11.

„B” feladat

Angyalkönnyek

  Jinhwan olyan közel ült a lányhoz, hogy már szinte ugyanazt a kortynyi levegőt lélegezték be. 

  A lágy napfény utolsó sugarai halvány barackszínűre festették a végtelenségbe nyúló égboltot; a Hold és a Nap - mint egy civakodó testvérpár - egymástól elfordulva, távol ültek a felhők bojtjai között, a sötétkék pamacsok pedig igyekeztek mindent bekebelezni, ami az útjukba került. Félhomály ölelte körbe őket: az utcai lámpákat még nem kapcsolták fel - és bár temérdek autó zúgott el orruk előtt, az ő kis világukat éteri csend övezte.

  A szeszélyes áprilisi szellő beszélt helyettük - játékosan kapott bele Soohyun mélybarna tincseibe, és mintha könnyen magával vihetett volna közülük néhányat, ide-oda dobálta őket; arca  a sápadt fényben is elképesztően gyönyörűen festett - volt benne valami olyan ártatlan, angyali, valami gyermekien szép és tiszta, amit nem lehetett megmagyarázni. 

  Soohyun megdörzsölgette a szemét, és szélesen elvigyorodott. Válluk összeért - már a  szívük is egyszerre dobbant. Egyikük sem kívánhatott volna szebbet; jól tudták, hogy akik a puszta csendből is megértik a másik minden szavát, csakis lelki társak lehetnek. 

  A fiú megigazgatta fekete hátizsákjának pántját, és  tenyerét Soohyun aprócska tenyere mellé csúsztatta. Mindkettejük szíve nagyot dobbant, ahogyan ujjaik egymáshoz értek - Jinhwan lelki szemei előtt folyamatosan a „barátnő” szó villogott -; Soohyun érintése után kis szikrák bizsergették meg Jinhwan lelkét és testét egyaránt. 

  - Induljunk - köszörülte meg a torkát. 

  Soohyun egy szempillantás alatt feltápászkodott a lépcsőről - leporolta fekete szoknyáját, és csillogó szemekkel pislogott Jinhwanra.

  - Hova megyünk? - kérdezte izgatottan, és várakozással eltelve ugrott a fiú elé, arca a legszebb mosolyától ragyogott.

  - Még én sem tudom - vonta meg a vállát Jinhwan, és ujjait bazsalyogva fűzte össze  Soohyun ujjaival. - Majd meglátjuk, merre érdemes.

  Soohyun bólintott - a szíve már egyenesen a torkában dobogott. Mosolya kiszélesedett: mintha olvadozni kezdett volna a fiú tenyerének melegétől, remegő ajkaival hiába próbált mondatokat, vagy akár csak szavakat formálni. Tekintete az őket körülvevő betondzsungel legmagasabb irodaházainak ablakai között cikázott. 

  Jinhwan lépett le először a lépcsőről - abban a pillanatban mintha minden megváltozott volna. Az utca zaja magába szippantotta őket - szmogtól bűzös hangzavar szivárgott közéjük, a szürke árnyalatai átvették a színek helyét. 

  Alig-alig néztek egymásra - mindketten megelégedtek néhány lopott pillantással. Kezeik időnként összeütköztek; Soohyun gyomra ilyenkor maroknyira zsugorodott, karján kellemes bizsergés futott fel, szíve vad vágtába kezdett.

  Arca már teljességgel kipirult, mire az utcai lámpák fehér szikrái egyszerre gyulladtak ki - a Cheonggyecheon¹ hullámai lassacskán fodrozódtak a két part között, a vízen megcsillant a szórt fény. 

  Soohyun korábban heteket képes volt eltölteni a parton ülve: a bátyjával nyaranta gyakran látogatták meg a kis folyót, sokszor csak szótlanul üldögéltek egymás mellett, a fürge vizet kémlelve, máskor akár vérre menő összecsapások színteréül is szolgált part, de akár maga a folyam is - aztán Chanhyuk hamarosan egyetemre ment és elköltözött otthonról; a Lee testvérek kinőttek a saját kis szövetségükből.

  - Ezer meg egy éve... - suttogta Soohyun megbabonázva, és egy pillanatra megtorpant. A szíve mélyén fel akart kiáltani - jó hangosan, örömében, amiért újra hazatért -, de Jinhwan elégedett mosolyát látva csak halkan felnevetett, és a fiút hátrahagyva a lépcső felé rohant. 

