37.

„A” feladat

C Í M: The undertaker’s sunset

S Z E R E P L Ő K: Yoo ChanHyun (TeenTop, Ricky), Choi JongHyun (TeenTop, Changjo) Bang MinSoo (TeenTop, C.A.P.), Ahn Daneil (TeenTop, Niel)

M Ű F A J: agnst

M E G J E G Y Z É S: -------

“ChanHyun-ah, nem érhet minden boldog véget!”

ChanHyun szinte lebegve vágott át az iskola udvarán. Már megint rózsaszín volt. Nem, nem megint. Ő mindig ilyen; rózsaszín. Mozgása, folyton újra és újra felrajzolódó vigyora – sőt, inkább le se kopó; szája sarkai még akkor is rángatóztak, föl kívántak szaladni füléig, mikor a helyzet komolyságot kívánt -, mosolygó szemei, arcának kedves vonásai és az őt körüllengő, furcsa, mindig vidám aura; mind rózsaszín ködöt árasztott. Páran még arra is meg mertek volna esküdni, hogy mikor a fiú elmegy mellettük, vadvirágok illatát érzik.

JongHyun kíváncsian szemlélte az épület tetejéről. Érdekelte mi lelte barátját, hogy már megint a talaj a fölött közlekedik. Bár ehhez nem kellett sok, hisz a fiú már attól révületbe tudott esni, ha szépen énekeltek a madarak, vagy ha meglátott egy aranyos kiscicát útban az iskola felé. Egyszerűen hihetetlen volt.

JongHyun szerette őt nézni. Hiába született később, mint ChanHyun, kettejük közül ő számított a komolyabbnak és érettebbnek (ebben persze az is szerepet játszott, hogy az idősebbet semmi sem ösztönözte, hogy megérjen, mialatt a fiatalabbnak túl korán kellett felnőtté válnia), míg a másik fiú mindig örömteli volt, teljes szívéből hitt a boldog végkifejletekben is. Gyakran veszekedtek emiatt; ChanHyun egyszerűen nem mutatott hajlandóságot tragédiák elolvasására, JongHyun viszont imádta az ilyen történeteket, és egymás után szállította őket barátjának, ám ő még csak rájuk se pillantott – még a szomorú vég létezését is megtagadta.

JongHyun nagyon szerette ezek miatt. Ironikus módon, bár ChanHyun gyakran szinte elrepült, mégis horgonyként, nehezékként funkcionált számára. Horgonyként az élethez. Mert ChanHyun képviselt számára mindent: benne meglátott minden reményt, mely valaha is kiveszett az emberekből, látta benne az örömöt, a saját örömét is, az egész világ örömét, a békességet és a gyermekiességet – néha nem is hitte el, hogy mindez valódi.

Ha otthon gondok voltak – és voltak -, csupán átszaladt barátjához, kinek anyukája mindig forró sütibe sütött kedvességgel várta, és kinek csilingelő nevetése kiűzte elméjéből szülei veszekedésének hangfoszlányait, vagy éppen a pofonok csattanásait. Vagy ha úgy érezte, édesapja eluralkodott rajta, felvette a férfi arcát, tetteivel a bőrébe bújt, apjává vált, és nem bírta kezelni az indulatait, mikor már ütésre lendült a keze; csak eszébe jutott a fiú mosolyából áradó béke és szeretet. Ha nyögve kinyitotta az alkoholt rejtő szekrények ajtaját, és kezébe vett egy palackot, ujjai soha nem távolították el a dugót, hiszen szemei előtt feltűnt ő, ahogy lehajt egy pohár szörpöt, vagy lassan elszürcsöl egy bögre forró csokit. Örült neki, hogy legalább a társa gondtalan és boldog.

