10.

„C” feladat

Broken Souls

„Mert, vannak olyan dolgok, amiket nem akarunk, hogy megtörténjenek, de valahogy el kell fogadjunk. Ugyan úgy vannak olyan emberek, akik nélkül nem tudunk élni, de még is kénytelenek vagyunk őket engedni…”

Egy hosszú, eseményben dústalan nap után, fejfájással, fáradtam esek be panellakásom ajtaján. Kis bolhafészkem már szaladt is felém éhségét nyervogva. Így felkapva élettársamat lépdeltem konyhámba, ahol kiporcióztam újabb adagját. Míg ő evett, elkalandoztam gondolataimba, ahol drága jó bátyám képe villant fel, ahogy osztogassa rám a dolgait. 

Ezt csináld! Azt csináld! Menj ide és menj oda! – fintorogtam Hongkit utánozva, majd leültem cicuskám mellé, aki hírhedt a gyönyörű fehér bundájáról, melyben megannyi fekete csík vonul testének majdnem minden pontján. Úgy néz ki, mint egy fehértigris miniben és amilyen mini, annyira szeretni való. - Mást sem csinálok, csak az ő hülyeségeit intézem, természetesen helyette, míg ő sütteti a hasát, kitudja hol. Megígérte, ha megteszek neki mindent, ha megfelelek minden szabálynak és kritériumnak, akkor elvisz végre magával, de én egyre kevésbé érztem ennek valós szagát, pedig megtehetné. Nem olyan nagy kérés ez… Én is ugyan abból a vérből származok, mint ő, csak én rendelkezek extrákkal. – morogtam saját magamnak - Még, ha lány is vagyok, azért nem kellene ennyire átvernie… Ha tehetném, azt kívánnám, hogy bárcsak ugyanúgy bánna velem, mint a többiekkel. – vakartam fülét elszontyolodva, amire szétterült a kövön jóllakva, s nem foglalkozva azzal, hogy én éppen panaszaimmal árasztom el. – De egyszer talán az én időm is eljön, és akkor be fogja látni, hogy tévedett, mikor gyenge, picsogó kislánynak nézett. Érzem, hogy hamarosan itt az én időm. – Suttogtam a csendes térbe, mintha csak attól kellene tartanom, hogy meghallja valaki, holott egy árva lélek sem lakik velünk.

A reggel gyönyörű ragyogást, felhőtlen békességet, és mértéktelen boldogságot sugározott át az ablakon egyenesen párnáimra, melyben arcom fürdőzhetett kedvére. Az ablakon kinézve merengtem gondolataimban.

 Szeretek itt élni annak ellenére, hogy igazi gyilkoló gépnek vagyok kiképezve. Szeretném kipróbálni milyen igazi vámpírvadásznak lenni, igazi megbízással. Megtapasztalni, hogy milyen, amikor az adrenalin szétárad a testemben és teljesen az uralma alá kerít. Ki akarok menni, és én is bekerülni tetteimmel a nagy Vámpírvadászok könyvébe, amit bibliaként istenitek mióta az eszemet tudom. Mivel bátyám a főgóré, így minden rám hárul mióta a nagy Tanács megtette a vadászok kapitányává. Nem könnyű feladat nekem, mert e cím elnyerésével elvárják tőlem azt, hogy hasonló tudással rendelkezzek, mint Hongki. Jobban megnézve nagy teher ez, mert, ha valaki hibázik, azért neki kell felelnie. Ezért is igyekszem a tőlem telhető legjobb formám hozni napról-napra, ezzel is elősegítve, hogy miattam ne fájjon a feje.

A reggeli edzés után Hongkit készültem meglátogatni reménykedve, hogy eljött az a nap, amit évek óta annyira várok. A csoportunk főbb tagjai már körülötte gyülekeztek. Felcsillant szemmel szaladtam oda, mert ilyenkor mindig feladat van, és, ha feladat, akkor Mijunak is talán kiosszák élete első nagy küldetését.

-                     … A kémek itt és itt látták őket az elmúlt két hétben. – kaptam el oppa kezének mozgását a térképen, melyet annyira megbűvölten nézett mindenki. – Két csoportra fogunk oszlani: Byunghun, Junghwan, Sungkyu és Gungmin mennek az északi, míg Jonghun, Cheolyong és én a keleti oldalra.

Álljon csak meg a menet! Engem most megint ki akar hagynia buliból? Na, azt már nem!

-                      Én is megyek. Nem hagyhatsz többet itthon a hülye kifogásaiddal! Meg tudom magam védeni. Egy csapat vagyunk, tehát viselkedj velem is kellően. – szólaltam fel enyhén dühös hangnemben.

-                     Nem. – jelentette ki úgy, hogy még rám sem nézett. Sértésnek vettem, hogy ennyire lealacsonyít.

-                     Oppa, menni akarok! Miért akarod, hogy… - fojtotta belém a szót, ahogy rám emelte pilláit. Tisztán kivettem belőle, hogy mit akar, de nem hagyom magam elnyomni. Álltam tekintetét. – Azért mert így nézel, még nem fogom kevésbé akarni. Ha nem engedsz, magam megyek oda. – Fordítottam neki hátat vehemensen elindulva az ajtó felé.

Láttam a helyszínt, tudom, hogy mi a bevett szokás, így magam is el tudom intézni ezeket a vérszopókat, és megmutatom neked, hogy igen is érdemes vagyok a címemre.