  A világ újra megszűnt létezni körülöttük - legalábbis Soohyun pontosan így érezte -, amint a korlátba kapaszkodva, emlékeitől megrohanva pásztázta a folyót: az alattuk sétálgató, parányinak tűnő emberek egyszeriben jelentéktelenné váltak; Jinhwan belekarolt a lányba, és úriember módjára kísérte végig a lépcsőn. Soohyun arca már-már ragyogott a boldogságtól.

  A kellemesen csípős esti szél sokakat vonzott a szabadba: a lakóparkok monumentális épületei között meghúzódó folyam környékén folyton emberek nyüzsögtek - egy akkora városban, mint Szöul, természetes, hogy az emberek vágynak az anyatermészet legapróbb szilánkjára is -, turisták és helyiek, nők és férfiak, idősek és gyerekek. Egy hangosan visító kislány zúgott el előttük, nyomában a szíves elnézésükért lihegő édesanyjával; Soohyun halkan kuncogva döntötte fejét Jinhwan vállára, és ábrándosan andalgott a fiú oldalán.

  - Nézzük meg közelebbről! - mutatott a folyóba nyúló lépcső felé, és barátja karját szorongatva szökellt végig a járdán. A rózsaszín árnyalatai eltűntek a felhők közül: az éj mélykék leple beterítette az ég minden szegletét, az épületek tetejére ült, akár egy súlyos ólomköpeny. A lámpák már javában ontották magukból hideg fényüket, a város pedig óhatatlanul felébredt - az éjjel-nappal vadul nyüzsgő turisták közé vegyültek a tősgyökeres szöuliak, mindent elárasztott a nyughatatlan zsivaj, amit a belváros igazán a magáénak tudhatott.

  Soohyun elengedte Jinhwant, és óvatosan a víz közelébe merészkedett - ugyanannyira lenyűgözte a valódi élet az élettelen betontömbök és aszfaltkupacok között, mint néhány évvel azelőtt -, tornacipőjének orrát a folyóba dugta, és vigyorogva csapta fel a maroknyi vizet, gondosan ügyelve arra, hogy Jinhwannak is jusson belőle egy kevés.

  - Hé! - kiáltott fel a fiú, és Soohyun derekát megragadva húzta hátrébb, hogy ne is legyen esélye több galád támadásra; a lány kibújt ölelő karjai közül, és szoknyája hullámzó aljára vigyázva nyújtotta tenyerét a didergetően hideg vízbe. - Nem fázik a kezed?

  - Most, hogy mondod... - sóhajtott fel Soohyun drámaian, és föltápászkodott. - De, egy kicsit - kezét Jinhwan elé tolta, és önfeledten kacagva fröcskölte le az arcát, a fiú legnagyobb felháborodására.

  - Ha harc, hát legyen harc! - Jinhwan csatakiáltása messzire elhallatszott; az ölébe kapta a hangosan tiltakozó lányt, és ellentmondást nem tűrve ültette a lépcső szélére, amíg ő tenyereibe vizet merve indult a rohamra.

  Soohyun sikkantva kapta maga elé kezeit – túl későn: Jinhwan egyenesen az arcába loccsantotta, és diadalittasan mosolyogva huppant le mellé; Soohyun fenyegetően emelte fel mutatóujját.

  - Jobban teszed, ha vigyázol magadra, Kim Jinhwan! - sziszegte fogai közt, és hátratűrte nedves tincseit. - Soha nem tudhatod, mikor csap le a...

  Soohyun lába újra a vízben végezte, de ezúttal magasabbra emelte, így sokkal nagyobbat fröcskölt; Jinhwan megadóan engedte le karjait, és halványan mosolyogva fordult a lány felé. Mintha a felszabadultságtól még gyönyörűbb lett volna - pedig maga sem tudta, hogyan lehetséges az. A lámpák egy új oldalról világították meg az arcát, mosolya egészen földöntúlinak tűnt, játékosan csillogó szemének sarkába árnyék vetült, haja másként fénylett - ugyanaz a Soohyun volt, Jinhwan mégis másnak látta.

  Számára is titok maradt, hogy mi okból, de szíve olyan hevesen kezdett dübörögni a mellkasában, hogy egy pillanatra megijedt attól, hogy esetleg Soohyun is hallhatja - bár minden jel arra utalt, hogy a lány csakis a folyó halk zúgására koncentrált. 

  - Régen, mikor még a bátyámmal jártam ide... - sóhajtott nagyot, majd egy sugárzó mosollyal folytatta a történetet. - Állandóan veszekedtünk. Hogy ki az erősebb, hogy ki tudja jobban lefröcskölni a másikat, hogy ki tud több szorzást kiszámolni fejben egy perc alatt... Mindig Chanhyuk nyert - nevetett fel, kicsit elmélázva a múlton. - De én nem akartam elismerni, sőt! Egyszer olyan mérges lettem, hogy megharaptam a csuklóját, ő pedig beledobott a folyóba!