Néha elképzelte, hogy zsinórok tekerednek az emberek nyaka köré, végükön nagy lufikkal. Úgy gondolta, ChanHyunéi szépek, egészségesek, rózsaszínek (ez még hihetőnek is tűnt, sőt, talán ezek a lufik táplálták minden egyes nap egyre vakítóbb rózsaszínességét és kifogyhatatlan lelkesedését, életteliségét). Azonban sajátja… Szürke volt, és ahelyett, hogy belé töltötte volna a kellemes érzéseket, pont a fordítottja történt. Mintha kiszipolyozta volna testéből a boldogság minden apró szikráját, ezzel óriásivá duzzadva, elszállásra, magasba emelkedésre készen; a nyaka köré tekeredő madzag pedig egyre szorult, és szorult. Megfojtotta őt.

Az utóbbi időkben sokat töprengett ezen. Arra jutott, hogy valójában nem valami láthatatlan zsinór fojtogatja őt, hanem maga az élet. Terhei terhesebbek lettek, és egyre nőttek, sokasodtak, végül pedig már az evés, a lélegzés is közéjük tartozott. Egyre inkább úgy érezte, el kell vágnia a madzagot.

Most pedig készen állt erre.

Meg fogja tenni.

Mert végleg kiüresedett. Elfogytak a készletei, melyekből erőt merített a túléléshez. Egy lépés előre. Elvesztette az utolsó csepp energiáját is, hogy harcoljon. Harcoljon, a negatív gondolatok ellen, a késztetés ellen, hogy kést vegyen a kezébe és  elintézze, hogy ne belül fájjon, hanem kívül, a magány ellen, a világ ellen. Önmaga ellen. De nem bírta tovább. Még egy lépés.

Elege volt... mindenből. Nem akart tovább szenvedni. Nem bírt volna többet elviselni. Apjától leckeként kapott sebei sajogtak inge alatt. Nem fért volna több testére - se lelkére. Alkoholista, szenvedő ex-anyja, aki talált magának egy férfit, akivel elfejtheti a múltat, és a múltjában élő JongHyunt, agresszív apja, szegény körülményeik, féltestvére, aki miatt elhagyták őt... Csupán a létezésük is bántotta. Harmadik lépés.

JongHyun elgondolkozott. Vajon lesz valami, akinek hiányozni fog? Igen... ChanHyunnak biztosan. Legalább neki hiányolnia kell majd, muszáj, hogy hiányolja. JongHyun remélte, hogy a fiú egyszer elfogadja a döntését, hogy nem küzdött tovább a boldog befejezésért, és hagyta saját történetét tragédiával végződni.

Negyedik lépés. Könnyek gördültek végig arcán. Ötödik lépés. Szája lefelé gördült, arca eltorzult, vállal rázkódtak a sírástól. Hatodik lépés. Keze rángatózott; reflexből nyúlt volna, hogy megtörölje nedves arcát. Hetedik lépés. ChanHyunra nézett. A fiú éppen társainak magyarázott valamit óriási gesztusokkal és beleéléssel. Arca csak úgy ragyogott. Nyolcadik lépés. Könnyei eltakarták előle barátját.

Utolsó lépés.

JongHyun széttárta karjait zuhanás közben. A levegő süvített füle mellett, de szinte észre sem vette; semmit nem vett észre, csupán valami furcsa, kellemes érzés járta át - vége volt. Minden gyötrődésének. A közeledő, szürke betonban a megnyugvást, a kiszabadulást látta. Eloldódott nyaka körül a hurok, és a boldogságával megtelt lufi végre szétrobbant, nem tartva őt tovább kínok között.

ChanHyun nem ment el a temetésre. Otthon gubbasztott, szobájában, ágya sarkába kucorodva. Hátát a falnak döntötte, takaróját könnyedén magára húzta. Karnyújtásnyira tőle barna fedelű könyv hevert, becsukva.

Nem akarta elhinni a történteket. JongHyun távozott… Bármit megtett volna, hogy visszahozza fiút, hogy megváltoztassa a dolgokat; segítsen neki megtalálni az utat egy boldog befejezéshez. De nem tudott mit tenni, bárhogy is törte a fejét. Nem tekerhette vissza a múltat, nem rohanhatott fel a tetőre, nem tehetett semmit. Elvesztette barátját.