-                     Azt mondtam nem! – kiabált rám, amitől megtorpantam – A saját érdekedben mondom, hogy te most nem jöhetsz. Esküszöm, hogy a legközelebbi kiküldetésen részt vehetsz, de ebből maradj ki. Nagyon szépen kérlek Miju, most az egyszer még fogadj szót. – lágyult el hangja a végére. Megfordultam és csak néztem rá. Megdöbbentett, hogy így beszél velem, s bár nem könyörög, még is olyan benyomást keltett. Nehezemre esett, de beadtam a derekam neki, holott minden sejtem tiltakozott ellene.

Egy szó nélkül hagytam el a szobát. Dühös voltam és csalódott. Nagyon akartam bizonyítani, de ahogy telnek a napok egyre kevésbé reménykedtem abban, hogy egyszer lehetek még az, amit megálmodtam kislányként.  A fa tövében ülve néztem utánuk, ahogy elindultak a kocsival. Vágyakozom. Minden után, ami e ház falai között mivoltomra utal. Bánatosan bekullogva Hongki dolgozó szobájába arra jutottam, hogy ezzel az önsajnálattal nem megyek sokra. Talán pont ez miatt sem akar magával vinni…? Kutakodni kezdtem minden olyan információ után, ami tudatomban hiányos. Mondhatom sokáig tartott, hogy szót fogadjak neki, de mindegy is. Jelenleg ez annyira nem aggaszt. Majd ráérek akkor elgondolkodni a rám váró báty-haragról, mikor az akció után vallatásra fog mindenki előtt; márpedig úgy lesz, a nyakam teszem rá. Nos, mivel csak a helyszínt tudtam a jelenlegi feladatból, így reménykedve estem a fiókoknak, szekrényeknek. Hosszas kutakodás után sem találtam semmit. Nagyot sóhajtva mérlegeltem magamban:

Ha nem mozdulok, akkor ugyan az a szót fogadó, babusgatni való, pici hugica maradok, aki eddig voltam, míg, ha elmegyek, és segítek levadászni ezeket a hegyes fogúakat, akkor nyilvánvalóvá válhat, hogy többre is képes vagyok, mint itthon ülni ölbe tett kézzel. Én nem leszek, aki csak a görögdinnye héját nyalogatja.

Kipattantam bátyám székéből, mintha csak tüzes vassal böktek volna meg, s már mentem is öltözni. Tudom, hogy mit akart Lee Hongki, de nem adhattam meg neki, többet nem és ezt pont neki kellene megértenie. Ugyan ilyen makacs és önfejű volt ő is. Rengetegszer volt is gubanc, mikor a két tudálékos összekapott; ezzel magamra és rágondoltam. Örökös összetűzéseink voltak, ami az évek alatt engem kezdtek egyre jobban fárasztani, így van, hogy csak ráhagytam, mert ugye: okos enged, szamár szenved. Szobám szekrényének ajtaját feltépve vettem elő a vadászok ruháját. Tiszta sötét cucc majdnem az egész, de ugyan annyira dögös is. Ha nem látott senki ebben parádéztam szobában, és imitálni, ahogy egy vámpírral épp végzek. Pasi ként magamba zúgnék. Persze csak, ha vonzott volna egy önfejű, minden veszélyre fittyet hányó, nem túl magas, vámpírvadász lány. Leginkább csak az utolsó tényező miatt nem álltam meg a helyem egy fiú mellett sem. Vagy a múlt miatt…?  Annyira rossz nem tudni, hogy mi is az igazság… Viszont nem volt időm ezen töprengni, mert várnak a rossz fiúk. Gyorsan belebújtam ruhámba, mely egy fekete csőszárú  farmerből, fehér ingből, majdnem térdig érő fekete csizmából és egy bokáig érő, hosszú ujjú, fekete bőrkabátból állt. Az utolsó volt a kedvencem, mert abban volt benne minden, ami a munkámhoz kell; kések, tőrök, és egy pár dobócsillag, melynek vége ezüsttel borított. A befutó még is egy speciális kunai, melynek a végében egy kapszula van, ami behatolásnál szétroppan, s ezzel eléri a kívánt hatást. Láttam működését és nagyon megtetszett annyira, hogy mai napig nem tudtam lecserélni a Top5-ös listám elejéről.

 Miután felöltöztem, és magamra pakoltam fegyvereim, megindultam a garázsba. Szomorúan vettem tudomásul, hogy motoroznom kell. Utálom ezt a gépjárművet, de a szükség nagyúr. A város külterületére száguldoztam reménykedve, hogy Hongkiékkal nem futok össze. Akkor tuti biztos, hogy ennyi volt a karrieremnek egy darabig, pedig annyira bezsongtam a magánküldetéstől, hogy elképzelni sem tudom, hogy hogy élném túl a csalódást. A cím, melyet oppa mutogatott meglepő épületet tárt elém. Egy kastélyszerű, rozoga háznak nézett ki, ami alig álla a talapzatán.

Tarkóm vakargatva elmélkedtem, hogy biztos jó címre emlékszem-e, de a hibalehetőség kicsi, így leállítottam a motort, amit gondosan elrejtettem. Lassan megy le a nap, így sietnem kell, mert nem fogok látni semmit, ami kicsit megnehezítené a dolgom. Vaskos kapun kellett bemennem, amit már teljesen belepett a gyom. Nem csak alul ejtette rabul a gaz, de az vasrudakat is ellepték a vadnövény indái, ráadásul, ahogy kijjebb nyomtam nyikorgott is. Ennyit a hangtalan jövetelemtől.  Ettől eltekintve próbáltam hangtalanul besétálni a kétszárnyas ajtóig, alaposan körbenézve két oldalon. Egy lelket sem láttam. Persze nem arra vártam, hogy szépen megterített asztallal várnak majd egy kis teázásra, de nem is arra, hogy ördögszekerek forognak az épület körül. 