  Mindkettejükből egyszerre pukkadt ki a hangos nevetés. Jinhwan is a könnyeit törölgette, hát még Soohyun, aki a régi szép emlékek említésére mámoros nosztalgiába zuhanva dőlt barátja vállának.

  - Nem is volt az olyan régen - hangja teljesen őszintén csengett. - De azóta mi is változtunk, ez a hely is változott... Semmi nem maradt ugyanolyan.

  Az a csenddel átitatott néhány másodperc előnyt adott Jinhwannak: megragadta Soohyun kezét, és ujjaikat összekulcsolva fektette kézfejét a combjára. Tekintetük egyetlen pillanatra kapcsolódott össze csupán, az az egy pillanat mégis teljes egyensúlyba hozott mindent, ami megbillenhetett köztük: Jinhwan képtelen volt másra figyelni, szinte itta a lány ki nem mondott szavait, Soohyun pedig csupán ragyogó tekintetével képes volt történeteket mesélni  a fiúnak. 

  Minden meseszerűen idillivé vált. Vadul zakatoló szívükön kívül szinte semmit nem hallottak - arccsontjuk majdnem összeért, bőrük melege szinte egybeolvadt. Soohyun elméjében tompultak az élénk emlékképek; enyhén megszorította Jinhwan ujjait, és sóhajtva húzódott el tőle.

  - Sétáljunk egy kicsit.

  Barátnője javaslatára előbb Jinhwan pattant fel a lépcsőfokról, és miután felsegítette Soohyunt, kéz a kézben ballagtak a járdán, kikerülgetve az útjukban tébláboló járókelőket és a fákról lehullott virágszirmokat. 

  Jinhwan pontosan tudta, hogy a cseresznyevirág illata túl enyhe ahhoz, hogy abból a távolságból is érzékelje, mégis érezni vélte a kellemes, édeskés illatot - keveredve Soohyun finom vaníliás aromájával. Minden annyira szürreálisan szép volt, hogy nem is merte elhinni, valóban ketten sétálgatnak Szöul oázisa mentén, kézen fogva, ahogyan arról sokáig képzelegni sem mert; a legszerelmesebb vers sem tudta volna leírni azt, amit legbelül érzett. 

  Szabadon maradt kezével fekete hajába túrt - kicsit még mindig nedves volt Soohyun féktelen támadásától -, és afféle pótcselekvésként rántotta meg táskájának jobb oldali szárát. A bömbölő autók és az emberek zaja lengte őket körül - egyszerre szigetelődtek el és maradtak összeköttetésben a világgal.

  A lány megigazgatta piros gyapjúpulóverének alját; a szél feltámadt, és újult erővel férkőzött puha tincsei közé. Megrázta a fejét - haja az arcára tapadva végezte -, és széles vigyort küldött Jinhwan felé, aki ugyan kissé idegesen, de elmosolyodott.

  - Olyan jó itt lenni - sóhajtott fel Soohyun, és ábrándosan simított végig Jinhwan karján. - Veled.

  A csillagok mintha körözni kezdtek volna a fejük fölött, és Szöul, az állandóan nyüzsgő hangyaboly egy egészen rövid pillanatra megfagyott: egy éles villanás kúszott át az égen, megvilágítva a sötéten imbolygó, bodros felhőket; valahonnan a távolból dörrent egyet az ég, a szél erős karjai pedig sokat sejtetően terelték a járókelőket a biztonságot jelentő épületekbe.

  - Mennünk kellene - jegyezte meg Jinhwan, és vészjóslóan pillantott fel az égre.

  - Csak egy kicsit maradjunk még - kapaszkodott Soohyun a vállába. - Gyere, van itt valami szuper.

  Ismét a víz felé rángatta a meglehetősen ledöbbent fiút, fittyet hányva a közelgő zivatarra; a folyó hangosabban morajlott, a belőle kiemelkedő, lapos köveket szorgosan csapkodva. Soohyun kecsesen ugrott rá az elsőre, és incselkedve intett Jinhwan felé.

  - Biztosan jó ötlet?

  - Engedd már el magad egy kicsit! - Soohyun maga után rántotta a fiút, és ellentmondást nem tűrve lépkedett kőről kőre, hátra sem pillantva az egyensúlyával küszködő barátjára. 

  A folyó közepén megtorpant - Jinhwan és ő ugyanazon a kőlapon álltak, egymáshoz végtelenül közel; ujjaik összeértek, még a szívük dobbanása is egységessé vált. Nem volt többé kérdés: valóban összetartoztak.