Nem bírta kiverni a fejéből azt a napot; látta, ahogy valami lezuhan, majd a betonba csapódik. Végig nézte, elkerekedett szemekkel, ahogy a barátja véget ér, ahogy a barátja élete véget ér. Látta elillanni az eldobott jövőt, a reménytelen reményeket, a közös emlékeket, míg végül szeme előtt csak egy üres hüvely feküdt. Egy hüvely, melyet egykor valami, valaki töltött be és ki, valaki, akit majdnem olyan jól ismert, mint önmagát.

Sírt. Aztán még többet sírt. Mostanra vörös szemeiből már nem folyt több könnycsepp. A könyvért nyúlt. JongHyuntól kapta. Előszedte az összes történetet, amit valaha is a fiútól kapott, és kirakta őket a szobájára, polcára, melyen előtte oklevelek, érmek és más fontos emlékek foglaltak helyet - ezek együttvéve is eltörpültek egy-egy kölcsön könyv értéke mellett.

Úgy döntött, elolvassa az egyiket. Megdörzsölte duzzadt szemeit, majd kibetűzte a címet. A sírásó naplementéje. Nagy sóhajjal csapta fel a borítót, átugrotta az első pár, formalitásból ott lévő oldalt, és egyből olvasni kezdett. A fekete tintával nyomtatott betűk betöltötték elméjét.

MinSoo a temetőtől nem messze élt, egy apró, két szintes házban. Alul műhelye foglalt helyet, míg ő maga felül lakott. Ablaka alatt húzódtak a mesterségét hirdető nagy, faragott fa betűk. Temetkezési vállalkozó. Csupán ennyi volt - semmilyen díszítés, vagy csicsa, csak a puszta betűk. Ezek is épp eleget árultak el az arra járóknak. Bár jobban kedvelte sírásónak hívni magát, munkaköre nem csak a sírok megásására terjedt ki.

Halk, a beálló csendben mégis hangosnak tűnő csengő jelezte egy vendég érkezését. A műhelyben kellemes félhomály, ám annál kellemetlenebb szagok uralkodtak. A helyiségben körbe asztalok, azokon pedig különböző koporsók álltak, illetve a leghátsó falnál balzsamozó kád kapott helyet.
MinSoo épp egy koporsót szögelt be, azonban a jelzés hallatán lerakta a kezében tartott kalapácsot, és érdeklődve fordult a bejárat felé. Egy fekete ruhás nő lépett be rajta. Arcát félig eltakarta a szeméhez szorított zsebkendő. Fekete szoknyája lebegett mögötte, könnyed léptei alatt alig nyikordult a padló. Erős sminkje elkenődött, fele már a zsebkendőre került. Negyvenes éveiben járhatott, bár bőre még feszes volt, már elmélyültek ráncai. Fejét méltóságteljesen tartotta, előre nézett, egyenesen a lassan kiegyenesedő, és munkaruhaként szolgált hosszú köpenyének zsebeiben keresgélő fiúra.

MinSoo előhúzott egy lapot, melyen a következő szavak álltak: Miben segíthetek? 

- Hát mégis igaz! - csapta össze kezét a nő. Komor hangjától elütött a gesztus. - Tényleg nem szólal meg?

A fiú bólintott. Munka közben nem volt kihez beszélnie, így ő is igyekezett a lehető legkevesebbszer megszólalni. Igaz ami igaz, a halottaknál nehezen találni hallgatagabb társaságot. MinSoo a papírra bökött.

- A múlt héten elhunyt édesanyámról lenne szó - kapott észbe a vendég.

MinSoo figyelmesen hallgatta végig, közben jegyzetelt. Örült az új megbízásnak.

- Szeretném, ha ezt a mintát faragná a koporsóra - nyújtott át egy darab textíliát a nő, melyet kacskaringós hímzés díszített. - Szegény édesanyám mindig ezt hímezgette, ezért úgy érzem, az lenne a legjobb, ha a halottas ládájára is ez kerülne. - szavai közben szeméhez nyomkodta zsebkendőjét, újabb adag festéket tüntetve el ezzel szeméről.

