kibontás és…

-  Ez kedves tőled.. Tőletek… Gondolom a többiekkel csináltátok - hallom azt a leheletnyi mosolyt a hangjában, hogy örül neki… - Mosolyogj már, sose bánkódj, tudnál adni egy tollat, szükségem van egy ölelés… - szakad abba hirtelen a mondat, majd csak egy puffanást halok, ahogy a fa földet ér. - Ezt muszáj volt?! Miért írtatok rá ilyet?! Belebolondulok a hiányába, ti meg itt poénkodtok vele?! Élvezitek, hogy fáj nekem?! - sír fel keservesen.

-  Kookie! Bocsáss meg, nem, egyáltalán nem! Épp ellenkezőleg! Ezt Jimin írta neked!

-  Persze! Kit akarsz átverni? az elején még bevettem,de nem vagyok hülye, itt hagyott! Biztos talált magának jobbat már.. Már rég elfelejtett… Én semmit sem értem neki! Itt hagyott, amikor kellett volna, elment! - sír,felhúzott lábakkal, azokra támasztva a fejét, így nem láthatja, ahogy bejöttem, s őt bámulom. Önkívületbe esem, ahogy a fiút nézem és lassan felé indulva leülök az ágyára, majd végigsimítok finoman a felkarján.

-  Hagyjál! - tolja el a kezem fel se nézve, mire a harmadik ember már az ajtóból szól hozzánk:

-  Hagylak titeket dumálni, meg ilyenek.. - csukja be, mire Kook felkapja megdöbbenten a fejét.

- Mi? - néz rám, s mint aki szellemet látott, csak bámul. - Te... Tényleg te vagy az? - fogja meg az arcom ámulatba esve. - Hol.. Voltál? Mi történt? Miért hagytál itt? - suttog, némán könnyezve, mire megfogom az egyik arcomon pihenő kezét, majd végigsimítok rajta.

-  Eladtam a lelkem az ördögnek, de nem kellett neki…

-  Mi?! - néz rám hitetlenül. - Most álmodok?

-  Ha így van,akkor ugyan azt álmodjuk - nézek mélyen az íriszeibe - komolyan, miattam akartál te…

-  Meghalni? - kérdi kimondva - igen - hajtja le a fejét - hülyeség, mi? De… Fájt, kimondhatatlanul, leírhatatlanul. Én…Az egyik pillanatról a másikra elvesztettelek... És többé sosem voltál már velem. Pedig én annyira… Szerettelek - súgja a végét,s ismét folyni kezdenek  könnyei, mire az álla alá  nyúlva emelem fel az arcát, hogy a szemembe nézzen, majd a hüvelykujjammal letörlök egy, az arcán épp leszáguldó könnyet, majd végigsimítok az ajkait.

-  Már nem? - kérdek csupán ennyit kissé zaklatottan.

-  Most is. Őrülten… - hunyja le a szemét, még több könnyet hullajtva, mire halványan elmosolyodok.

-  Akkor jó, mert én ugyan így érzek… - súgom a végét, de biztosan hallja,mert elég köze hajoltam hozzá, és a következő pillanatban már csak a számat az ajkainak nyomom, mire átkarolva a nyakam húz egyből magához, egyre inkább elmélyítve a csókot.

-  Szeretsz? - kérdi boldogan, ami engem is felvillanyoz. Én csak fél kézzel a derekát ölelem, hisz’ a másik be van gipszelve. - Nem hagysz akkor már el?

-  Szeretlek - bólintok boldogan, s a kérdésére csak a homlokom az övének döntöm -, soha többé nem hagylak el!

-  Hol voltál? Miért mentél el? - bújik hozzám megnyugodva.

-  Majd mindent elmesélek, oké? Innentől van egy életünk ezt átbeszélni - csókolok neki kezet.

Végül tényleg elmeséltem, és szerintem mindketten megértettük egymás miértjeit.

Hát, ez lett volna azén történetem. Egy kis elgondolkodtatás az őszinteségről, a barátságokról, a dühről, a bánatról, a megbocsájtásról, a kilátástalanságról, a boldogság relativitásáról és a többi, és a többi… Szerintem mindenki más tanulságot szűr le, ha szűr le. Amilyen törékeny az emberi lét, olyan törékeny az általa alkotott világ, vigyázzuk egymás világát, hogy a miénket is vigyázzák.