Ebből kiindulva bent sem lehet rózsásabb a helyzet, habár erre úgyis mindjárt fény derül.
A bejáraton bejutva sem tárult elém semmi, ami szemeimnek érdekes lehetni. Mondjuk, csak az elején járok az utamnak. Még semmi sincs veszve! De… be kellett, hogy valljam, picit féltem. Mivel első küldetés, amit ugyebár jó magam szabtam ki személyemre, természetes, hogy izgul az emberlánya. Ez körülbelül olyan, mint, ha most randiztam volna először; vagy csókoltam volna meg azt, akiért szívem annyira kalapál. Nagy levegőt vettem, majd határozottan indultam meg előre, alaposan körbenézve magam előtt, mellett és mögött is. Ahogy haladok befelé, egyre inkább egy sötét és vizes földszagú lyukra hasonlít, mint sem egy valaha volt pompás kastélyra. Az is meglep, hogy oppáék nincsenek itt… Vagy csak elkerültem őket? Ha már végeztek, teljesen feleslegesen jöttem ide és érzem magam kis nyúlnak. Tovább lépdeltem a folyosón egészem egy olyan ósdi ajtóig, amit csak félve szabad kinyitni, nehogy rádőljön az ember lányára. Nekem azt hiszem ezt még is kell kockáztatnom. Amint a hatalmas, kopottas és talán aranyozott kilincshez nyúltam, valaki elkapta a kezem. Akkorát ugrottam ijedtemben, hogy sikítani is elfelejtettem, s csak néma tátogás hagyta el a szám.

-                     Mit keresel itt? Nem megmondtam, hogy nem jöhetsz?! - ez a valaki nem volt más, mint Hongki. És ráadásul a mérges fajtája.  Pedig reméltem, hogy egy pár óráig még nem találkozok vele.

-                     Oppa… én csak meg akartam mutatni, hogy elég érett és képzett vagyok ahhoz, hogy veletek vadásszak…

-                     Itt állsz az ellenség fészkében és még szét sem nézel! Ha nem én lettem volna, hanem az egyik vérszopó neked már rég véged lenne! Ez neked a tökéletes képzettség?  - szikrázott szeme a dühtől. Annak ellenére, hogy csendben kellene osonnunk és, hogy a létezésünkről se tudjanak, Hongki igen csak az ellenkezőjét csinálja. Tehát, ki is a képezetlen?

-                     „Dühödben belerúgsz egy kőbe, és saját lábad sérül meg.” Oppa, ha így viselkedsz, saját magad fogod felhívni a hegyes fogúak figyelmét az ittlétünkre. Ezt ugye te sem akarod? Ha már a helyzet így hozta, akkor próbáld meg elfogadni a tényt, hogy itt vagyok, és végre rávenni magad, hogy együtt dolgozzunk. Ígérem, nem fogok csalódást okozni, de ahhoz, hogy ezt az ígéretet meg tudjam tartani, adnod kell egy esélyt. Nélküled nem fog menni.

Szemmel láthatóan nem tetszett neki a helyzet. Sejtettem, hogy szorulni fog a hurok a nyakam körül, de egyszer túl kell esni mindenen, ahogy ezen is. Nagyot sóhajtott, s már mondta is volna a szokásos hegyi beszédét, de a bejárati ajtó nyikorgása csapta meg fülünket. Egyszerre mozdultunk fedezékbe. Három férfi alakja rajzolódott ki alig tőlünk három méterre. Kétöltönyös idősebbé és egy pizza futárra hasonlító fiatal srácé.

-                     Mr. Yoon, megértem az aggodalmát, de biztosíthatom, hogy semmi ilyesmi nem történt. A vadászok kapizsgálnak valamit, de nem láttam jelét annak, hogy megmozdultak volna. 

-                     Bízom benne, hogy így van. Nem örülnék neki, ha keresztbe húznák sokévnyi munkák, mielőtt beteljesülhetne. Remélem a végéig így is marad.

Mikor kilestem a fal mögül kicsit jobban, rá kellett döbbennem, ha akarok, se tudok bejutni csak úgy. A szemüveges öreg egy mélyedésbe nyúlt, majd emberi szemnek is láthatóvá tett pajzsot hatástalanított. Mint, ha csak a NASA-nak dolgoznának. Futott át agyamon, s mire kettőt pislantottam mind a hárman eltűntek a pajzs mögött. Vártunk még egy kicsit, majd Hongki csuklón ragadott és a lehető legóvatosabban kezdett el kifelé húzni.

-                     Látod! Ennyin múlott, hogy ne kapjanak el… - tekintett hátrafelé, mint, ha csak egy űzött vad lenne.

-                     Ne csinálj úgy, mintha tudtál volna az aktív kapuról. Az arcod elnézve te sem tudtál róla és ez bosszant most jobban, nem az, hogy mi lett volna velem, ha elkapnak. Ismerlek oppa. Minden grimaszod tudom, hogy mi mit jelent.