  Újabb villámnyalábok és hangosan recsegő dörgések tarkították az eget; az első esőcseppek hangosan kopogva értek földet, de társaik is hamar megérkeztek, hogy eláztassanak mindent, amit csak a Földön találnak.

  - Mintha az angyalok sírnának - kacagott fel Soohyun, és karjait kitárva döntötte hátra a fejét. 

  Most teljesen új képet mutatott: haja már csapzott tincsekbe tapadt össze, arcáról patakokban folyt a víz, piros pulóvere teljesen átázott; mégis mindenkinél szebb volt. Az egyre fokozódó szél őrült módjára lengette vizes szoknyáját - félő volt, hogy az egész lányt magával ragadja, ám mielőtt elveszthette volna egyensúlyát, Jinhwan megragadta vékony derekát, és olyan szorosan ölelte magához, ahogyan csak tudta.

  - Meg fogsz fázni - súgta a fülébe.

  - Te is - mosolyodott el Soohyun, és karjait Jinhwan vállán átvetve fúrta arcát a fiú mellkasába; hangosan dideregve bújt hozzá - az sem zavarta, hogy már a pulóvere alatt lévő fehér inge is csurom víz volt, ráadásul az egyre vadabbul tajtékzó folyó a bokájukig csapta fel a vizet: cipőjük és zoknijuk is átázott.

  - Az nem számít - susogta Jinhwan a lány hajába, és elhúzódott tőle; ajkait Soohyun homlokára tapasztva lehelt puszit finom bőrére, és az ölelésből kibújva összefűzte ujjaikat. - Induljunk, rendben?

  Soohyun bólintott.

  Az utca járdákat hullámzó pocsolyák foltozták - mindegyikükben "csillagok" tükröződtek vissza; a magas lámpaoszlopok mesélni kezdtek. Már csak ketten voltak a folyó partján - minden épeszű ember fedezékbe húzódott; cipőjük talpa halkan csattant a vizes térköveken, beleveszve a nyugalmas, intenzív zápor égzengető hangjába.

  Jinhwan megbabonázva piszkálta meg Soohyun összetapadt hajának végét: angyalkönnyek csorogtak végig az ázott loknikon, lefolytak a hátára, és többé nem léteztek; mindketten örömükben sírdogáló angyalok édes könnyeiben fürödtek, és bőrükön tompán ragyogott az esti fény.

¹ - Szöul belvárosában kb. hat kilométer hosszan kanyargó folyam; partjai mentén közkedvelt közösségi tereket alakítottak körülbelül tíz évvel ezelőtt.

Kritika

Kedves versenyző!

Fogadd szeretettel a zsűri tagjainak meglátásait a novelláddal kapcsolatban. A kritikában sorra vettük az előre megadott szempontokat, reméljük, hogy hasznos visszajelzéseket, tanácsokat tudtunk adni neked. További sok sikert kívánunk az íráshoz!

Történetvezetés:

A történetvezetéseddel alapvetően semmiféle komolyabb problémánk nem volt. A történések logikusan követték egymást, érthetőek és realisztikusak voltak.

Ami nem volt teljesen érthető, az az volt, amikor Jinhwan agyában a "barátnő" szó cikázott az elején. Kicsit elgondolkodtatott minket, hogy jó, ez azt jelenti, hogy Soohyun a barátnője, vagy csak azt, hogy szeretné, ha a barátnője lenne? És csak a második oldalon tudtuk meg, hogy Jinhwan tényleg Soohyun barátja. Nem találtuk ezt nagy hibának, de legközelebb ügyelj arra, hogy ilyen lényeges dolgok ne hangozzanak ennyire félreérthetően.

Karakterformálás:

Na, ennél a résznél már inkább voltunk gondban nálad, ugyanis ez hibádzott egy kicsikét. Soohyunról nyilvánvaló volt, hogy kedves, életvidám, vakmerő kislány, aki igen hiányolja a bátyóját, és nem zavarják olyan gondok, ami sok lányt idegesítene, pl hogy vizes lesz a haja, vagy hogy meg fog fázni, viszont negatív vonásokat egyet sem említettél róla.

Jinhwan jelleme sajnos majdhogynem teljes egészében hiányzik, alig tudtunk róla meg valamit, a jellemét és a külsejét is jobbára homály fedi, de az például kiderült, hogy annyira szereti Soohyunt, hogy nem érdekli, hogy esetleg megfázhat, hogy szívesen részt vesz Soohyun vidám játékaiban, valamint hogy mintha kicsit féltékeny lenne, hogy Soohyunnak Chanhyuk foglalja épp le a gondolatait, és nem ő. Elmondhatjuk, hogy sajnos a karakterformálásban rejlik a történeted legnagyobb gyengesége.