A sírásó bólintott, mire vendége gyorsan elrebegett valami hálálkodásfélét, aztán elhagyta a műhelyt, a fiú pedig visszatért előző elfoglaltságához, miközben elméjében már a bonyolult mintát faragta a koporsó tetejébe. Ez volt munkájának kedvenc része; a kőfaragáshoz nem értett, hogy a sírköveket tudjon készíteni, azonban a fáról szinte mindent tudott, és szeretett művészetet csempészni komor napjaiba.

Ekkor kis híján rácsapott ujjára a kalapáccsal, ez pedig visszazökkentette a jelenbe.

MinSoo kijelölte a helyet a következő sírnak. Még a temetőben időzött - egy még üres domboldalon üldögélt és a naplementét nézte. Imádta a naplementét - minden egyes nap kijött ide megnézni. A nap leáldozását gyakran az emberek életéhez hasonlította. A sok szín, a narancssárgán ragyogó korong, elárasztotta őt a látvány. Megosztotta volna mással is, de nem ismert senkit, akinek szívesen megmutatta volna ezt a csodát.

Háta mögül ekkor zajt hallott. Egy fiú állt mögötte. Nyurga, vékony alakja egyre közeledett felé. Barna tincsei szemébe hulltak és keretbe foglalták arcát. Jellegzetes vonásai egyből beleégtek a sírásó tudatába; leginkább vastag ajkai voltak figyelemreméltóak.

- Leülhetek? - kérdezte halkan.

Egy biccentést kapott válaszul.

A fiú letelepedett mellé, és áhítattal szemlélte az eget. Szeme csillogott; talán túlságosan is csillogott. Jó ideig csendben ültek, a nap korongjának már kevesebb, mint fele látszott, a később érkezett megszólalt.

- Daniel vagyok. Tegnapelőtt temették el a nagypapámat. Nagyon szerettem őt. Szinte jobban, mint az apukámat… Gyerekkoromban mindig adott cukorkát, és folyton játszott velem, mikor senki más.

MinSoo csöndben végighallgatta Daniel szóáradatát nagyapjáról. Együtt érzett a fiúval, ezt pedig egy szomorkás mosollyal mutatta ki.

- Téged hogy hívnak?

A sírásó előhalászott egy tollat és papírt a zsebéből. “Bang MinSoo.” Írta dülőngélő betűkkel.

- Nem tudsz beszélni?

MinSoo a papírba temetkezett. “Temetkezési vállalkozó vagyok, és a hullák nem épp a legjobb beszélgetőpartnerek” - érkezett a válasz.

- Értem. Örülök, hogy megismertelek, Bang MinSoo.

Daniel a következő nap is eljött. Ezúttal azonban hozott magával írószerszámot és levélpapírt is. Hang nélkül beszélgettek, megnézték a naplementét, majd hazamentek.

És Daniel megint jött. Majd megint, és megint. Egész héten. A következő, az azt követő héten is.

MinSoo megszerette a fiút, különleges helyet adott neki a szívében. Minden egyes nap izgatottan várta az estét, hogy újra láthassa… Nem a naplementét, hanem Danielt. Egyre többször fordult elő vele, hogy az ég helyett barátját szemlélte; ilyenkor mindig megállapította magában, hogy a fiú különleges módon, de gyönyörű.

A sírásó türelmetlenül üldögélt; barátjának már meg kellett volna érkeznie. Szíve a másodpercek múlásával egyre inkább összefacsarodott, szemei pedig már szinte könnyesek voltak. Lemondó sóhajjal emelte tekintetét a vörösben úszó égre.

Ekkor valaki megállt előtte. A hátulról érkező fénytől alig tudta kivenni Danielt.

A fiú zaklatottnak tűnt, nem játszott ajkán a megszokott, melankólikus mosoly, és kezében csupán egy tollat tartott. Lázasan írni kezdett kezére.