-                     Ha tudod, akkor azt is tudod, hogy mi következik. – Lökött egyet rajtam, ami kicsit sem esett jól. – Menj haza, és csináld azt, amit csinálni szoktál, mielőtt még szépen mondom.

Nagyot dobbantottam mérgemben, de megindultam a motor felé. Ha azt hiszi, hogy ennyivel leráz, akkor nagyot tévedett. Mielőtt a motor rejtekhelyére megtorpantam és visszafordultam. Újfent elbújtam, de ekkor már két ellenségem volt: a vámpírok és a vadászok. Nem értettem, hogy miért akarom ennyire, talán csak az ösztön, de nem tudok belőle kimaradni, már nem.
Hongki után leskelődve egyre unalmasabb volt a várakozás. Órákig kuksoltam egyhelyben és lestem folyamatosan minden irányba, de semmi. Se tőlünk, de a vámpíroktól nem láttam mozgást, pedig későre jár. Idegtépő. Mire teljesen besötétedett ködbe borult az környék. Épp azon tanakodtam, hogy elindulok, mikor rezegni kezdett a telefonom. Mivel nem számítottam rá, így megijedtem, főleg, mikor megláttam, hogy ki hív, de egyben le is döbbentem rajta.
„Oppa” – állt a kijelzőn. Szívem hevesebben vert, amint megláttam. Bizonyára hazaért vagy engem látogatott meg, hogy megtegye a hangos oktatását.

-                     Sajnálom…

Motyogtam magam elé, míg beleharaptam alsóajkam egyik szélébe és bizonytalanul, de kinyomtam. Nekem most itt van a helyem, itt van feladatom, nem vonhatja el a figyelmem semmi róla. Úgy éreztem, hogy kockáztatnom kell ahhoz, hogy győztesként kerüljek végre ki. Hogy végre ne árnyék legyek. Igen, ezt kell tennem! Megindultam fedezékemből. Alig léptem kettőt s máris más irányt vett utam.

-                     Ha hívnak illik felvenni, nem? És, ha fontosat akar mondani a hívó?

Megfagytam teljesen. Ezt a hangot és hanglejtés ezer közül megismerem. Megpördültem, hogy megbizonyosodjak jól hallok e. Látni akartam. Látni saját szememmel, még akkor is, ha tudom fájni fog.

-                     Ha nem mész el, kénytelen leszek… Ne kényszeríts erre. Nem teszek kivételt senkivel. Te és én ellenségek vagyunk… Miért vagy itt?  Talán…

Mind a ketten tudjuk, hogy mi lett volna a folytatása mondatomnak. Nem tudtam a szemébe nézni, mert, ha megteszem nem biztos, hogy tudok magamnak parancsolni. Igazából még azt sem tudom pontosan, hogy hol van, merre ne nézzek, csak azt tudom, ha jót akarok magamnak, akkor gyorsa fogom ezt a beszélgetést. Nem tudnám megtenni. Még nem. Csak azért, mert ez a kötelességem? Ezért kellene? Ártott nekem? Csak, mert összetörte a szívem még nem tudnám megölni. Ez kellett tennie, ahogy nekem is a saját sorsom kell egyengetnem. Nekünk nincs saját döntésünk, nincs saját akaratunk. Mi csak bábok vagyunk, akik úgy táncolnak, ahogy rángatják őket. Gyenge vagyok. Ha róla van szó mindig is gyenge voltam. Még, ha tudom, hogy az élete kiontásával véget érne a háború a két klán között. Persze azt is tudom, hogy egyszer, talán egyszer eljön az az idő, hogy magamnak kell megtennem, hogy bizonyítsam hűségem és tiszteletem Lee Hongki és a vadászok előtt. Remélem, ezt soha nem jön el.

-                     Ha nem megyek mi lesz? Megpróbálod…? – gondolataimból húzott vissza. Hallottam, ahogy lassan megindult felém. Szívem olyan hevesen kezdett el verni, hogy féltem hallani fogja, ha ide, vagy csak a közelembe ér. Még válaszolni sem tudtam. Csak azon kattogott az agyam, hogy itt van és, el kell kerülnöm, mert, ha nem teszem, elbukok.

Megállt. Mint, ha csak olvasna a gondolataimban. Ahogy a földet kémleltem odatolakodott cipőjének orra. Itt van szinte egy karnyújtásnyira és biztos érzi, hogy harcot vívok saját magammal. Szóra sem méltattam. Jobb menni, mielőtt rákényszerít, hogy megtegyem, amire hivatott vagyok. Az az érzésem támadt, hogy oppa tudta. Tudta, hogy neki is köze van hozzá. Tudta, hogy visszajött és azt is tudta, hogy erre nem vagyok felkészülve. Még nem engedtem el teljesen, és ezt rossz volt magamnak beismerni. Hiába éreztem illatát, ami már megbabonázott méretekről, hiába volt olyan közel hozzám, hogy szinte az már fájdalmas volt, el kell felejteni El kell felejteni mindazt, ami történt egyszer valamikor régen. A világ végét is okozhatja az, ha mi újra egymásra találnánk. És, hacsak én ő rá? Nem, az is egyenlő a végzettel. Gyerünk Miju, csupán az egyik lábad kell megmozdítsd ahhoz, hogy tovább állj. Légy erős!