Feladatmegoldás:

Nagyon jól megoldottad a feladatot. Nem volt angst, pusztán kellemes, lebegős melankóliát éreztünk, ami abszolút megengedhető volt a feladat kikötései szerint. A fény-árnyék hatások is megvoltak, nagyszerűen eljátszadoztál velük, több aspektusban is feltüntetted őket, pl egyszer lemegy a nap, aztán fekapcsolódnak a lámpák, aztán Soohyunt megvilágítják és beárnyékolják az utcai lámpák. Ez a részt, amikor Jinhwan másmilyennek látja Soohyunt a lámpák fényében, pedig ő ugyanaz a Soohyun, aki eddig is volt, igencsak szívmelengetőnek találtuk, bizonyára sok emberben megfogalmazódott már valami hasonló, ezért nagyon átélhető ez a gondolat.

Viszont a külső/belső leírások terén bajban voltunk. Ugye azt adtuk feladatnak, hogy a jellemrajz és/vagy a külső leírás hangsúlyos legyen. Nos, te a külső leírós részét választottad és ágyaztad bele a történetbe, és éreztük, hogy rengeteg energiát fektettél bele, három helyen is tényleg bámulatosan leírtad, hogy Soohyun épp hogy néz ki, egyszer ahogy fújja a haját a szél a naplementében, egyszer ahogy rávetül a fény, és egyszer ahogy csuromvizes. Ez a része a feladatmegoldásodnak kiválóra sikerült.

Viszont fáj kimondani, hogy emiatt kell levonnunk tőled pontot, de... Soohyunról mégse tudtuk meg, hogy hogy néz ki, pedig háromszor is leírtad! Az, hogy gyönyörű, vagy hogy szép, az nem ad semmilyen képet az olvasónak arról, hogy Soohyun arca, teste milyen. Akármilyen bombanőt odaképzelhet az ember, de egyik sem olyan, mint Soohyun. Vártunk volna valamit arról, hogy milyen a szeme, konkrétan milyen haja van, milyen az orra, a testalkata, de ezt nem igazán boncolgattad.

Stílus:

A stílusodat csak dicsérni tudjuk. Szíve, lelke volt a történetednek, magunk előtt láttuk, filmként pergett le előttünk. Rengeteg leírást használtál, mégsem éreztük azt, hogy túl sok lenne belőlük, káprázatosan átadtál velük számos érzést, hangulatot, képet. Viszont egy helyen azt írtad, hogy "nyugalmas, intenzív zápor"... Úgy éreztük, az "intenzív" szó nem illik a történeted nyelvezetéhez. Ezen kívül picit mérgelődtünk amiatt, hogy nem kellett volna annyira a szánkba rágni, hogy ezek fülig szerelmesek, mert bizony így is teljesen nyilvánvaló. Gondolunk itt a "Nem volt többé kérdés: valóban összetartoztak." és az "akik a puszta csendből is megértik a másik minden szavát, csakis lelki társak lehetnek" részekre. Hagyjuk, hogy gondolkodjon is picit az olvasó, ezt nem lett volna muszáj többször is ennyire nyilvánvalóan kimondani.

Formázás:

A formázásodnál mindössze annyi gond volt csak, hogy nem megfelelően szerkesztetted a bekezdéseket.

Nyelvhelyesség:

Nem volt itt sem semmi különösebb dolog. A helyesírásod rendben van, figyelmetlenségből adódó hibát találtunk öt darabocskát. Amellett az egy kimaradt "a", az "Az utca járdákat hullámzó pocsolyák foltozták" félmondat és a "kézen fogva" mellett nem tudtunk fejcsóválás nélkül elmenni, ráadásul a holdat és a napot nagybetűvel írtad (mindkettő csak akkor írandó nagybetűvel, ha csillagászati értelemben beszélsz róluk).

Összefoglalva az apróbb hibáidat és a jellembeli hiányosságokat figyelmen kívül hagyva kimondottan jónak és megkapónak találtuk a történetedet, és át is tudtuk érezni. Van benned tehetség, érzés és lélek bőven. Kiváló vagy leírások terén, árnyalatnyi kis hangulatokat nagy érzékkel festesz meg, így a végeredmény egy bájos, szerethető, átélhető és tényleg igazán romantikus történet lett. Köszönjük, hogy olvashattuk, írj még sokat, hogy még ügyesebb legyél! :)

A zsűri