“Ölelésre van szükségem. Kérlek.”

MinSoo először megkövülten bámult rá. Aztán, mint aki álmából ébredt fel, tétován, lassan széttárta kezeit. A másik fiú teste olyan erővel csapódott neki, hogy kissé hátra is tántorodott. Barátja vékony kezei hihetetlen erővel szorították magukhoz; nem gondolta volna, hogy ez a test képes ilyen erős ölelésre. A barna, kócos haj csiklandozta arcát.

- Köszönöm, MinSoo - suttogta Daniel elcsukló hangon.

- Nincs mit.

A sírásó hosszú ideje először szólalt meg; nehezen találta meg hangját, és olyan halknak érezte magát, hogy abban sem volt biztos, a másik egyáltalán meghallotta-e rekedtes tónusát.

MinSoo nehéz szívvel és balsejtéssel hagyta el aznap a temetőt.

Daniel másnap nem jött. Utána sem jött. Egész héten nem jött, és két hét múlva sem jött. Soha többé nem jött.

MinSoo szomorkásan dolgozott műhelyében, mikor megszólalt a kis csengő. Reflexből kapta fel fejét. Egy középkorú férfi érkezett.

- A fiam… - Nem bírta tovább folytatni, de nem is volt rá szükség.

A férfi egy fényképet nyújtott át.

MinSoo felismerte a rá mosolygó fiút. Bárhol, bármikor felismerte volna. Daniel arcáról sugárzott az öröm a fotón.

- Elnézést uram… Sajnálom, de ezt nem vállalhatom el - rekedt hangja magát is meglepte. Nem számított rá, hogy megszólal, arra pedig még inkább nem, hogy ilyesmit fog mondani.

Halk csilingelés jelezte a férfi távozását. A fiú ráomlott egy székre és tenyerébe temette arcát.

MinSoo a temetőben állt. Egy sírt nézett. A hideg kövön kackiás betűkkel faragott név ékeskedett. A lemenő nap megtöltötte Ahn Daniel nevének minden vésetét narancssárga fényével. A szél belekapott a sírásó hajába.

Soha többé nem nézte meg a naplementét.

ChanHyun letette a könyvet. Lázasan kutatott egy toll után; olvasás közben őrült ötlete támadt. Mi lenne… mi lenne, ha átírná ezt a tragédiát? Ha Daniel nem halt volna meg... Semmi sem lenne szomorú. Majd ő megmenti! Megment mindenkit; a sírásótól kezdve Danielig, tényleg mindenkit - csupán át kell írnia a történet végét. Akkor talán... talán JongHyun is... Még ő is megmenekülhet.

A toll lassan a papírhoz ért. Remegő keze pár össze-vissza vonalat húzott, majd egy helyben megállapodott, tintafoltot hagyva maga után. Aztán elkezdett írni; keze, szíve ontotta magából, a szavakat, melyek átitatódtak a reménnyel, az akarással, egy boldog végkifejlet akarásával.

A fiú a betűire pillantott; a máskor a vidámságtól szétdőlő karakterekből most valami más sugárzott. Kétségbeesés. És hirtelen már a szavakat nem nem a rózsaszín öröm járta át, hanem fekete bánattól csöpögtek. ChanHyun lerakta a tollat, és becsukta a könyvet. Egy kósza könnycsepp görgött végig arcának redőin. Nem ment. A betűk nem jöttek, a már leírt szavak pedig értelmetlenségtől bűzlöttek. Lehetetlen őt visszahozni.

Soha többé nem fogja viszontlátni JongHyunt. Nem látja többé a mosolyát, a szélben felborzolódó haját, nem hallja többé hangját, nevetését, nem paskolja meg többé fejét, nem fogja többé megszólni senki elvarázsoltsága miatt. "ChanHyun-ah, már megint túl rózsaszín vagy!" - sokszor mondogatta neki ezt JongHyun.

Ezek közül... semmi sem fog újra megtörténni valaha is. JongHyun már nem képes ezeket megtenni. Mert JongHyun már nem létezett.