Ekkor hallottam meg egy kocsinak a robaját, hatalmas fékcsikorgással állt meg nem is olyan messze. Talán ez volt a jel. Ő oda kapta a fejét. Ez volt a remek pillanat. Hirtelen köddé váltam. Mintha ott se lettem volna. Futottam. Futottam, ahogy csak lábaim és tüdőm bírta. Nem szabadott megfordulnom, most nem. Ha megfordultam volna, akkor meghátrálásnak számít, és úgy cserbenhagyom Hongkit. Bizonyítanom kellett neki. Látnia kellett bennem azt, hogy kész vagyok. Igenis én is vagyok már olyan profi, mint ő, vagy bárki más a bandából, de magamnak is bizonyítanom kellett, hogy a szívem helyett, az agyam vette át az irányítást. Ha a szívemre hallgatok, akkor ennek sose lesz vége.

Csak futottam tovább, mígnem egy hatalmas fehér épülethez értem. Ott megtorpantam. Végignéztem a hatalmas égkarcolón. Muszáj volt egy kis időt hagyjak magamnak, hiába tudtam, hogy veszélyben vagyok. A tüdőm ki akart esni a helyéről. Szívem torkomban dobogott és a sírás is fojtogatott. De nem, most még nem adhattam fel. Tudtam, hogy a banda bent van, és nem kell sok és ők is itt fognak kikötni. Érezni a veszély illatát. El kellett rejtőzzek minél hamarabb. Ha bárki megtalál, az végzetes lehet számomra.

Egy kisebb parkot pillantottam meg a közelben. Fényáradat érkezett mindenhonnan, ahogy a lámpák beragyogták a parkot. Ez a kis terület elfelejtette velem, hogy éjszaka van. Fényei nyugalmat sugároztak. Futnom kellene, hogy elrejtőzzek, de ez a kép magával ragadott. Azt akartam, hogy ülepedjenek le érzéseim. Szeretnék olyan lenni, mint a bátyám. Nem érezni, nem szeretni, ha meg mégis, rendelkezni olyan képességgel, ami ezt kikapcsolja. Szeretnék gyerek lenni, akinek még nem bűn álmodni…

Sikerült megnyugtatnia sajgó szívem is az az ezernyi csillag, ami fent ragyog. Levegővételem, érzéseim, gondolataim is lecsillapodtak. Mély sóhajt vettem és behunytam szemeim. Kívülről úgy nézhettem ki, mint egy idióta, ahogy ott állok az út közepén felfelé tartva arcom, de nekem most erre volt szükségem. Nyugalmat kellett teremtsek magamban, hogy reálisan tudjak gondolkozni. Összeszedtem minden energiám és minden erőm. Megannyi kósza gondolatot kizártam a fejemből és befutottam a parkot körülölelő kis facsoportba. Egyik hatalmas fa lombkoronájában bújtam el. Onnan beláttam az egész épületet és a parkba ki-be járkáló embereket is. Tökéletes rejtekhelynek bizonyult. Élesen figyeltem, mígnem mozgást vette kezdetét az épület bejáratánál. Egy csapat távozott onnan és azok nem voltak mások, mint, akiket oppáék is üldöztek. A személyleírás nagyon rájuk vall, amit már nem egyszer hallottam a vezetőtől. Mind fekete ruhát viseltek. Ezzel teljesen beolvadtak egy hétköznapi rossz fiús bandának tűnő álcába. Nem hiába a vámpírfiúk ellenállhatatlanok, okosak, tehetségesek, ügyesek... Még egy vadászt is képesek elcsábítani - sóhajtottam nagyot, amit feleszméltem, hogy megint nagyon központosítok egy valakire. Gyorsan elhessegettem gondolataimat.

-                     Miju, neked most koncentrálnod kell és pont. – motyogtam magam elé. Ekkor ágreccsenést hallottam meg. Gyorsan hátrakaptam a fejem. Következő pillanatban már ujjakat éreztem meg az ajkaimon. Valaki lefogta a számat. Szívem megint ki akart esni a helyéről, viszont mikor megláttam, hogy kivel is van dolgom, nem akart csillapodni. Éreztem azt, hogy nekem most azonnal lesz végem. Szerintem, ha egy papír, és egy toll lett volna nálam rögtön végrendeletem írtam volna, hisz, aki közvetlen mögöttem volt, az nem volt más, mint a bátyám, Lee Hongki. Nyeltem egy hatalmasat, amikor megláttam a tekintetét, mely szinte szikrákat szórt a dühtől. Pupillái össze voltak szűkülve. Félelmetes volt, ahogy a szemeimet kémlelte. Piros erek futottak végig a szemgolyóin. Nem rejtette véka alá, hogy mit érez most irántam. Egyre rémisztőbbé vált. Nem mertem megmozdulni sem, de tartottam a szemkontaktust. Tudtam, ha megszakítom, az bizonytalanságra vallana és azt hiszi ő győzött. De én nem féltem. Abban a pillanatban nem voltam gyenge. Itt volt az ideje, hogy szembenézzek a bátyámmal, mert mindent a célért. Lassan a kezeihez nyúltam és lehúztam az ujjait ajkaimról. Újra lélegezni kezdtem a szemkontaktust nem megszakítva, de ekkor olyan szavak hagyták el a száját, amit soha nem gondoltam volna.

-                     Csalódtam benned – nézett még mindig rám. Szívem egy ütemet kihagyott. Az kit eddig a legjobban tiszteltem, most itt áll előttem, véresen komolyan a szemembe néz és a legfájóbb szavakat mondja.

-                     Oppa… Miért? - kérdeztem hüledezve. Felváltva néztem szemeibe. Mintha próbáltam volna kiolvasni belőle valamit, de nem tudtam. Tisztán látszódott benne a düh.

-                     Megmondtam, hogy menj haza, de saját magad sodortad a vesztedbe. Innen már nincs visszaút. – nézett még mindig a szemembe, de mintha enyhült volna kissé. Megjelent benne a sajnálat és a szánalom jele. – Csak most az egyszer kellett volna rám hallgass, csak most az egyszer. – hajtotta le a fejét és mély sóhajt vett, feladta. - Vége Miju.. Ez volt az utolsó tánc. Sajnálom, hogy nem védhetlek meg. Annyira sajnálom… - ölelt magához.

Egy sötét kocsi jelent meg a fa alatt. Lekaptam a fejem. Lebuktunk. A vámpírok csak úgy ömlöttek ki a kocsikból és egy szempillantás alatt ott termettek mellettünk a fán. Mind a kettőnket elkaptak. Hongkit lerúgták a fáról és földre kényszerítették. Az erős és a büszke bátyám most ott feküdt tehetetlenül és mindenért én voltam a hibás. Erős fájdalom csapott az oldalamba, amitől fel kellett kiáltsák. Leestem a fáról és pontosan Hongkival kerültem szembe. Tekintetét rám emelte és csak nézett rám. Rugdosták jobbról-balról, láttam a fájdalmat a szemében, ahogy a könnyek gyűltek szemébe. Ajka vérrel lett tele és egyre gyorsabban törtek utat szája sarkából, de ő csak engem nézett. Meg se rezzent.

-                     Ne! – kiabáltam el magam sírva. – Hagyjátok békén a bátyámat! – őrülten kiáltottam, szinte már sikítottam. Ekkor én is részesülhettem, amiben oppa. Hangtalanul tűrtem, ahogy ő, bármennyire is fájt. Lekötötték a szám és a szemeimet is, miután megfosztottak kabátomtól és ezzel együtt fegyvereimtől is. Kaptam egy erős ütést a tarkómra, amitől sötétbe borult minden.

Hideg szellő csapott meg. Testemet átjárta a borzadály. A talaj nyirkos volt alattam, de mégis érdes. A levegő friss, de mégis nyomasztó volt minden. Mintha a légkört átjárta volna a gyűlölet. Még a természet is tudta, hogy a mai nap egy végzetes nap lesz. Hajnalodott. A távolban az egyik kémüket pillantottam meg. Nem tudtam, hogy hol vagyok, de mindenütt ledőlt, lerombolt épületek hevertek, amerre a szem ellát. Ha egy kicsit megerőltetem az elmém, talán egy buddhista templomkertre hasonlít.

 Ha ez az a hely, amire gondolok, akkor ez az állítólagos kísértetek tanyája. Viszont azok a kísértetek nem voltak mások, mint a vámpírok. Otthonuknak nevezték volna ki ezt a romos tájat? Milyen ironikus. Buddha, templom és vámpírok? Jó vicc.

Tovább nézelődve a barnás, poros tájon oppát kerestem szemmel. Ahhoz, hogy megtaláljam, talán meg kell, hogy forduljak. Megmozdultam kissé, de erős fájdalom hasított bele az oldalamba, mitől fel kellett nyögjek.

-                     Nocsak, a kis hercegnő is felébredt – szólalt meg számomra egy ismeretlen mély hangja. Szinte bántotta a dobhártyámat.

Ahogy sikerült körbenéznem, megakadt a szemem Hongkin. Neki volt támasztva egy keresztnek, nem messze tőlem. Félelemmel néztem rá. Segíteni akartam neki.

-                     Mit akartok vele tenni?  – keltem ki magamból. Ekkor jelent meg Ő. Kacagott.

-                     Ugyan, Miju, nincs miért aggódj – nézett rám vigyorogva. – Csupán oda küldöm a bátyád, ahol neki kéne lennie. – mutogatott lefele sunyin nézve - Halálba és méghozzá a pokolba! – eltűnt az arcáról a mosoly és véresen komoly lett. Hirtelen úgy éreztem még meg is üt. – Ahogy az egész fajtátokat és azokat, akik kiakarnak minket pusztítani, csupán azért, mert mások vagyunk! – kiabált rám, holott ők sem csinálnak mást, mint mi.

Szavai csapásként értek. Nem tudtam mit tegyek. Kapkodni kezdtem a levegőt.

-                     Ne kérlek… – borultam a lábai elé rimánkodva. Megalázva éreztem magam, de többet ér Hongki élete, mint a becsületem. Tudom, hogy ő nem alázkodott volna meg, ha beszélhetett volna, mert ő nem ezt tanította, de nem volt más választásom akkor. – Kérlek Myungsoo, jusson eszedbe a múlt. – kezdtem el sírni – Mikor még egymáséi voltunk, mikor minden szép volt.  – néztem fel rá. Ha nem is lesz szép befejezése a napnak, azt akarom, hogy neki is fájjon, mert, ha tagadja is, még valahol mélyen hozzám és múltunkhoz akar tartozni.

Szemeimbe nézett, láttam benne, ahogy visszagondol rá. Ahogy lepörög előtte, hogy milyen boldogok voltunk. Újabb könnyek gyűltek a szemembe, amit a kétségbe esés szült. Kimondhatatlanul szerettem és ő is engem, de mikor kiderült, hogy vámpírvadász vagyok és ő vámpír, minden megváltozott. Örökre el kellett egymást felejtsük, most meg itt könyörgök az életünkért. Azt hittem még órákkal ezelőtt, hogy nem most lesz itt a pillanat. Talán nem is jön el az a pillanat. Ő és ÉN már tényleg csak ellenségek vagyunk.