ChanHyun megtörölte szemeit.

Tisztában volt vele, hogy

nem lehet a tragédiáknak boldog befejezést írni.

ChanHyun a sír előtt állt. Furcsamód nem sírt. A lenyugvó nap fénye bevonta szenvedéstől torzult arcát. Feltámadt a szél.

Szinte maga előtt látta a magányos sírásót, ahogy gyászol, aztán Daniel is megjelent előtte; a szélben rejtőzött, átkarolta, simogatta barátját, aki könnyezve omlott térdre. ChanHyun tisztán látta őket maga előtt.

Nem. Nem látta őket.

Hiszen szél JongHyun szavait duruzsolta fülébe, az ő érintésével ölelte át őt. A sírásó pedig ő maga volt.

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Helyesírás:

A helyesírásod megfelelt, de pár helyen elírásokat találtunk, ami egy kicsit zavaró volt. Ajánlanánk egy bétát (lektort), aki átnézi a történeted.

A párbeszédeket jól használtad, a vesszőkkel sem voltál gondban, egyedül az idézőjelet használtad helytelenül – talán, mert nem jó programban formáztad. A magyarban az idézőjel az idézet elején alulra kerül, míg a végén felülre. Ezen kívül tényleg nem láttunk komolyabb kivetnivalót; szép munka.

Formázás:

A bekezdések nem voltak hosszúak, a hangsúlyozandó mondatokat is külön, egyetlen sorba írtad, ami jó pont, viszont néhol a bekezdések elcsúsztak, vagy nem lettek behúzva. Ez lehetséges, hogy figyelmetlenségből adódhatott, majd legközelebb jobban ügyelj ezekre.

Ami még talán megjegyzést érdemel, hogy a könyvrészletet jobban el lehetett volna különíteni, mondjuk csillagozással.

Egészében nézve szép a szövegtörzs, és a kritériumoknak is eleget tettél, ügyes vagy.

Stílus:

Érdekesen fejezed ki magad, és az írói képeket előszeretettel használod – megvan a saját stílusod, amit érdemes csiszolgatni.

Ami stíluskérdés – és itt említhetnénk - az a cím. Nem értjük, hogy miért adtál neki angol címet (mikor a történetben magyarul említetted a könyvet), hiszen magyarul írtad a művet, megérdemelt volna egy magyar címet, de annak ellenére nagyon jó választás volt.

Feladatmegoldás:

Több érzelem és hangulat jellemzi, és egyáltalán nem nevezhető fluffnak, így a kikötéseket figyelembe vetted és eleget tettél ezeknek. Ugyanúgy a kép is megjelent; Jonghyun vágyott a szeretetre és a támogató ölelésre, amit nem kapott meg, s sajnos tragikus véget ért.

Karakterformálás:

Remek munka volt, ahogy a karaktereket ábrázoltad. A szereplők bensőjét szépen kifejtetted, sok mindent megtudhattuk róluk. Olyanokat, hogy hogyan vélekednek a világról, miként cselekednének egy-egy szituációban, ezért könnyen együttérezhetett velük az olvasó. Azonban a külső leírás kicsit hiányos volt, pár mondat erejéig arra is érdemes kitérni, hogy el tudjuk őket képzelni.

Történetvezetés:

Nagyon érdekes volt, hogy az egész egy könyvre épült. Mármint a történet a címét is a könyvről kapta, de a hangulata végigkísért minket az utolsó mondatig. Szerintünk nagyon jól kivitelezted ezt, és az, hogy az egyik főszereplő teljesen azonosult a könyv szereplőivel, igazán költői és tetszetős.

Szerintünk nagyon erős vagy történetvezetés terén, így érdemes erre jobban ráfeküdni és ezt a vonalat fejleszteni.

Összességében egy szép történetet olvashattunk, melynek a karaktereivel együtt lehetett érezni. Szép képek voltak benne, de az elírásokra oda kell figyelni, és javítani őket.

A zsűri