A szemkontaktusunk megszakadt. Tudta, ha rám néz, akkor elbukik. Elbukik, mint vámpírvezető és, mint vámpír. Az egyik csatlósa fegyveréért kapott és egyenesen Hongki fejének szegezte. Oppa lehunyta a szemét és már készült a sorsát beteljesíteni. Nem harcolt ellene. Feleszméltem, hogy mi is fog történni. Pillanatok alatt kellett cselekednem. Nem volt más választásom. Mérlegelnem kellett rögtön.

Vagy elveszítem azt, aki egész életemben a támpontom volt mindenben, aki felnevelt és óvott minden bajtól. Aki szülők helyett szülőm volt, aki barát helyett barátom volt, és aki megtanított élni. Vagy megfutamodok és egész élete, erőfeszítése hiába való volt. Ha meg kell halnia, ha tényleg ez a sorsa és az enyém is, akkor nem hagyhatjuk úgy el azt a világot, hogy nem tettem meg mindent. Ha késő is, most bizonyítok. Legalább arra a pár másodpercre legyen rám büszke. Ezt akarom.

Gyorsan felálltam és határozott mozdulattal kicsavartam a mellettem álló vámpír kezéből a fegyvert, amit egyből Myungsoora fogtam. Erre a célpontom is felfigyelt és sajátját rám tartotta. Néztük egymást, néztünk mélyen egymás szemébe. Láttam benne, hogy neki is fáj, épp úgy, ahogy nekem is. Elkezdett a könny hullni a szememből. Kezem remegett a dühtől és a félelemtől, de egy hangot se hallattam. Tartottam a szemkontaktust. Azok a szemek, mindig képesek voltak engem feldobni, melyek most rám szegeződnek és kimérten néznek engem. A tekintetem lejjebb vándorolt. Azok az ajkak, olyan könnyedén és érzékien csókoltak, minden pillanatban attól félve, hogy összetörnek. Tekintetem még lejjebb ment. Az a nyak, ahova mindig bújhattam, ha féltem, vagy elpirultam. Ott úgy éreztem, hogy senki sem láthat. És azok a karok, melyek védelmeztek minden rossztól, öleltek szeretetteljesen….  A karjai között mindig boldog voltam és sose féltem. De ez a nap más, mert ezek a karok szegezik rám a fegyvert.

 Egyszerre biztosítottuk ki. Farkasszemet néztünk egymással. Se én, se ő nem pislogott. Hallottam, ahogy oppa vergődik és küzd mögöttem azért, hogy megállítson, de én csak töretlenül tartottam magam, ahhoz, hogy ez a helyes. Csak így érhet véget az örökös háború. Ha én megölöm hajdani szerelmem, akkor Hongki képes lesz annyi erőt meríteni, hogy a többieket elintézze. Csak ezt az egyet kell érte megtennem.  Magamban visszaszámoltam.

-                     Sajnálom oppa, hogy csalódást okoztam... Szerelek…

Talán az utolsót szó nem csak Lee Hongkinak szántam, hanem mind a kettejüknek.  A fegyverek elsültek. Szinte olyan egyszerre, hogy úgy hangzott, hogy csak egy durrant el. És azt hiszem mind a ketten eltaláltuk a helyes utat, a szívünket. Csak így lehetett vége ennek a szerelemnek és háborúnak. Térdre omlottunk. Hongkira néztem egy pillanatra mosolyogva. Megtettem oppa, remélem bizonyítottam.”Minden zaj megszűnt körülöttem. Láttam, hogy bátyám felállt és őrjöng, de nem hallottam mit mond. Elterültem, ahogy a vér szökött ki belőlem. Csak Myungsoot akartam látni. Már úgy sem fájt semmi, megtehetem. Nyugodtság áradt végig a testemen. Vége volt.. Béke lett a világban. Ezzel véget vetettünk az örökös háborúnak és egymás okozta fájdalomnak. Még egy utolsó gondolatsor futott végig az agyamon, míg bátyám karjai között váltam a halálra.

Ez volt az életem. Ennyi jutott nekem. Szerettem és Ő is szeretett… Mert, vannak olyan dolgok, amiket nem akarunk, hogy megtörténjenek, de valahogy el kell fogadjunk. Ugyanúgy vannak olyan emberek, akik nélkül nem tudunk élni, de mégis kénytelenek vagyunk őket engedni… Oppa… Vigyázni fogok rád onnan, ahová megyek. Ott foglak várni mosolyogva. Remélem, büszke leszel még akkor is rám…

Ajkaim még egy utolsó lélegzetet hagytak maguk után. Szememből egy könnycsepp legördült és szívem megállt dobogni.

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

 Helyesírás:

Javasoljuk neked, hogy a párbeszédhasználatnak nézz utána, mivel azokat legtöbb esetben helytelenül használod. Ajánljuk ennek az oldalnak az átolvasását, tanulmányozását: http://lumosfrpg.darkbb.com/t143-helyesiras

Másik, ami egy kicsivel szembetűnőbb és nagyobb hiba, az a jelen-és múlt idő váltakozása az egész történet alatt. Fontos, hogy megállapodjunk egy igeidőnél, és ne váltogassuk azt egy bekezdésen, mondaton belül. Csak különleges esetekben íródik két igeidőben egy történet, de a te esetedben ezt nem szükséges használni.

 Helyesírási hibák, amiket külön kiemelünk:

Felszólításban írsz olyan igéket, amelyek szövegkörnyezetükben nem helyénvalók.

Például:

• „Míg ő evett, elkalandoztam gondolataimba, ahol drága jó bátyám képe villant fel, ahogy osztogassa rám a dolgait.”

      Helyesen: … ahogy osztogatja rám a dolgait.

• „Felcsillant szemmel szaladtam oda, mert ilyenkor mindig feladat van, és, ha feladat, akkor Mijunak is talán kiosszák élete első nagy küldetését.”

      Helyesen: …talán kiosztják élete első nagy küldetését.

      Az „-e” kérdőszót kötőjellel kapcsoljuk az adott igéhez.


          Például:

• „Tarkóm vakargatva elmélkedtem, hogy biztos jó címre emlékszem e…”

       Helyesen: …hogy biztos jó címre emlékszem-e.

• „Megpördültem, hogy megbizonyosodjak jól hallok e.”

       Helyesen: …jól hallok-e.

Most, hogy tudod, mire kell odafigyelned, könnyebb lesz ezeknek a javítása is. Átolvasást és egy pici gyakorlást igényel csak, így magadtól is meg tudod ezeket csinálni – mind a vesszőhibákat, mind az elgépeléseket is.

Azonban emellé feltétlen ajánlanánk egy bétát (lektort), aki átnézi a publikálni kívánt munkáidat, mivel sokszori átolvasás után sem biztos, hogy észrevesszük a hibáinkat – de ez természetes, hiszen emberek vagyunk.

Félreértés ne essék, a béta nem a stílusodat és a történetedet határozza meg, vagy szabja újra, hanem ő az, aki a helyesírási hibákra és logikai buktatókra felhívja a figyelmed. Érdemes egy tapasztalt emberrel dolgozni, így minél precízebb munkát adhatsz ki a kezeid közül.

Formázás:

A formázással semmi komolyabb gond nem volt. Láttuk, hogy figyeltél, és az előírt kritériumokat betartottad. Szép munka. Egyedül csak az zavaró a szövegtörzsben, hogy a bekezdések túlságosan hosszúra nyúltak. Javasoljuk, hogy sűrűbben törd meg a sorokat, így megkönnyíti az olvasást is, és esztétikusabb lesz a történet.

Stílus:

Talán ezt a pontot a legnehezebb megítélnünk minden történetnél, mivel ez egy kicsit objektív dolog, mert minden ember máshogy áll a dolgokhoz. Ezért is van több zsűritag, hogy minél szélesebb körben mérhessük fel a különböző írásstílusokat.

Látszik, hogy próbálsz törekedni az agyadban megszületett képi világ hiteles átadására. Viszel bele leírásokat, egy-két hasonlatot, amivel közelebb érezhetjük magunkhoz a történetet. Viszont szerintünk még kiforratlan a stílusod, de egyértelműen látszik az, hogy fejlődőképes vagy ilyen téren, és csak biztatlak a további írásra. Minél többet írsz, minél több műfajban próbálod ki magad, annál jobban rátalálsz a saját stílusodra, ami a védjegyeddé válhat.

Történetvezetés:

Ez érthető volt, így majdnem maximum pontot kaptál rá. Jó, hogy egy idilli, otthoni környezettel kezdtél. A klánról és a háborúról is írtál, amit azonban mégis hiányolunk, hogy az ellenségeskedést kiváltó okok elmaradtak, ezeket jobban kifejthetted volna. Igaz, hossz az korlátozott volt, így kevesebb minden fér egy történetbe, de azért itt is meg lehet magyarázni egy-két dolgot, még ha nem is az a főszál.

Azt hozzátenném, hogy a vége történetvezetés szempontjából tetszetős, és érzelmeket vált ki az olvasóból, annak ellenére, hogy egy kicsit klisésnek hat.

Azt külön kiemelnénk, hogy a párbeszédek életszerűek, amit nagyon jól csináltál.

Karakterfejlődés:

Érezni lehetett, a szereplők miért cselekednek úgy, ahogy, ami megint csak jó pont. Bár a báty és a húg közötti kapcsolatnak egy kicsivel több figyelmet szenteltem volna, hogy a végén igazán nagy érzelmi bombaként hasson az olvasóra a cselekménylezárás.

Több külső leírást is elviselt volna a történet, hogy ne csak a bensőjét ismerjük meg a karaktereknek. Ez fontos, mivel mindenki szeretné elképzelni a szereplők valóját – és ezt persze az író tökéletesen leírhatja, ha nem is teljesen részletesen.

Feladatmegoldás:

Na, ez az a pont, ahol megcsúsztál. A főszereplő lány minden mozzanata az érzelmekre épült. Persze, ez nem baj, sőt tetszett nekünk maga a történet, és a karakterek is, de sajnos a feladatnak ez nem tett eleget.

Nem lehettek túlzottan szentimentálisak, azaz érzelmesek a főszereplők, de Mijut kifejezetten az erős érzelmei irányították; persze ez nem zárja ki, hogy a karaktereknek legyenek érzelmei.

Hát ennyi lenne az építőkritika. Reméljük, hogy ezzel tudtunk neked segíteni. Annak ellenére, hogy soknak tűnik a hibád, ne csüggedj, ezek könnyen javíthatóak; van érzéked az íráshoz. Csak akarni kell fejlődni!

A zsűri